Különleges és a maga nemében egyedülálló könyv a Cédrus Művészeti Alapítvány által 2017-ben megjelentetett Önlexikon.
Az ötlet eredetére vonatkozóan az Előszóban olvasható a kötetet összeállító és egyszemélyes szervező Szondi György magyarázata-ismertetője.
Az Önlexikon mindenképpen gondolatébresztő kiadvány. Műfaji besorolását tekintve leginkább az „önkéntes mai magyar irodalomtörténet” rekeszbe illeszthetnők – amennyiben létezne ilyen. Avagy, még fellengzősebben, lehetne „a mai magyar irodalom arcképcsarnoka”. (Tegyük hozzá, az összeállítás a teljesség igénye nélkül készült, melynek okait a későbbiekben próbálom valamilyen módon valószínűsíteni.)
Csakhogy esetünkben nincs akadémikus szerkesztőbizottság, melynek tagjai ősz, netalántán tar, de mindenképpen bölcs fejüket összedugva az istenek tévedhetetlenségével döntenék el, ki méltó a bekerülésre, hiszen valamennyi érintett – szám szerint 233 irodalmi jelesség (?) – saját tükrébe nézve rajzol portrét… önmagáról. A szerkesztés pedig önként adódik, mégpedig a résztvevők betűrendes besorolása által.
Ha már a tükröt említettem, egyszersmind megállapítható, miszerint ez a gyűjtemény az optikusok (vagy ahogy az alcímben is áll: lélek-optikusok) öröme: a legkülönfélébb (sík, homorú, domború, torzító) tükröket találhatja benne a kíváncsi, avagy magát sorsának megadó olvasó.
Tükör. Ugyanakkor önismereti mutató is, például a tekintetben hogy:
– ki mennyire vette komolyan (vagy inkább tréfásan) a „feladatot” Egyesek mókának fogták fel a kiírást (és kihívást!), így tükörképük ennek megfelelő(en vicces, fanyar, önirónikus, kedvesen vagy túlzottan elrajzolt stb.) képet mutat. Ahogy az eleve várható volt.
Megint mások halálosan komoly „megmérettetésnek” tekintették ezt a párját ritkító megnyilvánulási lehetőséget, beleadva apait-anyait (a ma divatos mondás szerint: ami a csövön kifér!);
– a szerző hogyan viszonyul önmagához;
– hogyan viszonyul másokhoz;
– mennyire veszi figyelembe (majdani, esetleges, még csak nem is esetleges) olvasóinak tűréshatárát;
Ha az egyes írások terjedelmét nézzük, az eredeti felhívás erre vonatkozólag nem tartalmaz megkötést, csupán ajánlást: „…6000 leütésnél, ha lehet, nem hosszabbat…”.
Nos, e tekintetben (is) rendkívüli változatosság tapasztalható. Íme, a két szélsőséges példa:
– a legrövidebb „vallomás” mindössze két mondat (39 betű);
– leghosszabb 13 oldal.
Itt szembesülünk ama igen lényeges kérdéssel, ki mennyit mutat meg önmagából. Ja, és mellesleg: mi az, amit lényegesnek (és érdemesnek) tart megmutatni?
Ebben a vonatkozásban is találhatunk végleteket.
Van például olyan, aki az alábbiakra szorítkozik
– viselt „méltóságainak” felsorolása;
– díjainak, kitűntetéseinek felsorolása;
– saját megjelent műveinek felsorolása.
Olyan résztvevővel is találkozhatunk, aki – terjedelmes és jelentős munkássága ellenére – csupán életrajzi vonatkozásokat említ írásában (művekre és „szakmai erényekre” való hivatkozás nélkül).
Legyen szabad egy korábban felvetődött gondolatot tovább boncolgatnom. Komoly töprengésre ad okot, vajon az általános felhívásra miért „csak” ilyen (viszonylag) csekély számban reagáltak az érintettek. (Meglehetősen hosszú időszak állt rendelkezésre a benevezéshez.)
– vajon csak ennyien tartották válaszra méltónak az invitálást?
– Vajon csak ennyien tartották magukat méltónak az önfelmutatásra?
– Lehetséges, hogy egyeseket (vagy épp sokakat) az előre tudatosított „honorhiány” tartott vissza a részvételtől?
Úgy vélem, ez is mind-mind belefér az „önismeret” fogalomkörébe. Vagy valahova máshova.
Külön felmérést érdemelnének az olvasói vélemények, hiszen mint minden hasonló esetben, itt is lehet habitustól függően bosszankodni, legyintgetni, sejtelmes mosollyal merengeni egy-egy írás fölött, gondolati mélységeket kutatván böngészni a sorok között, netán harsányan hahotázni…
Ez viszont mind-mind belefér az olvasói reakciókba.
Bárhogy áll is a dolog, egy valami nagy valószínűséggel megjósolható: aki kézbe veszi az Önlexikon című, kellően testes kiadványt, aligha fog unatkozni.
Önlexikon – Kortás magyar írók önszócikkei Napkút Kiadó Kft. ,
2018. február.