ÉSZREVÉTLEN

/Szálinger Balázsnak/

Üresen, dacosan, mint a telihold,
mint az Úr, aki értelmet adott a
fölöslegesnek, beléhelyezve az
utolsó reményt, mi feladhatatlan.

A baba játszik a copfos kislánnyal,
valaki közéjük hajít egy labdát,
de az éles csönd elkapja előlük,
a szabadságon belül kell maradni.

Szobányi csönd a madarak nagy csöndje,
rám zárja az ajtót féltő nagyanyám,
a nyitva hagyott ablakot becsapja
a szellő, kitört üvegdarab lesz a

messzelátóm, amiben a jövő szép
és tökéletes, senkinek se kulcsa,
nem baj, hogy elvágta a kezem, kiszív-
hatom a rossz vért ujjamból egy szuszra.

 

FALTÓL FALIG

Mert faltól számítódik a szabadság,
a lehetőség póráz a nyakamon,
marionett bábuk az akadályok,
zsinóron mozgatja őket a sorsom.

A kérdések kulcstartójáról mindig
hiányzik egy kulcs, amit képtelenség
elveszíteni, hát még megtalálni,
lyukas zsebem kész örökkévalóság.

Az én csöndem égeti anyanyelvem,
mint anyám száját a forró leves, a
lassan bugyogó kocsonya leve,
ha megdermed, már nem eszik belőle.

 

ÓRAMUTATÓ

/Péntek Imrének/

Mennyire szerencsés év ez a kettő –
kétezer-huszonkettő meg kilencszáz-
negyvenhét, kilógnak a többi közül,
kilencszáznegyvenhétben volt rá példa,

s most, épp június tizenhetedike
és huszonnyolcadika között, ismét
egyszerre tündököl majd az égbolton
a Naprendszer valamennyi bolygója,

egymás után sorakozva, mint akik
nincsenek jelen, bizony mondom, rend a
lelke mindennek, egy pillanatra be-
állnak a sorba, szép engedelmesen,

még akkor is, ha nem tehetnek róla,
ó, micsoda békés időket élünk,
kötözni való sonka a hiányunk,
amibe Isten is beletartozik.

 

(Illusztráció: Jane Tomlinson: Starlings in a storm)