Les Gobelins. Párizs. A kárpitok.
(Metró, avagy így tűnünk el mindannyian – részlet)
A Rue de la Reine-Blanche huszonnyolc harmadik emeleti garzonjának virágosládáit aznap hajnalban, amikor Anna Weisz, fekete, hullámok fonta haját igazgatva az Avenue des Gobelins és a Boulevard de Saint-Marcel kereszteződés aluljárójában sietett, hogy elérje a nyolctizenhatos metró kocsit, feltöltötte vízzel a párizsi ég.
Anna Weisz fekete, hullámok fonta haját igazgatva, esernyőjével kapaszkodva a párizsi esőbe arra gondolt, hogy nem tud még hazamenni, maradnia kell, nem csak karrierje miatt, nem csak a város miatt, hanem egy bizonyos Francois Gautier miatt, akivel fél éve dolgozott már együtt a Boulevard de l’Hôpital monokróm fáinak kerítései között. Akivel úgy érezte élete nem csak Párizs és Madrid lehet, nem csak a virágosládák öntözése a vasárnapi reggelekben, nem csak az elmúló idő elmulasztása.
A rue de la Reine-Blanche huszonnyolc harmadik emeleti garzonjának virágosládáit aznap hajnalban feltöltötte vízzel a párizsi ég. És Anna Weisz, az Avenue des Gobelins és a Boulevard de Saint-Marcel kereszteződés aluljárójában sietett, hogy elérje a nyolctizenhatos metró kocsit. Anna Weisz, aki otthon csak Weisz Anna volt, a harminchárom éves lánya egy bizonyos Perr Rebekának, aki Budapesten élt, Anna Weisz, itt Párizsban ezen a március reggelen viszont Anna Weisz volt, aki a rue de la Reine-Blanche huszonnyolc harmadik emeleti garzonjában élt már közel egy éve és a rue de l’École de Médecine egyetemi épületébe sietett, hogy meghosszabbítsa kint tartózkodását. Anna Weisz, aki elképzelte életét, a vasárnap reggeleket, Párizst, Budapestet, az idő múlását a délportugál falióra repedéseiben máshogy másként Francois Gautier-val, akivel fél éve dolgozott már együtt a Boulevard de l’Hôpital monokróm fáinak kerítései között, sietett, hogy esélyt adjon magának és esélyt egy másik életnek.
Az Avenue des Gobelins és a Boulevard de Saint-Marcel kereszteződés aluljárójának lépcsőin Anna Weisz fekete, hullámok fonta haját igazgatva, kapaszkodott esernyőjével a párizsi égbe, amiből úgy ömlöttek a március képzelt könnyei, mintha ennek jelentősége lenne. És úgy figyelte Marie Lefebrve lyoni nyugalmazott ügyvédnő, aki éppen a Gobelin Manifaktúra épületét akarta megtekinteni azon a reggelen, úgy figyelte Anna Weiszt, mintha lányát látta volna, fekete, hullámok fonta haját igazgatva, kisebb-nagyobb megbicsaklásokkal szaladva le a lépcsőn. Anna Weisz látta Lefebrve asszony tekintetét és eszébe jutott anyja, egy bizonyos Perr Rebeka, Budapestről. Perr Rebeka és apja tüdőszövettani lelete még öt évvel ez előttről. Apja, Weisz Máté, akire mindig úgy tekintett, mint a Chateau de Vincennes tömör kőfalaira, amik az idő végezetéig védelmezni fogják őt.
Mindeközben Budapesten, egy bizonyos Perr Rebeka, a Havas utca és a Belgrád rakpart kereszteződésében, a harmadik emeleti nagypolgári lakás ablakában a Szabadság hidat nézve arra gondolt mikor lesz ő is újra szabad, legalább annyira, mint lánya, Weisz Anna, Párizsban, a rue de la Reine-Blanche huszonnyolc harmadik emeleti garzonjában. Ez a bizonyos Perr Rebeka közel öt éve temette el a férfit, aki harminchárom éve mutatta meg először neki, hogyan múlik egy másik élet. Ahogy ez a bizonyos Perr Rebeka a Havas utca és a Belgrád rakpart kereszteződésében, a harmadik emeleti nagypolgári lakás ablakában a Szabadság hidat nézte, természetesen fekete és ősz haját, amit már nem fontak úgy a hullámok a tüdőszövettani lelet óta, mint régen, füle mögé bújtatta. És ekkor kellett volna neki is látnia Marie Lefebrve lyoni nyugalmazott ügyvédnő tekintetét, aki éppen a Gobelin Manifaktúra épületét akarta megtekinteni azon a reggelen.
Aztán a délportugál falióra repedéseiben máshogy kezdett el múlni az idő.
A rue de la Reine-Blanche huszonnyolc harmadik emeleti garzonjának virágosládáit aznap hajnalban feltöltötte vízzel a párizsi ég. És Anna Weisz, az Avenue des Gobelins és a Boulevard de Saint-Marcel kereszteződés aluljárójában sietett, hogy elérje a nyolctizenhatos metró kocsit, hogy esélyt adjon magának, hogy esélyt adjon Miguel Castejón-nak és a Boulevard de l’Hôpital monokróm fáinak.
Mindeközben Budapesten, egy bizonyos Perr Rebeka, a Havas utca és a Belgrád rakpart kereszteződésében, a harmadik emeleti nagypolgári lakás ablakában a Szabadság hidat nézte. A Szabadság hidat nézte és arra gondolt mikor lehet ő is újra szabad. Az injekciós tűt még napokkal ezelőtt feltöltötte kálium-kloriddal, kiszámolta pontosan mikor és hogy lehet újra szabad. Mikor láthatja újra azt a Weisz Mátét, aki megváltoztatta az életét. Ez a bizonyos Perr Rebeka, akinek természetesen fekete és ősz haját, amit már nem fontak úgy hullámok a tüdőszövettani lelet óta, mint régen, a kárpitra zuhant, és hófehér könyökéből ömlött a vér, ahogy szemei lecsukódtak, a Havas utca és a Belgrád rakpart kereszteződésében, a harmadik emeleti nagypolgári lakás ablakában, a Szabadság híd sziluettjében.
Anna Weisz, akit otthon csak Weisz Anna volt, másnap, mikorra már megkapta az engedélyt, mikorra már napfényben úszott az Avenue des Gobelins és a Boulevard de Saint-Marcel kereszteződése, telefonhívást kapott Budapestről.
Anyád, Perr Rebeka öngyilkos lett. Doktor Perr Rebeka halott.
A délportugál falióra repedéseiben máshogy kezdett el múlni az idő. A fehér királynő a kárpiton vérzett el. Anna Weisz apjára, Weisz Mátéra gondolt, és a Chateau de Vincennes tömör kőfalaira. De legalább Marie Lefebrve lyoni nyugalmazott ügyvédnő egy új kárpittal tért haza.
(Illusztráció: Tényi Bálint – )