Ha viszonylag későn döbbentem is rá, de már csak a koromnál fogva is elég régóta tudom, hogy az életben mindent nem lehet. Sem megkapni, sem elérni, sem megnézni, úgyhogy amióta megbékéltem vele, hogy bármennyire szerettem volna is, már sosem fogom látni Ushuaiát, Tenochtitlánt vagy Santa Fét, azóta nem is bánt annyira a dolog. Mondom, már nem is bánt, sőt, ez a megnyugtató érzés kísér mindig, valahányszor kimarad valami, amit pedig megnézhettem volna, mert utamba esett, csak nem vettem észre, vagy éppen valamilyen más ok folytán nem tettem meg azt a néhány száz méteres vagy éppen kilométeres kitérőt, ami elvezetett volna odáig.
Bódvaszilasi házigazdánk szombaton este legalább háromszor elmondta, hogy másnapi túránkon okvetlenül nézzük meg a Vecsembükki zsombolyt. Bólogattunk, hogyne, persze, aztán magunkban azt gondoltuk, mi elsősorban a Szabó-pallagot nézzük meg, az erdészházzal, ahol a pecsét van, utána pedig az alsó-hegyi fennsík pereméről csodáljuk majd a kilátást. Ennyiben maradtunk, magunkkal, a házigazdánkkal, és másnap viszonylag korán, már reggel nyolckor elindultunk. Kilencig állítólag tilos az erdőben túrázni, a szarvasbőgés miatt, a kiírás szerint délután négykor is ugyanígy el kellene már hagyni a területet, de láttuk, hallottuk, hogy ezt azért senki nem veszi komolyan.
Útközben hol hangosabban, hol elhalóban, de szinte végig a szarvasbőgés hangja kísért bennünket, főleg a Szabó-pallag környékén hallottuk, láttuk is a szarvasokat. Onnan továbbindulva aztán rátértünk a kék kereszt, majd a tanösvény jelzésre. Nem vagyunk ortodox kéktúrások, ez meg is látszik az útvonalunkon, de nekünk így jó.
Ha utólag visszagondolok, nem lett volna túl nagy áldozat útba ejteni azt a 246 méter mély aknabarlangot, amelyik házigazdánk szerint az összes közül a leglátványosabb. Ki is van építve, sőt a gyerekeknek még ajándékot is rejtettek el, amit a tanösvényi leírás szerint megkereshetnek. Kár, hogy ezt utólag mesélte el, bár érthető, hiszen számára teljesen nyilvánvaló volt. Akkor, ott, a helyszínen kicsit talán már untam a zsombolyokat, az ördögszántásokkal tarkított fennsíkot, és abban a hitben, hogy úgysem lehet megközelíteni, én dönthettem, és inkább a sárga jelzést választottam. 2,3 km kitérő lett volna, igaz, házigazdánk szerint kétszáz méter, éppen csak annyi, mint ide a házhoz a benzinkút.
A tévedés joga őt is megilleti, hiszen helyi ember fejében, emlékezetében másképp élnek a távolságok, mindenesetre mi pillanatnyi habozás után továbbindultunk a fennsík pereme felé. Még azon is vacilláltam, hogy egyáltalán menjek-e tovább, ér-e annyit ez az egyhangú táj, hogy csak menjünk, menjünk, azt sem tudjuk, mi vár ránk. Nem tudom, milyen apátia lett úrrá rajtam ott útközben, talán a Vecsembükki zsomboly hiánya művelte velem, mindenesetre a kilátás kárpótolt mindenért. Az Eresztgető-szikla tövében ott hevert lábunk előtt a világ, Komjáti, Bódvaszilas, az Esztramos, mellette-mögötte Bódvaszilas. Ha kicsit lejjebb megyek, belátom az egész Bódva-völgyet, de én kevesebbel is beértem.
Az Eresztgetőtől egy kis kitérővel még megnéztük egy zsomboly mélyén a hajdani erdészház romjait, aztán a visszaúton már csak lefelé kellett mennünk. Útközben nemcsak hallottuk a szarvasbőgést, sok helyen láttuk a szarvasokat is, ünőket, teheneket, sőt még bikákat is. Ritka szép élmény, kárpótlás talán a Vecsembükki zsombolyért.
A zöld jelzés legszebb szakasza nekem a márványbánya volt, hatalmas köveivel, bár az egész útra jellemző ezen a karsztos vidéken, apróbb-nagyobb fehér kövek, rajtuk élénk zölden virító mohával. Nem is tudom, hogy mondhattam én egyhangúnak ezt a tájat, de talán a bőség zavara művelte velem. Vagy titkon talán a Vecsembükki zsombolyért fájt a szívem? Mondhatnám erre, hiszen láttam már elég ilyet, Spanyolországban, ahol Griselnél az olajfák között egyszer csak beszakad a terep, mert a mór fiú és a keresztény lány nászát nem bírta volna el föld. Vagy a Simona és a Similla, azaz a Kis- és a Nagyzsomboly. Igen ám, de a Vecsembükki… Mondhatná erre a szilasi házigazdánk.
Lehet még megoldás, ha annyira kiált a zsombolynézhetnék. Ha visszamegyünk, hogy folytassuk a túrát, ahol abbahagytuk, senki nem akadályoz meg bennünket, még egyszer megmászhatjuk az Alsó-hegyet, egy másik évszakban talán, és akkor nem a sárgán, hanem a tanösvényen megyünk majd tovább egész a határig, ahol a Vecsembükki zsomboly hatalmas ürege tátong. Vagy idővel ez is olyan lesz majd nekem örökre, mint Ushuaia vagy mint a Vadálló-kövek, ahová ugyan más okból, de én már soha föl nem megyek.
