Egzakt és diszkrét

Opus: Mínusz 3 + 1

Kőrakást rejtenek kéreg-zárójelek
És belebotlik a reggel az emberbe.
Ahogy néz rá a nyelv.
Nincs éppen eltelve. Se megemelve.
Eszébe jut a napló. A manzárdba megy.
Áramként fut rajta végig a hideg.
Az asztalon maradt a kockás füzet.
Bárcsak sejtené, ki látta meg?
Ahogy imádkozik, vérezni kezd a seb.
Most nem szolidaritásra, hanem haragra lelt.
Szívében kristályossá lesz a méz.
Épp vinné szervizbe hitét.
Akkor észleli, hogy az öröme klisé.
Lelke, akár levélszemét.
Becsomagolja az ég,
Amit csak sejt, az meg kincsnek tűnik épp.

 

Ha befogadja a szót

Vezeti a nyelv

A Logosz agyagedény. Önálló léttel ruházza fel a füzet. A szövegkörnyezet a lepkebáb lesz. Kikel a levedlett bőrből a történeti tett. Ezékielnél eledelként jelenik meg az Ige, mint ehető könyv. Gránát alakú bibe. Türet. Azután isteni okossággá lesz az est. Először édes a próféták szájában a könyv, majd a gyomrukban kifejti ítélő erejét, keserűvé lesz az ég. Az étel. Mint vérző kérdőjel. Martin Heidegger lép be a kötetbe, a Lét és idő a kertje. (Terhe.) Megint nem mi beszélünk, amikor megszólalunk, ő a mi urunk. Aki Van. Általunk. Az idő, mint nyelv. Így a némaság a legfőbb elv.

 

(Illusztráció: Whooli Chen)