Nem mindig az író a saját szövegének narrátora,
de nyilván van köztük kapcsolat, ha nem is
a halál maga, — a szomorúság vagy a tragikus embléma,
amit a kötött pulóverén hord, később csak
egy eldobott fecni, amit bár megnéztél a szerencse
süti széttörésekor, nem jelentett semmit,
ahogy neked, amikor nézel egy filmet és nem érzed át,
amikor a főhős majdnem megfullad, leesik
a tetőről, felakasztva rángatózik vagy egyszerűen
lelövik egy puskával, végülis, nem a te életed
és úgysem történt meg a valóságban, bár
legszívesebben megnézném, hogy reagáltál
a legutóbbi sorokra, ez sem különb, hazug lennék?
mások halálával játszadoznék, miközben
nézőközönsége van? beteges lenne? miért,
miért, miért, miért, miért, miért lenne bármi is
játék? hiszen csak nézd a vizet a folyóparton,
ott állsz a kötelek mellett, köveket dobálsz
a vízbe, ahonnan testek zuhantak a habok közé,
de te valakinek a kezét fogod, neked ott kezdődik el
valami, ahol másnak a vég jött el, de ez nem
ítélkezés, isten ments, jó lenne, ha észrevennéd,
a körülötted zajló — ha már a partról beszéltünk —
folyót, de rákérdezhetsz, miért szeretném
ennyire, hogy sírjál, miért akarom, hogy lásd
mások szenvedését, mert nyilván éppen elég
a szaros életünkkel törődni, nemhogy
idegenekével, de mégis erre kérlek, ha már
nézed, ahogy másokat kínoznak, megmentenek,
legalább ne röhögj, ne gondold azt, hogy
másabb egy megrendezett halál, mint századokkal
ezelőtt egy nyilvános akasztás, mert ha
hiszed, ha nem, volt akit csak nektek raktak ki
bitófára, ellopott egy marék almát, vagy
rosszkor volt a tett helyszínén, szinte mindegy,
de borzalmas, hogy ezekkel a példákkal
kell bizonyítanom, hogy élvezed nézni vagy
elképzelni mások halálát, még ha ki sem
mondod, mert így van, tudom, sokat kérek
tőled, én sem reagálok máshogy és nem tudom,
miért csak nézzük, amíg a másik meghal,
pedig segíthetnénk rajta, jobb lenne más
példával jönni, mondjuk betegen hal meg
a nagymamád és végignézed, ahogy
kínok gyötrik és te nem tehetsz semmit,
de te nézed, sírsz, de mégis nézed —
szünetet tartanék, meg kell állnom, talán
kinézek az ablakból, csöndben, mert
valójában nem tudom, hogy maga a halál,
a tragédia lenyomata miért érdekes
számunkra, nézzük akkor is, ha hidegen
hagy, ha fáj, ha éppen a tükörbe nézünk
a kemoterápia alatt, nincs más, amit
ennyire kényszeresen nézünk, és ha azt mered
kérdezni, miért írok a halálról, meg akarok
halni? hát tévedsz, te is velem nézed és
ő is veled nézi, tudom, melletted ül, bocsánat,
az a kutyád volt, ja nem, a macskád, talán
a gyereked, neked meg az apád az ott,
akinek átküldöd, mutogatod, csóválod a fejed,
és azt gondolod, ez megőrült, minek
olvasom még tovább ——————— ők idáig bírták,
nehezen szabadultunk meg tőlük, de neked
azért elmondom, igen, neked, tudom, egyedül vagy
és arra vársz, hogy hozzád szóljak, igen,
te nem a halált nézed, hanem ami mögötte van,
leoltottad a villanyt, és tudom, hogy sírsz,
értem sírsz, de nem azért, mert haldokolnék,
vagy meg akarnék halni, hanem azért,
mert még mindig nem adom fel és tanítani szeretnék,
mi az áldozat és a halál, na ezt kihagyták
évezredekkel ezelőtt a könyvedből, most már
beszélhetünk és tépd már ki végre a kezemből
a papírt, amire éppen írok ———
(Illusztráció: Sandra Jenkins: river stones)
Mihály Ádám képe