A vesztés művészete nem nehéz,
olyan sok dolgot tölt meg az eltűnés
célja, hogy elvesztésük nem jelent vészt.
Veszíts minden nap valamit. Ne mérd
az eltűnt kulcsok, elpazarolt óra nyűgét.
A vesztés művészete nem nehéz.
Majd gyakorolj, veszíts tovább, tetézd:
elyeket és neveket és ahol üdülés
vár rád. Egyik sem hoz fejedre vészt.
Elhagytam anyám óráját. Ide nézz,
így élek háromból két házam nélkül én.
A vesztés művészete nem nehéz.
Elhagytam két bájos várost, meg még
pár birodalmam, két folyót és egy földrészt,
hiányoznak, de ez sem jelent vészt.
Még téged is (hangodból a csengést,
kedves gesztust). Hazudnék, de egyszerű tény:
a vesztés művészete nem túl nehéz,
bár úgy tűnhet (írjuk le!): itt a vég.
Enesey Diána fordítása
Az elvesztés művészete
(Prózai etűdök Elizabeth Bishop versére)
Ezt is a legapróbb dolgokkal kell kezdeni. Lassan, fontolva haladva, mintha nem a távozó idő sodorna bennünket tovább minden percben, órában, napban, sőt minden évtizedben is. Olykor eszembe jut az első elvesztett hajgumi. Eszembe jut…, furcsa, mintha bármire is emlékeznék, túl azon, hogy valamikor az enyém volt, s mára már talán nincs is, esetleg másként van, bár titkon remélem, hogy inkább másnál. Aztán elsuhan szemem egyik sarkából a másik felé, emlékekbe zárva az a tűzpiros makett versenyautó. Nem csupán a színét idézik meg a gondolatok, áramvonalas formáját is körberajzolják az emlékeim. A légellenállás tökéletes redukciója volt az az autó, az összes versenyt megnyertük, jobban mondva, megnyerte: az én szerepem szót sem érdemel. Talán az emlékezés is sűrű levegőből bújik elő, azért hasított ilyen élesen belém a kocsi képe. Hát persze, hiszen számára nincs leküzdhetetlen légsűrűség! Sebességéből átadott az emlékeimnek is, továbbcikáznak, majd végül megfáradva telepszenek le és a lomha külsejű műanyag dinoszauroszok kollekcióját tárják elém. Ez volt az első kapcsolódási pontom a történelem végeláthatatlannak tűnő folyamához. Hosszasan ábrándoztam az őslényekkel való találkozásról, fontolgatva az egymás mellett élés ellehetetlenített lehetőségeit. Akkor még mindent az elején szerettem volna kezdeni. Ki ne vágyott volna – ha csak néhány percre is – időutazásra? Később is neki akartam vágni egy időtlen kalandnak, vágytam rá, hogy végigjárhassam a történelem minden szakaszát, a földrajzi helyekhez, a nyelvi különbségekhez és a végességhez kötöttség terhétől mentesen. Milyen jó is volna bebarangolni az ókori Hellászt, meglátni Szókratészt az athéni piactéren, hallgatni a kérdéseit. Körbeutazni a Római Birodalmat, átélni az alapítás, a virágzás és a hanyatlás minden szakaszát. Vagy csatlakozni a canterbury-i katedrális felé tartó zarándoklathoz. Aztán elsőkézből hallani az új kontinensek felfedezéséről szóló híreket. Milyen különleges volna érezni a reformáció mindent megmozgató erejét: a megújuló hitet…
Csak a háborúk, a forradalmak, éhínségek riasztanak folyton, ha visszatérnék az időutazásból, azokat kívánnám nyomban felejteni. Persze nem minden mozzanatával, a hősökre és a hadvezérekre mindig jó emlékezni: ,,Vajon Napóleon tényleg világléleknek tűnt Jénába belovagolva, ahogy Hegel írt róla levelében? Legyűrheti-e a hősies kiállás évtizedek veszteségeit?” Végig kellett volna nézni mindent, hogy birodalmakat, tengereket, földterületeket veszítsek, a népekkel és az emberekkel együtt, hogy megtanulhassak veszíteni.
Így tűnődöm, miközben rám talál a mély megdöbbenés: micsoda csaló az emlékezés! Mindent úgy formál, úgy igazgat, hogy olyannak maradjon meg, amilyennek látni akarjuk. Legalábbis így tűnik. Pár percig még haragszom az emlékezés homályosító tevékenységére, de végül be kell látnom: korai és megalapozatlan vádakkal illettem. (Már nyitnám is a szám, hogy elnézést kérjek, de talán ezt most átugorhatjuk.)
Az emlékezés – néha önző módon – a felejtés gondjára bíz valamit, amit a végsőkig őriznie kellene. Neki adja, hogy már csak a felejtés tényére tudjunk emlékezni.
Nyálkás őszi nap volt, az utcaképre is emlékszem, de legélénkebben a körúton heverő, a nedvességtől mozdulni sem bíró, de mégis kitartóan erőlködő falevelek élnek bennem, mert ez a kép annyira emberi, hogy bármelyikünk életét egy ártatlannak tűnő metaforába foglalhatná. Aznap bevásárlást kellett intézni, s mint mindig, most is zavarban voltam. A bevásárlás annyi, mint az áruházi polcok előtti tanácstalan álldogálás, sorban állás és káromkodás (hiszen mindig épp azt felejtem el, amiért legfőképp mentem). A bevásárlás egy örökös ,,majd legközelebb”. Aznap viszont még a szokottnál is furcsább volt a bolt felé vezető út. Éreztem, hogy valamit még a bevásárlás előtt elfelejtettem. Biztosan a listát. – nyugtattam magam. Pedig ez nem igaz, eddig egyszer írtam bevásárlólistát, és elő sem vettem, mondván: úgyis bizonyára otthon felejtettem. Igen, a felejtés, valamit akkor is elfelejtettem. Talán a telefonomat hagytam az íróasztalon. – sebaj ezt a fél órát bárki ki tudja várni. – Nem, a telefon itt van, a zsebemben rezeg. Jaj, ne, csak nem a pénztárcát? – Ha most újra hazamegyek, elő kell kotornom a másik táskámból, és mire újból elindulnék, talán épp a legfontosabb árucikket felejtem el, mielőtt még kinyílna előttem a fotocellás ajtó. – Nem, a pénztárca is megvan. Ekkor változott meg a hőérzetem, a csípős őszi idő hirtelen forróvá vált. Ugye nem a lakáskulcsot hagytam el valahol? A táskában és a zsebeimben keresgélés röpke másodpercei órák vánszorgásának tűntek. A lakáskulcs is nálam volt. Mégis mit hagyhattam el? Napokig nem jöttem rá, mi hiányzott akkor, de az üresség időnként megszállta a napi rutin telítettségét. Nem találtam. Mert mindent kívül keresünk, ami belül van, odáig alig látunk el.
Végül, talán egy hét is eltelt, és belém hasított a felismerés: ez egy utcán elvesztett szerelem. Igen, ez hiányzott úgy, hogy nem is tudtam mi hiányzik, nem személy, nem tárgy: az érzés, belőlem.
Tényleg egy pillanat volna valakiből kiszeretni? Mit vesztünk el előbb, a szeretett személyt az érzésből, vagy az érzés veszik ki az egykor szeretett személy mögül (vagy talán épp előtte van, eltakarja)? Hová lesz? Hogyan vándorolhat át másba, ha kétszer nem szerethetünk egyformán? Vagy folyton újjászületik? Honnan van ereje ennyi eltűnés után mindig újfent magára találni? Megválaszolatlan és talán megválaszolhatatlan kérdések tornyosulnak bennem. A veszteség pedig nevel. Azóta mindent a végéről szeretnék kezdeni. A szerelmet – ha igazi – mindig búcsúval. Nem mintha a rezignáció komorsága gyönyört keltene bennem, vagy a mások irántam érzett sajnálata ösztönözne, dehogy! Búcsúval kezdem a nagy szerelmeket, mert kell belőlük valami, legalább egy kis emlék-foszlány, meg kell őriznem valami szépet. Ha ismét kiszöknek belőlem, a feledés ködébe burkolódznak, nem marad az emléknek más, mint egy rejtett, benső üres hely.
Az elvesztés művészete nem is nehéz, könnyen begyakorolható, ha van egy emlék, ha van, ami megtartható.
Enesey Diána
Kép: Paul Klee
