A Mesés éveinkkel szinte egyidőben jelent meg magyarul Richard Osman bestsellerje, A csütörtöki nyomozóklub. Igazságtalannak tűnik egy posztmodern társadalmi-lélektani regényt összevetni egy brit krimivel, de mindkét mű az öregséget és a megfejtést mint életcélt tematizálja, ráadásul a postás és a detektív hivatása közt is kínálkozik párhuzam. A csütörtöki nyomozóklub persze nem boncolgat lételméleti kérdéseket. Egy fényűző brit nyugdíjasfaluban játszódik, ahol a meglehetős kényelemben élő, hetven-nyolcvan esztendős öregek a nyugdíjas Penny nyomozó „döglött aktáival” csapják agyon az idejüket. Ténylegesen is  felderítenek bűncselekményeket – kutatnak, igazságot szolgáltatnak, ezzel pedig értelmet adnak tulajdon életüknek. 

Az öregség és a „felderítés” a Mesés éveinkben is kulcsszerepet játszik. De mintha Jákó Béla nyugalmazott kézbesítő meglehetősen szokványos élete ellenállna mindenfajta megfejtésnek. Pedig Jákó is sokféle kísérletet tesz saját életútja értelmezésére, ahogy a fia is próbálja az apja „titkát” kideríteni. De volt-e valami különös titka Jákó Bélának? Vagy a fia konklúziója igaz: „egy nagy, üres tölcsér maradt utánad” (156.) Egy postás mindig lót-fut, üzeneteket hord kaputól kapuig… de vajon sikerül-e az üzenetet célba juttatni? Megtudjuk, mi áll az üzenetben? Erre a keresi a választ a regényt záró, A citromfejű ember címet viselő mese is.
Jákó Béla életéből hiányzik a közösség normáival szembehelyezkedő, nagy, sorsfordító bűn, mely, meglehet, valóban elbeszélhetővé tehetné az ő életét. Talán ez az egzisztenciális tétje az elbeszélés műfaji besorolhatatlanságának. „Beszélykék egy elképzelt regényből” – a szerző ezt az alcímet adja a művének. Tehát egy elképzelt, még meg nem íródott regény diribdarabjait, foszlányait tartjuk a kezünkben. („Regény! Ugyan már…”, jegyzi meg Jákó Béla haláláról szólva az elbeszélő a mű III. – kulcsfontosságú – részében. (155. old.)  Ez a töredékesség sokféleképp konstruálódik a mű szövetében: a nyugdíjas postás, Jákó Béla használhatatlan, rendeltetés nélküli tárgyak sokaságával veszi körbe magát. Vérbeli gyűjtögető, akinek csak diribdarabkái vannak, hasznavehetetlen kacatjai, nem „értelme”.
Jákó Béla öreges passziói igen távol vannak a brit nyugdíjasklub nemes célkitűzéseitől. De Jákó is igazságot akar szolgáltatni – ha másnak nem, saját magának.
A regény talán legnagyobb értéke az öregedés (mániákus gyűjtögetés és gyógyíthatatlan feledékenység, hajlam bárminek az elvesztésére) már-már metafizikus igényű lélekrajza. A gyűjtögetés, a részletek elrendezése az értelemadáshoz vezető első lépés lehetne, de Jákónál – a fia szerint – mindez aggodalmaskodó és nevetséges kicsinyességbe fullad. („Azt sem teszem szóvá, hogy irdatlanul sok limlomot őrizget, rakosgat. Mikor már nem fér el a lakásban, akkor a padláson, pincében…” De  a fiú bölcsen hozzáteszi: „Az az ember tesz ilyet, aki valami igazán nagyot, igazán értékeset elveszített.” 13. old.) De hogy mi az az érték, amit  Jákó Béla „elvesztett”, hogy a múltban ténylegesen is rendelkezett vele, az persze nem derül ki a regényben.

Az elbeszélés nemcsak a Kádár-kori kispolgárság céltalanságának, reményvesztésének meghatóan szép és egyben kíméletlenül pontos rajza. Jákó Béla „mesés évei” önmagukban talán nem érdemelnének 161 oldal terjedelmű elbeszélést. De mindannyian Jákók vagyunk: ránk bíztak valami üzenetet, de hiába szöszmötölünk, hiába forgatjuk ki az összes zsebünket, hiába keressük égen-földön, a múltban, a jelenünkben, nem találjuk a „lényeget”.

Ezért talán nem túlzás Bognár bonyolult módon felépített, szociografikus részletekben tobzódó, több elbeszélőt is alkalmazó „postás-regényét” összevetni a hagyományos keresés-történetekkel. Kafkai abszurd, egzisztencialista érzékenység és hagyományos regényformák megejtő találkozása ez.

Bognár Antal: Mesés éveink (Beszélykék egy elképzelt regényből)

Napkút Kiadó, Budapest, 2020.

Pár hónappal ezelőtt a kitűnő magyar költőnő, Tóth Krisztina, egy interjúban elejtett, odavetett mondatával hatalmas botrányt kavart. Az állítás lényege az volt, hogy ő Jókai Arany emberét semmi esetre sem tenné kötelező olvasmánnyá, mert egy tizenéves kamasz lány a benne ábrázolt női szerepekkel sehogyan sem tud azonosulni. A regény nőképe ósdi, elavult, nem a XXI. század viszonyai közé való. Sokakat felháborított ez a gondolat, úgy érezték, valaki itt Jókait ki akarja pöccinteni a kánonból; mások megvédték Tóth Krisztinát. A vitában sok meglehetősen szélsőséges állítás is elhangzott; sőt volt, aki tettlegességre is vetemedett, a költőnő postaládájába ürüléket dobva.

Eltelt pár hónap, a kedélyek szerencsére lecsillapodtak, végre van értelme hozzászólni a vitához.

Tóth Krisztina állítását már akkor sem tudtam mire vélni. Az arany emberben nagyon karakteres és egymástól nagyon különböző nőalakok bukkannak föl. Tímea a férje mellett boldogtalan, de vágyait kimondani, önmagának megfogalmazni sem merő, tudó, szubmisszív szépség. Nem mellesleg a környezetében idegen, külföldi; és családjából, vallásából azt a hagyományt hozza magával, hogy a nőnek a férfiak mellett hallgass a neve. (Muszlim, apja egy török kereskedő, így története még a migráns lét nehézségeire is példát adhat.) Kétségtelen, az ilyen fajta nő egy mai fiatal lány számára meglehetősen idegenszerűnek tűnhet. No de van a regényben még legalább két (de inkább három) Tímeától teljesen különböző nő is. Ott van Athalie, aki szinte mindenben ellentéte Tímeának: öntörvényű, domináns, cselekvő, igazi fúria. Ott van Noémi, aki megint egy harmadik típus: kívül áll a világon, férje nincs, egyedül él egy szigeten az anyjával. Természetes, életvidám. És ott van Teréza, aki Noémi anyja, az igazi “ősanya-típus”, a természet lágy ölén él, bölcs, öreg, mindentudó. Melyik nőalakra gondolhatott Tóth Krisztina? Mindegyik értelmezhető a mai korban, mindegyik másfajta életvezetésre ad mintát.

A botrány és vita mindenesetre vágyat ébresztett bennem, hogy Jókai-regényeket olvassak.
A szerencse is kezemre játszott. Régi lakásunkat kirámolva eldobozoltunk egy csomó könyvet. Ezek között leltem rá A lőcsei fehér asszonyra.
Jókainak ez egy viszonylag kései regénye, 1885-ben jelent meg. Témája egy fölöttébb rejtélyes történet (és főszereplője egy még annál is rejtélyesebb nő) a Rákóczi-szabadságharc utolsó éveiből. Lőcsén, ebben a gazdag felvidéki kereskedővárosban volt egy asszony, bizonyos Korponayné Géczy Juliánna, aki — állítólag — a császáriak kezére játszotta át a várost. Később ugyanezt a nőt mégis azért végezték ki, mert nem volt hajlandó kiadni a császárpártiaknak egy országos méretű kuruc összeesküvés dokumentumait, megmentve ezzel több ezer magyar család életét. Ki volt ez a rejtélyes alak? Kik mellett állt? A labancok vagy a kurucok mellett? Vagy senki mellett sem?

Jókait szemlátomást nagyon érdekelte a “fehér asszony”, a “vár fehér asszonya”, és zseniális regényt kerekített ki a föllelhető levéltári és történeti anyagok segítségével.

Nem a narrátor, hanem a nagy kuruc tábornok, Andrássy István mondja ki a “megfejtést” (legalábbis az egyik megfejtést) az asszonyról:

“Ha egyszer valamit a fejébe vesz, képes játszani puskaporral, szerelemmel, becsülettel, mindennel, amibe tüzet dobni nagy veszedelem!”

Korponayné minden, csak nem olyan, mint Tímea. Minden szálat a kezében tart és mozgat. Hatalmas urak, országos hatalmú arisztokraták, tábornokok és városi bírók mind csak eszközök a kezében, hogy machinációit (tudtukon kívül) végrehajtsák. Csakugyan semmi sem szent vagy félelmetes előtte. A puskaporral játszadozik: hol vártornyokat robbant vele, hol titokban vasporra cseréli. A becsületével játszadozik: férjét szemrebbenés nélkül megcsalja, ha érdekei ezt kívánják, de mindent visszaszerez, ha a történelmi helyzet úgy hozza. Szerelmei csak eszközök a nagy politikai játszmákban; a legnagyobb kéj óráiban is, amikor a férfiak elfeledkeznek kötelességükről, hidegfejű és számító. Tettei következményei, hogy rajta múlik háború és békekötés,  hogy egész hadakat boronál össze, majd vezet egymásnak, hogy aztán újra mindenkit lecsillapítson, nem hozzák zavarba.

Mintha a kockázat éltetné. Mintha mindig csak a legnagyobb tétben akarna játszani. Szó szerint főbenjáró bűnöket rejteget, de nem zavarja, hogy leleplezhetik. A kuruc vezetőkről karikatúrákat készít, de a császári stafétát is bolonddá teszi. Mintha folyton élet-halál között élne.

A regény annyira kitűnő, tele helyzetkomikummal, elementáris humorral, vicces jelenettel, tréfával és meghökkentő jellemrajzokkal, egy érett író briliáns technikájával megrajzolva, hogy el kellett csodálkoznom: miért nincsen a helyén kezelve, a legnagyszerűbb korabeli munkák között?

Azt hiszem, egy meglehetősen elavult irodalomszemlélet továbbélése okolható ezért. A legtöbb kritikát a könyv azért kapta, mert a történet úgymond nem egészen hiteles. A történelmi Géczy Juliánna nem volt ennyire izgalmas alak. Mit lehet mondani erre a kritikára? Jókai regényt írt, és a célja az volt, hogy jó regényt írjon. Ha a történelem nem tudott ennyire jó regényt írni, akkor föl kellett javítania az alapanyagot. Egy fikciós mű soha nem a valóságra referál.

De van még valami. Lukács György nyomán elterjedt az a szemlélet, hogy a realizmus értékesebb, mint a romantika. A realista regény jobb, mint a romantikus. A lőcsei fehér asszonyt, szélsőséges jellemei miatt elég nehéz “realistává” olvasni. Így a regény szépen elsüllyedt a “nagy romantikus mesék” között, és ma már alig van ember, aki elolvasná. Hogy valójában egy csodálatos könyvről van szó, azt kevesen sejtik, és még kevesebben tudják.

És itt vissza is kanyarodhatunk Tóth Krisztinához és a nőalakok kérdéséhez. Ha volt valami haszna a botránynak és a heves vitának (márpedig minden ilyesminek szokott lenni haszna is), akkor az talán nem is más, mint hogy az ilyen regényekre, mint A lőcsei fehér asszony, valamivel több rivaldafény vetüljön. Mert ez bizony egy olyan szöveg, amelynek nemcsak hogy egyértelmű főszereplője egy nő (és hány ilyen szöveg van a magyar irodalomban? biztosan nem nagyon sok), de ez a nő minden sztereotip képnek ellentmond, ami tudatunkban a nőkről fölmerülni szokott. Cselekvőképes, határozott, erélyes, okos, kifejezetten jártas a közügyekben, nagyszerűen átlátja a politikai helyzetet, öntörvényű, kockázatvállaló, igazi “emancipált” nő. Nem éppen az volt a Tóth Krisztina-kritika lényege, hogy a mai lányok számára hiányoznak az ilyen irodalmi mintaképek?

Persze, elismerem, ezt a regényt sem lehet nagyon könnyű olvasnia egy mai tinédzsernek. Szókincse rendkívül gazdag és rétegzett, konfliktusai ágait-bogait pedig egy felnőtt sem mindig érti egészen. Mégis, jó tanári felügyelet mellett, akár a Rákóczi-szabadságharccal foglalkozó történelemórákkal összekapcsolva: nem lehetne megpróbálni bedobni ezt a szöveget a serdülők közé?

Kérdés ez csupán. De az nem, hogy felnőtteknek a regényt biztosan tudom ajánlani. Szemkápráztató tűzijáték puskaporral, szerelemmel és becsülettel. Én nagyon élveztem, a legkevésbé sem negatív töltettel írom, hogy sokat kacarásztam rajta.

Forrás:  https://mondataink.blog.hu