A kovenem vezetője szerint minden csak fejben történik.

Előttem hever Vadony teste, vére csipketerítőként vonja be a fehér márványasztalt az amerikai konyhánk közepén. A nyílt sebein keresztül a csontjáig látok. Karján, vállán, combján és még az oldalán is vágások és harapások sorjáznak. Azt sem tudom, melyiket kössem be először. Érzem a testéből áradó lázat. Zaklatottan lélegzik. Kört rajzolok a teste felett a levegőben. A védelemtől eláll a vérzése. Tenyerem csatakos homlokára teszem, csillapítani akarom kavargó emlékeit, hiszen semmit sem értett az őt ért támadásból.

Miattam sérült meg.

Görcsbe rándul a gyomrom, epét érzek a számban, és elfordulok az asztaltól, hogy távolabb kerüljek a látványtól és az édes-fémes szagtól. Összegörnyedek a fájdalomtól, amely rosszabb minden vágásnál.

A sakktáblamintás padlón a szemem előtt ugráló lila foltok amőbáznak, ritmust dobolnak a halántékomon. Erősen behunyom a szemem. Nekem kell őt ellátnom, nem lehetek rosszul. Felegyenesedem, és a szekrényhez lépek újabb köteg gézért, tűért és cérnáért. Sorra kirakom őket egy fekete tálcára a fehér pulton. Fekete fogantyú a fehér fabútoron, fekete késnyél a fehér tartóban. Még a csillár fekete üvegét is fehér lepkék díszítik. Minden egyértelmű, ahogy az én dolgom is.

Feszültség sistereg végig a karomon és a gerincemen, a figyelmeztetéstől felpezsdül a vérem. Sietve gömböt formázok a két tenyerem közé, és amikor elég védőenergia gyűlik össze, burkot vonok párom köré. Még várok egy kis ideig, hogy biztosan körbezárja a védvonal, a támadó energia ostorként suhint végig rajtam újra és újra. Barátom légzése csillapodik, mindent előkészítettem, indulhatok. Úgysem a gyógyítás az igazi erősségem.

Végigsietek az előszobán, és feltépem az ajtót. A feszültség kint erősebb, de kertes házunk védelme még mindig jócskán felfogja. Átrohanok az udvaron. Harangvirágok kapkodnak a lábam után, kiszakadnak a földből, apró horgokkal szaggatják a bőröm.

– Avar!

Barátnőm, Bíbor kiált át a szomszéd házból. A hangja figyelmeztető, őt magát nem látom a bokroktól. Az út mellett álló fenyő nyögve nyúl utánam hosszú ujjaival, de csak a vállam éri el. Az előttem összezáró gallysövény pedig két ujjam intésére meggondolja magát s megadón szétválik.

Barátnőm vörös haja minden lépésére libben egyet, karcsú alakja lebegni látszik a friss fű felett. Épp csak hajnalodik; vigyáznunk kell, a nap ígérete még nem rémiszti el az éjszaka teremtményeit.

– Gonosz erőt éreztem a házad felől. Mi történt? – kérdezi Bíbor.

– Vadonyt megtámadta a falka. Letették az ajtóm elé. Még be is csöngettek, de mire kiértem, eltűntek.

A házam előtt elterülő fekete rétet pásztázom. Sehol semmi mozgás.

– Segítsek ellátni?

Bíbor jó a gyógyításban.

– Megköszönném.

– Akkor menjünk be.

Megfogja a karom és húzna maga után, de nem mozdulok. Egész életemben szabályokat követtem, és mire volt jó?

– Avar – kér.

Fülembe cseng társaim végtelen kántálása: ne árts. Miért is ne? A falkának bezzeg lehet, akkor mi miért húzzuk meg magunkat, és bízzunk Földanya jóságában? A természet egyensúlya, persze, meg hogy minden kiegyenlítésre kerül… Mitől egyenlítődne ki, ha mi nem teszünk semmit?

– Avarka, kérlek – noszogat barátnőm. Bíbor nemcsak a neve, a haja, hanem az eleme is: tűz. Mégis egy kandallónyinál nagyobb tüzet még sosem gyújtott. Pazarlás.

– Miért jobb, ha csendben tűrjük mások pusztítását ahelyett, hogy megelőznénk? – fakadok ki.

– Most nem megelőzni mész.

– Megelőzöm a következő támadást. Megelőzöm, hogy ismét megszegjék a törvényt.

– Nem tudod bebizonyítani, hogy megszegték. Boszorkákat nem bánthatnak, de Vadony nem az.

– Ha őt bántják, azzal engem bántanak, tudod jól. Ők is tisztában vannak vele. Azt hiszed, nem hallom a suttogásokat? A falka mindenkinél bepróbálkozik, egyre közelebb merészkednek a városhoz. Ha mi nem védjük meg, akkor ki fogja?

– Amire most készülsz, az nem védelem.

Bíbor megmakacsolja magát, nem ereszti a karom. Behunyt szemmel szívom be a fagyos levegőt, és amikor kilehelem, fehér ködgomolyag kúszik végig a réten. A megkeményedett fűszálak tapogatózásomat rosszallva ébrednek, az ürgék visszaiszkolnak üregeikbe, a siklók szorosabbra tekerednek.

A rét távolabbi végén egy fasor alatt megérzem a falkát. Heten várnak.

– Eressz el!

A hangom parancsoló, de barátnőm makacs.

– Avar, ne csináld! Nem árthatsz. Ha igen, azt jelentenem kell.

– Jelentsd!

Megfeszül az egész testem, legszívesebben felüvöltenék. Lerázom Bíbor kezét, ernyedten hullik a teste mellé. Visszafordul.

Én egyre kapkodóbb léptekkel rohanok a falka felé. Tüske tép, zizeg a gaz, a facsoportról cserregve rebben fel néhány szarka, példájukat a környék összes madara követi. Cinkék csivitelnek, varjak kárognak, rigók fütyülnek és megannyi apró énekesmadár hangja kavarodik egyre hangosabb kakofóniában. Felettem köröznek.

A rét közepén járok, épp a város határán, mikor a falka elindul felém. Tomboló örömmel tölt el, hogy megmozdulnak, hogy vállalják a kihívást. Még sosem találkoztak boszorkával, aki ellenállt volna nekik. Mindig csak a szolid, alázatos, megbúvó énünket látják, azt mondják, ez jogosítja fel őket a támadásra.

Szelet ígérőn vöröslik az ég alja, mosolyra húzza az ajkam.

Megállok a fűtengerben, a madarak szétszélednek. Minden irányba viszik a hírt: harc lesz! Elmondják a korán kelőknek, beéneklik az álmokba.

Hirtelen minden eddiginél erősebben vág mellbe a farkasokból áradó energia. Felőlük fúj a szél, pézsmaillatuk van, negédes és arrogáns. Lassan közelednek, annyira sem tartanak tőlem, hogy emberi alakjukat farkasra váltsák, vihogásukat felém hozza a szél. Kifújom a levegőt és vele küldöm vissza a hangjukat; a szellő elkapja a ritmust, lassú körtánccal fon körbe minket.

Felismerem az alfájukat. Magas és izmos, a nyers erőt képviseli, mintha csak egy testépítő plakátról lépett volna le. Alacsony homlokát tovább torzítja hosszú barna haja. Divatos szakálla az arca nagyobb részét elrejti. Szétterpesztett lábbal áll meg előttem, karját keresztbe fonja. Fel kell néznem rá, szikkadt falevél vagyok mellette. Csakhogy némely falevél, ha kiszárad, kemény és éles lesz.

Szél sodorja tincseimet a szemembe, ujjaimmal végigfésülöm a hajam.

– Avar, megtiszteltetés, hogy elénk jöttél – gúnyolódik az alfa.

Ökölbe szoruló kezemen Vadony vére alvad.

– Nem tetszett az ajándékom? – ingerel a férfi. A szél felerősödik, fehér tölcsért formáz körülöttünk, mögöttem fekete varjak kántálnak. A talpam alatt deresedik a fű, megroppan, ahogy koncentrálok, feltámad a vihar, faágakat emel a levegőbe, de az alfa csak nevet. – Mit tervezel? Elfújsz a széllel?

Hátravetett fejjel röhög, társai idióta hiénaként kaffogva csatlakoznak hozzá.

Szúrok.

Karnyi vastag faág döfi keresztül az alfa száját és tör utat a tarkóján át a szabadba. A férfi szeme elkerekedik, majd elhomályosul. A teste kákaként imbolyog a szélben, majd elterül a fehér fűben, és mélyvörösre festi. Felettünk diadalittasan kerepelnek a varjak.

A nap első sugara végighasít a réten, a fehérség egy csapásra fellobban. A falka megmaradt tagjai feleszmélnek. Menekülnének, a körülöttem tomboló tornádó visszarántja őket, az ezernyi felszippantott levél cafatokra vágja a testüket. Egyre jobban hasonlítanak Vadonyra. Most már tudják, mit jelent a védtelen oldalon állni. Nyüszítve kúsznak elém. Gyávák.

Leteszem kezemből a géztekercset a fehér márványasztalra. Alig maradt belőle, métereket tekertem Vadony sebeire. Mindent lemostam a konyhában, minden ismét patyolattiszta. Barátom felépül, és mellettem többé nem kell támadástól tartania.

Megbosszultam.

Fejben.

A kovenem vezetője szerint minden csak fejben történik.

 

 

 

Illusztráció: Kira Schwarz.