Lore városában az emberek már másodjára szaladtak össze egy hold alatt. A város főterén a kovács felesége zokogott, mert a lányuk tegnap este nem jött haza. A tér egyik szélén egy kisebb gyerekcsapat toporgott a két törvényszolga mellett, köztük a mindig taknyos Toby, és a vámszedő kisebbik fia, Alan.
Roland próbált közelebb furakodni, de amikor úgy látta, meg kell kerülnie az egész teret, Milohoz fordult.
– Menj előre, és derítsd ki, mi történt! – adta ki a parancsot. A kutya farkát csóválva eltűnt a lábak tengerében.
– Hova mentek a gyerekek tegnap játszani? – kérdezte a bíró, miközben a bajszát simogatta komor ábrázattal. Ez azért inkább neki való ügy, mint egy akasztott macska.
– A Fenyő-sziklához – felelte a kovács. Arcára az aggodalomtól elmélyült ráncok fekete csíkokat festettek.
A tömegben összesúgtak. A Fenyő-szikla fent volt a hegyen, olyan messzire már nem járt fel senki, és a kereskedő úttól is messze esett.
– Miért mentetek olyan messzire? – kérdezte a törvényszolga a gyerekeket, akik erre megszeppenve összenéztek. – Mit csináltatok a sziklánál?
– Játszottunk – felelte Toby egy vállrándítással. A törvényszolga fültövön vágta. – Au! Ne üssön már!
– Tisztelettel beszélj, fiú!
– Azért mentünk oda… – kezdte Alan bátortalanul, de Toby a lábára lépett, így lehajtotta a fejét és nem folytatta.
– Mert? Válaszolj! – parancsolta a törvényszolga.
– Hogy Vasfüvet szedjünk… – motyogta Alan.
– Ki kérte, hogy Vasfüvet szedjetek? – faggatta tovább a törvényszolga, és amikor a fiú nem akart válaszolni, megragadta a karját és megrángatta.
– A néni a falu szélén, akinek meghalt a macskája…
A bíró felhorkant. Már megint ez a boszorkány. Persze ő nem hitt benne, micsoda badarság, de mégis a zsigereiben reszketett. Hogy mire kellhet a banyának a Vasfű, azt nem tudta, és nem is akarta, ezért inkább elengedte a gyerekeket.
– Megkeressük a kislányt! – jelentette ki a bíró a tömeg felé fordulva. – Aki érez magában bátorságot, az jöjjön velem! – azzal elindult a háza felé, hogy elővegye a térképeket.
Milo visszaszaladt Rolandhoz, aki ez idő alatt csak a tér szélén lévő ládákig jutott, és csaholva magyarázni kezdett. Roland komolyan bólogatott és hallgatta.
– Szóval a Fenyő-sziklához… – mondta. Benyúlt a zsebébe, és egy kis darab kolbászt adott a kutyának jutalomként, majd megsimogatta a fejét. – Menjünk.
Roland úgy ismerte a környező erdőt, mint a tenyerét, de a Fenyő-sziklát mégis mindig elkerülte. Valahogy nem vonzotta az a hely. Út közben néha megállt és segítséget kért a fáktól és az állatoktól, de a föld is segített neki azzal, hogy felfedte a gyerekek nyomait.
Mire elérte a bükkös szélét, az égen sűrű viharfelhők kezdtek gyülekezni. Egy villám szelte át az eget és csapott le a Fenyő-szikla tetején álló fába. A villanást hatalmas dörgés követte, mire Milo nyüszítve megugrott és bebújt a gazdája lába mögé.
– Tudom Milo – mondta Roland halkan. – De tovább kell mennünk. Gyere!
A kutya kérlelően nyüszített, aztán megindult a fiú után.
A fenyők között sokkal sötétebb volt, mint a bükkösben. Roland érezte valaminek a jelenlétét, de nem tudta megmondani, hogy csak a közeledő vihar feszültsége okozza–e, vagy valami más. Milo egyre csak nyüszögött, és folyamatosan a bokájába ütközött. Hamarosan a talaj meredeken emelkedni kezdett.
“Mire jó a Vasfű?” kérdezte magától a fiú. A növény nem nőtt máshol, csak a sziklánál, legalábbis azon a környéken biztos nem, ahol ő járt, mert akkor ismerte volna.
Valami elsuhant a fejük felett, vagy csak egy szélroham? Roland egy pillanatra megállt és felnézett, de a sűrű tűlombozaton nem látott keresztül.
– Csak a vihar az Milo, nyugi! – mondta a kutyának, és tovább indult.
Alig lépett ki a fenyők közül, eleredt az eső. Szétnézett valami menedéket keresve, és meg is látott egy barlang bejáratot. Futásnak eredt, de így is csurom vizesen érte el.
Odabent meleg volt, és valami szúrós, kénes szag csapta meg Roland orrát. Milo egy tapodtat sem mert beljebb menni, és heves ugatása visszhangot vert a barlang falain. Bentről mély morgás válaszolt, mintha a föld mozogna. A fiú tudta, hogy nem maradhat itt, kilépett a barlangból, és másik menedék után nézett. Egy kisebb sziklahasadékba húzódott be Miloval, aki megkönnyebbülten bújt a gazdája ölébe, hogy melegen tartsák egymást.
Már a nap is lement, mire az eső elállt. Roland kibújt a sziklahasadékból, és felnézett a lassan kitisztuló égre. Egy bagoly reppent le a sziklára nem messze tőle, és kíváncsian nézett rá.
– Nem láttál itt egy hozzám hasonló lányt? – kérdezte Roland a baglyot.
A madár oldalra billentette a fejét, majd huhogott.
– A barlangba ment be?
A madár ismét huhogott. Roland komolyan bólintott, és visszament a barlang bejáratához, amikor meghallotta a kiabálást.
– LIZA! ELIZA!
Fáklyák fénye jelent meg a fenyvesben. A fiú megvárta, amíg a falusiak kiérnek a fák közül, és észreveszik.
– LIZA!
– Bement a barlangba – szólalt meg Roland, miközben a kezével is mutatta az irányt.
A kovács azonnal berohant, a többiek kint megálltak. A bíró szúrós szemmel a fiúra nézett.
– Te mit keresel itt, kölyök?
– Segítek keresni – felelte a fiú a cipője orrát nézve.
– Valahogy mindig ott vagy, ahol a baj van. Akkor éjszaka is a macska akasztása után… ne hidd, hogy nem vettelek észre! A szüleid tudják, hogy merre tekeregsz?
Roland megrázta a fejét.
Mielőtt a bíró bármi mást mondhatott volna, a kovács kilépett a barlangból a kislány élettelen testével a karjában, arcára fényes csíkokat festettek könnyei.

Bámészkodó emberek gyűltek össze Lore városának főterén. A Palygoria határában fekvő település az utolsó állomása volt a kereskedőútnak, mielőtt felkaptat a hegyre, hogy a másik oldalon leereszkedjen a szomszédos országba. A rengeteg átutazó miatt forgalmas kisvárosban mégis szokatlannak számított az efféle csődület.
Roland a maga nyolc évével és a méternél csak egy arasszal magasabb termetével átfurakodott a felnőttek könyöke alatt, majd a tér szélén lévő ládák felé vette az irányt, hogy csatlakozzon a többi fiúhoz. Nyomában, mint mindig, ott ügetett szürke-fehér, csimbókos szőrű kutyája, Milo.
– Hé, Roland! Ezt nézd csak! – intett neki a láda tetejéről egyik barátja, a vámszedő fia.
– Mi az? – kérdezte Roland és nagyot dobbantva felszökkent a ládára, hogy átnézhessen a felnőttek feje felett.
A tér közepén a zászlórúdra felhúzva egy akasztott macska lógott.
– Mit láttok? Mit láttok? – ismételgette a kérdést egy kisebb gyerek, aki még a láda tetejéről sem látott semmit.
– Kinyiffantották a vén banya rühös macskáját – vigyorgott hiányos fogsorral a kocsmáros fia. Arcán friss ütleg nyoma, tegnap kaphatta az apjától, vagy a bátyjától.
A tömeg mozgolódni kezdett, Roland látta, hogyan engednek utat a falu szélén élő görbehátú öregasszonynak, akit két férfi támogatott meg. Az asszony a tér közepére érve a látványtól azonnal térdre rogyott és a maradék távon négykézláb vonszolta magát.
– RUFUS! RUFUSKÁM! JAJ NEKEM, MIT TETTEK VELED? – kiabált az asszony szívszakadva, és tekintetét rászegezte a szélben himbálózó tetemre. – JAJ, KI VOLT AZ? KI VOLT AZ? – Természetellenes sebességgel megpördült és végigpásztázta az arcokat, szeme őrülten forgott üregében. – ÁTKOZOTTAK LEGYENEK FIAI ÉS LÁNYAI! HÁT KINEK ÁRTOTT EZ A SZEGÉNY PÁRA?
Fájdalmas átkozódására néhányan megrettentek, összenéztek, sugdolóztak, zsebükből sót vetettek a hátuk mögé, hogy az átok rájuk ne szálljon, még akkor is, ha valójában semmi közük nem volt a macska halálához. A város bírója leszedette a macskát a zászlórúdról, és az öregasszony kezébe nyomta.
– Ne tessék átkozódni, mert mindjárt tömlöcbe vetetem, vén boszorkány! – mordult rá a bíró. – Itt a macskája, tessék csak eltemetni.
– RUFUS! RUFUSKÁM! – ismételgette a vénasszony a halott macska merev testét ölelgetve, előre hátra himbálózva.
Roland, aki szűkszavú fiú volt, némán figyelte az eseményeket. A tömeg lassan megunta az asszony kiabálását és oszlani kezdett. A vámszedő fia leugrott a ládáról és leemelte róla öccsét, aztán elindultak megkeresni apjukat. Hamarosan kiürült a tér, nem maradt ott más csak, akinek dolga volt arra, meg az öregasszony, a bíró és két törvényszolga. Roland leült a láda szélére térdére könyökölt, állát a tenyerébe támasztotta.  A kocsmáros fia vihogott, majd megrágott almacsutkát vett elő a zsebéből és beleharapott. Miután megette és látta, hogy Roland nem osztozik örömében a macska sorsát illetően, a porba köpött majd lelépett.
– Mit gondolsz, Milo? A Toby tette? – kérdezte Roland a kutyáját és fejével a kocsmáros fia után bökött.
Milo bizonytalanul oldalra billentette a fejét, a levegőbe szimatolt, nemlegesen vakkantott majd leült a láda mellett.
– Én sem hiszem, hogy ő volt – felelte Roland, aztán megint hallgattak.
Hosszú órák teltek el, eljött az ebédidő. A bíró és a két törvényszolga otthagyták a vénasszonyt a porban, aki a zászlórúd tövébe húzta magát és kaparni kezdett, mint egy kutya. Roland lába elzsibbadt, leugrott a ládáról, a tövébe ült törökülésben, fél cipót, egy karéj szalonnát és kevés sajtot vett elő a jobb zsebéből. Kevésbé jó étvággyal evett, minden második falatot megosztva Miloval. Éppen befejezte az ebédelést, a kutya a maradék morzsát szedegette össze az öléből, és a szalonnazsírt nyalta le kezéről, amikor visszajött a vámszedő fia.
– Te meg mit csinálsz még mindig itt? – kérdezte.
– Utánajárok az igazságnak – felelte a fiú.
– Az igazságnak? – pislogott értetlenül a másik.
Roland bólintott.
– Hülyeség… az, hogy itt ülsz nem utánajárás… – mondta a vámszedő fia.
– Majd meglátod. Aki megölte a macskát, vissza fog jönni ide.
– Honnan tudod?
– Csak tudom.
A vámszedő fia rá akart legyinteni, de kíváncsi lett, ezért leült Roland mellé és figyelt ő is. Kedvelte Rolandot, bár nagyon furcsának tartotta. Roland csavargó volt, mióta csak kifért a kutyának vágott résen az ajtón, folyton elkódorgott otthonról. Szülei eleinte még keresték, de aztán feladták, majd hazatalál, nem lehet visszafogni, mondogatták, és Roland haza is tért, ha nem is minden este. Amikor már tudott beszélni, azért kurtán legalább annyit mondott, hogy elmegy, aztán Miloval az erdőt járta naphosszat, csavargott a határon, és a városban, néha beteg, sérült állatokkal állított haza, akiket miután meggyógyított elengedett, vagy ha menthetetlenek voltak, akkor eltemetett. Valamilyen isteni gondviselésnek hála, hogy soha nem lett semmi baja, nem támadta meg se farkas se medve, nem esett sziklahasadékba, nem szedett össze valami mérgező növényt. Egyesek úgy gondolták Roland lelke öreg és ezt az erdőt járja évszázadok óta. Akármi is volt az igazság, nála jobban biztos, hogy senki nem ismerte a környéket és az állatait. A macska halála pedig, bár nem mutatta, ugyanúgy fájt neki, mintha sajátja lett volna.
Miután a vénasszony kikaparta a gödröt, belefektette a macskát, és rátolta a földet, aztán szipogva, taknyosan feltápászkodott és elcsoszogott. Senki nem szólt hozzá.
Eljött a naplemente, de senki nem állt meg a téren bámészkodni. A vámszedő fia elbizonytalanodott, hogy lesz-e ebből valami, és vacsorára amúgy is haza kellett érnie, úgyhogy felállt és leporolta a nadrágját.
– Na… ebből nem lesz semmi. Menj haza te is, biztosan lesz nálatok is meleg vacsora – mondta a fiú búcsúzásként.
Roland bólintott, de nem állt fel. Elbúcsúztak egymástól.
A tér hamarosan kiürült, az ablakokból gyertyák és olajlámpások fénye világított ki a szürkületbe burkolózott utcára. Roland belenyúlt a bal zsebébe és egy marék levelet vett elő, azokat apró markában jól összedörzsölte, majd a szájába tömte és alaposan megrágta. Nem nyelte le, csak a levét, egy pár perc után maga mellé kiköpte. A hatásra sem kellett várnia sokat, a szeme felakadt, teste rángatózni kezdett, majd elernyedt.

Körülötte minden olyan más volt, derengett, mint gyertya lángja egy tükörben. A zászlórúd alatti rögtönzött síron egy macska üldögélt, bizonytalanul nyávogott, amikor meglátta. Roland súlytalan léptekkel közelebb ment, leguggolt és megvakarta a macska füle tövét.
– Ki ölt meg? – kérdezte halkan.
A macska purrogott, dorombolt, dörgölőzött hozzá, körbejárta, majd értelmes, csillogó szemét ráemelte. Hirtelen hatalmasra nőtt, megnyúlt és szellemszerű testével egy ház fölé hajolt, fújtatott, szemei izzottak.
A ház ajtaja kicsapódott és sietősen kijött egy asszony, szoknyája szélét megemelte, hogy ne botoljon el benne, a zászlórúdhoz ment és kaparni kezdett. Azt hitte, hogy a sötét üres utcán senki nem látja, észre se vette a láda tövében fekvő kisfiút. Milo ugatni kezdett, mire az asszony felkapta a fejét, megpördült és menekülőre fogta. A kutya utána vetette magát, elkapta szoknyája szélét és húzta. Roland felkelt a ládák mellől, szemének csak fehérje látszott, de nem ez volt, ami az asszonyt megrémítette. Mögötte egy hatalmas sárgán világító szemű macska szelleme fújtatott gyilkosa arcába.
Az ugatásra és az asszony sikolyára több ajtó is kicsapódott. A bíró kezében késével és villájával rontott ki vacsorája mellől, még étkezéshez gallérjába tűrt kendőjét is elfelejtette levenni.
– Mi folyik itt? – kérdezte szinte követelőzve.
– Kérem! – rimánkodott az asszony térdre rogyva. – Én öltem meg a néni macskáját!
A bíró meglepetten megvakarta a fejét a villájával. Na most ezzel mihez kezdjen?