Van, hogy a boldogság, csak néhány percig tart. Tartott, míg Margó be nem fejezte a betanult esküjét, vagy a túl gyorsan pubertáskorba lépő legnagyobb fiunk élni nem kezdte az életét. De a legkisebb gyerek is hamar mindennapos stresszünk forrásává nőtte ki magát, pontosabban Margó stresszforrásává, minek közvetlen elszenvedője én lennék. De persze megértem, anyai ösztönök, az aggódás és szeretet… Szeretet, amiből nekem már nem jutott. Tartott csak néhány percig, majd minden fontosabbá vált mint… Nem, nem vagyok romantikus faszi, sosem akartam gyertyafényes vacsorára vinni, vagy Valentin-napot ünnepelni, majd öt perc vergődés után hallgatni, ahogy horkol. Vagy belecsókolni a nyakába, ami már az első szülés alkalmával tokát növesztett. És nem, nem vagyok faszkalap, mert nekem is van. De Margónak már nem lesz puha és feszes bőre apró és friss hegekkel, sem melle, ami belefér a tenyerembe. Egyszerűen csak megöregedtünk, nem kívánjuk a másikat, sem azt, hogy elmés beszélgetéseket folytassunk a verandán. Már nem lassúzunk a nappaliban a kandalló előtt, és feltűnően nem főzi a kedvenc ételeim. Mérget vennék rá, hogy szándékosan sózza el egy-egy tányér levesem, vagy köti szorosra a nyakkendőmet. És ha már itt tartunk, egy mélyet sóhajtva meg is lazítom a csomót. A házra nézek.
De olykor, amikor vidáman mosolyog rám, vagy nevet a kicsit sem vicces vicceimen, az az érzésem, hogy ő még mindig hisz bennünk. Az eskünkben és abban, hogy ő nem véletlenül jegyezte meg minden egyes szavát. Hisz abban, hogy a mai házassági évfordulónkra szívesen megyek, és hogy a gyertyafényes vacsora rózsával az asztalon meghozza a kedvem, hogy újra belé szeressek. De az a kurva nagy igazság, hogy a mai reggel nem is értettem, miért néz rám olyan kemény semlegességgel, mégis kisírt, véreres szemekkel. Miért nem vesződik azzal, hogy megkérdezze, jól aludtam-e, és hogy elmormoljon egy szeretleket, mielőtt kilépek az ajtón. Persze, megint csak én vagyok a fasz, mert nem emlékszem az évfordulóra, és azt sem hiszem már el, hogy olyan őszinte lenne az a vallomás. Margó már unja a pofám, unja, hogy nem vagyok hajlandó takarítani, sem a gyerekekért elkocsikázni a szomszédos városba. Nem csókolom meg a nyakát, sem a homlokát, amit régen úgy szeretett, és nem halok bele az iránta érzett szerelembe.  És nem tudom, hogy hol rontottuk el, lehet a két gyerekkel, a nyikorgó ágyunkkal, vagy az eskünkkel, de azt tudom, hogy teszek még egy szívességet, elviszem vacsorázni, kifizetem a cézár salátáját, mert úgysem eszik mást, és aztán hazahozom, eltörlök pár edényt, lefekszem mellé, hogy aztán utoljára meghallgassam, ahogy ritmusosan horkolja végig az éjszakát. A gyerekek is meg fogják érteni.
De addig várok. Igazából nem is tudom mire. Boldogságra már alig, Margóra már inkább, hogy elkészüljön az úgyis maszatos szemfestékével, amit úgyis le fog bőgni, ahogy bedobjuk az almás pitét anyósomékhoz. Ki nem állhatom az anyósomékat. Mondjuk ebben legalább egyetértünk. Addig pedig itt ülök halkan, kedves magányomban, szépen felöltözve a kertben szétdobált játékok között, hátha kicsit idő-utazom és jól pofán vágom a huszonhárom éves énem, mikor még azt hitte, mennyire menő férjnek lenni. Férjnek negyven évesen, borotvát két és fél hónapja nem látott szakállal, elbaszott prosztatával. Kamu tökéletes családapaként előre és hátra, előre és hátra dülöngélve a gyerek rugós, dínót ábrázoló játékán. A házból sütemény illata árad.
Persze Margó magassarkújának éles csattogása, a sütőajtó becsapódása felráz a gondolataimból, majd pár percen belül ki is lép a verandára egy tál felszeletelt pitével a kezében. És hogy mi a kurva szokatlan? Hogy eközben a jelenet közben, testéhez simuló fekete ruhában, hullámos szőke hajjal és vörös rúzzsal figyeli, ahogy én fésületlenül és izzadtságfolttal a hónaljamon ülök a játékok között. Magára erőltet egy fél mosolyt, én pedig nyugtalanul kihúzom magam. Az öltöny feszülni kezd hátamon.
– Megkóstolod?
– Idehozod? – pengevékony ajkát halkan, de jól láthatóan szitokszó hagyja el, majd további hang nélkül megindul felém. Nyelek egyet.
– Remélem azért jó lesz. Ez anyám kedvence, és eddig talán ez sikerült a legjobban. De most tényleg. Szóval amint megkóstoltad, induljunk is, jó? Kidobjuk a sütit és megyünk az étterembe. Jó lesz így? – kicsit zavar, hogy ennyit beszél és a hangja sem okoz kellemes bizsergést a testemben, így csak lecsukott szemmel, erőtlenül bólintok, és elveszem a tányért enyhén remegő kezéből. Aztán újra felnézek szemeibe, mik lyukat fúrnak a pitébe.
– Minden rendben? – évek óta elhagyom a mondatvégi kedvesemet.
– Minden a legnagyobb rendben – szerintem kamu. De ez sem érdekel már.
Beleharapok a porcukortól hófehér, forró és ragacsos pitébe. Margó rögtön szóra nyitja vörös ajkait:
– Ízlik?
– Hát amú… – bármennyire ízlik, talán már be sem vallanám, főként mert, ahogy egyenletesen rágom a süteményt, újabb és újabb meleg falatok csúsznak le a nyelőcsövemen, mégsem bírom végig mondani.
Margó tekintete pedig lassan meglágyul. Arcán az izmok elgyengülnek, szarkalábai kisimulnak, fogait már nem szorítja olyan szorosan össze, szeme már nem forog vérben. Csak az a baj, hogy alig kapok levegőt. És lehet mert a seggem beleszorult a dínós-rugós hintába, vagy azt a kibaszott nyakkendőt, amit Margó kötött nekem, még mindig szorosnak érzem, de konkrétan nem kapok levegőt. Semmi levegőt.
Mi a fasz… – gondolom, mert csak halk, meleg levegő jön ki a torkomon. Megszorítom a nyakam.
– Nem vagyok boldog…
Faszom, én se.
– És a gyerekek sem, és én ezt nem bírom. Olyan vagy mint az… Mindegy. Sajnálom – fordít hátat kikapva kezemből a tányért, és egy szempillantás alatt ott hagy, miközben oldalra dőlve, könnyek között, fulladozva elterülök a gyepen.

Illusztráció: Cukorváros

– Jól van. Ötös alá.
Joli néni reménykedve pillantott a napocskás órára. Talán megússza az utolsó kiselőadást. Hiába. Még nyolc perc volt hátra a nagy szünetig. Márk és Zalán előrehozták a babzsákfoteleknek támasztott, hevenyészett virágállványt. Nem kellett nógatni őket, már kezdték is.
– A mi feladatunk az “Öntözz okosan” volt.
– Lássuk.
Zalán ráérősen a sarokban lévő csaphoz ment és vizet töltött egy kannába. Márk közben jobb híján az osztályra vigyorgott. Joli néni erre vágott egy grimaszt, de elégedetten nyugtázta a négyszintes fapolcot, amit a fiúk most felraktak a tanári asztalra.
– Remélem, letörlitek a nyomait magatok után. Lecsorog bővebben… →