Zsíros, és keserű, és csíp, amikor szétrágom, fél órája számolgatom őket egyesével aztán kettesével, aztán növekvő sorrendbe rendezem őket, aztán csökkenőbe. Nem fogy. Lassan az ujjaim helyén is ezeket a sült bőrdarabokat látom, meg a kenyér belét, hogy fehér és friss és omlós, szétolvad a számban a bolyha, de hiába kérek egy darabka vajat vagy parizert, bármit, nem kapok. Ez a finom, ezt kell megenni. Más amúgy sincs. Meg mit is képzelek, hogy azt gondolom, adna mást. Elefántokat és kalapokat képzelek, felelem, ahogy abban a könyvben olvastam. Akkor kibassza majd az összes könyvet, olvassak úgy, mondja.

Elhiszem. Harmadjára is megpróbálom megenni, közben Té néni kinéz a nappaliból, nagyot horkan, mikor látja, hogy még mindig csak játszom a sok kis tepertő darabkával. Té néninek szemölcse van, szőrös, százötven kiló, a fotel sír, ha beleül, és mindig pacalt eszik. Annak se tetszik a szaga, Té néni a piacon veszi hozzá a gyomrot, sokszor feldolgozatlan, és benne van a recés meg a százrétű meg az oltó, és a pulton vagdossa pici darabokra, hogy aztán kifőzze. Elképzelem, milyen lenne, ha a marhák tepertőket böfögnének, hogy igazából húst esznek fű helyett, egyben, rágás nélkül nyelik az áldozataikat egymás után, és szőrös pörcök esnek ki a fogaik közül, amiket mi eszünk meg. És van egy farm, messze innen, valahol vidéken, ahol száz meg száz tehén legeli a többi állatot, és akkor ott lenne Té néni, és a tehenek megéreznék azt a szagot, látnák a zsírt, a pöffeszkedő hájat Té néni tokáján, hasán és combjain, nekiesnének, én meg nézném, árgus szemekkel azt bámulnám, hogy sikít és megígéri nekem, hogy soha többé nem bánt. Vagy hogy soha többé nem ad tepertőt. És akkor egy pillanatra azt érzem, kést ragadok, mint pár nappal ezelőtt, kést ragadok, és odalépek elé, és a fejébe állítom, nem sok választott el éjjel tőle, hogy megtegyem. Kereste is. Én meg nem tudtam tagadni, hogy kivettem a fiókból, csak azt, hogy segíteni akartam felkockázni a pacalt éjszaka. De erre nem felelt. Kenyér bővebben… →