Zsíros, és keserű, és csíp, amikor szétrágom, fél órája számolgatom őket egyesével aztán kettesével, aztán növekvő sorrendbe rendezem őket, aztán csökkenőbe. Nem fogy. Lassan az ujjaim helyén is ezeket a sült bőrdarabokat látom, meg a kenyér belét, hogy fehér és friss és omlós, szétolvad a számban a bolyha, de hiába kérek egy darabka vajat vagy parizert, bármit, nem kapok. Ez a finom, ezt kell megenni. Más amúgy sincs. Meg mit is képzelek, hogy azt gondolom, adna mást. Elefántokat és kalapokat képzelek, felelem, ahogy abban a könyvben olvastam. Akkor kibassza majd az összes könyvet, olvassak úgy, mondja.

Elhiszem. Harmadjára is megpróbálom megenni, közben Té néni kinéz a nappaliból, nagyot horkan, mikor látja, hogy még mindig csak játszom a sok kis tepertő darabkával. Té néninek szemölcse van, szőrös, százötven kiló, a fotel sír, ha beleül, és mindig pacalt eszik. Annak se tetszik a szaga, Té néni a piacon veszi hozzá a gyomrot, sokszor feldolgozatlan, és benne van a recés meg a százrétű meg az oltó, és a pulton vagdossa pici darabokra, hogy aztán kifőzze. Elképzelem, milyen lenne, ha a marhák tepertőket böfögnének, hogy igazából húst esznek fű helyett, egyben, rágás nélkül nyelik az áldozataikat egymás után, és szőrös pörcök esnek ki a fogaik közül, amiket mi eszünk meg. És van egy farm, messze innen, valahol vidéken, ahol száz meg száz tehén legeli a többi állatot, és akkor ott lenne Té néni, és a tehenek megéreznék azt a szagot, látnák a zsírt, a pöffeszkedő hájat Té néni tokáján, hasán és combjain, nekiesnének, én meg nézném, árgus szemekkel azt bámulnám, hogy sikít és megígéri nekem, hogy soha többé nem bánt. Vagy hogy soha többé nem ad tepertőt. És akkor egy pillanatra azt érzem, kést ragadok, mint pár nappal ezelőtt, kést ragadok, és odalépek elé, és a fejébe állítom, nem sok választott el éjjel tőle, hogy megtegyem. Kereste is. Én meg nem tudtam tagadni, hogy kivettem a fiókból, csak azt, hogy segíteni akartam felkockázni a pacalt éjszaka. De erre nem felelt.

A garázsok mögött van a helyem, a fal épp nem ér össze, két embernyi rés húzódik a kettő közt, arra hordtam gallyakat és száraz leveleket, bentre régi matracot, kis, elemes lámpát, könyveket kukáztam és kaptam lomtalanításkor. Nem háborgat ott senki, ismernek és hagynak, ismernek és látnak, ismernek és talán szeretnek is egy kicsit. De ma, amikor levágtatok a lépcsőn Té néni hangos hortyogása elől, porcukros palacsintát találok a helyem előtt. Két töltött csík, ledobom a vállamról a szakadt hátizsákom, hogy úgy egyek, mint eddig még talán soha, belül eperlekvár csorog, meleg az egész tészta, engem figyelnek, esik le, engem megfigyelnek, akkor lép hozzám Ő.

–Szia – mondja. Nem nézek fel.

–Itt lakom – mutat.

–Nem. Itt én lakom – akadékoskodom.

–Éhes vagy?

–Éhes vagyok – válaszolom, és nyelek egy nagyot.

–Van nálam krumplis tészta.

–Krumplis tészta? – kérdezem. – És palacsinta?

–Gyere fel. Adok. Adok mindkettőt.

Felmegyek, a lakás kicsi, de neki pont jó, valamit mond, hogy tanul, meg egyetem, meg albérlet, és ez kicsike, ez az egy szoba, ami kék, meg nyílik oldalra egy pici konyha. Szó nélkül ülök le az asztal mellé, ő meg persze magyaráz, kivesz egy adagot a tányérra a krumplis tésztából, amire én még kettőt kanalazok rá, és hidegen enni kezdem. Kérdezget, hogy mit csinálok az utcán, lehetek vagy tizenöt, annyi se, és miért nem járok iskolába, faktra, tanulok, élek úgy, mint más. Felcsattanok az asztalról, repülnek velem a fodros tészták és a krumplidarabok, ágyúgolyók, hogy nem érdekel, mit csinál, ez az egész egy hatalmas hazugság, hogy ha tehetném, csillag-vadász lennék, vagy csapolnám a tejutat és rácsavarnám a Holdat a tetejére, hogy habos legyen, hozzávágom a tányért és a palacsintába is belemarkolok, de az ajtó zárva, amikor ki akarok rohanni, hirtelen megfordulok és megbánok mindent, ő meg csak mosolyog és festéket nyújt, hogy fesd meg, akkor fesd meg a csillagokat, ha annyira kell.

Heteken át járok fel hozzá, festem a csillagokat, festem a bolygókat egymás után, és kapom a könyveket. Azt mondja, hasonlítok rá, hogy ő ezért lett csillagász szakos az egyetemen. Így kezdte. Minden nap felmehetek hozzá, akkor osonok el otthonról, amikor csak tudok. Nappal otthon tűröm Té nénit, de esténként, azon a két nap én is létezhetek végre. Nem kell állandóan kenyeret ennem.

Akkor is készülődöm, amikor csengetnek. A szakadt táskámban már ott lapul két saját ecset, törlőrongy, öt sima kavics, hogy ma azt fessem, megbeszéltük, hogy megmutatja az akrill festékeket.

–Nincs itthon Té néni. – mondom a szakállas szerelőnek, aki köszönés nélkül bejön a lakásba.

–Nem is kell, ezeket jöttem felszerelni.

–Ezek mik?

–Cölöpök.

És onnantól megnémul. Rágyújt a pipára, kávét kér, úgyhogy főzök neki, ő pedig felszerel három cölöpöt a lakás sarkaira, kiméri a láncokat, olyan három métert, és még pénzt se kér érte. Gyorsan távozik, mintha ő is érezné, hogy Té nénivel nem jó összefutni.

A láncot kezdem babrálni, ami szorosan az egyik csuklómra van bilincselve. Piszkálom, vagdosom késsel, vagdosom a csuklómat is a késsel, de a fém csak tovább dörzsöli. Az egyik cölöp a konyhában áll, a mosogató mellett, a másik a szobában, a harmadik Té néni szobájában. A három cölöp közt pakol engem egy hete, hogy ne tudjak kimenni.

Varázsütésre jelenik meg mellettem, meghúzgálja a láncot, boldogan nyugtázza, hogy a helyén van, de mérges, mikor meglátja a tepertődarabokat, és azt kezdi ordítani, holnap is ezt kapom, meg holnapután, és azután, a fejemben egy gúnyverset szavalok épp, róla szól, a szekrényem ajtajába karcoltam az egyik sort. Hirtelen megragadom Té nénit, a százötven kilóját a falhoz szorítom, a torkára fogom láncot, de akkor meglátok a szemében valamit, a félelmet, a fulladásos halál fájdalmát, és elveszem a láncot, leülök egyben megeszem az összes tepertőt, lazán dobálom a számba őket, mintha csokikockák lennének.

Hirtelen nagyot csattan a fejem a porcelán tányéron, ez nem az a pici, kék virágos, az múltkor eltört, amikor Té néni kivágta az ablakon, hogy eltalálja vele a szomszédját. Allergiás a kedves szavakra. Meg valamiért rám is. Rosszul van tőlünk, meg attól, hogy én egy elkényeztetett parazita vagyok, hogy anyám nem tanított meg normálisan táplálkozni, míg élt, és mit képzelek, hogy ami elém kerül, nem eszem meg azonnal, bezzeg az ő lánya nem válogat ennyit, azt eszi, ami van. Neki mindig csoki van és rágó, felelem, majd megint nagyot csattan a fejem, ezúttal az asztal szélébe, barna foltokat látok csak, meg a csupasz kenyér félig megcsócsált részét, megfogom, és a vérző homlokomra nyomom, arra gondolok, hogy puha, hogy legközelebb nem eszek tepertőt, és a kenyeret vaj nélkül is meg lehet kenni.

 

 

Illusztráció: Counselling.