Bámészkodó emberek gyűltek össze Lore városának főterén. A Palygoria határában fekvő település az utolsó állomása volt a kereskedőútnak, mielőtt felkaptat a hegyre, hogy a másik oldalon leereszkedjen a szomszédos országba. A rengeteg átutazó miatt forgalmas kisvárosban mégis szokatlannak számított az efféle csődület.
Roland a maga nyolc évével és a méternél csak egy arasszal magasabb termetével átfurakodott a felnőttek könyöke alatt, majd a tér szélén lévő ládák felé vette az irányt, hogy csatlakozzon a többi fiúhoz. Nyomában, mint mindig, ott ügetett szürke-fehér, csimbókos szőrű kutyája, Milo.
– Hé, Roland! Ezt nézd csak! – intett neki a láda tetejéről egyik barátja, a vámszedő fia.
– Mi az? – kérdezte Roland és nagyot dobbantva felszökkent a ládára, hogy átnézhessen a felnőttek feje felett.
A tér közepén a zászlórúdra felhúzva egy akasztott macska lógott.
– Mit láttok? Mit láttok? – ismételgette a kérdést egy kisebb gyerek, aki még a láda tetejéről sem látott semmit.
– Kinyiffantották a vén banya rühös macskáját – vigyorgott hiányos fogsorral a kocsmáros fia. Arcán friss ütleg nyoma, tegnap kaphatta az apjától, vagy a bátyjától.
A tömeg mozgolódni kezdett, Roland látta, hogyan engednek utat a falu szélén élő görbehátú öregasszonynak, akit két férfi támogatott meg. Az asszony a tér közepére érve a látványtól azonnal térdre rogyott és a maradék távon négykézláb vonszolta magát.
– RUFUS! RUFUSKÁM! JAJ NEKEM, MIT TETTEK VELED? – kiabált az asszony szívszakadva, és tekintetét rászegezte a szélben himbálózó tetemre. – JAJ, KI VOLT AZ? KI VOLT AZ? – Természetellenes sebességgel megpördült és végigpásztázta az arcokat, szeme őrülten forgott üregében. – ÁTKOZOTTAK LEGYENEK FIAI ÉS LÁNYAI! HÁT KINEK ÁRTOTT EZ A SZEGÉNY PÁRA?
Fájdalmas átkozódására néhányan megrettentek, összenéztek, sugdolóztak, zsebükből sót vetettek a hátuk mögé, hogy az átok rájuk ne szálljon, még akkor is, ha valójában semmi közük nem volt a macska halálához. A város bírója leszedette a macskát a zászlórúdról, és az öregasszony kezébe nyomta.
– Ne tessék átkozódni, mert mindjárt tömlöcbe vetetem, vén boszorkány! – mordult rá a bíró. – Itt a macskája, tessék csak eltemetni.
– RUFUS! RUFUSKÁM! – ismételgette a vénasszony a halott macska merev testét ölelgetve, előre hátra himbálózva.
Roland, aki szűkszavú fiú volt, némán figyelte az eseményeket. A tömeg lassan megunta az asszony kiabálását és oszlani kezdett. A vámszedő fia leugrott a ládáról és leemelte róla öccsét, aztán elindultak megkeresni apjukat. Hamarosan kiürült a tér, nem maradt ott más csak, akinek dolga volt arra, meg az öregasszony, a bíró és két törvényszolga. Roland leült a láda szélére térdére könyökölt, állát a tenyerébe támasztotta.  A kocsmáros fia vihogott, majd megrágott almacsutkát vett elő a zsebéből és beleharapott. Miután megette és látta, hogy Roland nem osztozik örömében a macska sorsát illetően, a porba köpött majd lelépett.
– Mit gondolsz, Milo? A Toby tette? – kérdezte Roland a kutyáját és fejével a kocsmáros fia után bökött.
Milo bizonytalanul oldalra billentette a fejét, a levegőbe szimatolt, nemlegesen vakkantott majd leült a láda mellett.
– Én sem hiszem, hogy ő volt – felelte Roland, aztán megint hallgattak.
Hosszú órák teltek el, eljött az ebédidő. A bíró és a két törvényszolga otthagyták a vénasszonyt a porban, aki a zászlórúd tövébe húzta magát és kaparni kezdett, mint egy kutya. Roland lába elzsibbadt, leugrott a ládáról, a tövébe ült törökülésben, fél cipót, egy karéj szalonnát és kevés sajtot vett elő a jobb zsebéből. Kevésbé jó étvággyal evett, minden második falatot megosztva Miloval. Éppen befejezte az ebédelést, a kutya a maradék morzsát szedegette össze az öléből, és a szalonnazsírt nyalta le kezéről, amikor visszajött a vámszedő fia.
– Te meg mit csinálsz még mindig itt? – kérdezte.
– Utánajárok az igazságnak – felelte a fiú.
– Az igazságnak? – pislogott értetlenül a másik.
Roland bólintott.
– Hülyeség… az, hogy itt ülsz nem utánajárás… – mondta a vámszedő fia.
– Majd meglátod. Aki megölte a macskát, vissza fog jönni ide.
– Honnan tudod?
– Csak tudom.
A vámszedő fia rá akart legyinteni, de kíváncsi lett, ezért leült Roland mellé és figyelt ő is. Kedvelte Rolandot, bár nagyon furcsának tartotta. Roland csavargó volt, mióta csak kifért a kutyának vágott résen az ajtón, folyton elkódorgott otthonról. Szülei eleinte még keresték, de aztán feladták, majd hazatalál, nem lehet visszafogni, mondogatták, és Roland haza is tért, ha nem is minden este. Amikor már tudott beszélni, azért kurtán legalább annyit mondott, hogy elmegy, aztán Miloval az erdőt járta naphosszat, csavargott a határon, és a városban, néha beteg, sérült állatokkal állított haza, akiket miután meggyógyított elengedett, vagy ha menthetetlenek voltak, akkor eltemetett. Valamilyen isteni gondviselésnek hála, hogy soha nem lett semmi baja, nem támadta meg se farkas se medve, nem esett sziklahasadékba, nem szedett össze valami mérgező növényt. Egyesek úgy gondolták Roland lelke öreg és ezt az erdőt járja évszázadok óta. Akármi is volt az igazság, nála jobban biztos, hogy senki nem ismerte a környéket és az állatait. A macska halála pedig, bár nem mutatta, ugyanúgy fájt neki, mintha sajátja lett volna.
Miután a vénasszony kikaparta a gödröt, belefektette a macskát, és rátolta a földet, aztán szipogva, taknyosan feltápászkodott és elcsoszogott. Senki nem szólt hozzá.
Eljött a naplemente, de senki nem állt meg a téren bámészkodni. A vámszedő fia elbizonytalanodott, hogy lesz-e ebből valami, és vacsorára amúgy is haza kellett érnie, úgyhogy felállt és leporolta a nadrágját.
– Na… ebből nem lesz semmi. Menj haza te is, biztosan lesz nálatok is meleg vacsora – mondta a fiú búcsúzásként.
Roland bólintott, de nem állt fel. Elbúcsúztak egymástól.
A tér hamarosan kiürült, az ablakokból gyertyák és olajlámpások fénye világított ki a szürkületbe burkolózott utcára. Roland belenyúlt a bal zsebébe és egy marék levelet vett elő, azokat apró markában jól összedörzsölte, majd a szájába tömte és alaposan megrágta. Nem nyelte le, csak a levét, egy pár perc után maga mellé kiköpte. A hatásra sem kellett várnia sokat, a szeme felakadt, teste rángatózni kezdett, majd elernyedt.

Körülötte minden olyan más volt, derengett, mint gyertya lángja egy tükörben. A zászlórúd alatti rögtönzött síron egy macska üldögélt, bizonytalanul nyávogott, amikor meglátta. Roland súlytalan léptekkel közelebb ment, leguggolt és megvakarta a macska füle tövét.
– Ki ölt meg? – kérdezte halkan.
A macska purrogott, dorombolt, dörgölőzött hozzá, körbejárta, majd értelmes, csillogó szemét ráemelte. Hirtelen hatalmasra nőtt, megnyúlt és szellemszerű testével egy ház fölé hajolt, fújtatott, szemei izzottak.
A ház ajtaja kicsapódott és sietősen kijött egy asszony, szoknyája szélét megemelte, hogy ne botoljon el benne, a zászlórúdhoz ment és kaparni kezdett. Azt hitte, hogy a sötét üres utcán senki nem látja, észre se vette a láda tövében fekvő kisfiút. Milo ugatni kezdett, mire az asszony felkapta a fejét, megpördült és menekülőre fogta. A kutya utána vetette magát, elkapta szoknyája szélét és húzta. Roland felkelt a ládák mellől, szemének csak fehérje látszott, de nem ez volt, ami az asszonyt megrémítette. Mögötte egy hatalmas sárgán világító szemű macska szelleme fújtatott gyilkosa arcába.
Az ugatásra és az asszony sikolyára több ajtó is kicsapódott. A bíró kezében késével és villájával rontott ki vacsorája mellől, még étkezéshez gallérjába tűrt kendőjét is elfelejtette levenni.
– Mi folyik itt? – kérdezte szinte követelőzve.
– Kérem! – rimánkodott az asszony térdre rogyva. – Én öltem meg a néni macskáját!
A bíró meglepetten megvakarta a fejét a villájával. Na most ezzel mihez kezdjen?