Feltámadás
Nagyon sárga a Nap
Benne egy madár, egy fehér madár szál, száll és száll
Megérintő, belém égő sugarak látnak, éreznek engem
Mint én őket
Szárnyaló galamb hozza felém a csillogó, fényes pásztákat
Minden nyaláb millió kis madárkát számlál
Általuk él a fény
Zúdulás van
Felém özönlik a Mindenség, hatalmas orkánoktól kergetve
De ez csak előszele valaminek, ami mögötte van
Ami hajtja, űzi, egyre gyorsítja
Borzong egész valóm, mosolyogva ringok
Aranypászták csóváin úszok, ami fenntart, repít
S közben magamtól is száguldok
Egyre jobban kitáruló végtelen kékség felé
Majd hirtelen fényes tisztaságba jutok
Mely, mintha pofon vágták volna, arcgenezis-orgiába torkoll
Megtelik mindenféle nyúlós, repülő, szürkés orr-szem-száj-koponya-fül és agytömeggel
Tülekedés-halmot szülve a végtelen térnek
Valami ostobaság-ciklon törhetett be
Miközben a megsokszorozódó fejek hirtelen vedleni kezdenek
Levetve bőrüket, csupasz koponyákká lesznek
Golyózápor-morajjal vágódva egymásnak majd szerteszét
Véres-sebes jajhullám-örvények ajzódnak
Jéghideg borzongás-üvöltésekkel töltve
Kilátástalanná téve minden láthatárt
Ütésektől vonaglom…
Vörös égtengerré olvadnak a koponyák
Aztán köd és tisztulás…
Embercsoportok, mint hangyák zajongnak a földön
Éppen keresztre készülnek feszíteni valakit
Talán engem is?
Hupogó kalapácszaj övez
Kezeimen, lábaimon lyukakat üt valami gyilok
Felordítok, aztán
Időszakadás…
Homokszemcsepergés…
Lankás táj, kék ég, szélben zsongó fűcsomók
Nyugtalanul mocorogva tétovázó emberekben
Zajokká váló halk suttogás motyog
A dombtetőn valaki áll
Halálsápadt, mezítelen, vérpatakos testrom
Hátán ormótlan keresztet tartva nem magáért zokog
Csak áll egyenesen, mint megbabonázott cövek
Tekintete örökkévalóság-teljesség, barna nyugalom
Aztán egyszer csak megáll az idő
Hogy az erőszak végleg itt maradhasson
Ahogyan megáll a szél is egyszer
Devasztált sziklaormokon
Felfüggesztődik az értelem-történelem
Kizökken magából Az Ember, az egykor isteni
NEM
………érzi magában már megadatott lét-természetét
NEM
………okosodik, inkább okoskodik
NEM
………úgy szeret mint hajdanán, hanem csak „lazán”
NEM
….-….tudja igazi önmagát, feledés-lénnyé vált
NEM
………tanul az ölés-inger leigázásáról, csak prédikál
CSAK
………van, mint egy bepiszkolt, szennyezett tócsa-nyom
MELY
……..kristálytiszta vízre vár
POSZT-humán maradvány…
Szétbombázott élet- és épület-romokon…
Kimerevített nemlét-örökkévalóság
2022. március 23-án.
Lélekálmok
Lelkedet markolod, mint árbócrudat
Sikamlós, fehér, foltos vászon-lelkedet
Melyet tudat-érzék-szelek hajtanak, tépnek szanaszét
Haltest-sikamlós, érzékcsalódásokon susogó
Lakatlan, lakhatatlan létszigetek felé
Az éjszakák és nappalok időzavaros vihartócsáiba hullajtva
Minden reménységet
Elveszejtve gyermeki napraforgós aranyos virágénekeket
Mígnem egyszer megérint a teknősbéka-csend csoszogó monotóniája
A kóbor macskák dobozokat keresnek a sötétben
Cigányasszonyok recsegő roncs-babakocsikban tolják kisdedeiket, vagy a televíziót, vagy bármit
Elfeledett, berozsdásodott, felfeszített pléh-Krisztusok őrzik a remény-hajnalokat, lábuknál tétova virágcsokrok
Vörös üveggolyók érkeznek a semmiből…
Zakatolva suhannak el mellettem, de én csak fekszem valahol
Mondjuk egy erdő közepén – vagy nem…
Védtelenül…
Szürke, táskás felhők suttognak valamit, de hiába fülelek
Nem értek semmit
Alattam, mintha ringana a föld…
Barna szemek lebegnek előtted…
Kékes, lenge hullámokból álmodtak őszinte jövendőt
Piros, sárga, csíkos és zöldes színű almák értek a fákon
S gurultak tova a földrögökön
A bárányfelhők kifogyhatatlan úszó formákban üldözték egymást
A messzeségben…
Nem tudott oly gyorsan szállni-múlni az idő, hogy ne lehetett volna észrevenni
A boldogságot
Egyszer csak mellém termett egy nő
Lengén lengő fekete-fehér csuklyás kabátjában
Majd eliramodott tőlem, futott, futott csak futott
Én meg kezem-lábam törve utána, jajgató hangokkal
Lerohantunk valami rozoga lépcsőn, én meg utána kiáltottam:
„Állj meg, szeretlek!”
Megállt, megfordult. Szinte egész arca csupa fekete szem volt
Átöleltem, megcsókoltam, de féltem valamitől…
Rettegtem, hogy nem fog szeretni – de szeretett hosszasan csókkal
Remegve ébredtem…Valahová eljuthattam…
Semmi különös,
csak páracsepp hullott az ablakra
Semmi különös,
csak sokat gondolok az ajkadra
Semmi különös,
csak szél kerekedik lelkemben
és füstcsóva-virágokat hagy hátra
tüzesen pislákoló véremben
Ó kikericsek!
De szépen is lehetne halni veletek
Nincsenek határok, miért is lennének
Emberek sincsenek, holmi fontoskodó elemek
Bú és baj sincs, mert azok sem kellenek
Én sem vagyok, én sem, miért, kiért is legyek?
Csak az égé vagyok, mert enyém a kékje
A felhőé vagyok, mert enyém langy nedve
A földé vagyok, mert belőle virágok nőnek
És Istené vagyok, mert Tőle sarjadt lelkem
És apámé vagyok, ki már elment
És anyámé, kiből törékeny, hallgatag csend lett
És a végtelené, hová felszegett fejjel rohanok…
Szédülök, forgok-pörgök és örülök
Mert nevetek, ész nélkül nevetek
Mert minek is az ész, ha sehová sem vezetett…?
„Nézd, ott egy első emeleti lyuk! Igaz, hogy csak félig van meg a fal, de ha fel tudunk oda jutni, akkor nem fog annyira befújni a szél, mint ahol most lakunk…Ott jobban meghúzhatjuk magunkat. Kit tudja, ki élt és halt meg leendő lakásunkban, kiket bombáztak ki onnan…Nem érdekes, nekünk jó lesz!”
Fáradt vagyok már a síráshoz
Inkább újra útnak indulok
Mint egykoron
Esőben, hóban tapostam lelkem agyon
Nem kívánva anyát, asszonyt
Igen, esőben és hóban fáztam
Önmagamba zuhanó magányban
Mert anyám eldobott ifjúkoromban
Anyám mondta: „Isten, légy könyörületes bűnös fiammal!”
Én meg csak annyit szóltam: „Vedd a lapot mama!”
Ne félj, többé úgysem jövök haza
Magányos útra indulok egymagamban – önmagamban
Nem tudok már segíteni rajtad de magamon sem
Csinálja ezt veled eztán valaki más kedvesem
(A Canned Heat együttes: „On The Road Again” c. dala nyomán).
Lélek-éjszakák pásztázzák a tájakat, agyakat, így aztán egyre hangosabbak lesznek a szökőkutak. (Nietzsche nyomán, szabadon).
(Szerző, „A kollázsember” című regényének mobil-költészeti átírása).
(Illusztráció: Dimitri Sirenko: The Dune)