Marseilles, Öreg-kikötő… Hátizsákos fiatal turistaként barangolok a rámpán, hátizsákomra csatolt szandállal, mélyebbről árulkodóan kilógó vörösboros flaskával, cigarettát füstölögve. Szentháromság…: ha élet, akkor tejeskávé, vörösbor és camembert, ha életminőség, akkor cigi is. A csóróság adott, szerepjátékra nincs szükség. Azonnal lecsap rám egy helyi clochard: kis bort adnék-e? Cigivel ő kínál. Honnan, merre…? Saint-Tropez-ba indulok. Várnak? Neméppen. Mindegy: tapasztalni fogom…, mindenestre „illúziók nélkül soha…!”.
Az illúzió eltartott még egy ideig. Az úri yachtok kikötője ízlésfacsaró volt, a rajtuk fénylő napsütésben borozgató kövérek világa meg olyan, mint Sampé sokáig meghatározó karikatúráin. A nihilizmushoz vezető pszichoanalízis sem talált volna erőteljesebb életvilágot, mint a tengerbe hajított pezsgősüveg- és ételmaradék-szemetet. A leszálló éjben viszont a szikla tetejéről méltóan sokáig nézhettem a mediterrán tengeröböl égre viruló csillagfényeit. Aztán lassú cseppekben eleredt az eső…
»A tudással való számvetés egy olyan diszkurzusba ágyazódik, amely él az allúzió és az illúzió nyújtotta lehetőségekkel: folyamatosan kitér az „értelem” és a „dolog” közötti soha meg nem valósuló egybeesés keresése elől. A képzelet, a játék, a megmutatkozás tere ez, ahol a számvetés megújulássá, teremtéssé válhat« – írja Julia Kristeva a Kezdetben volt a szerelem. Pszichoanalízis és hit kötetében (91. oldal).[1] Mint pszichoanalitikus sokat ad az illúziókra, s mint irodalomtudós talán még többet. Számára vallásos diszkurzus és a racionalizmus kiegyezésképtelen vitájában a szenvedés, a sérülés és a bizonytalanság az, ami ki kell váltsa a megértést: „Igyekezzünk hát megérteni, mit is akarnak mondani” (5.)
És igyekszik, és mondja, és megértjük. A jelentést és a jelentőt is, az episztemológiait is, a pszichiátriait is. „Az egyedül érvényes és értelmezhető tudományos igazság hatása az értelmezés alapjául szolgáló elméleti modell helyességétől, mint a terápiás kapcsolat és párbeszéd jellemzőitől” függ. A többi már ez értelmezések értelmezésének esélye, sőt kötelezettsége is. Kristeva hol nyelvészeti fogalmakkal, hol filozófiai analógiákkal, máskor Freud-idézetekkel meg saját terápiás példákkal él, mindvégig lebilincselően és szikrázóan. „Az analízisben csakis az eleinte képzelt, ebből következően valóssá és szimbolikussá váló értelem számít, amely kettőnk, az (ön)analizáló és az analitikus közötti párbeszédben alakul ki. Egyáltalán nem fontos, hogy az, amit elmondasz, valóban megtörtént-e, hogyha az illúzióid, a hazugságaid vagy az önkívületed lehetővé teszik számomra, hogy megértsem, hogyan hatnak rám a tüneteid és a fantáziád, és hogyan működnek a kettőnk kapcsolatában” (38.). Nem kímél a fantáziák értelmezésében sem, a diszkurzusok leírásában sem, a jelentés-készlet kiterjesztésében sem: „az illúzióként felfogott analízis ebben az értelemben végeérhetetlen” (u.o.). Mindenkit, hívőt és olvasót, beteget és racionalistát is azzal vesz le a lábáról, hogy elhessenti a bűntudatot a belátás elől… „ne higgyenek vakon a rációban: bízzanak inkább az illúzió gyógyító és megvilágosító erejében. Vagyis a hitben? Nem egészen.” (39.) Hisz „a mindenható Atya vagy hiányzik nekik, vágynak rá, vagy szenvednek miatta. … (szimbolikusan) a gyerekek pszichés fejlődéséhez elengedhetetlenül szükséges folyamat egyúttal jelentős örömforrás is, hiszen így a hatalom interiorizációja révén eggyé válhatnak a legfőbb autoritással. A kereszténység minden más vallásnál nyíltabban beszél arról, hogy az apai tekintély milyen szimbolikus és testi hatást gyakorol ránk, emberekre…” (61.) Példái azonban nem állnak meg egyetlen ősforrás, a Hiszekegy, az Apostoli hitvallás vagy a Credo-jelenet illusztrációinál, sorra jönnek a protestánsok, a zsidók, a buddhisták, a sintoisták példái, miközben egyértelműsíti: „Pszichoanalitikusként én a Hiszekegyben ugyanazokat az alapvető fantáziákat vélem felfedezni, mint amelyekkel a pácienseimmel való beszélgetések során nap mint nap találkozom” (61.). De az ismerkedés fázisai, a megértés határai elvezetnek az anya-szerepek, a szűznemzés, az emberi képzeletvilág művészi szublimációinak világa (példaképpen Leonardo da Vinci élete és munkássága), a saját apa és a teremtő Atya kérdéskörei felé is, a „Fiú-létet” és a Mindenhatót összefüggésbe hozó interpretációk irányába, a feltámadás problematikája felé, a rejtett szexuális tartalmak felé is, „a makrofantáziáktól a mikrofantáziák felé haladva a pszichoanalízis felfedi a rejtett szexuális tartalmakat, amelyeket az ima látszólag figyelmen kívül hagy, de nem cenzúráz, hiszen a vágy diskurzusában, amely átalakítja tárgyát, hagyja megmutatkozni” (67.).
Kristeva elbűvöl abban való vallomásosságával, ahogyan eseteit, példáit, személyes élettényeit is sorba állítja előadása (egy 1984-es versailles-i főiskolai megnyilatkozása) szövegében: „…a Hiszekegyet, azaz az Apostoli hitvallást, a katolikus hit alapját, az egyház talpkövét vizsgálom. De mielőtt belevágnék, talán érdemes szemügyre venni a hit jelenségét nem kimondottan tudományos szempontból. Nem vagyok hívő, de hívők között nőttem fel, akik igyekeztek − igaz, nem túl nagy odaadással − átadni nekem is a hitüket, és én nem is nagyon lázadoztam ez ellen, nem ebben éltem ki a családi értékek elutasításának ödipuszi kényszerét. Kamaszkoromban lenyűgözött Dosztojevszkij regényalakjainak tragikus miszticizmusa, s az ágyam fölött trónoló Szűzanya ikonja előtt elmélkedve próbáltam eljutni az ő hitükhöz, amelyet az én világi iskolai nevelésem inkább kigúnyolt, vagy csak egyszerűen semmibe vett, mintsem harcolt volna ellene. Szerettem volna megismerni az elragadtatást, valamint az édes szenvedéssel és felfoghatatlan kegyelemmel teljes túlvilágot, amelyet a bizánci ikonokról ismertem. Nem éreztem semmi különöset, ezért azt gondoltam, hogy a hit bizonyára nagy megpróbáltatások után adatik meg, s azért nem találom a hozzá vezető utat, mert ilyenek nem értek engem. Úgyhogy sokszor elképzeltem a halált, a halálomat, de kamasz testem életereje, hogy ne mondjam gerjedelme újra és újra az elmúlás komor képe és a mindennapi valóság közé tolakodott, s végül az erotikus képzelgés mindig győzedelmeskedett a sötét gondolatokon. Később, amikor a nagy misztikusok műveit olvastam, azt gondoltam, hogy a hit − ha a végletekig lecsupaszítjuk − talán nem más, mint egy szerető és oltalmat adó instanciával való azonosuláshoz vezető, feltétlenül elsődleges érzelmi reakció. A nyugati ember, miután belátja, hogy végérvényesen és megmásíthatatlanul magára marad, elsősorban ’szemiotikai’, és nem ’szimbolikus’ eszközök segítségével kísérli meg, hogy újra elérjen a Másikhoz, vagy vele ismét összeolvadjon…” (40-41.). Kristeva a forma és az instancia, egy valós személy vagy az Isten-szeretet kérdésében is ugyanilyen közvetlen, a hit posztulátumait is aláveti „az ösztönkésztetésekből eredő zaklatottság” mélyebb elemzésének, végigmegy az indoeurópai és a védikus vallások kérdéskörein, a „hit”-be magába belefoglalt ajándék, az adakozás öröme, a hit székhelyének a szívbe áthelyezett központja és a hit vagy hitelesség kihívásainak egész kérdéskörén (40-46.), az analitikus beszéd szubjektumként felbukkanó másik csoporttagsága, a sóvárgás, a gyűlölet, „a beszéd másikjára” hangolt indulatiság skáláin is, egészen a dantei vagy sartre-i pokoliság példáiig: „a pokol – az a Többiek” (Sartre: Zárt tárgyalás, 1975). Ebben is új hangot keres és talál: a „jelentésesedés” folyamata az analitikus szótárból „a libidó mint egy tárgyra irányuló jelentéssel bíró vágy kioltódásáról” szólva „a saját narcisztikus identitásomhoz fűződő minden kapcsolatom a végletekig elhalványul” állapotáig követhetővé válik (71.)… S ebben az „eltolt” harmadik személyt a közvetlen elsővel és a közös többessel elegyíti: „Pedig be kellene látnunk, hogy narcisztikusok, vérfertőzők, mazochisták, szadisták, apagyilkosok vagyunk, ösztönösen vonzódunk a fizikai és erkölcsi értelemben tőlünk nagyon is különböző karakterekhez, mert izgatnak bennünket, és igen, eredendően agresszívak is vagyunk másokkal” (73.).
Kristeva könyve oldalanként kínálja az idézeteket, egyre-másra. Ami a példatárba átemelhető, még messze nem az egész mű, melynek a szemiotikai, nyelvészeti, történeti, hit- és szeretetviszony felé elindázó gondolatmenetei mutatják a tudomány felé közelítő, sőt tudományteremtő analitikai kontextust, a pszichiátria rangját, száz éves előzményeit, Freud vagy Jung, Szent Pál és Benveniste, Lacan és Szent Ágoston felé is belátásokkal élő rendszerteremtő perspektíváit. Mindemellett az illúziók útjának állomásain, a helyzetfelismerő kiábrándultságok megdöbbenésein túl a terapeuta szól alapvetően munkája egészéből: „Az analízis befejeződése után is vágyakozni fogok másokra és függeni fogok tőlük, de tudni fogom, miért, vagyis milyen okból és célból működöm így. Ha ismerem a vágyaimat, szabad vagyok, s egyszerre tudatában vagyok a korlátaimnak is. Ettől kezdve tudok szeretni, valamint szabadon és kizárólag a magam kockázatára képzelődni. A pszichoanalízis tehát, úgy tűnik, sokkal közelebb áll a hit megtapasztalásához, mint a hitetlenséghez (úgy is mondhatnánk, hogy nem a hiten innen, hanem a hiten túl helyezkedik el), s mindenekelőtt a keresztény hithez, amely formát adott az embert meghatározó fantáziáknak” (77.).
Nemigen szól (pedig az előttem álló kötetek között ott lapul egy 780 oldalas francia Kristeva-monográfia is – abból egész szöveggyűjteményre valót citálhatnék ide…!) a szemiotikai problematikákról, a jelölt és jelölő nyelvi rendszerezési tipológiáról, a különbségeket és sokszorozásokat jelentő jelentésességről. Ez a kötete a pszichoanalízis nevében szól, reflexiókkal a vallásra, hitre, a létezés spirituális voltának részkérdéseire fókuszálva. De megerősít kötete végén: „Az analízis ennek ellenére nem a vallás világi változata vagy valamiféle életbölcsesség, hanem sajátos terápia és etika. Az (ön)analizáló visszatalál gyerekkorához és vágyai elvesztett idejéhez, majd az analízis során átformálja azt az időt, átalakítja pszichikai ökonómiáját, a feldolgozásra és a szublimációra, tehát a megértésre és a játékra való képessége pedig megnövekszik /…/ képes lesz játszani, gyerekként viselkedni. Spinoza azt írja, hogy az örömtől, a megismerés legfelső fokától, sőt talán azon túli tapasztalatától meg kell fosztanom magam ahhoz, hogy megsejthessem a forrását máshol, másoknál, a másikban. Az öröm tehát nem lenne más, mint az illúzióvesztés illúziója?” (83.). S válasza, mely nem kíván egyértelműségekkel élni, a nyelvi megoldás szubjektivitása: a pszichoanalitikus „a nyelvre bízza magát, hiszen ebben teljesedik ki az emberi lét szubjektivációja és objektivációja; ezt a nyelvben való létezést pedig sejtésünk szerint a megmutatkozás, a megszilárdítás és a gyarapítás jellemzi, ahogy magát az emberi életet is” (90.).
Nem lehet „lezárni”. Kristeva lenyűgöző soraiban újra és újra él a terápiás célként megfogalmazottakkal: „A másik emberi méltóságát csak az képes tisztelni, aki le tud mondani a dolgok uralásának vágyáról, félelmeit nem azzal akarja orvosolni, hogy mindent irányítani akar…” hisz „maga az élet az emberi létezés legvégső célja és értéke” (92-93.). Előadása a válságosnak tűnő nyolcvanas évek közepén hangzott el. Vajon mit mondana ma a dolgok uralásának vágyáról, az emberi létezés legvégső értékéről…?
Az illúziók, mint hitben az örökség, kultúrában a szeretet átélik az elmúlások korát is. „Soha illúziók nélkül”…? Saint-Tropez csak annyira kicsi, hogy öt perce a kikötőtől egy udvarház csűrjében príma esővédett nyughelyre találtam, s a mosolygó hajnallal a napsütés is visszatért. A legelső kávézóban már csak az újabb illúziókra maradt idő. Nem volt szó a hatalom akarásáról, az (ön)analizáló emlékezetről, a konstantinápolyi zsinat Credo-felfogásáról, de még a szerelem kezdetben volt mivoltáról sem – csak a szeretet és megértés café-crème változatáról. Később aztán már a könyvesbolt is nyitott…
[1] Napkút, Budapest, 2012., 96 oldal. Fordította Tóth Réka és Kun János Róbert.
