ELSŐÁLDOZÁS; HÁTAM ELŐTT; CSUKLÓMOZDULAT

 

ELSŐÁLDOZÁS

Az anyakovászt hetente legalább
egyszer etetni, frissíteni kell, add
hozzá a lisztet, az éhes kovászmag
tömegének kétszeresét, különben

összeesik, felemészti önmagát,
elgyengül, s legvégül elsavasodik.
Ezeket a csillagokból olvassa
ki János, a neje szakácskönyvéből.

Míg a kenyértészta megkel, naponta
meg kell menteni ezt az elszabadult
világot, hogy a mindennapi áldott
kenyér Jézus szent teste maradhasson.

 

HÁTAM ELŐTT

Amit a szem lát, közben változik, a
valóság határokat szab, mivel a
kovászként hozzáadagolt igazság
megdagasztja, kilép a lehetőség

keretéből, sodródik egyenesen
a végkifejlet beláthatatlan ős-
folttalan szélirányába, feledni
azt, ami futószőnyeg volt valaha.

 

CSUKLÓMOZDULAT

A párhuzamosok a végtelenben
találkoznak, ilyenkor visszajárnak,
egyfolytában kísérteni egymást, oly
messzire mennek vissza az időben,

hogy már megkerülhetetlenek lesznek,
a teremtő Isten meg végigszáguld
rajtuk az aprócska gyerekvonaton,
és visszafordíthatatlan döntést hoz.

 

(Illusztráció: Ausra Manamangas: Hope Railway)

Murakami Haruki: Emberevő macskák

Vettem egy újságot a kikötőben és egy érdekes cikkre bukkantam benne: egy idős asszonyt, megettek a macskái. Hetven éves volt, és egyedül élt Athén külvárosában – csendes élete lehetett, csak ő és a három macskája lakott az egy szobás kis lakásban. Az egyik nap váratlanul összeesett a kanapéján – szívrohamot kapott, valószínűleg. Senki sem tudta megmondani, mennyi ideig tarthatott, míg a roham után végül beállt a halál. Az idős hölgynek egy barátja vagy rokona sem volt, aki rendszeresen látogatta volna, és csak egy hét múlva találtak rá a holttestére. Az ablakok és az ajtók zárva voltak, és a macskák csapdába kerültek. A lakásban semmi ennivalót nem találtak. Valószínűleg a hűtőben volt még valami, de a macskák még nem jutottak el az evolúciónak arra a fokára, mikor már hűtőgépeket is ki tudnak nyitni. Az éhezés határán rákényszerültek, hogy felfalják a saját gazdájuk húsát.

Hangosan olvastam a cikket Izuminak, aki szemben ült velem. A meleg napokon gyakran sétáltunk a kikötőben, megvettük az angol nyelvű verzióját az Athens-nek, és kávét rendeltünk az adóhivatal melletti kávézóból, és japánul összefoglaltam az érdekes híreket, amiket találtam. A napi rutinunk része volt ez ott, a szigeten. Ha valami különösen felkeltette az érdeklődésünket, akkor megosztottuk egymással a véleményünket róla. Izumi folyékonyan beszélt angolul, és egyedül is könnyedén el tudta volna olvasni a cikkeket, de soha nem láttam, hogy újságot vett volna a kezébe.

– Szeretem, hogy van valaki, aki felolvas nekem. – magyarázta. – Ez volt az álmom gyerekkorom óta – ülni egy napos helyen, a tengert és az eget nézni, úgy hogy valaki közben hangosan olvas nekem – újságot, tankönyvet, regényt. Akármit. De soha senki nem olvasott fel nekem eddig. Úgyhogy szerintem most épp az elvesztegetett lehetőségeket pótolod be nekem. Mellesleg, imádom a hangod.

A tenger és az ég csodálatos volt, és élveztem, hogy hangosan olvashatok neki. Mikor még Japánban éltem, mesekönyveket olvastam a kisfiamnak. Hangosan olvasni teljesen más, mint magadban. Egészen váratlan dolgok jutnak az eszedbe, olyanok, mint egy meghatározhatatlan visszhang, amit lehetetlen nem meghallani.

Időnként kortyolok egyet a keserű kávéból, míg lassan felolvasom Izuminak a cikket. Elolvasok néhány sort magamban, majd elgondolkozom azon, hogy ültetném át japánra a részletet, majd hangosan lefordítom. Néhány méhecske tűnik elő a semmiből, hogy felnyalogassa a lekvárfoltot, amit az előző vendég öntött ki az asztalra. Egy pillanatig nyalogatják, majd, mintha valami hirtelen az eszükbe jutott volna, ünnepélyes zümmögéssel felröppennek a levegőbe, megkerülik párszor az asztalt, majd – ismét, mintha csak megint elfelejtettek volna valamit – visszarepülnek az asztalra. Miután befejeztem a cikk olvasását, Izumi még ült egy darabig, mozdulatlanul, felkarját az asztalon pihentetve. A jobb ujjainak a hegyét a bal ujjaihoz nyomta, sátort formázva velük. Az ölembe tettem az újságot, és a sima kezeit bámultam. Izumi rám nézett az ujjai közötti résen át.

– És mi történt azután? – kérdezte.

– Semmi. – válaszoltam, és becsuktam az újságot. Elővettem egy zsebkendőt a zsebemből, és letöröltem a kávépettyeket a szám környékéről. – Legalábbis itt nem ír többet.

– De mi történt a macskákkal?

Visszatömtem a zsebkendőt a zsebembe.

– Fogalmam sincs. Nem írja.

Izumi oldalra húzta az ajkait, ez volt a szokása. Mindig, mikor a véleményét akarta megfogalmazni, ami mindig olyan volt, mintha egy kisebbfajta szónoklat lenne, összehúzta az ajkait, mintha épp egy tükörsimára feszített takarót gyűrne össze. Mikor először találkoztam vele, eléggé vonzónak találtam ezt a szokását.

– Az egyik újság olyan, mint a másik. Teljesen mindegy hol vagy. – jelentette ki végül – Egyikből se tudod meg azt, amit igazán szeretnél.

Elővett egy Salemet a dobozából, a szájába vette, és meggyújtotta egy gyufaszállal. Minden nap elszívott egy doboz Salemet – se többet, se kevesebbet. Reggelente kinyitott egy új dobozzal, és a nap végére elszívta az egészet. Én nem dohányoztam. A feleségem rávett, hogy szokjam le, öt évvel korábban, mikor teherbe esett.

– Amit én igazán tudni szeretnék az az, – kezdte Izumi, és a füst a cigarettájából némán az ég felé kígyózott – hogy mi történt a macskákkal azután. A rendőrség végzett velük, amiért emberi húst fogyasztottak? Vagy csak azt mondták, hogy: „Nem lehetett könnyű nektek, srácok.”, majd megsimogatták a fejüket, és útjukra engedték őket? Te mit gondolsz?

Az indiánok bakancsban fürdenek

Nani egyszer úgy döntött, hogy elvisz minket nyaralni. De nála minden másképp működött, mint ahogy kellett volna. A busz, azt mondják, minden bokornál megállt, és azt hiszem, ezúttal szó szerint. De tele volt ismerősökkel, legalábbis úgy hiszem, hogy azok lehettek, Nani ugyanis előszeretettel tárgyalt ki minket nekik.  Mint a piacon a krumplik fölött szokás, úgy röpködtek fölöttünk is a kérdések. Minden ismerőstől ugyanaz a sablon hangzik el: „Hát ezek melyiknek a lányai? Nem a kis Janiéi? Mekkora már a legkisebb is!” Akkoriban nem igazán foglalkoztatott, hogy krumpli módra tárgyalnak ki engem és a húgomat, meg hogy úgy emlegetnek, hogy „ezek”. Én is így emlegetek mindenkit, amiért anyám később majd meg is szól, hogy mégis hogy beszélek másokról. De akkor az ilyesmi apró részlet még nem igazán tűnt föl nekem, sokkal inkább az, hogy rólunk beszélnek. Próbáltam úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy minket vizslatnak. Inkább maradtunk ott, az ülések mellett, amelyek mintha azon küzdöttek volna, hogy egy helyben maradjanak, vagy legalábbis a padlóhoz csavarozva, ahogy kell. Amikor már nem tudtam többet enni a műanyag ízű pufiból, amit Nani a helyi ábécében vett, és rájöttem, hogy a gyomrom nem fogja bírni a még kétszer ennyi ikaruszos utat, muszáj volt kitalálnom valamit, amivel leköthetem a figyelmem. Nani rég elveszett a busz belsejében, épp az ötödik nénivel tárgyalta ki, hogy pont úgy nézünk ki, mint az apánk, meg a kis Janira is hasonlítunk valamennyire. Én éppen az ablakon néztem kifelé, de ez mit sem segített, mert a fák suhanása csak rosszabbította a rázkódást. Az ülés mellől nem láttam ki rendesen, csak a lombokat láttam, azokból is csak egy zöld moszat szerű pacát a sebesség és az ablakok remegése miatt.  Akkor elkezdtem kielemezni az ikaruszt. A legfurcsább dolognak az ablak melletti kapaszkodót tartottam. Semmi értelme. Ha az ember ül, akkor minek kapaszkodjék? Habár jogos, ilyen rázkódás közepette az embernek kedve volt ülés közben is kapaszkodni, nehogy kiessen az ülésből.  De akkor valahogy nem tudtam értelmezni azt a kapaszkodót, ami leginkább egy felmosórongy nyelére hasonlított. Végtére is, ettől olyan otthonossá vált az ikarusz. Amikor már minden szöget ismertem a buszon, végre elértünk az utolsó bokorig is, és megálltunk. Akkor Nani előkerült a busz hátuljából, a nénik közül, összeszedett minket, még megjegyzett valamit az egyiknek, aki végignézte, hogyan esszük a pufit az ülés mellett, és engem, ahogy sápadt arccal bámulok kifelé a lombokra. Majd megkerestük Marcsát, Nani húgát. Ő az első ülésnél hátrébb nem volt hajlandó leülni. Útközben sem cirkált a buszban, mint Nani, tehát ott volt, ahol induláskor hagytuk. Magunkra szedtük a napi ellátmányt, pokrócot, törölközőt, majd fölpakolva elindultunk megkeresni a fürdőt. Mert ez volt nekünk beígérve, ez volt a Naninál töltött egy heti nyaralás fénypontja. Mindenkinél egy-egy pufival megrakott csíkos szatyor, az alján lapuló fürdőruhákkal együtt. Marcsa, aki már jól ismerte a járást, azt mondta, hogy csak azon az erdőn kell átvágni neh, és akkor máris a fürdőhöz érünk. Marcsa értette a dolgát, neki csípőprotézise volt, ismerte messziről az efféle bűvös gyógyhelyeket. Csak ezen a széles úton kellene átjutnunk, mondta. Tanakodtak Nanival, hogy mitévők legyünk. Végül arra a döntésre jutottak, hogy mindent megkockáztatva átvágunk csak úgy, keresztül a széles úton, amikor alábbhagy a forgalom. Körülnéztünk, majd amikor Marcsa megállapította, hogy egy autót sincs a láthatáron, átmerészkedtünk. Marcsa és Nani nagyon elégedettek voltak. Meg sem álltunk, amíg be nem értünk a fák közé. Nem értettem, hogy miért nem a zebrán megyünk, ami öt méterrel arrébb volt, de úgy gondoltam, jobb, ha ebbe nem szólok bele. Az erdőn túl már megláttuk a nagy épületet, és a csúszdát, ami jelezte, hogy jó helyen járunk. Nézd már, a bejárat nem is elől van, csodálkozott Nani. Marcsa elmagyarázta, hogy mi az a fotocellás ajtó, és hogy ez itt ni, ez nem ablak, ez a bejárat, majd valóban, ott be is jutottunk. Megtévesztett az üveg, mondta Nani, de közben lenyűgözte a fotócellás ajtó.

Marcsa már ismerte a járást, és mindjárt megérdeklődte a pénztárnál, igen szakértően, szóról szóra így: hun van itt a véce. Majd miután a pénztáros harmadszorra megértette Marcsa különös kérdését, irányt mutatott. Először is át kell öltözni, magyarázta nekünk Marcsa, és indult volna a pufis szatyrokkal, hogy felvegye a fürdőruháját, amikor az útjába álltak: Elnézést asszonyom, de vannak öltözőink is… De Marcsát ez nem érdekelte, nem hagyja magát becsapni. Majd jól lehúzzák pénzzel, gondolta, minek fizessen ezért is, neki a véce teljesen jó. Akkor megindult befelé, keveregve a klórszagú folyosókon, maga után húzta a pufikat és minket, Nani pedig követte, mert ő még soha nem járt ilyen helyen. Tudja is ő, hogy a véce alkalmasabb-e az átöltözésre vagy sem.  A nő, aki pedig sehogy sem értette, miért akar valaki a vécében öltözni, Marcsa előtt hátrált, és próbálta meggyőzni, hogy az öltöző kényelmesebb hely. De Marcsa bődületes hangja zengett a folyosókon, hogy angyalom, csak azt mondja meg nekem, hogy hun van itt a véce. Én akkor már végképp nem értettem, mi történik, és azt is elfelejtettem, hogy tulajdonképpen fürödni jöttünk, ez a hely sehogy sem hasonlított fürdőre, és arra gondoltam, talán Nani is így lehetett ezzel, és kényelmetlenül érintette, hogy nem látnak szívesen. Akkor Marcsa eltűnt az egyik ajtó mögött. Feltehetőleg megtalálta a klozetet, majd Nani betessékelt engem és a húgomat is egy szűk helyre, és kezünkbe nyomta az egyik pufis táskát. Előkerestük az aljáról a fürdőruhánkat, a májkrém szagú szalvétagombócok alól, és a törölközőt, aminek olyan szaga volt, mint Nani ágyneműinek. Nagy nehezen kikászálódtunk a sötét szutykos helyről, és a csíkos szatyrokkal Marcsa és Nani nyomait kezdtük keresni. Felettébb gyorsasággal öltözhettek át. Elindultunk a zsivaj irányába, biztos arra vannak a medencék is. Akkor jutott csak megint eszembe, hogy voltaképpen fürödni jöttünk. Meg az is, hogy Nani a lelkünkre kötötte, hogy addig nem mehetünk a vízbe, amíg ő bele nem megy. Történik valami, mondja, aztán mit mondok apátoknak. Nani soha nem tudott úszni, ezért magától értetődő volt számára, hogy más sem. Marcsa már az egyik áztatóban volt, Nani is ott lehetett valahol. Az áztató medencénél egy nő állt. Felháborodottan kiabált az úszómesternek: Azok az indiánok ruhástul fürdenek, az indiánok ruhástul fürdenek! Indiaiak, asszonyom?, kérdezett vissza a férfi. Azok, vagyis dehogy, indiánok, azok ni! Ruhástul, bakancsban fürdenek! A medencében nem voltak indiaiak, talán indiánok sem, ahogy én láttam. Marcsa nem értette az egészet, rajta nem volt bakancs, csak a gumiharisnyája, és a színes pokróc, mert miért hagyná kint azt, ellopja a városi csürhe. Nani nem értette az egészet, annak idején rengeteget jártak a Balatonra fürödni, és ott nem volt soha semmi gond. Most megijesztette a sok forgó micsoda, meg a bolond nő, aki az indiánokról óbégatott. Mi soha nem voltunk Nanival a Balatonon, apáékkal jártunk mindig, de arról nekem is egészen más élményeim vannak, mint erről a fürdőről. A kiabáló nőt lenyugtatták. Nincsenek a medencében indiánok, asszonyom. Marcsát pedig nagy nehezen megfosztották a pokrócától, és Nani máskor nem hozta szóba, hogy fürödni visz minket a nyaralás alatt.

 

 

(Illusztráció: Des Brophy)

Úriemberek a Sinistra körzetben

Mintha eddig kevés figyelem irányult volna Bodor Sinistra körzetének[1] stiláris töréseire. A furcsa tényre, hogy az önmagukkal sem szabadon rendelkező, karjukon, lábukon dögcédulákat viselő, denaturált szeszen, makkon, fonnyadt krumplin tengődő nincstelenek közül többen milyen kimódolt, már-már szertartásos nyelvet beszélnek. Nemcsak a tanultabbak, mint a főhős, Andrej Bodor vagy Coca Mavrodin ezredes, hanem olykor Elvira Spiridon, a törpe Gábriel Dunka vagy akár a kantinos Nikifor Tescovina is. A körzet lakói akkor is udvariasak és körülményesek, ha épp feljelentik, meglopják, beárulják vagy meggyilkolják egymást. Ez a fajta „úriemberség” nem a tetteken, hanem a szavakon múlik. Andrej Bodor Coca kisasszonnyal társalogva kiköp az ablakon, mielőtt sor kerülne az „úriemberség” mibenlétét taglaló párbeszédre.

Világos beszéd volt, megmarkoltam a sapkám, egyet-kettőt gyűlölettel rávillantottam köszönés helyett, útközben az ajtó felé, kiköptem az ablakon. Coca Mavrodin hangja a küszöbön utolért:
– No, álljon csak meg. Felőlem köphet. De én úriembernek hittem.
– Az vagyok és nem is köptem.
– Az más. Akkor mégiscsak megkérhetem egy szívességre. (37.)

Már a korai kritikák némelyike is felfigyelt a párbeszédek bizarr szertartásosságára. De azon túl, hogy tényleg meglehetősen „eszelős hatást” keltenek, mi lehet a funkciójuk ezeknek a beszéd ritualizáltságát hangsúlyozó párbeszédelemeknek[2]?
A körzet lakóinak alávettségén, kiszolgáltatottságán egyébként nem sokat változtat az „úriemberség”, a választékos beszéd vagy akár a tanultság (mely elsősorban a párbeszédekben mutatkozik meg, de olykor-olykor – pl. Cocának tett „lovagi” gesztusokban is). Ám a körzetben lakók egymás között mégiscsak mégiscsak érzékenyek erre, és ez befolyásolja a legmeghittebb emberi viszonyaikat is. Elvira Spiridon úrnak nevezi és magázza a szeretőjét, Andrejt, aki viszont – kiforgatva ezzel a nyugati lovagiasság legalapvetőbb normáit – minden alkalommal tegezi. A Sinistra körzetbe érkezők pontosan tudják, kinek milyen megszólítás vagy nyelvhasználat „dukál”, akkor is, ha ennek nincs hatalmi vagy politikai következménye. A Liga az éjszaka közepén felbukkanó emberének is van valamiféle elképzelése, hogy a nála tanultabbak hogyan beszélnek. Alig ismeri Andrejt, de igyekszik a beszédmódjához alkalmazkodni. Ami azért is furcsa, mert hiszen fogalmunk nincs, a körzetben élők egyébként milyen nyelvet beszélnek.

– Ó, persze. Oszt ki a hegyivadászok parancsnoka?
– Coca Mavrodin a neve.
– Csak nem egy nő?
– Eltaláltad.
– Mert akkor nem kizárt, még holnap, mihelyst hatalomra kerültünk – ahogy az ilyesmit te mondanád –, közösülök egyet vele. (127.)

A műveltség egyfajta „stílus”, levegő, kisugárzás, amit a körzetben élők érzékelnek. Ezek a (hajdani) úriemberek ugyanazt a nyelvet beszélik, csak másképpen fejezik ki magukat, mint a többiek. Arról nincs szó, hogy Andrej Bodor olvasna, hogy a medvészekhez rendelt bojárivadék, Connie Illafeld festene, vagy hogy a hajdani kottamásoló, Andrej Bodor nevelt fia, Béla Bundasian zenével foglalkozna, tehát hogy bármelyikük is a művészet segítségével reflektálna saját helyzetére. Pedig ahogy a sakk vagy a malom, úgy a művészi kifejezés sem idegen teljesen a körzetben, Tomoioga bakter például klarinétozik.
A körülményeskedő, udvariaskodó, sejtelmeskedő, szóvirágokkal tűzdelt beszédmódban a körzet parancsnoka, a „talányos asszony”, Coca Mavrodin-Mahmudia ezredes jár az élen. Az ezredes szinte mindig körmönfontan fogalmaz, nyíltan senkit sem biztat besúgásra vagy gyilkosságra. A beosztottjai rendre találgatják, mikor „viccel”, hogy mire gondolhat épp, vagy mi lehet a „lapjaiban”. De Coca szinte senkit nem avat a titkaiba. Cocára – de csakis Cocára — lehet igaz, hogy ez a finomkodó nyelv legtöbbször a hamisságot, vagyis az igazság eltakarását szolgálja[3] Ez a rejtettség, rejtőzködés – vagy rejtélyeskedés – amúgy nemcsak a szereplők nyelvhasználatában, hanem a mű egész világára jellemző.[4]
A szavak és a tettek, a körülményeskedő udvari(as)ság és a tettekben kifejeződő morbid kegyetlenség ellentéte akkor a legnyilvánvalóbb, mikor Andrej Bodor a köpésnél is sokkal súlyosabb dolgot készül elkövetni. Coca ezredes parancsára élve temeti be a tunguz náthával megfertőzött, de a kunyhójuk felgyújtását szerencsésen túlélő Aron Wargotzkit. Az utasítást maga Coca sem meri nyíltan megfogalmazni.

– Aron Wargotzki, úgy érzem, nem ez a megfelelő időpont a bemutatkozásra. Annyit azért elárulhatok, Andrej Bodor álnéven éltem a körzetben. Kérlek, egy ilyen nevű embernek nézd el ezt az egészet. (120.)

Andrej Bodor a maga gentlemanlike módján elnézést kér a fulladásra ítélt Aron Wargotzkijtól, akinek ezek után már nem sok ideje lesz bármit elnézni… Ezt a  különleges vagy inkább morbid „bemutatkozást” az is félelmetessé teszi, hogy a regény elején már sor került egy másikra: Andrej már jövendő szerelmének (és áldozatának) Elvirának is sajátos módon mutatkozott be, mikor térden állva, a nyugati középkorból ismert, lovagias testtartásban a fogával szedte ki az asszony talpából a bábakalácsot „Ha valaki akkor megpillant, azt hiszi, éppen bemutatkoztam neki” (11.).
A maguk módján ezek a jelentésükből kiforgatott, ideillőnek nem érzett retorikai képletek, hanem gesztusok, középkorias regényelemek természetesen mind hozzájárulnak a regénynyelv komplexitásához. De a funkciójuk ennél is összetettebb: megidézik a lovagregény narratív sémáját is. Hiszen a Sinistra körzet a keresés és szabadítás története is lehetne, a főhős egy ármányos asszony, Coca „birodalmában” próbálja a fogadott fiát megtalálni és megszabadítani.

Ahogy a lovagregényekben, úgy a Sinistra körzetében is a név és viselője közti ellentmondásos viszony jelzi az identitás problematikusságát. A Grált kereső hősök sokszor nem ismerik világosan a származásukat, lovagi, vagyis igazi nevüket csakis valamilyen hőstett során szerezhetik meg.
Bodor Sinistra körzetében a politikai megbízottak gyakorolják a családfők, királyok, varázslók hagyományos névadó, identitásteremtő feladatát: mindenkit előírásosan „törzskönyveznek”, aki a körzetbe beteszi a lábát. Az „ezredesek” identitásteremtő hatalma megfellebbezhetetlen, senkinek nem jut eszébe a „kapott” nevet kétségbe vonni. A lakosok a nyakukra, csuklójukra, lábukra illesztett „dögcédulákon” hordják a hatalmasok által rájuk ruházott nevüket. A Sinistra körzet világába csak az illeszkedhet be könnyedén, aki a korábbi identitását már elvesztette.

– És mi a neve?
– Nem tudom. Elvesztek az irataim.
– Akkor jó. Minden rendben.
(24.)

Bár a körzet urai igyekeznek mindenkit átnevezni, név és egyén, jelölő és jelölt viszonya azért mindvégig ellentmondásos és zavarba ejtő marad. Ebben a világban a „doktor” vagy „ezredes” titulus nem feltétlenül jelent végzettséget vagy katonai rangot. Géza Kökény nevét egy éjjeliőr és egy hajdanvolt „hős medvész” is viseli – az utóbbi már meghalt, de mégiscsak jelenvaló, hisz a szobra ott áll a körzet közepén.  Vagy az éjjeliőr és a szobor ugyanaz a személy lenne? A szobor amolyan reduplikáció[5]? Egyesek, mint Coca Mavrodin és Connie Illafeld egyszerre több nevet viselnek, miközben az egypetéjű ikrek mindegyikét Hamza Petrikának nevezik.
Bármivel is próbálkozik a hatóság, nem a dögcédulákon szereplő név, hanem a szag teszi az egyént összetéveszthetetlenné és egyénivé. Dobrin Cityben nincs közvilágítás, éjszaka a szagukról ismerik fel egymást az emberek. A havazás és szélmozgás (tulajdonképpen a szagok is) felülírják a körzet határait. Még a „láthatatlan medvéket”[6] is a szaguk teszi valamiképp láthatóvá vagy jelenvalóvá. (A medvék gondozójának Oleinek dokinak „vad, émelyítő állatszaga volt, mint egy lehugyozott bokornak” 82.) És a szagot, ezt a legfőbb, meglehetősen állatias identitás-jelölőt a hatalom, de még a halál sem törölheti el. A körzet parancsnoka, Coca Mavrodin-Mahmudia ezredesnő matt, mint „egy moly, egy éjszakai lepke”, és jellemzően (csakis jellemzően) féreg- és egérszagú. Mikor Coca jégtuskóba fagy, a teste – és természetesen a neve – is elenyészik, de hatalmi jelvénye és jellegzetes „bogárszaga” hosszú ideig megmarad.

Évekkel később, Dobrinban jártamkor hallottam, maga is milyen talányos módon végezte. Ültében elaludt az erdőn, ott lepte meg az ónos eső, s ő mozdulatlanul, mint egy alvó lepke, a rárakódó jégcseppek üvegébe fagyott. A jégtuskót később a szél fölborította, széttört darabokra, és egyszerűen elolvadt. Helyén csak egy ázott, bogárszagú, ezredesi csillagokkal teletűzdelt rongykupac maradt. (43.)

Az érzékelők közösségében, vagyis a Sinistra körzetben (ahol a szagok mindenkit lelepleznek) a nemzetiségek nem jelentenek valódi választóvonalat. Elég sok, a mű multikulturalizmusát boncolgató tanulmány született,[7] ám én úgy látom, német, lengyel, magyar, román, ukrán, török kereszt- vagy vezetéknevekhez nem kötődik semmiféle egyéni, az adott kulturális beágyazottság által meghatározott tapasztalat. Béla Bundasian, Andrej Bodor, Zoltán Marmorstein sem „magyarabb”, mint a körzet többi lakója. Mintha a nyelv tényleg amolyan rituális tulajdonnévként működne[8]. Az etnikumnál még a műveltség vagy a múltban élvezett kiváltságos helyzet, az „úriemberség” is inkább meghatározza az egyént. (A „meghatározza” szóval persze csínján kell bánnunk. Inkább arról van szó, hogy mint a vallás, a régebbi kulturális diskurzusok sem mentek egészen feledésbe.)
De igaz-e mindez a nemekre? Elvirát tényleg a neme miatt nem engedi beszállni Mustafa Mukkermann a kamionba („régen megesküdött, nőt nem szállít” 143.), de például a körzetet irányító Coca „kisasszony” esetében már keverednek a férfi és női szerepek. Coca asszony is, katona is. „Talányos asszony, szeszélyes katona volt Coca Mavrodin-Mahmudia: úgy tűnt, csak játszadozik velem, közben meg akart tartani”, állítja Andrej (43). A nemi meghatározottság más esetekben sem számít döntőnek: ő évek múlva sötétkék selyemszalaggal átkötött konttyal tér vissza Görögországból (156.).
A körzet lakói az idegent rögtön „kiszagolják”, mintha a „mi” és az „ők” között a szag jelentene átjárhatatlan válaszvonalat[9]. De milyen is az a bizonyos idegenszag, amitől Elvira férje, Severin Spiridon oly szomorú és zaklatott lesz, hogy képtelen egyedül tölteni az éjszakát? A körzet lakói felkavarónak, nyugtalanítónak érzékelik a „várótermek félelmetes szagát” (132.), a nagyváros „tetűporos, szeszgőzös, fojtó illatát” (133.). Úgy tűnik, a körzet lakói minden olyan szagelegyet (pl. „váróterem”) rettenetesnek, természetellenesnek és undorítónak tartanak, mely lehetetlenné teszi az egyéni azonosítást.  Ez az undor arra utal, hogy a szereplők mégsem teljesen animálisak, a szaglásuk nem annyira kifinomult, mint pl. a kutyáké.
Mintha a személyiség legsajátabb része, a lélek valamiféle fludium lenne – ilyen értelemben a lélek emlékeztet is kicsit a bokrok közt „lappangó” tunguz náthára. A Sinistra körzetben nemcsak a lélek vagy a járvány jelenhet meg illatként, párafoltként, hanem a tavasz is, melynek „illatai úszkálnak a levegőben” (133.)[10]  De nemcsak a kellemes illatok helyettesíthetik az egyént (vagy magát a körzetet, aminek a „lelke” talán szintén valamiféle illat lehet.). Tudjuk, hogy a halni induló Hamza Petrika „mint akiből éppen a lélek távozik, útközben nagyokat szellentett” 90.
Mint a középkori vallásos lírában és táblafestészetben, a lélek nemcsak illatként, párafoltként „áradhat”, hanem megjelenhet tündöklő fénysugárként is. Borcan ezredes az őt megfigyelő szemtanúk, Nikifor Tescovina gyerekei szerint ragyogóan áttetsző lesz a halál közelségétől, a körvonalai remegnek, csillog még a „szép nagy füle” is (71.)
Ez a középkorias lélekképzet legszebben talán Bodor másik művében, A Verhovina madarainak Nika Karanika-fejezetében jelenik meg, jellemzően egy szent hely romjainál, a villámsújtotta Szent Vazelina kápolnában: „A hét gyermek a kőpadlón feküdt, messziről látszott, hogy nincs bennük élet. A csenevész, mozdulatlan testek körül már temetőbogarak futkostak. Ha félig nyitott szájuk előtt még remegett is volna valami kis fehér párafoszlány, az csak a távozó lélek lehetett, mert odabenn a vértelen ajkak mögött már a túlvilág örök éjszakája sötétlett.”[11]
Ez a fajta lʹaurea, „aura” leggyakrabban a provanszál trubadúrok tavaszi nyitóképeiben, a szerelmi vallomásokat bevezető Natureingangokban jelenik meg. Ezekben híres nyitóstrófákban leggyakrabban csak az „édes szél”, lʹaurea doussa, vagyis a láthatatlan, mégis érzéki tavaszi levegő és a hófehér galagonyavirág (albespi) utal a másik jelenlétére. A Sinistra körzetben két majdnem szabályos tavaszi nyitóképre is rábukkanhatunk. Béla Bundasian és a „buja tündér”, Connie Illafeld a tavaszi virágzás, madárcsattogás idején pillantja meg egymást, az idillből a tavaszi nyitóképek másik kötelező eleme, a patak (forrás) sem hiányzik. ”Virágvasárnap, valami ilyesmi” (95.) jegyzi meg az elbeszélő lakonikusan. Itt megjegyezném, hogy mintha ezek a tavaszi nyitóképek Mustafa Mukkermann szavaival csak „betanult szólamok” vagy amolyan idézetek lennének, nem különösebben érzékletesek.

Andrej Bodor és Connie Illafeld találkozásakor is húsvét idején, a legnagyobb madárcsattogás közepette kerül sor. A hölgy, a meztelen női test jelölője az udvari irodalomban a fehérség, nem véletlenül helyettesítheti a „másikat” a tavaszi nyitóképekben a hófehér galagonyavirág. Akit szeretünk, csakis hófehér lehet. Így aztán a főhős, Andrej Bodor alig ismeri fel az iroda előtt várakozó fekete „szőrösben” fia szerelmét, a hajdani „tündért”, Connie Illafeldet. (Aki aztán Oleinek doki pártfogásába kerül, akinek erős medveszagától amúgy irtóznak a fehérnépek 85.)
És végső soron maga a Sinistra körzet Borcan ezredes halála után egy „talányos”, sőt „szeszélyes” asszony, Coca birodalma. Coca parancsnok igazi szuverénként, élet-halál uraként próbál viselkedni (kihirdetteti például, hogy „idén a téli járvány elmarad”81. ), miközben beilleszkedése a körzet, a többértelmű jelek világába azért meglehetősen kudarcosnak tekinthető[12].
Az ezredesnő szexualitásával eddig kevés tanulmány foglalkozott. Coca amúgy csúnya, jelentéktelen, „matt” asszony, bogárszagú, fakó hangú („nem is gondolná róla az ember, hogy nő” 68., mondja az elbeszélő) ám alárendeltjeivel kisasszonynak szólíttatja magát, finomkodva beszél, és nagyon kedveli, ha beosztottjai becenevén, vagyis Cocaként emlegetik. Mindenki gondolataival, szándékaival, titkos terveivel tisztában van, és egy igen különös, a csodálatos kenyérszaporítást is megidéző jelenetben szó szerint tenyeréből eteti „hűséges alattvalóit”. A hal természetesen visszautal a legelső fejezetre, az ezredesnek halat hozó vörös kakasra.

– Harapjunk valamit – ajánlotta Coca Mavrodin. – Ma nem is akármi várja magukat, ebédre konzervet hoztam: hagymás pontyot árpakásával. Aztán, ha jóllaktak, szeretném, ha előkeresnék a dögcédulákat. Személyenként hármat kérek: egyet a nyakukban viseltek, mint maguk, egyet-egyet még külön a csuklón s a bokájukon. Megköszönném, ha sikerülne valamennyit betakarítani.
A konzervet köpenye zsebében hozta, meg sem kellett bontani, mert a folyadék útközben megfagyott, és a csavaros üveget szétvetette. A cserepek, szilánkok közül kibontotta a fagyott árpakásahengert, amelyből sötétkék uszonyok meredeztek, körmével tépdeste, darabokra, hogy tenyeréből csipegetni lehessen. (113.)

Coca ezredes nemcsak „szeszélyes” és „talányos”, hanem boszorkányos is. Megesküszik, hogy az engedetlen Béla Bundasianra baglyokat, denevéreket küld, hogy „cincogjanak és huhogjanak a fülébe”, és így bírják menekülésre (140.). A baglyok és a denevérek a törpékkel, griffekkel, (hatszáz kilós) óriásokkal együtt jól illenek a Sinistra körzet a lovagregények mesebeli lényekkel teli, csodás atmoszférát is megidéző világába.
Ez a középkorias parancsnok, a Sinistra körzet úrnője (vagy inkább királynője) az egyik legnagyobb középkori regényhősnő, Izolda nevét viseli. A regény törpéjét, Gabriel Dunkát is el lehet helyezni ebben az összefüggésrendszerben úgy, mint a Trisztán-történet legnagyobb intrikusa, Márk király besúgója, a szerelmesek esküdt ellensége Frocin, a törpe.

A titkosszolgálatokkal lepaktáló, a szerelmét, Elvirát meztelenül az út szélén hagyó Andrej Bodor morálisan persze a legkevésbé sem hasonlít a lovagi hűség és kiválóság eszményképeire, Perceval, Yvain vagy Lancelot lovagra. Ráadásul tudjuk, hogy az ilyen Andrejhez hasonló, idősödő, éltes férfiak csak mellékszereplők lehetnek a lovagi beavatás-történetekben (melyek nagy részét ma a young adult-irodalomhoz sorolnánk). De a lovagokhoz hasonlóan Andrejnek is van küldetése, ő a nevelt fiát, Béla Bundasiant akarja egy gonosz asszony, Coca hatalmától megszabadítani. A fia megmentéséért változtat nevet, költözik be a körzetbe – hogy aztán gyorsan beletörődjön abba, hogy nevelt fia, Béla Bundasian nem akar vele tartani.
A Sinistra körzet tulajdonképpen egy bukással végződő queste-, vagyis keresés-történet (amolyan ironikus családregény) amely felépítésében, motívumaiban mégiscsak megidézi a francia Queste del Saint Graalt vagy Wolfram von Eschenbach Parsifalját[13]. A lovagregényekben meglepően gyakori, hogy egy homályos hátterű fiú tűzön-vízen keresztül igyekszik az édesapját (és rajta keresztül a nevét és az identitását) megtalálni.[14] Valamiképpen megpróbál nevet szerezni az apa keresése közben – ám Bodor regényében, a Sinistra körzetben megfordul ez a hagyományos szereposztás: itt az apa próbálja a fia titkait kikutatni, és őt a körzetből, a veszedelemből kimenteni.
Nagyon kevéssé ismerjük meg Andrej nevelt gyermekét – „kicsit érzékeny fiú”, jegyzi meg róla Géza Hutira. Béla Bundasian, a fiú azonban a legkevésbé sem látszik megbocsátani, hogy Andrej Bodor leleplezi a titkait, beleolvas a naplójába, és becserkészi őt a búvóhelyén, ebben a szigorúan titkos körzetben, ahol ő szíve szerint sem külföldiekkel, sem belföldiekkel nem akarna kapcsolatot tartani. Tulajdonképpen zokon veszi, hogy a szabadító szerepében tetszelgő nevelőapa amolyan hatóságként vagy titkosszolgálatként lép fel vele szemben. Andrej, a főhős nem képes áthidalni a köztük tátongó szakadékokat – utolsó beszélgetésükre egyébként épp egy hegygerincen, vagyis a „szakadék szélén” kerül sor.
A név és az identitás bizonytalansága nyilván összefügg a családi kötelékek hiányával vagy illuzórikus természetével. Egyetlen klasszikus család (apa, anya, gyerekek) nincs a Sinistra körzetben. Elvira Spiridon elhagyja a férjét, mikor megpróbál Andrejjel elszökni, Géza Hutira a szabadulásért cserébe eladná a lányait. A nem vérségi kapcsolaton alapuló vonzalmak pedig egyoldalúak, bármikor felszámolhatók, mint az ikrek kötődése Oleinek dokihoz vagy Béla Bundasian ragaszkodása Géza Hutirához.
A klasszikus lovagregények a fiú és a fiúság megdicsőüléséről szólnak, a Sinistra körzet pedig a családi kötelékek gyengeségéről, az apa, egy rossz, besúgóvá lett, a saját fia nőjét is megkívánó fogadott (vagy inkább önjelölt) apa bukásáról.

Első megjelenés: A körzet poétikái – Tanulmányok Bodor Ádám életművéről. Szerkesztette: Lőrincz Csongor, Smid Róbert.  Prae.hu. 2024.

[1] A későbbi hivatkozások a regény első kiadására vonatkoznak. Bodor Ádám: Sinistra körzet. Egy regény fejezetei.  Budapest, Magvető, 1992.

[2] Bán Zoltán András valamifajta sunyiságot vél ebben a nyelvhasználatban felfedezni. „E megszólalásokban mindig ott rejlik a visszavonulás, a jelentés visszavonásának lehetősége – sunyi ez a nyelv. E nyelvkönyvekből, illemtanokból ittragadt szólások eszelősnek tűnnek a rémületesen lezüllött környezetben. Az itt használt idióma nem a közlés, a vágyak, az érzelmek nyelve tehát, de – megfelelve a világ általánosan forgatókönyvszerű jellegének – rituális nyelv, vagyis ugyancsak a koholmányok világához tartozik.” ( Bán Zoltán András: A főmű – In: Kritika 1992. VII. 308-309., 309.)

[3] Coca ellentéte bizonyos értelemben a „vén csataló”, Aranka Westin. Ő mintha nyíltan – vagy l4galábbis nyíltabban — beszélne a tabukról is. („Andrej, Andrej, bele ne keveredjék valamibe. Mindenki tudja, hogy magánál hagyott egy tasakot” 12.) Úgy tűnik, a Sinistra világához nemcsak a gyors regiszterváltások, hanem az egymás mellett párhuzamosan élő beszédmódok is hozzátartoznak.

[4] Sokan, mint Borcan ezredes vagy Severin Spiridon messzelátóval járnak-kelnek, de mi, olvasók soha nem találkozunk medvékkel, pedig az ő ellátásukra szerveződött a rezervátum. Ugyanez a helyzet a tunguz náthával: többször érezteti az elbeszélő, hogy a járvány „ólálkodik”, sőt bujkál” a szereplők körül vagy a Dobrin körüli bokrokban, de persze nem „látjuk”, és még a betegség lefolyásáról sem tudunk meg semmi biztosat. A többször is megjelenő – vagyis nem megjelenő, hiszen a föld alatt rejtőzködő – a Kolinda-erdőt behálózó „búvópatak” pedig talán még a járványnál is metaforikusabb. Minderről ld. Smid Róbert: Egy körzet természetrajza (Zoopoétika Bodor Ádám regénytrilógiájában) – In: Alföld, 2023, VI, 48-69. és Lőrincz Csongor: Környezeti poétika (Bodor Ádám: Sinistra körzet) – In: Alföld, 2023, VI, 35-47.

[5]Radvánszky Anikó: Az ember természete és a természet embere – In: A magyar irodalom történetei III., 1920-tól napjainkig, szerk. Szegedy-Maszák Mihály és Veres András, Gondolat Kiadó, Budapest, 1997. 816-831., 819.

[6] A medvék „kitakarásáról” ld. Smid Róbert: Egy körzet természetrajza (Zoopoétika Bodor Ádám regénytrilógiájában) – In: Alföld, 2023, VI, 48-69., 64-65.

[7] Néhány ezek közül: Márton László: Az elátkozott peremvidék. Bodor Ádám: Sinistra körzet – In: Holmi, 1992/12, 1873– 1880., Pozsvai Györgyi: Bodor Ádám. Pozsony, Kalligram, 1998., H. Nagy Péter: Dezintegráció és identitászavar – In: TapasztalatcsereEsszék és tanulmányok Bodor Ádámról. Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2005. 106-113., Bányai Éva: Térképzetek, névtérképek, határidentitások. Kolozsvár, Kom-Press, 2011.

[8] A nevekről, a nyelvkről és a fordítás / fordíthatóság problémájáról részletesen ír Lőrincz Csongor a Verhovina kapcsán: Elbeszélés és fordítás – Bodor Ádám: Verhovina madara –  In: Tiszatáj, 2021, XII. 85-99.

[9] A szagokról még ld. Dánél Mónika: Érzékek természete, közvetített természet a Sinistra körzetben. Haptikus befogadás – szagok nyomában – In: Híd, 2012/III. 45-53.

[10] De ilyenek az emberi nyelvek is. „Bejön az a levegővel az ablakon” (50.), állítja Mustafa Mukkerman kamionos.

[11] Budapest, Magvető, 2011. 58-59.

[12] Erről igen részletesen ír Lőrincz Csongor a Mustafa Mukkermann-fejezet kapcsán. Határpolitikák. A Sinistra körzet egyik fejezetéről — In: Irodalmi szemle. 2023. V. https://irodalmiszemle.sk/2022/05/lorincz-csongor-hatarpolitikak-a-sinistra-korzet-egyik-fejezeterol- — In: Irodalmi szemle. 2023. V. Coca sikertelen szuverenitásgesztusairól ld. még: SMID RÓBERT: Egy körzet természetrajza (Zoopoétika Bodor Ádám regénytrilógiájában) – In: Alföld, 2023. Jún. 48-69. különösen 56-58.

[13]  Az Artúr-regények hemzsegnek a fattyaktól (Mordred, Galahad, Feirefiz stb.), vagy az olyan hősöktől, akik a rokonsági hálójukkal, származásukkal nincsenek tisztában (pl. Perceval), és ez számos bonyodalom forrása lesz. A Grált elnyerő, törvénytelen születésű „szent lovag”, Galahad keresése, azaz questéje végig összefügg a házasságtörő apa, Lancelot bűneivel való szembesüléssel, és tekinthető egyfajta nyomozásnak is. A származás, a genealógia, az „apakeresés””narratív funkcióiról az Artúr-regényekben bővebben ld. a Johannes Keller, Michael Mecklenburg, Matthias Meyer által összeállított tanulmánykötetet (Das Abenteuer der Genealogie: Vater-Sohn Beziehungen im Mittelalter, Göttingen, 2006.) Az apakeresés, a törvénytelen fiú és az édesapa egymásra találása ennél is központibb szerepet kap a spanyol lovagregényekben. Ennek legszebb példája talán a Cervantes által is nagyra tartott Amadís de Gaula, ahol király a kalandok végén „ráismer” felnőtt fiára. A törvénytelen fiúknak az ilyen színpadias, az elbeszélés csúcspontjának (és persze a világrend helyreállításának) számító egymásra találások előtt persze nyilvánosan bizonyítaniuk kell a hősiességüket. Ennek a spanyol lovagregényekben igen kidolgozott narratív sémái vannak. Minderről bővebben ld. Daniel Gutiérrez Trápaga: Genealogías, poéticas y estructuras de los libros de caballerías del Amadís a los Espejos de príncipes: una propuesta de metodología para la investigación del género – In: Historias Fingidas, Verona, 2022/X. 137-155.

[14] Én úgy vélem, hogy a magyar irodalomra oly jellemző apakeresős, az apa személyét és múltját a középpontba állító elbeszéléseknek is a középkor az egyik forrása.

Georg Trakl: A Gonosz átváltozása

  1. változat

Ősz: fekete léptek az erdő szélén; néma rombolás pillanata; leprás homlokot érint a csupasz fa alatt. Régmúlt este, mely most a mohalepte lépcső fokain alászáll; november. Harangszó hallatszik és a pásztor fekete és vörös lovak csordáját hajtja a faluba. A zöld vadász egy vadat belez ki a mogyoróbokrok alatt. Kezei vértől gőzölnek és az állat árnyéka a férfi szeme felett sóhajt a lombokban, barnán és hallgatagon; az erdő. Elszéledő varjak; hármasával. Röptük, mint egy szonáta, telve halványuló akkordokkal és férfiúi melankóliával; csendesen foszlik szét egy arany felhő. A malomnál fiúk gyújtanak tüzet. A láng a leghalványabbik fivére, emez bíborlila hajába temetve kacag, vagy egy gyilkosság helyszíne, mely mellett sziklás út vezet. Eltűntek a borbolyák, ólmos levegőben a fenyők alatt álmodnak évek óta; félelem, zöld sötétség, egy fuldokló gurgulázása: a csillagos tóból nagy fekete halat húz ki a halász, az arc embertelen és tébolyult. A nádas hangjával, veszekedő férfiakkal a háta mögött ringatózik egy vörös csónakon a fagyos őszi vizek felett, nemzettségének sötét legendáiban élve, éjszakára és szűzi borzalmakra nyitott megkövült szemekkel. A Gonosz.

Mi vesz rá, hogy némán állj az atyai ház omladozó lépcsőjén? Ólomfeketeség. Mit emelsz ezüst kézzel szemeidhez, hogy mákonytól részegülve hulljanak le szemhéjaid? De a kőfalon át látod még a csillagos eget, a Tejutat, a Szaturnuszt, vöröslőn. Őrjöngve veri a kőfalat a csupasz fa. Te a romos lépcső fokain: fa, csillag, kő! Te, halkan reszkető kék állat; és az, aki lemészárolja magát a fekete oltáron, a halovány pap. Ó, a te mosolyod a sötétben, szomorú és gonosz, hogy még egy gyermek is elfehéredik tőle álmában. Rőt láng  lobbant fel kezedből és elégetett egy molylepkét. Ó, a fény fuvolája, ó a Halál fuvolája. Mi kényszerített, hogy némán állj az atyai ház omladozó lépcsőjén? Lenn a kapuban egy angyal kopogtat kristályos ujjal.

Ó, az elnyugodottak pokla; sötét sikátor, barna kertecskék. Halkan kondul kék estén a holtak alakja. Zöld virágocskák lengik körül elhagyott arcuk. Vagy sápadtan hajol a sötét folyosón a gyilkos hideg homloka fölé; imádat, a gyönyör bíbor lángja; halva zuhant fekete lépcsőfokokról az alvó a mélybe.

Valaki elhagyott a keresztúton és hosszan elidőzve nézel vissza. Ezüstös léptek vézna almafácskák árnyékában. Fekete gallyakon bíboran ragyog a gyümölcs, a fűben pedig a kígyó vedlik. Ó! A sötétség; veríték, ami jeges homlokodon kiüt, és a szomorú álmok a borban, a falusi kocsmában, fekete füstös gerenda alatt. Te, még vadon, aki rózsás szigeteket varázsolsz elő a barna dohányfelhőből, egy griff vad sikolyát tartóztatva magadban, amint fekete szirtek körül vadászik a tengeren, viharban és jégben. Te, zöld fém és tüzes arc belül, mely halni vágyik, sötét idők csonthalmáról és az angyal lángoló bukásáról énekelve. Ó! Kétségbeesés, mely néma sikoltással térdre rogy.

Egy halott látogat meg. A szívből önkézzel ontott vér szivárog és a fekete szemöldök alatt kimondhatatlan tekintet fészkel; sötét találkozás. Te –  vöröslő Hold, midőn a zöld olajfák árnyékában megjelensz, amit el nem múló éj követ.

Lovas Sz. Judit fordítása

 

 

 

Az ismerős cethal

 

Նաիրյան վոկալ անսամբլ (Աննա Մինասյան, Ելենա Ազարյան,
Նաիրա Մուղդուսյան): Իմ Մուրադին (2024)
[Nairyan vocal Ensemble (Anna Minasyan, Yelena Azaryan,
Naira Mughdusyan): Im Muradin (2024)]

Felfelé ment le a Nap. A cethalat néztem a hídról. Átmentem a hídon, amíg ő a híd alatt.

Madarak ismerős éneke, virágok eső előtti illata, ahogy egyre sötétebb. A Hold egyre kevesebb fényénél, ahogy partra léptem.

A cethal úszott, ahogy szaladtam, néha láttam, belül. Elkísér, vagyis én kísérem. És így, egyre beljebb, a forróságban.

Ha visszafordulok? Ha visszatalálok. A cethal nézett, ahogy kerestem. Mosolygott a szeme. Láttam. Miközben a holdfény térképrajzán, a selyemakácerdőben.

A fák között, a víz nélkül. Híd nélkül. Az ösvény is híd. A napsugár. Menni előre, merre? Egyik virág, másik, szirmok, levelek.

Ha legalább a cethal, jönne velem a parton. Milyen rossz neki, hogy vízben kell élnie, de levegőt lélegeznie. Vizet lélegezni, tüzet, földet.

Szóltam, ki válaszol? Ágak mozdulnak, levelek. A selyemfák virágai. Milyen szavak, amikor megértettem. Holdsugarak rajza a vízen.

Mi a megnyugtatóbb, a híd, vagy a cethal? Az egyre sötétebb semerre úton. Egyedül nem találok oda az ismeretlen helyre, hát nem tudom, ott vagyok-e, ha ismeretlen.

Madarak válaszolnak, miközben a mezőn, sárga gyűszűvirág. Nyárfa-zöldbagoly lepkék bolyongnak a fű közt.

Egyedül az ismeretlen helyen minden hely ismeretlen. Szaladtam, ahogy úszott. Megint a cet, minden második gondolatom.

Az ismerős cethal, ha biztonságra vágyom, hozzá megyek vissza? A hídon jönni-menni, a félelmemben találok biztonságra?

Minden virág nézett, és nem tudtam merre szaladni. És itt fogok aludni, ébredni. Itt néz rám a Nap, a Hold. A csend nélkül.

Eső, madarak eső közben énekelt éneke, virágok. Vízbe hulló cseppek, vízből felcseppenő cseppek, körkörös hullámzás.

Az ismeretlen Nap földje, ismeretlen bugás csörgőfák ágain ismeretlen bugás csörgőfamadarak.

És így, egyre beljebb, amíg elállt az eső, a forróságban. Kétszer beesett a Nap a sűrű erdő mögé, és amikor gördült harmadik alkalommal.

Az ismeretlen sátorban ébredtem, második reggel, az elsőre nem emlékszem. Megfordult a sátor, vagy a mező, vagy emlékszem. Talán a holnap reggelre is emlékszem.

2024. 07. 10. 5: 26: 54

 

1. Dala, esője
2. fenyőfák várai, templomai
3. Az ismerős cethal

(Illusztráció: Heidi Yip: Be a Worshiper, 2021; The Lost Paradise, 2019)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info