Tegnap ilyenkor életem szerelme kilépett a lakásom ajtaján. Némán néztem, ahogy az előszobában belebújik bakancsába, majd megragadja a gymbeam-es táskáját és a hátára csapja. Az ajtóból még visszaszólt.
– Akkor a macskáért jövő hétvégén jövök.
Bólintottam.
– Szombat este 8-kor, meló után.
Mintha csak újra az első randit beszéltük volna le, ő egy félmosoly kíséretében biccentett, én pedig zavartan félrenéztem. Felettébb rövid fejezetet foglaltunk el egymás életében, mindössze négy csodálatos hét volt a miénk. Ez valószínűleg életünk regényében nagyjából egy oldalnyit jelenhet mindössze, de valamiért volt egy olyan érzésem, hogy ez az egy oldal a regényem tetőpontja lesz. Négy hetes kapcsolatunk alatt többet éltem, mint addigi életem során, és boldogabb is voltam, mint eddig bármikor, de ahogy lenni szokott az egész életen át tartó szerelemhez több kell, mint boldogság, ő pedig feladta az első elénk vetődő problémánál.
A ruháimat pakoltam, az egész lakásban szortíroztam a dolgokat és mindent, ami az övé egy hatalmas szemeteszacskóba ömlesztettem, hogy majd szombaton elvihesse. Így akadt a kezembe a közös csillagunk örökbefogadási okmánya.
Igen, egyik randink alkalmával örökbe fogadtunk egy csillagot. Akkor valamiért nagyon romantikusnak és jó ötletnek tűnt.
Badarság, gondoltam és azzal a lendülettel össze akartam tépni a lapot, de a kezem megállt a papír szélén és még csak felszakítani se sikerült. Mégis csak egy örökbefogadási nyilatkozat, ha most összetépem, egy csillag örökre árva marad, nem dobhatok ki valamit, ami ennyire értékes. Ez igenis komoly dolog, miért ne lehetnének egy csillagnak is érzései. Árulásnak sőt egyenesen hátba döfésnek éreztem azt, amit tenni készültem. Elálltam szándékomtól.
Azonban az okmány nem maradhatott közös az exemmel. Elhatároztam, hogy visszamegyek a csillagárushoz és megkérem, hogy vegye vissza a csillagot és adja egy olyan embernek, esetleg párnak, akik jobban megérdemlik, mint mi.
Másnap ugyanazon a padon találtam meg az árust, mint amin akkor is ült, mikor exemmel elsétáltunk a „FOGADJON ÖRÖKBE CSILLAGOT” felirat mellett. Kopott ruházatú, őszes szakállú fickó volt, de kék szeme úgy csillogott, mint a gyermekeké.
– Jó napot kedvesem! Szeretne örökbe fogadni egy csillagot? Most jutányos áron adom, gyönyörű picinyeimet – kezdte mézes hangon.
– Nem, igazából azt szeretném kérni, hogy vegyen vissza egy csillagot. Tudja a párommal szétmentünk és közös néven van, így nem szeretnénk megtartani – közöltem vele, de már mondandóm kezdetén erős szégyenérzet kúszott lelkembe. A férfi először megdöbbent, valószínűleg én vagyok az első vevője, aki visszaviszi hozzá az áruját. Aztán elkomorult, arca lassan torz grimaszba változott. Lassan peregtek könnyei az arcán.
– Milyen szívtelen emberek léteznek a világban – sírta bele a szavakat szakállába.
– Nem, nem én nem… – kezdtem dadogni.
A férfi szemében őrült düh villant.
– Ez nem egy játékszer, hölgyem – morogta félig még mindig sírva. – Hogyan gondolhatja, hogy visszahozza nekem azt, ami az ön felelősségére lett bízva? Szép kis szülő lenne magából. A gyerekét is visszavinné a kórházba, ha elhagyja az, aki felcsinálta?
– Te jó ég! Dehogy, de az teljesen más dolog… – hüledeztem. A férfi belém fojtotta a szót.
– Maga egy bűnös lélek – kiáltott fel. – Bűnös. Eldobja az életét, annak az életét, akiét egyszer a szerelemért vett meg.  Felelősséggel tartozik az örökbefogadottjáért, nem adhatja csak úgy vissza. – S dobott még rám annyi szitkot, amennyit csak bírt fáradt tüdejéből kipréselni. A hosszú percek nyomasztó átkát nem sokáig bírtam viselni, elfutottam, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetett.

Úgy baktattam haza, mint akit felpofoztak. Sokáig bennem volt még a férfi kirohanása, az őrület, mely szemében csillogott, a hörgő hangú szitkok zápora, minden visszhangot vert lelkemben. Elhatározásomat, hogy megszabadulok a közös csillagtól azonban nem tudta megváltoztatni, nagyobb fusztráltság volt bennem az okmánnyal kapcsolatban, mint amekkorát a férfi ki tudott belőlem váltani. Továbbra sem hagyott nyugodni a dolog.
Otthon újabb és újabb ötleteken kezdtem agyalni, hogyan is szabadulhatnék meg a közös tulajdontól. Aztán rájöttem. Előkotortam az írószereim közül a hibajavítót és határozott mozdulatokkal, egyszerűen eltakartam exem nevét, és ilyesféleképp pedig már nem is létezett. Már csak a macska lábatlankodott nálam, a fiatal kandúr, akit még úgy mentett meg kapcsolatunk elején egy kukából. Szerencsére szombaton végre a macskával együtt fog távozni.
Bosszúságomra azonban a hibajavítós megoldásom nem vált be, két nappal később lekopott és ismét ott virított a kék tollal ráírt név. Ettől ideges lettem. Össze akartam gyűrni és kihajítani az ablakon az egészet, de végül mégsem tettem. Mégiscsak a mi kicsi csillagunkról van szó.
Nem maradt más választásom, úgy döntöttem, hogy felhívom exemet, ne csak az én problémám legyen a csillagunk.
– Mit stresszelsz ezen. Dobd ki azt a szart, aztán kész! – mondta és rám csapta a telefont.
Igaza van, ki kellene dobnom, de ez a lap összeköt egy csillaggal, egy igazi csillaggal, egy valódi, gőzökből és gázokból álló csillaggal. Pechemre ez az égitest ugyanannyira tartozott hozzám, mint exemhez.
A probléma kezdett megőrjíteni, fel-alá járkáltam a szobában, kerestem a megoldást, de az nem volt. Ki mégse dobhattam. Az nem megoldás, az olyan mintha elhagynám őt.
Hirtelen fülsiketítő csörömpöléssel megszólalt az ébresztőm. Munkába kellett mennem, bármennyire is nehezemre esett. Felkeltem az asztaltól, ahova hajnalban leültem, aztán kelletlenül készülődni kezdtem. Talán, ha leragasztanám a nevét, gondolkoztam tovább. Jó, de az hogy néz már ki?
Köszöntem a cicának és futottam, hogy el ne késsek. Azt, hogy az asztalon felejtettem az okmányt egy egészen csintalan cica társaságában, már csak akkor vettem észre, mikor este hazaérkeztem.
Ahogy a lakásba léptem őrült bűz fogadott. A meglepetéstől alig bírtam hirtelen mit kezdeni magammal, de aztán gyorsan kinyitottam az ablakot, hogy szellőzzön a lakás. A huzat kicsapta az ablak szárnyait, a szobában felreppentek a papírok. Csak ekkor vettem észre, hogy az okmányom darabokra tépett fecnikként apró orkánná alakul az asztal fölött. Néhány cafatot azonban az asztallapon tartott egy jókora macskaürülék.
Megdöbbenésemben már nem is törődtem azzal, hogy a szél az ablakon át magával viszi a fecniket, szétszórva okmányom maradványait a nagyvilágban.
Hát ez lett a csillagomból.