Hangoltság: derű és románc; Csillámló zümmögés; Az elválasztottság összekapcsol

 

Hangoltság: derű és románc

Kiöntött, drága kenet a neved.
(Énekek éneke)

Nemes egyszerűség. Csendes nagyság.
Emlékeinket kemény táblában kiadják.
S kiugrik a könyvből az alaksejtelem.
Mintha ő találna ránk. Arkhé. Rekonstruált elem.
Szikes rónák, bércek, sötétlő morál.
Olyan szomorúak most az iskolák.
legyen inkább műhely, otthon, olvasás.
A művekből épült erudíció: lakályos lakás.
A föntről származó, működő életelv.
Hogy ismétlés a lét. Gondolkodni kell.
A szépség, mint anyagiság.
Már hogyne lenne belső lényege?
Az, ahogy az arc, a rúzs, a szempillák összhangja
A hajzuhatag míves épülete.
A meleg-barna szemgolyókkal hadban áll?
Reggelre egy fehér gerle leszáll.
S katedrálissá változik az asszonánc.
Szövetté lesznek a szöveg hajlékony rostjai.

 

Csillámló zümmögés

Szomjas ásványvíz

Az ihlet este formájúvá lesz, s az ég színeire bomlik.
Karaktereket spórol a figyelem. Lecsukódik a szem.
Tárnáiba fogadja az éveket a pupilla.
Majd újraírja, amit kihagyott a líra.
Dialógusba kezd a limerick a kankalinnal.
A megbonthatatlan idővel, mint narratív szövettel.
Egyetlen mondaton belül van benne a műhold és az égbolt.
Liftezik a szív, ha az antropocénről olvas –
Összeér, ami tegnap szétfolyt.
Mintha ikrek lennének a hétfő és a kedd.
Az ismétlések titka, hogy rendelkezzünk életkedvvel
Ellentét csomagolva ellentétbe. Mint gézbe bugyolált,
Képlékeny olvasat. S azon belül egy kisebb tároló edény.
Mintha egy meta-modern dilemma lapulna az esszé dobozkájában.
Belemártja tekintetét az összegyűrt árnyak festékanyagába.
„Hadarva ír, mint Rilke vagy Kafka.” Mellette magyarázó angyal.
Sebes körte, fonnyadt narancs, néhány szeder.
Nem is gondolta, hogy ide a papírboltos kislány jön el.
Benne van a kötetlenség, a szabadság.
Tehermentes lét. Jelenléte színtiszta ármány.
„A bölcsész járatlan ösvényeken jár.
A kitaposott utakon átvág.”
Mint aki minden férfi lelkén átlát.
Vörös hajában egy fehér rózsa.
S ott van előtte a pulton A szellem fenomenológiája.”
A tragikum eltűnik, s ott a derű, a románc.
Kagylót becéz a szingularitás.

 

Az elválasztottság összekapcsol

Tervvázlatok

Szintetikus eufória, poszt-digitális szürrealitás.
Menekülés a kitaláltba. A kapcsolatba kerülés,
Amiből hiányzik a mag: a találkozás.
Ez nem én-azonosság, csak nyers entitás.
Itt a papíreperfa kérge.[1]
A morál és a poszt-szubsztancia
Lágy genealógiája.
A szellem szürrealitása, plasztikussága.
Elevenítő ereje, a lélegző kontextus.
Most jön. Éppen a szomszédban tankol.
A nyelv és a tapasztalat.
Pézsma és avokádó –
Adrenalin parfüm. Júda oroszlánja
Belép a teremtett múltba.
Ő ad képességet, hogy gondolkodni
Tudjunk a világról.
Ebből lesz ama fluid prizma, amin keresztül
Prófécia érkezik.

 

[1] Hajós Eszter kifejezése

(Illusztráció: Uğur Ergül: Subconscious (2021))

A feloldódás lehetetlensége. (Polgár Anikó „A másik tekintet” című esszékötetéről)

Van-e értelme kis nyelven vagy kisebbségi helyzetben anyanyelvi irodalmat művelni? A fiatal, akkor még ultraliberális Kosztolányi meglehetősen radikális választ ad erre a kérdésre az egyik I. világháború előtt közölt esszéjében: a kis irodalmak mind nevetségesek, provinciálisak, “röghöz kötik” a szárnyalni tudó és akaró tehetségeket, akik könnyebben kibontakozhatnának egy nagyobb nyelv, egy nagyobb kultúra árnyékában. Minek örményül írni – példának okáért –, ha írhatunk olaszul is? (https://kosztolanyidezsoter.blog.hu/2012/08/26/az_ormeny_paradicsom)

Persze gyakorlati és hatalomtechnikai okok is szólnak a kis irodalmak létezése mellett. Egy kis nemzet vagy nemzeti kisebbség túlélési esélyei anyanyelvi írásbeliség nélkül minimálisra csökkennek. Egy kisebb közösség elitje az anyanyelvi irodalmon keresztül is megpróbálhat (és többnyire meg is próbál) normát közvetíteni. Ráadásul egyetlen „szárnyalni akaró” költő sem tud könnyedén egy másik nyelven (azaz nem az anyanyelvén) verset írni.

Elgondolkodtató, hogy a felvilágosodás képviselte univerzalizmus   sem vezetett automatikusan a kis nyelvek felszámolódásához. Meglehet, minden nyelv képes megmutatni valamit, amit a másik nem, a világirodalom nem képzelhető el eme sokféle „másság” egymásba tükrözése nélkül. Nagy kérdés, ha csak egyetlen nyelv lenne a földön, létezne, létezhetne-e irodalom? Ama nevezetes „nyelvzavar”, a különféle nyelveken rögzített tapasztalatok sokfélesége nem feltétele-e az irodalmi kifejezésnek?

Izgalmas kérdések ezek – és különösen határon túli magyar szemszögből: hiszen azt sem tudjuk, hány vagy hányféle magyar irodalom létezik. Ám a magyar irodalmi kritika nem igazán segíti ezeknek a kérdéseknek az árnyalt kibontását. A kilencvenes évek divatja (minden provinciális, ami nem illeszthető bele a nyugati trendekbe) csak látszólag hasonlít a fiatal Kosztolányi állásfoglalásához. Kosztolányi ugyanis nem beszél „felzárkózásról”, a kritikusok és más közvetítők útmutatásairól, ő a fiatalok szabadságvágyával indokolja a „nyílt tengerek” iránti vonzódást. A kétezres években persze már nem hátrány, ha egy író ún. kisebbségi tapasztalatokat is rögzít. De vajon minden tapasztalatot szabadon rögzíthet…? A politikai korrektség irodalmi kritikákba beleszűrődő elvárásai az irodalom autonómiája szempontjából nem sok jót ígérnek.

 

Polgár Anikó figyelemre méltó esszékötete, A másik tekintet a költő, műfordító, irodalomtörténész szerző másság-tapasztalatokkal kapcsolatos kritikáit gyűjti össze. A költői igénnyel megfogalmazott előszó és Az allegorizált kisebbségi tér a kötet egyik legérdekesebb írása, itt a szerző elméleti alapossággal boncolgatja a kisebbségi irodalom, egyáltalán a „kisebbség” a publicisztikákban és a politikai közbeszédben annyiszor elcsépelt kategóriáit. A szerző nézőpontja nemcsak azért különleges, mert másoknál árnyaltabban, ügyesebben érvel, és mert nem törekszik kizárólagos válaszokra, hanem mert a műveltsége is unikális: itt egy latin és görög irodalmon nevelkedett klasszika-filológus beszél a finn, észt, szlovákiai magyar irodalomról vagy a feminizmust vagy a zsidóságot tematizáló írásokról. A különféle problémakörök, nyelvek, tapasztalatok egymás mellé helyezése a legkevésbé sem öncélú: Polgár Anikó elemzéseiben a különféle „tekintetek” egymást értelmezik. Ilyen perspektívaváltásokra nyelvtudás, műveltség híján kevesen lennének képesek.

Egy ennyire varázslatosan sokszínű kötetnek akár a szerző szándékaitól függetlenül óhatatlanul van némi ismeretterjesztő jellege, hiszen az itt felsorolt alkotók egy részéről (finn költők pl.) nem is hallott a hozzám hasonlóan tájékozatlan olvasó. Természetesen egy esszékötetben lehetetlen költői életműveket vagy akár versciklusokat idézni. (Ám mikor az elemzés egyetlen, a nagyközönség számára ismeretlen vagy nehezen fellelhető versre fókuszál, azt talán érdemes lenne legalább jegyzetben közölni.)

Egy kicsit a kötetbe nem illőnek érzem Tőzsér Árpád nőképének elemzését. Hiszen A másik tekintet felépítése kicsit egy arcképcsarnokra emlékeztet: amikor továbblépünk, mindig egy új nézőpontot, másságot, kisebbséget ismerünk meg. De a Tőzsér naplóiból áradó nőmegvetés tekinthető-e egy elnyomott (elhallgatott, háttérbe szorított) kisebbség álláspontjának? Természetesen nem, ezt a szerző sem sugallja, ámbár a hímsoviniszták jellemzően tényleg áldozatként tekintenek önmagukra. Vagy a Tőzsér-féle kriminális nőkép a kisebbségi léthelyzettel függ össze? Én alig hiszem. Persze nem csak ideológiai alapon, a saját önmeghatározásukkal egyetértve érdeklődhetünk emberi csoportok iránt (én például nagyon szívesen elolvasnék egy, a militáns incelek zárt világát belülről láttató novellát). Ám Tőzsér patriarchális attitűdje oly közhelyes, hogy tulajdonképpen nehezen érthető, hogy mért pont őt választotta a szerző a női identitás és a férfitekintet viszonyának bemutatására.

A kötetben tárgyalt másságok legnagyobb része beilleszthető valamiféle politikai diskurzusba: elnyomó-elnyomott, kisebbségi-többségi. A kései Kertész Imre-életműben kifejeződő identitásválságok viszont nem vagy nem mindig illeszthetőek ezekbe az alá-fölé rendeltségeken alapuló kategóriákba – ami nem jelenti, hogy az identitás(ok) történelmi-politikai kereteitől akár az ő esetében is eltekinthetnénk. Ám a „másiknak”, miképp azt a szerző a kötet talán legfilozofikusabb esszéjében („Idegenségem nagy szerencse”. A másik tekintet Kertész Imre A néző című művében) nemcsak nyelvi, szexuális, politikai, hanem metafizikai dimenziói is lehetnek. Hiszen az „én” csakis azáltal létezhet, hogy valaki, a „másik” megfigyeli. Ez az életünkben leginkább jelen lévő „másik” legtöbbször nem az elnyomó, nem az idegen, hanem életünk társa, a férjünk vagy a feleségünk. A „másik” halálával az identitásunk, az emlékezetünk is csorbát szenved, hiszen elveszítvén a „nézőnket”, mi magunk is meghalunk.. Ezek az identitás-roncsolások (-roncsolódások), ezek az elkerülhetetlennek tűnő agóniák mennyiben tekinthetők az élet természetes részének? Létezhet-e irodalmi kifejezés ezek számba vétele nélkül?

A kötetben közölt Kertész Imre-esszé oly sokrétű és oly megragadó, hogy bízunk benne, hogy ezeket a szempontokat egy,  a kései Kertészt átértelmező (mondhatjuk, rehabilitáló) monográfiában is sikerül majd a szerzőnek kibontani.

  

Polgár Anikó: A másik tekintet. Kisebbség, mítosz, idegenség a finn, magyar és a szlovákiai magyar irodalomban. Nap Kiadó. Dunaszerdahely. 2021.

 

Illusztráció: Paul Klee: Gruppe macht Augen

ÉGÖV XXI. SZÁZAD; Poszthumán mesevilág

 

Apollinaire emlékére és Kréta dicsőségére

Végül is unod az egész világot csupa kacat

Telefonbégetések között jön hajnal múlik nap éjszaka
Menükben kódorogni minduntalan húzogatni nyomogatni a képernyőt

4G csodakocsis sebességek hatalmas árakon vett nihil a sarkokon
Válaszok virtuális mosolyok ökölrázásokban fogantatott jóslatok pánikok
Nem maradt meg csupán a vallás sem már tablettákban adják injektálják
Párizsban vagy Budapesten vagy Mindenhol sugárutakon Európában
Hogy ne menj be templomba meg máshova csak egy új homepage-ra

Reklámok, plakátok törik rece-hártyádat és süketítve halló egyéb idegeidet
A költészetet ma is lenyelték a szárazföldi kardhalak mindig új hírek vannak
Fake News már nem érdekes úri bűnözés nagy kalandja az élet sója, nem Shaw-ja
„Egy szép utcát láttam épp ma reggel de nevét már elfeledtem én”
Sűrűen zümmögve törekszik a földbe és fölfelé a tömeg megy a munkába
Esti sorozat-mámorokba burkolt agyak esernyők napfény-foton áradataiban

A Lánchíd alatt fut a Duna
Gondolataiddal ne zavarj ma

Sötétkék kantártartós rövidnadrágban fehér ingben apuka és anyuka között
Évzáróra vittek fehér, majd fekete félcipőkben a bizonyítványokért
A legjobb barát már nevetgéléssel várt de volt ott egy szőkés copfos kisleány
Kisgyermek-frázisokban beszélgetve szerettük egymást lelkünk két kék virág volt
A ”régi szép idők” akkor épp mi voltunk nagymamáink elhaló szavaiban repkedve
„Az öröklét és a becsület kettős bitója” alatt fehér térdharisnyákkal felhőkben járva

Kicsi leányka barna szeme
Itt jársz lelkemben mindörökre

Azóta madárrá változott az évezred „és akárcsak Jézus” égre szállt
Minden veszendőbe futott vágy fecskeszárnyakon jön-megy és évről évre
Történelmi történések eső-, és nap-áztatta bronzszobor-maradványaiban bukik el
A hajnali kakasszóban fogant folyvást megújuló háromszoros megtagadás
Már semmit sem jelent A főnix „tűzforró hamujából” újjászületés helyett
Eszeveszett hazugság-füzér világ hajt ki Sok vándormadár sem jön vissza már
A szeplőtelen lélek-galambokat lelőtték „ugye”? Zavarták a jövő-kilátást
A digital-techno-robot építés agyrém-álma évezredekre „elborítja itt a tájat”

„Most” Bárhol is jársz „magánosan lépdelsz a vad tömegben”
Csak önmagadnak vagy a tömeg össz-bőgése nem szól senkinek sem
Csorda tekintetek semleges pillantás-csapkodásaiban igyekszel elkapni
Egy szemet ami talán felgyorsítva lök tovább valamely nihil-folyosón
Mert azt se te választod mint ahogy a napsütés és a napirended is másoké
Észrevétlenné vált torokszorításod na az a tiéd esti altatóiddal le,- és eltussolod
Ágyad jól eladott matracán magzatpózodban időtlen ősvilágokban jársz
És vágysz, vágysz, vágysz, vágysz anyasimogatást és/vagy szerelem-tudatot

„Mintha többé már soha nem szeretne senkisem”
Reggelre aztán megtudod hogy tényleg nem már sohasem
Megváltoztak a beesési szögek az az „égöv” sincs már se neked se nekem
Lehet, hogy lennél inkább „régmúlt időkben” szerzetes, hogy őrizzen egy kolostor
És inkább félnél koholt fekete gonosztól mint rémhangokat teremtő magánytól
A „Pokol tüze” meg amúgy is pattog szerte félő-félelmetes lelkedben
Utcákon tereken robban fekete füstjei szennyezik be „életed tavát s mélységeit”
„Bizony”
NEM „homályos múzeumban függő kép ez” nem is délibáb
Utcákon sétáló rongyos-foltos vérben-fondorlatban megedzett valóság
„I like it”, „Take it easy” , „Never mind”, „It’s all right” világ-boldogság

„A boldogító szókra vágyom én s beteg vagyok már régen”
Nem a szextől szerelemtől szenvedek hanem csak úgy általában
Nem tudom de érzem „settenkedő félelem” nyakamon és gyöngeség pedig erős vagyok
Hidegek sötétek a templomok fáznak a kezeim a Szűz sohase mosolyog
Álmatlanságban álmodok felriadásokkal hánykolódok na és az állandó időzavar
Mintha bolond bakterok kevernék össze a vakvágányra futott vonatokat
Hajnalok késő esték kiesett napok memóriák rossz emlékek kutyasétáltatások
A szomszéd vénember papagájokat vett éjjel nappal azokkal csacsog
Elhunytak az évszakok tornádótölcsérekben hűlnek le hiába virradt nappalok

„Na ja! Was kostet?” – és az osztrák úr megvesz hat pár papucsot…

Most forró padon ülsz előtted az Égei tenger
Égő nyarakon illatos leánderek citrom-, és pálmafák legyeskednek neked
Szabad vagy ez egy másik égöv gáttalanul áramlik feléd kék egek álma
Barátaid esti mosolyokkal hívnak magukhoz hullámverés-zajú vacsorákra
Ha akarsz másnap hajóra szállhatsz és elugorhatsz Santorini vulkánjaira
Szinte szét-stresszeled magad annyira nem hiszed hogy végre boldog vagy
Szűk sikátorokban tekeregve fütyülsz rég feledett slágereket csak magadnak

Kis templomban üldögélsz elgondolkodó szemeidbe pantokrátor Krisztus néz
Mária édeskés mosolya mintha tényleg megtalálná szemed messze ható rebbenését
Múlt kísérteteinek hűvös koporsóitól szaladó elhaló harang kondulásaiban
Életed erőszakolt szépségekkel feltolakodó remény-vonata zakatol gyertyafénynél
Lángok nyúlnak csaknem égig kupolák hajlította feltámadásban
Letérdelsz még fejedet is lábaidhoz hajtod úgy búcsúzol a pillanat örökléténél
Pedig jól tudod már hogy ez is csak egy villanás és egy másik égövön majd
„Sohasem felejted már e nap halálos mély szomorúságát”
Mely az örök visszatérés álom-boldogságában fogant

„S míg félig készen hever itt előtted amit írsz a próza
Csak nézed egy piciny bogárt hogy altat épp szívén a rózsa”

Voltál Grazban, Leedsben, Londonban és ki tudja még miféle városokban
Emlékeid hógolyók hűvösében hevernek feledés-halmokban
Égöv-temetőkké lettek összevissza elcsúszott évszakokkal
Mígnem észrevetted bennük „vad korod s a rettentő hazugságok sorát”
A rémülten visszafelé tülekedő majd szanaszét spriccelő haladást
Megalázott szentek kopott glóriáiból Homo deus szobrot faragnak
A techno-tudóskák önmaguknak mint azt sokféle egyetemen láthattad
Pedig nincs nem lesz transz-man transz-humán etika legfeljebb rabolt palást
Újonnan kreált fejlesztett gyilkoló mikro-, és makro-bajokat elfedő
A megriasztott kivándorlók nem tudhatják hová érkeznek…

„Nem merek jobb kezemre nézni már és minden pillanatban csak zokognék…”

Nem mernék tükörbe se nézni ha kancsalító szemeim álnok ragyogásokkal hívna
Csalogatna befelé mindenféle színes tönkrebombázott kiéheztetett szerencsétlent
Jövő-bűnlajstromok módjára kígyózva Notre Dame módon égett lángoló utakon
Összemosódó égövek alatt önmagatok eldobott lelkiismereteivel is összetalálkozva
Lehet hogy ezután többször lesz majd romlott a kaviár savanyú a pezsgő

Marseille, Amszterdam, Róma, Stockholm, Párizs, London – és így tovább and so on…

Új menü: Égöv-kavalkád felvonulásokkal tornádó körítéssel – kerítéssel, vagy anélkül

Nem akarsz már vendéglőbe se betérni főleg nem bárokba
A fényesre sikált pultokon eltörnek az érzelmek szétesnek a mosolyok
Fagyos légkondi szél fúj a riszáló lányok hasán sohasem kérges a bőr
Kristályüveg-hideg fénycsapásokban fürdik a módosított atmoszféra

Buli van országban világban
Folyvást egyedül vagy a süvítő ember-zsivaj már semmit sem jelent
Sem kint sem bent sem sehol
„A tejesek kannája” sem „kondul már az utcán”

Iszol „mint állat” mindenféle „lángoló szeszet te”
Leéled és eliszod „az életed te”
Evolúciós fényzuhanás

„Ég veled Ég veled”

Égöv-vesztett Nap

2021 nyár

 

Poszthumán mesevilág

Dalolva szép a posztban is az élet
A nagymutató kicsapta az időből a reményt
Egykori bagolyszárnyakon a semmibe szállva
Huhogva hívta szivárványos egét
A meg nem születettet
Vizes pohárból öntötte ki
A teraszra, ahol paradicsomok gurultak
Szerteszét a valóság felé
És gyermek-sziluettek és hologramok
Várták a becsapódásra kész fényt
A csontok hallhatatlan dobolásában
Táncolva ott
Ahol minden oly szép szép és szép
A csók ajkak nélkül is él
A leszakadt liftekben vagy kertekben
Csalogány tetemekkel focizik a szél
Majd megdörrennek az egymáshoz ütődő
Kukák a borotválatlan parkok kövein
Ahová már nem hullnak többé
Falevelek
A sírok a csendektől megrepednek
Új vicceken hátradőlve nevetnek
Mint vásott utcagyerekek
Legyilkolják a macskákat és az egereket
Ha léteznének
Késekhez, puskákhoz kezek
Mellekhez bimbók, szívekhez erek
És végre meg lehetne halni
Legalább.

 

(Illusztráció: Melissa McKinnon: After the Storm)

Kijárat a pokolból

„Ha gyereket akar bántalmazni, miért nem szült magának egyet?!”

Lecsapom a laptop képernyőjét, és félredobom a gépet. Egész testemben reszketek. Az éjjeliszekrény fiókjából egy doboz Bromazepamot veszek elő. Lenyelek egy tablettát, és elkapcsolom az éjjelilámpát. Néha kell a csend. A belső. A külső megnyilatkozási szándék nélküli merengés. Olykor szükség van a hallgatásra. Amikor már az ember úgy érzi, hogy minden szó felesleges: az érvek eltörpülnek a dübörgő szólamok mellett, a közbeszédet áthatják az elkoptatott közhelyek, a tények elvesznek a folyamatos vonításban. Már három napja tart, és ez alatt az idő alatt egy szemhunyásnyit sem aludtam. Úgy érzem, hogy a halántékomnál kidudorodott ér menten elpattan. Lélegezz mélyeket, az majd segít, biztatom magam. Hasztalan. Újra meg újra az elmúlt napok eseményei tűnnek fel lelki szemeim előtt, hol külön-külön, hol összemosódva: a pofon, az óbégató Szilvia, az üvöltöző kölkök, a perrel fenyegető szülők, a kollégák tartózkodó magatartása, az igazgató zord tekintete, a rendőrök, a kihallgatás, a videó… Felkönyökölök az ágyon, és bekapok egy újabb nyugtatót.

„Egy tanár ne csak oktasson, hanem mutasson is példát!”

Ázott veréb, nem csoda, hogy a férje lecserélte egy csinosabbra! A bevett gyógyszerek ellenére a bántó szavak továbbra is ott visszhangoznak a fejemben. A YouTube-ra került felvétel a csattanással kezdődik, és csak annyit látni, ahogyan Szilvia könnybe lábadt szemmel az arcához kap. Néhány másodperc az egész, de az épp elegendő ahhoz, hogy a világ ítélkezzen feletted. Ha tovább tartana, meg se néznék. Szilvia, lennél szíves a szünetre hagyni a társalgást? Hozzád beszélek! Hallottad? Dugulj el! Mit mondtál?! Ugyan, hagyjál már! Kit érdekelnek ennek a tökkelütött lovagnak a kalandjai? Nos, erről a tökkelütött lovagról szóló regényt tartják sokan a világirodalom legfontosabb alkotásának! Egy okkal több, hogy a többit se olvassam el! A diákok felröhögnek, a tanterem dübörög, mintha csak egy sitcom forgatásán lennénk. Szeretném, ha majd ezt az érettségi vizsgán is megismételnéd, mondom, megfordulok és a tábla felé indulok. Ekkor hangzik el a hátam mögött az a bizonyos mondat. Visszafordulok. Állok, mint Don Quijote a szélmalom előtt.

„Az a némber egyáltalán nem komplett! Elegendő csak ránézni!”

Mit kezdjek magával? Az iskolaigazgató a tenyerébe hajtja fejét. Ugyanezt kérdezte tőlem egy évvel korábban dr. Kovács is, amikor a válóperem zajlott. Nem tudom, doktor úr, csak segítsen végre elaludni. Órákig hánykolódok az ágyban, ha pillanatokra sikerül is elszenderednem, mindenfélét összeálmodom, és azonmód felriadok. Egyik álmomra kifejezetten emlékszem. Templomban vagyok, az oltár mögött egy ismeretlen nő áll, egyszer csak a padok közt, törpeként, feltűnik a férjem. Amikor megpillant, odajön, és dühösen belém rúg, ettől azonban ő esik hanyatt. Az ébredés pillanatában szitkozódva fetreng a földön. Még most is fel tudom idézni. Fogalmam sincs, miért pojácaként jelent meg az álmomban. Talán mert az is! Ezt akarta hallani?! Vagy inkább azt, hogy a keserű sorsomért hibáztatott férjemet elégtétel gyanánt jelentéktelen bohócként vetítettem ki álmomban? Ez kielégítő válasz?! Kényelmesen hátra dőlhet bőrhuzatos székében, és elégedetten nyugtázhatja, hogy páciense vevő a bulvárpszichológiájára, önanalízist végez, és egyedül értelmezi az álmait. Van remény…

„Ki kell rúgni az ilyet, hogy a lába se érje a földet!”

Ha nem teszek valamit, attól tartok, ők tenni fognak. Egy médiapompával övezett botrányra most a legkevésbé sincs szüksége az intézménynek. Nagyon kínos helyzetbe hozott. Halkan beszél, ujjaival hol az asztalon dobol, hol a nyakkendőjét igazgatja. Az én változatom nem is érdekli, igazgató úr, kérdem, holott tudom, hogy nem. Szeretném mégis tőle hallani, ő azonban kertel. Az orvos azt állapította meg, hogy a gyerek arcán nyolc napon belül gyógyuló sérülés látható. A szülők feljelentést tettek könnyű testi sértés vétsége miatt. Kénytelenek vagyunk fegyelmi eljárást indítani maga ellen, amit a rendőri, vagy az esetleges bírósági eljárás lezárultáig felfüggesztek. Holnap nem kell bejönnie dolgozni. Egész idő alatt az asztalt nézi, közben a türkizkék apró kocka mintás selyem nyakkendőjének csomóját babrálja. Mindent értek. Mondom. Egyedül az zavar, hogy nem érdekli, az én sérülésem hány napon belül gyógyul, pedig a törvény is kimondja, hogy a pedagógust megilleti az a jog, hogy személyét megbecsüljék, emberi méltóságát, személyiségi jogait tiszteletben tartsák.

„Ha problémái vannak, gyógyíttassa magát, ne a gyerekeken vezesse le frusztrációját!”

Lelki kiegyensúlyozottság tekintetében áldásos lehet az ember elmélyülése önmagában. Jól emlékszem a szavaira, doktor úr? Mást nem is nagyon tehetek. A tömeghisztéria iránti áhítat birodalmából a hit és az értelem nyomában személyes kisvilágomba menekülök. Nem mintha a pokol, amit az ember önmagának és embertársainak teremt, ott megkímélne, de legalább egymagam lehetek. Nincs kortársaitól meg nem védett diák, rossz tanterv, buta tanuló, tanári önkény, amiért mindig én felelek. Dr. Kovács érdeklődést mímelve hallgat, azt hiszem, már írja is ki az újabb doboz Bromazepamot. Az lenne a feladatom, hogy felkészítsem őket a művészi alkotások értelmezésére, megtanítsam őket gondolkodni, véleményt formálni, állást foglalni, egyéni meglátásukat kifejezni. De vajon érdemes-e velük például Dosztojevszkijt olvastatni, ha Raszkolnyikovot egy balga lúzernek tartják amiatt, hogy meglátásuk szerint ok nélkül feladta magát?! Merthogy senki sem gyanakodott rá, akkor meg mitől fosta össze magát?! Félkegyelmű kamasz ördögök! Úgy olvassák az irodalmat, mint a Sátán a Bibliát.

„Mit képzel magáról az agyalágyult?! Egy birkanyájat sem bíznék rá, nem diákokat!”

Emlékeztetem a fél évvel korábbi incidensre, amit ügyesen eltussoltak. Végigsimítja nyakkendőjét, és a szemembe néz. Ami azt illeti, nos, a szülők szerint már fél éve pikkel a lányukra, olyasvalamit akar a nyakába varrni, ami meg sem történt, és… Na, ezt azért már nem! Kirohanok az igazgatói irodából és berontok a tanáriba. Van itt valaki, aki netán emlékszik még arra, hogyan bántalmazta Szilvia néhány hónappal ezelőtt Marikát?! Tekintetüket elfordító, egymás közt összesutyorgó, közömbös tanárok mindenütt. Nincs?! A fal tövében összekuporodó lány, akinek egy másik kegyetlenül rugdossa a mellét, a hasát, a hátát, lehajol és üti, ahol éri, majd a kapucnizsinórral fojtogatni kezdi. Rémlik valami?! Senkinek semmi?! Minden világos. Tudjátok mit?! Kimondom. Kimondom a megbocsáthatatlant! Nem bánom! Egyáltalán nem bánom, hogy megütöttem azt a kis szarházit! Már korábban meg kellett volna tenni! És még valami! Annak idején azt tanították velünk, hogy minél iskolázottabb lesz az emberiség, annál jobban él majd. Egy frászt! A világot a legiskolázottabbak pusztítják el!

„Aki a saját magánéletét sem tudja rendezni, ne tanítson másokat!”

Amikor a férjem… pardon, a volt férjem a hajamnál fogva végighúzott a lakásban, majd a radiátorhoz kötözött, és irtózatosan megvert, én pedig teli torokból kiáltoztam segítségért, hol volt az a sok jó szándékú polgár? Ez most nem tartozik ide, mondja higgadtan. Lehet, hogy tényleg nem tartozik ide, mégis elmondom. Lakatra zárt otthonában morgolódott, hogy mi ez a lárma, egy kicsit felemelte a tévén a hangerőt, hogy ne zavarják túlságosan a kívülről érkező fura zajok, az is megtörténhet, hogy valami elképesztő dolgon szörnyülködött, talán éppen abbéli felháborodásának adott hangot valamelyik közösségi oldalon. Nézze, asszonyom, nekem az a feladatom, hogy kivizsgáljam az ügyet, ön együttműködhet ebben, vagy hátráltathatja a munkámat. Valaki kiírta rólam, hogy egy este látott tántorogva menni az utcán. Azt is kivizsgálják, hogy italozom-e? A provokálással nem jutunk előbbre. Farizeusi alakoskodás zajlik, biztos úr, minden szinten. A legtöbb ember megjátssza nyomorúságos kis életét, mintha csak egy amatőr színházban lenne, s közben azt hiszi, jobban ismeri az életemet nálam.

„Az ilyen tettre nincs magyarázat, elkövetője semmiféle megértést nem érdemel.”

Aludni. Erre az egyre vágyom. Felülök az ágyban, és megmasszírozom a halántékom. A fejem lüktet a fájdalomtól, úgy érzem, mentén kettéhasad. Az éjjeliszekrényről leemelem a doboz Bromazepamot. A gyógyszereslevelekből egyenként kipattintgatom az összes tablettát. Az emberek lehet, hogy civilizálódtak, de a vadászösztön a zsigereikben megmaradt. Dühödten szajkózzák meggyőződéseiket, embertársaikra vadásznak, s amint észreveszik, hogy valaki gyengébb náluk, lecsapnak rá, mint a ragadozók zsákmányaikra. Az egyetlen különbség az, hogy amíg az erdei ragadozók a létfenntartás érdekében hajtják végre cselekedetüket, addig a civilizált ragadozók eszmei meggyőződésből, szellemi fölényük hangsúlyozásából vagy puszta szórakozásból teszik ugyanazt. Bekapom a fél marék nyugtatót, de nem tudom mind egyszerre lenyelni, hosszasan rágom a sok gyógyszert. Fejem közben a párnára hajtom, és a telihold által a szemközti falra húzott fehér csíkot figyelem. Elképzelem, maga a Tejút. A végtelenbe csordogál. Szemem lassan lecsukódik.

„Az a nőszemély egy totális csődtömeg! Egyáltalán, minek él az ilyen?”

szépítés; ildomos

 

szépítés

kormorán testű jövőben
életek darabjait szedegeted,
ezeket használod igazolásként,
sziszifuszi barangolás
ősz hajszálakban.
a hajszálerek imáiba temetkezel,
csüggedt haláltusát
vív a beletörődés,
a futóhomok lágy
útkeresése megtérés a hiábavalóságban.
a jövőd üres képek sorozata,
ahol te vagy a minta,
unalomig űzött társféle
azonban nem akad köztük,
egyedül maradtál a
számadásban.
de ez neked az önigazolás,
be kell látnod, hogy
nincs mit már szépítened
magad körül.

 

ildomos

illetlenül helyezkedik a térben
a fény, hanyag vétség
szeli át a szobát.
a fakó közöny
átjárja a falak pórusát,
a látszólag egészséges egyensúly
megbomlani kezd, de
lehajol hozzád a függöny
mögé bújt foton-miriád,
az ablak irányjeleket vet feléd,
hogy érezd a helyed.
nézz magadon túl,
és fordulj a homálytól
befásult jelen felé.
a tér kötődik hozzád.

 

(Illusztráció: Rikka Ayasaki: Twilight (#7009))

Tény-örvény

(Kisbetűvel kezdődő mondatok.)

mögötte maradtak a napsugarak, határozottan odakanyarodik a megfelelőnek tetsző mező. ez éppen egy tükör, megnézem hátha megtalálom. meresztget, megfelejtkezik a következményekről, ugatni, billegtetni. semmi ismerős elvesztettem a tájékozódásomat. két éve jöttek, megviselte, pillanatra éppen belép. rögeszme kell, kétjegyű szám, hírek, melyek elegendők a sorozatgyártáshoz. somfai beszámol a műveletről. szilvia és ő soha sem gondoltak rá. Tény-örvény bővebben…

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info