monológ – veled (selbsgespräch mit dir)
az örökkévalóság közepén
….egyre közeledsz felém
……..süteményt kínálsz a teához
…………kelletlenül fogyasztom el
hogy nem ismertelek téged mindig is
……..átfut az agyamon
több élet egybeszorítva
elégedetlenségre semmi ok
egy levél a szélben
és olyan jelentősnek tartja magát
a jelenségek várnak (die erscheinungen warten)
a jelenségek várnak
megnevezéseikre
végre ismét arra jár
egy költő
a jelenségek hálát adnak
létezésükkel
Enesey Diána fordításai
Feltámadás
Nagyon sárga a Nap
Benne egy madár, egy fehér madár szál, száll és száll
Megérintő, belém égő sugarak látnak, éreznek engem
Mint én őket
Szárnyaló galamb hozza felém a csillogó, fényes pásztákat
Minden nyaláb millió kis madárkát számlál
Általuk él a fény
Zúdulás van
Felém özönlik a Mindenség, hatalmas orkánoktól kergetve
De ez csak előszele valaminek, ami mögötte van
Ami hajtja, űzi, egyre gyorsítja
Borzong egész valóm, mosolyogva ringok
Aranypászták csóváin úszok, ami fenntart, repít
S közben magamtól is száguldok
Egyre jobban kitáruló végtelen kékség felé
Majd hirtelen fényes tisztaságba jutok
Mely, mintha pofon vágták volna, arcgenezis-orgiába torkoll
Megtelik mindenféle nyúlós, repülő, szürkés orr-szem-száj-koponya-fül és agytömeggel
Tülekedés-halmot szülve a végtelen térnek
Valami ostobaság-ciklon törhetett be
Miközben a megsokszorozódó fejek hirtelen vedleni kezdenek
Levetve bőrüket, csupasz koponyákká lesznek
Golyózápor-morajjal vágódva egymásnak majd szerteszét
Véres-sebes jajhullám-örvények ajzódnak
Jéghideg borzongás-üvöltésekkel töltve
Kilátástalanná téve minden láthatárt
Ütésektől vonaglom…
Vörös égtengerré olvadnak a koponyák
Aztán köd és tisztulás…
Embercsoportok, mint hangyák zajongnak a földön
Éppen keresztre készülnek feszíteni valakit
Talán engem is?
Hupogó kalapácszaj övez
Kezeimen, lábaimon lyukakat üt valami gyilok
Felordítok, aztán
Időszakadás…
Homokszemcsepergés…
Lankás táj, kék ég, szélben zsongó fűcsomók
Nyugtalanul mocorogva tétovázó emberekben
Zajokká váló halk suttogás motyog
A dombtetőn valaki áll
Halálsápadt, mezítelen, vérpatakos testrom
Hátán ormótlan keresztet tartva nem magáért zokog
Csak áll egyenesen, mint megbabonázott cövek
Tekintete örökkévalóság-teljesség, barna nyugalom
Aztán egyszer csak megáll az idő
Hogy az erőszak végleg itt maradhasson
Ahogyan megáll a szél is egyszer
Devasztált sziklaormokon
Felfüggesztődik az értelem-történelem
Kizökken magából Az Ember, az egykor isteni
NEM
………érzi magában már megadatott lét-természetét
NEM
………okosodik, inkább okoskodik
NEM
………úgy szeret mint hajdanán, hanem csak „lazán”
NEM
….-….tudja igazi önmagát, feledés-lénnyé vált
NEM
………tanul az ölés-inger leigázásáról, csak prédikál
CSAK
………van, mint egy bepiszkolt, szennyezett tócsa-nyom
MELY
……..kristálytiszta vízre vár
POSZT-humán maradvány…
Szétbombázott élet- és épület-romokon…
Kimerevített nemlét-örökkévalóság
2022. március 23-án.
Lélekálmok
Lelkedet markolod, mint árbócrudat
Sikamlós, fehér, foltos vászon-lelkedet
Melyet tudat-érzék-szelek hajtanak, tépnek szanaszét
Haltest-sikamlós, érzékcsalódásokon susogó
Lakatlan, lakhatatlan létszigetek felé
Az éjszakák és nappalok időzavaros vihartócsáiba hullajtva
Minden reménységet
Elveszejtve gyermeki napraforgós aranyos virágénekeket
Mígnem egyszer megérint a teknősbéka-csend csoszogó monotóniája
A kóbor macskák dobozokat keresnek a sötétben
Cigányasszonyok recsegő roncs-babakocsikban tolják kisdedeiket, vagy a televíziót, vagy bármit
Elfeledett, berozsdásodott, felfeszített pléh-Krisztusok őrzik a remény-hajnalokat, lábuknál tétova virágcsokrok
Vörös üveggolyók érkeznek a semmiből…
Zakatolva suhannak el mellettem, de én csak fekszem valahol
Mondjuk egy erdő közepén – vagy nem…
Védtelenül…
Szürke, táskás felhők suttognak valamit, de hiába fülelek
Nem értek semmit
Alattam, mintha ringana a föld…
Barna szemek lebegnek előtted…
Kékes, lenge hullámokból álmodtak őszinte jövendőt
Piros, sárga, csíkos és zöldes színű almák értek a fákon
S gurultak tova a földrögökön
A bárányfelhők kifogyhatatlan úszó formákban üldözték egymást
A messzeségben…
Nem tudott oly gyorsan szállni-múlni az idő, hogy ne lehetett volna észrevenni
A boldogságot
Egyszer csak mellém termett egy nő
Lengén lengő fekete-fehér csuklyás kabátjában
Majd eliramodott tőlem, futott, futott csak futott
Én meg kezem-lábam törve utána, jajgató hangokkal
Lerohantunk valami rozoga lépcsőn, én meg utána kiáltottam:
„Állj meg, szeretlek!”
Megállt, megfordult. Szinte egész arca csupa fekete szem volt
Átöleltem, megcsókoltam, de féltem valamitől…
Rettegtem, hogy nem fog szeretni – de szeretett hosszasan csókkal
Remegve ébredtem…Valahová eljuthattam…
Semmi különös,
csak páracsepp hullott az ablakra
Semmi különös,
csak sokat gondolok az ajkadra
Semmi különös,
csak szél kerekedik lelkemben
és füstcsóva-virágokat hagy hátra
tüzesen pislákoló véremben
Ó kikericsek!
De szépen is lehetne halni veletek
Nincsenek határok, miért is lennének
Emberek sincsenek, holmi fontoskodó elemek
Bú és baj sincs, mert azok sem kellenek
Én sem vagyok, én sem, miért, kiért is legyek?
Csak az égé vagyok, mert enyém a kékje
A felhőé vagyok, mert enyém langy nedve
A földé vagyok, mert belőle virágok nőnek
És Istené vagyok, mert Tőle sarjadt lelkem
És apámé vagyok, ki már elment
És anyámé, kiből törékeny, hallgatag csend lett
És a végtelené, hová felszegett fejjel rohanok…
Szédülök, forgok-pörgök és örülök
Mert nevetek, ész nélkül nevetek
Mert minek is az ész, ha sehová sem vezetett…?
„Nézd, ott egy első emeleti lyuk! Igaz, hogy csak félig van meg a fal, de ha fel tudunk oda jutni, akkor nem fog annyira befújni a szél, mint ahol most lakunk…Ott jobban meghúzhatjuk magunkat. Kit tudja, ki élt és halt meg leendő lakásunkban, kiket bombáztak ki onnan…Nem érdekes, nekünk jó lesz!”
Fáradt vagyok már a síráshoz
Inkább újra útnak indulok
Mint egykoron
Esőben, hóban tapostam lelkem agyon
Nem kívánva anyát, asszonyt
Igen, esőben és hóban fáztam
Önmagamba zuhanó magányban
Mert anyám eldobott ifjúkoromban
Anyám mondta: „Isten, légy könyörületes bűnös fiammal!”
Én meg csak annyit szóltam: „Vedd a lapot mama!”
Ne félj, többé úgysem jövök haza
Magányos útra indulok egymagamban – önmagamban
Nem tudok már segíteni rajtad de magamon sem
Csinálja ezt veled eztán valaki más kedvesem
(A Canned Heat együttes: „On The Road Again” c. dala nyomán).
Lélek-éjszakák pásztázzák a tájakat, agyakat, így aztán egyre hangosabbak lesznek a szökőkutak. (Nietzsche nyomán, szabadon).
(Szerző, „A kollázsember” című regényének mobil-költészeti átírása).
(Illusztráció: Dimitri Sirenko: The Dune)
A metrópótlón olvastam többszörös nagyításban, fekvő helyzetű telefonképernyőn egy régebbi interjút (https://www.oanagnostis.gr/vaggelis-papathanasioy-i-filosofia-moy-mia-palia-synenteyxi-ston-gianni-mpaskozo/), melyet az Anagnósztisz című irodalmi lap újságírója, Jánisz Baszkózosz készített Vangelisszal, vagyis pontos nevén Evanjeliosz Papathanasziosszal, és a zenész halálhírére most újból leközöltek. Zötyögött velem a busz a Göncz Árpád Városközpont és a Kálvin tér között, miközben én a görög zenész szűkszavú, helyenként kesernyésen pikírt válaszait olvastam. Felületesen, ahogy ilyen körülmények között lehet. Buszon nem szeretek olvasni, a görögbetűs szövegtől amúgy is hamarabb megfájdul a szemem, azonban volt bennem némi elhatárolódási igény, nem szeretettem volna, ha a mellettem ülő esetleg ránéz a telefonomra, és látja, hogy mit olvasok, ezért választottam inkább görög szöveget.
Magamban mosolyogtam, amikor arra a kérdésre, hogy Ön, aki annyira szereti az ókori görög filozófiát, mit gondol, képes most valamiféleképpen «támasza» lenni a mai Görögországnak? Mire Vangelisz válasza: Általánosságban azt mondanám, hogy nem, néhány elszigetelt felvillanástól eltekintve, ami azért meglep, és reményt is ad nekem.
Aztán olyan válaszhoz érkeztem, amelyben magamra ismertem. Gyorsan ki is másoltam a mondatot, nyugodt szívvel föltettem a FB-ra, mert tudom, hogy manapság már mindent lefordít a Google, időnként nem is olyan rosszul. Persze, spanyolról vagy olaszról németre vagy angolra azért könnyebben megy neki, mint magyarról, ezt is megfigyeltem, de itt most a gesztus volt a lényeg.
Mikor odáig értem az interjúban, hogy a mostani Görögország művészetében van-e valami, ami megihlette, illetve van-e olyan művész, akivel találna közös nyelvet, már a Kálvin térre érkeztünk, sietve átfutottam Vangelisz válaszát, villámgyorsan kimásoltam és föltettem. Valahogy rögtön magaménak éreztem. Nem tudom, hol, melyik agyféltekében található az interferenciák székhelye, van-e egyáltalán ilyen, és miféle lélektani tényező szólhatott bele a pillanatnyi értelmezésébe, nyilván a felületesség és a sietség, mindenesetre (mondjuk) a hüllőagyammal én azt szűrtem le magamban, hogy Vangelisz is jobban érzi magát az erdőben, és szívesebben beszélget vele, mint bármelyik megjátszós kortárs művésszel. Bingó.
Néhány óra múlva aztán kollégámmal beszélgetve említettem a posztot, és éppen a Google fordítói kapacitását dicsértem, mire ő ellenőrzésképpen fölmenet a FB-ra, lefordíttatta Vangelisz mondatát, és akkor szembesültem vele, hogy az imént bődületes marhaságot mondtam neki. Semmi köze a válasznak az erdőhöz, bár ami azt illeti, az elv ugyanaz, sokban hasonlít is az enyémhez, csak hát a fordítói hűség megkívánta pontossághoz az is hozzátartozik, hogy Vangelisz nem az erdőről, hanem a pásztorról beszélt, és nyilván az ókori görög muzsikusra gondolt, hogy ő szívesebben cserélne eszmét egy pásztorsípossal, mint bármelyik divatos multikultival.
Mondom, az elv ugyanaz, elmém megspórolta volna nekem a munkát, ugyanolyan szolgálatkészen, ahogyan a negatív automatikus gondolatokat kínálja tálcán íziben, időt sem hagyva helyzetelemzésre, értékelésre vagy egyéb tényezők figyelembe vételére.
A fordítás, főleg a műfordítás agymunka is, sokszor hosszas szövegértelmezést kíván, semmiképpen nem önkényes, míg az egyszerű szövegolvasás, a példából is láthatjuk, teljesen szubjektív. Az ismerős anyagot könnyebben asszimilálja a szervezet, nagyon nagy aszkétának kell lenni ahhoz, hogy valaki képes legyen egy hozzá így vagy úgy közel álló szöveget olyan távolságtartással olvasni, hogy közben szigorúan tényekre szorítkozva tudja értelmezni. Látjuk, nekem nem sikerült, a pásztorban megláttam az erdőt, βοσκός, bosco, a kettő nem áll olyan messze egymástól, igaz, az egyik görög, a másik olasz, de hát Istenem.
Szeretném egész pontosan megérteni, mi zajlik ilyenkor az agyban, nyilván szakember tudna választ adni rá, de amondó vagyok, itt nem csupán nyelvi interferenciák játszottak közre, hiszen ha nem is olvasok mindennap görög szövegeket, annyira azért még nem felejtettem el a nyelvet, hogy egy ilyen egyszerű mondatot ne tudnék értelmezni. Tényleg inkább ott van a lényeg, a vélt vagy valós énvédő mechanizmusok sorában, amiket az elménk kidolgoz nekünk, hogy valamelyest komfortossá tegye számunkra a csupa veszély külvilágot. Hogy maradjunk csak olyannak, amilyenek vagyunk, mindent saját szájízünk szerint értelmez nekünk, adott esetben kellő torzítással, na jó, ferdítéssel, ha már fordításról beszélünk, csak hogy kedvünkre tegyen.
De van itt még valami. Amíg csak magamnak olvastam a szöveget, még nem is volt semmi baj. Elraktároztam a gondolatot, sőt meg is osztottam, értelmezze ki-ki ahogyan szeretné. Én megtaláltam benne, ami magam számára fontos, úgy éreztem, más is találhat benne kedvére valót, aki ért görögül, annak jó, aki meg nem, annak lefordítja a Google. A baj csak ott volt, amikor gépiesen, az emlékre hagyatkozva adtam vissza kollégámnak magyarul a mondatot. Vagyis az ő szempontjából nem is lett volna baj, hiszen ő is tudta volna hová helyezni a maga világszemléletében, a baj inkább a szöveghűséggel, a fordítók legfőbb morális kötelességével volt. Hogy nem mindegy, a megszemélyesített erdővel vagy az ókori fúvós hangszeren, az aulószon játszó pásztorral beszélgetek. Mikor érzetben tulajdonképpen nem is áll olyan messze a kettő egymástól. És ez messzire vezető fordításelméleti kérdés is lehetne akár. Hogy melyik a jobb, a szigorúan szöveghű-e vagy a kevésbé pontos, ám az eredeti hangulatát, érzés- és gondolatvilágát remekül visszaadó fordítás. De ez tényleg messzire vezet. Az én példámról elég csupán annyit mondani, hogy a fordítónak másféle viszonya van a mondattal, a kontextus mondatával, mint az olvasónak. Össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Főleg a komoly fordító és a felületes olvasó viszonyát.
ez nem egy különösebben szép fa,
igaza volt, aki ezt mondta,
értetlenkedve, hogy rendre
ott állok meg, hol távolról, hol közelről
megolvasom, hogy egy,
és ennyi a rendszertani besorolása,
odamenni színe, járulni
visszája elé, nem szűnt meg
mutatni állapotodat, teljesen elszáradt,
aztán feltámadt, nem áldozott még,
ki csak egy vagy
két, és soha semmi szín alatt,
míg éltél addig is ő volt a túlvilág itt és mostja,
nincs látogatási tilalomfa,
ha minden mindenbe átszivároghat,
mindegy, hogy magasztal vagy kárhoztat,
fény nélkül is a leveleket magához vonja,
nem különösebben szép, csak különös,
különös egynyári tél,
levelek nélkül is magához vonja a fényt,
nem tudható tájék az öröklét,
ama ritka, a teremtés igaza,
piheg a komp, kikötötték.
(Illusztráció: Dragos Burghiu: An Ugly Tree)
Megőrülök, ahogy várok a fejleményekre,
így addig sétáltam, míg meg nem láttam
a fehéren növő magyalbokrot a fa alatt,
sárgállottak a fürtjei, leveleinek meghajlott
csoportja, akár egy kifehéredett korall,
egy sápadt agancs, szinte már középkori ereklye,
ami világra jön az erdő komor félhomályában.
Miután a gyermek nem lett még megetetve,
visszatérek a magyalbokorhoz, amely
védtelen a napfénytől és képtelen azt
eréllyé kovácsolni. Megtarthatja fehérségét,
talán sose fogja tudni használni tüskéit,
habár, idővel, mikor koronává lesz,
emberek jönnek, hogy szemtanúi legyenek,
miként emelkedik fel egy jámbor lélek.
Nagypál István fordítása
Lore városában az emberek már másodjára szaladtak össze egy hold alatt. A város főterén a kovács felesége zokogott, mert a lányuk tegnap este nem jött haza. A tér egyik szélén egy kisebb gyerekcsapat toporgott a két törvényszolga mellett, köztük a mindig taknyos Toby, és a vámszedő kisebbik fia, Alan.
Roland próbált közelebb furakodni, de amikor úgy látta, meg kell kerülnie az egész teret, Milohoz fordult.
– Menj előre, és derítsd ki, mi történt! – adta ki a parancsot. A kutya farkát csóválva eltűnt a lábak tengerében.
– Hova mentek a gyerekek tegnap játszani? – kérdezte a bíró, miközben a bajszát simogatta komor ábrázattal. Ez azért inkább neki való ügy, mint egy akasztott macska.
– A Fenyő-sziklához – felelte a kovács. Arcára az aggodalomtól elmélyült ráncok fekete csíkokat festettek.
A tömegben összesúgtak. A Fenyő-szikla fent volt a hegyen, olyan messzire már nem járt fel senki, és a kereskedő úttól is messze esett.
– Miért mentetek olyan messzire? – kérdezte a törvényszolga a gyerekeket, akik erre megszeppenve összenéztek. – Mit csináltatok a sziklánál?
– Játszottunk – felelte Toby egy vállrándítással. A törvényszolga fültövön vágta. – Au! Ne üssön már!
– Tisztelettel beszélj, fiú!
– Azért mentünk oda… – kezdte Alan bátortalanul, de Toby a lábára lépett, így lehajtotta a fejét és nem folytatta.
– Mert? Válaszolj! – parancsolta a törvényszolga.
– Hogy Vasfüvet szedjünk… – motyogta Alan.
– Ki kérte, hogy Vasfüvet szedjetek? – faggatta tovább a törvényszolga, és amikor a fiú nem akart válaszolni, megragadta a karját és megrángatta.
– A néni a falu szélén, akinek meghalt a macskája…
A bíró felhorkant. Már megint ez a boszorkány. Persze ő nem hitt benne, micsoda badarság, de mégis a zsigereiben reszketett. Hogy mire kellhet a banyának a Vasfű, azt nem tudta, és nem is akarta, ezért inkább elengedte a gyerekeket.
– Megkeressük a kislányt! – jelentette ki a bíró a tömeg felé fordulva. – Aki érez magában bátorságot, az jöjjön velem! – azzal elindult a háza felé, hogy elővegye a térképeket.
Milo visszaszaladt Rolandhoz, aki ez idő alatt csak a tér szélén lévő ládákig jutott, és csaholva magyarázni kezdett. Roland komolyan bólogatott és hallgatta.
– Szóval a Fenyő-sziklához… – mondta. Benyúlt a zsebébe, és egy kis darab kolbászt adott a kutyának jutalomként, majd megsimogatta a fejét. – Menjünk.
Roland úgy ismerte a környező erdőt, mint a tenyerét, de a Fenyő-sziklát mégis mindig elkerülte. Valahogy nem vonzotta az a hely. Út közben néha megállt és segítséget kért a fáktól és az állatoktól, de a föld is segített neki azzal, hogy felfedte a gyerekek nyomait.
Mire elérte a bükkös szélét, az égen sűrű viharfelhők kezdtek gyülekezni. Egy villám szelte át az eget és csapott le a Fenyő-szikla tetején álló fába. A villanást hatalmas dörgés követte, mire Milo nyüszítve megugrott és bebújt a gazdája lába mögé.
– Tudom Milo – mondta Roland halkan. – De tovább kell mennünk. Gyere!
A kutya kérlelően nyüszített, aztán megindult a fiú után.
A fenyők között sokkal sötétebb volt, mint a bükkösben. Roland érezte valaminek a jelenlétét, de nem tudta megmondani, hogy csak a közeledő vihar feszültsége okozza–e, vagy valami más. Milo egyre csak nyüszögött, és folyamatosan a bokájába ütközött. Hamarosan a talaj meredeken emelkedni kezdett.
“Mire jó a Vasfű?” kérdezte magától a fiú. A növény nem nőtt máshol, csak a sziklánál, legalábbis azon a környéken biztos nem, ahol ő járt, mert akkor ismerte volna.
Valami elsuhant a fejük felett, vagy csak egy szélroham? Roland egy pillanatra megállt és felnézett, de a sűrű tűlombozaton nem látott keresztül.
– Csak a vihar az Milo, nyugi! – mondta a kutyának, és tovább indult.
Alig lépett ki a fenyők közül, eleredt az eső. Szétnézett valami menedéket keresve, és meg is látott egy barlang bejáratot. Futásnak eredt, de így is csurom vizesen érte el.
Odabent meleg volt, és valami szúrós, kénes szag csapta meg Roland orrát. Milo egy tapodtat sem mert beljebb menni, és heves ugatása visszhangot vert a barlang falain. Bentről mély morgás válaszolt, mintha a föld mozogna. A fiú tudta, hogy nem maradhat itt, kilépett a barlangból, és másik menedék után nézett. Egy kisebb sziklahasadékba húzódott be Miloval, aki megkönnyebbülten bújt a gazdája ölébe, hogy melegen tartsák egymást.
Már a nap is lement, mire az eső elállt. Roland kibújt a sziklahasadékból, és felnézett a lassan kitisztuló égre. Egy bagoly reppent le a sziklára nem messze tőle, és kíváncsian nézett rá.
– Nem láttál itt egy hozzám hasonló lányt? – kérdezte Roland a baglyot.
A madár oldalra billentette a fejét, majd huhogott.
– A barlangba ment be?
A madár ismét huhogott. Roland komolyan bólintott, és visszament a barlang bejáratához, amikor meghallotta a kiabálást.
– LIZA! ELIZA!
Fáklyák fénye jelent meg a fenyvesben. A fiú megvárta, amíg a falusiak kiérnek a fák közül, és észreveszik.
– LIZA!
– Bement a barlangba – szólalt meg Roland, miközben a kezével is mutatta az irányt.
A kovács azonnal berohant, a többiek kint megálltak. A bíró szúrós szemmel a fiúra nézett.
– Te mit keresel itt, kölyök?
– Segítek keresni – felelte a fiú a cipője orrát nézve.
– Valahogy mindig ott vagy, ahol a baj van. Akkor éjszaka is a macska akasztása után… ne hidd, hogy nem vettelek észre! A szüleid tudják, hogy merre tekeregsz?
Roland megrázta a fejét.
Mielőtt a bíró bármi mást mondhatott volna, a kovács kilépett a barlangból a kislány élettelen testével a karjában, arcára fényes csíkokat festettek könnyei.
