Bejegyzések kategória bejegyzései

Bejegyzések

Örökség (2.rész)

2.

Majdnem egy órája zötykölődött már a konflisában Jonathan – melyet rögtön azután bérelt, hogy visszarohant a hotelbe, ahol sietve összecsomagolt és az első szembe jövő fuvarost leszólította –, amikor a kocsi ablakán kihajolva megpillantotta a láthatáron Roslint. Nem egészen így tervezte a dolgokat, ám azzal, hogy apja rá hagyta a házát és minden ingóságát, rá hárult az a feladat, hogy a végrendeletben említett többi személyhez is eljussanak a rájuk örökül hagyott tárgyak. Apám még a síron túl is rendezi az életemet. Szép dolog, mondhatom…! Emiatt éppen nem lett volna oka a jókedvre, de az ismerős vidék láttán újra felszínre került számos kedves emlék önkéntelenül mosolyt csalt az arcára.

Még a kocsiból is lehetett látni az Esk folyó északi partján álló kastély romjait, mely már a XIV. század óta állt ott. Erről eszébe jutott, hogy gyerekkori barátaival milyen sok időt töltöttek a régi vár falai között, miközben olyan, általuk jól ismert hősök bőrébe bújtak, mint Wilfred of Ivanhoe, Oroszlánszívű Richárd vagy Robin Hood. Néha az apja komornyikja is elkísérte őket, és csatlakozott a játékukhoz. Ilyenkor (nevéhez híven) ő volt Arthur király, a többiek meg a Kerekasztal lovagjai, és számos izgalmas csatát vívtak szűzlányokat elrabló, tűzokádó sárkányok és erkölcstelen rablólovagok ellen, valamint bátor küldetésre indultak, hogy megkeressék a Szent Grált a közeli erdőben, vagy az alig pár száz méterre álló híres Rosslyn-kápolnában. Csakhogy időközben a jó Arthur bácsi megöregedett, Jonathan barátai szétszéledtek Skócia és Anglia különböző pontjaira, és a fiákerben egykori otthona felé zötykölődő, újsütetű jogász sem tudta már felfedezni az ódon romokban a dicső Camelot eszményi látképét.

A városkába beérve újabb ismerős épületeket pillantott meg: a régi vegyesboltot, a postát, a városházát, közvetlenül a főtér mellett pedig azt a cukrászdát, ahol anyja régen olyan gyakran vett neki abból az isteni finom puncstortából. Anya…

Újabb emlékhullám rohanta meg, ezúttal közel sem olyan kellemes, mint a korábbiak. Hirtelen elméjébe tolult számos, elfeledettnek hitt emlék, pontosabban inkább csak azok foszlányai. Piknik a közeli tisztáson… sétakocsikázás a város környékén… közös tanulás és kísérletezés apjával a házi laboratóriumban… anyjával együtt olvasnak este elalvás előtt a kedvenc könyvéből, Sir Walter Scott Ivanhoe-jából…

Jonathan szomorúan döbbent rá, hogy alig emlékszik valamire édesanyjából. Még az arcát is nehezére esett felidéznie. Csupán néhány határozott vonás és az ezekhez köthető emlékszilánkok ötlöttek fel benne: anyja kint ül a ház teraszán a varrnivalóval, amikor a szél hirtelen feltámad és belekap a vállára omló, barna hajzuhatagába. A lágy, duruzsoló hang, mellyel elmondta neki kedvenc meséit és történeteit lefekvés előtt. A lendületes, ám mégis koordinált sürgés-forgás, amikor a konyhában segített Arthurnak előkészíteni az ötórai teát. És legfőképpen az a mozdulatsor, ahogy mindig lehajolt hozzá, és megcsókolta mindkét orcáját, mielőtt elindult volna az iskolába. Ekkor egészen közelről látta anyja arcát, most mégis csak egy elmosódott, szellemszerű képmás nézett vissza rá.

Mindez azért fájt neki különösen, mert az otthon töltött éveiből leginkább azokra szeretett emlékezni, amikor édesanyja még velük volt. Addig a pontig a családjuk élete szinte idilli volt. Apja, Solomon Stein elismert vegyész és gyógyszerész volt, akihez gyakran jártak a város és környék lakói, hogy orvosságot készítsen nekik számtalan nyavalyájukra. Anyja a városházán dolgozott, de hajlamos volt a betegeskedésre, ezért sok időt töltött otthon, egyetlen fiával, s így különösen meghitt viszony alakulhatott ki kettejük között. Édesapját Jonathan alapvetően szigorú természetűnek ismerte, ugyanakkor olyan embernek, aki nem vetette meg a nevetést és a jókedvet sem, ha úgy hozta a helyzet. Ha netán mégis megharagudott vagy elkeseredett valami miatt, a feleségének mindig sikerült helyrebillenteni lelki egyensúlyát.

Nyolc éves lehetett, amikor anyja meghalt tüdőbajban. Akkor apja teljesen kifordult önmagából. Volt úgy, hogy napokig bezárkózott a szobájába vagy a laboratóriumba, és ezalatt az idő alatt nem volt hajlandó senkivel sem beszélni. Arthur kötelességtudóan mindig odakészítette az ajtó mellé ura ételét, ám azt legtöbbször érintetlenül találta, amikor a nap folyamán később hozta a következő adagot. És ha arra is szánta magát, hogy kilépjen a maga köré felhúzott, önként vállalt magány falai közül, akkor is alig beszélt. Arthurral is szinte csak tőmondatokban kommunikált, amikor kiosztotta az aznapra vonatkozó utasításait. Látogatót szinte egyáltalán nem fogadott. Fiával is egyre kevesebbet és egyre kelletlenebbül beszélt.

A dolgok még inkább súlyosbodtak, amikor négy évvel később ismeretlen tettesek kiásták anyja sírját és elvitték a földi maradványait. Azonban rejtélyes okoknál fogva néhány nappal később a porhüvely visszakerült eredeti helyére. A történtek után az apja még elkeseredettebb és kiszámíthatatlanabb lett. Éjszakánként a laborjából egészen a késői órákig furcsa zajokat és gyakori szitkozódást lehetett hallani.

Egy napon Jonathan nyugodtan olvasgatott egy karosszékben ülve a könyvtárszobában, amikor hirtelen benyitott Solomon. Napok óta először hagyta el a szobáját, ápolatlan külsejénél már csak az súlyosbította jobban az összképet, hogy egyik kezében szikét, a másikban pedig egy kémcsövet tartott.

– Mit akarsz azokkal a szerszámokkal, apa? – kérdezte zaklatottan Jonathan, aki ki nem állhatta az éles pengék látványát.

– Csak egy kis vérre lenne szükségem a kísérleteimhez, ennyi az egész – felelte nyugodt hangon az apja. Solomon lassan közeledett a fia felé, aki erre ösztönösen felpattant a székből és elindult a folyosóra nyíló ajtó irányába, ám apja ott végképp útját állta. Ezután a fiú az ablakhoz iramodott, de be kellett látnia, hogy arra sem menekülhet, mivel az ablaktáblák kulccsal voltak lezárva. és bármennyire is ráncigálta őket, nem engedtek.

Az apja ekkor már szorosan mögötte állt, Jonathanon pedig eluralkodott a pánik. Összeroskadt, próbálta a szeme és az arca elé tartani a kezeit. Rosszul tette. Solomon letette a kémcsövet egy közeli asztalra, így szabaddá vált kezével megragadhatta fia karját. Jonathannak ekkor már potyogtak a könnyei, és keservesen kérlelte apját, hogy hagyja abba ezt az őrültséget, és úgy általában hagyja őt békén.

– Szedd már össze magad, fiam! Úgy viselkedsz, mint egy óvodás! Csak egyetlen kis vágás, mindössze néhány csepp vérre van szükségem, és utána mehetsz a dolgodra – mondta még most is zavarba ejtő hidegvérrel Solomon.

– Használd a saját véredet! Vagdosd inkább magadat, ne engem! – tört ki önkéntelenül Jonathanból.

– Értsd meg, fiam, az én vérem nem jó, nem felel meg a célnak. Meg kell értened – mondta az apa. – Most pedig maradj veszteg és ne ficánkolj, különben a kelleténél mélyebb sebet ejt rajtad a penge!

Solomon gyakorlott mozdulattal kifejtette Jonathan ökölbe szorított kezéből a mutatóujját, és apró bemetszést ejtett a szikével az ujjbegyen. Gyorsan letette a sebészszerszámot, majd ugyanazzal a mozdulattal felkapta a kémcsövet is, amelyet azonnal a frissen keletkezett sebhez tartott. Legalább egy percig ott tartotta, amíg az üvegcsének az egyötöde megtelt. Tiszta rongyot csavart a sebre, s csak ezután volt hajlandó elengedni a fiát, aki azonnal a földre rogyott. Erős szédülés és hányinger tört rá, minden bizonnyal a hematofóbiája miatt: még a saját vére látványát sem bírta elviselni.

– Látod, ennyi volt az egész. Ugye, hogy nem haltál bele? – kérdezte tréfás szándékkal Solomon. A fiú többre már nem emlékszik, mert a történtek után szinte azonnal elájult. Amikor magához tért, az ágyában feküdt, a jobb keze mutatóujján ott fehérlett a friss kötés.

Ekkor született meg benne az elhatározás, hogy hátat fordít a vegyészetnek és a természettudományoknak. Tette ezt részben az életkorával járó, szülők elleni lázadásból, amely most fékeveszetten tört elő belőle, másrészt azért is döntött így, mert apja viselkedése kimondhatatlanul felzaklatta. Az előbb említett reakcióban Solomon megmagyarázhatatlan magatartása töltötte be a katalizátor szerepét. Innentől számíthatjuk igazán a kettejük közötti viszony elmérgesedését.

Messzi múltba révedő elmélkedéséből a lovas kocsi hirtelen fékezése zökkentette ki. Jonathan enyhén kába állapotában kinézett az ablakon, hogy megnézze, miért álltak meg. Megérkeztek a Stein-ház kapuja elé. Charlton Grove 10, ez állt a kapu melletti díszes táblán. Semmi kétség. Itthon vagyok. A hirtelen rárontó emlékképek sokaságától még mindig kótyagos Jonathan kifizette a kocsist, és lerángatta poggyászát a tetőcsomagtartóról. Amikor a lovak patkóinak hangja elhalt az utca végén, bizonytalan léptekkel elindult a kapu felé. Már éppen a csengőért nyúlt volna, amikor meglepetten konstatálta, hogy a kertkapu nincs bezárva. Apám annak idején minden körülmények között zárva tartotta az ajtót. Ezek szerint számítottak rám. Miután a kerítés belső oldalán tudta magát, évek óta először tekintett fel a domb tetején álló szülőházára.

Az errefelé oly gyakori köd némileg takarta az épületet, de Jonathannak még ilyen körülmények között sem esett nehezére felismerni a bejárat előtt álló négy korinthoszi oszlopot és az azok fölött elhelyezkedő timpanont. A kétoldalt húzódó épületszárnyak közül csak a jobb oldaliban égtek a lámpák. A Stein család otthonát kis túlzással akár afféle kúriának is lehetett volna nevezni. Dacára viszonylag újszerű architektúrájának, a ház alapjait már a XIV. században megépítették: akkor még a környéken uralkodó Sinclair klán egyik csatlósa és háza népe lakott itt. A Steinek csak a XVII. században vették birtokukba a területet, amikor az elszegényedett helyi földesúr bérbe adta földjeit. Azért választották ezt a helyet, mert a ház közvetlenül a legendás Rózsavonal mellett fekszik (amelyről a település, Roslin is kapta a nevét), és a Stein család mindig is fogékony volt a természetfeletti, misztikus dolgok iránt. Az azóta eltelt több mint 200 évben számos változtatást és bővítést hajtottak végre az épületen, többször felújították az adott korban uralkodó irányzathoz igazodva, legutóbb éppen a klasszicista stílus jegyében. Mégis a leglényegesebb átalakítás az volt, amikor Solomon Stein az épület bal szárnyában berendezte laboratóriumát, könyvtárszobáját, valamint egy üvegházat és egy botanikus kertet, ahol az öt kontinens számtalan pontjáról összegyűjtött gyógynövényeit gondozta, termesztette.

Jonathan felballagott a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn, majd bekopogott. Az előszobából sietős léptek neszét vélte hallani, majd kitárult az ajtó, és hosszú idő óta először egy barátságos arc nézett vele szembe.

– Jonathan úrfi! El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy újra látom! – fogadta őt szívélyesen Arthur MacGill.

– Én is örülök, hogy viszontláthatom, Arthur bácsi – felelte mosolyogva Jonathan. Emlékezetében még mindig Arthur bácsiként élt apja inasa, akit azóta ismer, amióta csak az eszét tudja. Édesapja régen elmondta neki, hogyan szegődött a szolgálatába: Arthur egy nagyon szegény család legkisebb gyermeke volt, akinek tízéves korában olyan súlyos tüdőgyulladása volt, hogy már az orvosok is lemondtak róla. Már éppen a papot hívták volna, amikor utolsó lehetőségként felmerült, hogy a domb tetején lakó zsidó gyógyszerésztől, Solomon Steintől kérjenek segítséget. A falu lakói még ekkor is kissé bizalmatlanul néztek a jövevény családra, de mivel nem volt más lehetőség, így hát hozzá folyamodtak. Mint utólag kiderült, jól tették, ugyanis Solomon Steinnek olyan gyógyszert sikerült kikevernie gyógyfüveiből, hogy a fiú állapota egykettőre javulni kezdett. A kis beteg szülei hálából felajánlották, hogy amint felépül a fiuk, elküldik szolgálni a zsidó gyógyszerészhez, ezzel hálálva meg az életet jelentő segítséget.

– Ugyan már, úrfi, annyira öreg azért még nem vagyok, hogy bácsinak nevezzenek – nevetett a kitárt ajtóban álló Arthur. És valóban, még csak a negyvenes évei közepén járt, egészséges, erőteljes testalkatú férfi volt, bár haja már inkább tetszett szürkébe hajlónak, mint feketének. – Nyugodtan szólítson csak Arthurnak, elvégre most már ön a ház ura.

– Hogyne, persze. Bocsásson meg, csak tudja, a megszokás… – hebegte Jonathan.

– Óh, jól tudom, hogy mire gondol az úrfi. Éppen ezért kérem, nézze el egy hozzám hasonló öregedő inas hóbortjait. Csak tudja, amióta az apja két évvel ezelőtt lélekben itt hagyott engem egyedül a házzal, bizonyára ön is emlékszik rá, nos, azóta nem mondta meg nekem senki, hogy mit kellene tennem, hogyan osszam be a napi feladataimat. És annak, aki egész életén át szolgált, ez igencsak nehezére esik – magyarázkodott az inas.

– Persze, emlékszem – felelte Jonathan.

Pont ez volt a baj: túlságosan is jól emlékezett arra a napra, két évvel ezelőtt, amikor megkapta Arthur vészjósló sürgönyét: siessen haza, mert az apjával valami rettenetes baj történt. Jonathan amennyire gyorsan csak tudott, elutazott Roslinba, hogy a végére járjon az ügynek. És csakugyan nagy volt a baj: amikor először megpillantotta Solomont, éppen egy ablak elé tolt karosszékben ült, de teste olyannyira erőtlenül hevert ott, szinte szétcsúszva, hogy a feküdt talán találóbb kifejezés lett volna. Minden hajszála megőszült, arca rettenetesen sápadt és ráncos volt, mintha az utóbbi egy évben nem érte volna napfény, és mindemellett ötven évet öregedett volna, amióta (vagyis Maryvel közös, oly viharosan végződő, utolsó látogatásuk óta) Jonathan nem látta. Látszólag az ablakon túli világot szemlélte, de a tüzetesebb szemlélő rögtön észrevehette, hogy meredt tekintete szinte üvegesen bámul a semmibe. Arthur akkor elmondta, hogy négy nappal azelőtt ilyen állapotban, a laboratórium padlóján fekve talált rá gazdájára, aki azóta a külvilág ingereire szinte egyáltalán nem reagál, értelmes kommunikációra alig képes, enni-inni csak segítséggel tud és nem egyszer össze is piszkította magát.

Jonathannak az elmúlt évek viharos konfliktusai ellenére is nagyon rosszul esett, hogy ilyen állapotban kell látnia apját. Amikor azonban közeledni akart hozzá, Solomon rémült tekintettel nézett rá, próbálta megragadni a karját, száját valami nehezen érthető nyögdécselés és halandzsa hagyta el. Jonathan nem volt biztos benne, de mintha az érthetetlen megnyilvánulásából azt hámozta volna ki, hogy „Menekülj! Ne gyere vissza!”. Aztán apja arcán mintha valami furcsa megkönnyebbülés futott volna végig, bár ez csupán egy pillanatig tartott, a fotel párnáján pedig egy mindinkább terjedő nedvességfoltból arra lehetett következtetni, hogy Solomon megint bevizelt.

Arthur már napokkal ezelőtt értesíttette a városi orvost, aki naponta eljött, hogy ellenőrizze Solomon állapotát. A doktor azonban mindössze annyit tudott mondani, hogy a valóban súlyos mentális leépülés mellett az apja egészségi állapota nem javul, de nem is romlik. A valódi ok, amiért akkor hazahívták Jonathant, az volt, hogy engedélyezze, hogy apját elszállítsák kezelésre egy Glasgow melletti szanatóriumba. Jonathannak be kellett látnia, hogy ha az itteni orvos nem tud az apján segíteni, akkor a szanatórium maradt számára az utolsó remény. Így aláírta a papírt, és azóta nem is látta apját. El sem tudtam búcsúzni tőle rendesen…

Most, mikor a komornyik mellett a szélesre tárt ajtón át belépett az előcsarnokba, Jonathan csodálkozva vette észre, hogy milyen patyolat tiszta a ház. Arthurnak, mióta gazdája elhunyt, valószínűleg rengeteg szabadideje lehet, amit azzal üt el, hogy akár két-háromnaponta is kitakarít. Amíg Solomon volt a ház ura, mindössze annyit engedett meg neki, hogy hetente egyszer pucolja ki a házat, mert utálta a takarítást, és az azzal járó felfordulást. A saját szobájába és a laboratóriumba be sem engedte Arthurt, mert ezt a két helyiséget (még ha csak szökő évente egyszer is) jobban szerette ő maga rendbe tenni.

– Meddig szándékozik az úrfi Roslinban maradni? – tudakolta újdonsült gazdájától a komornyik.

– Csak kettő, legfeljebb három napig, amíg a végére érek az apám végrendeletével kapcsolatos elintéznivalónak – felelte a fiú.

A konyhába benyitva Jonathannak eszébe jutott, hogy reggel óta nem evett semmit, és most rettenetesen éhes.

– Mondja csak Arthur bácsi… akarom mondani, Arthur. Nincs itthon valami harapnivaló? Korog a gyomrom.

– Természetesen, úrfi – felelte szolgálatkészen az inas. – A minap vettem harminc deka kitűnő minőségű hátszínt a hentestől. Ha óhajtja, akkor szívesesen elkészítem magának vacsorára.

Jonathan őszinte örömmel fogadta az ötletet. Amíg Arthur a konyhában előkészítette a húst a sütéshez, ő a nappaliban ténfergett. Legalább a ház nem változott. Végigsétált az ismerős bútorok között és észrevette, hogy a nappaliba nyíló ajtó mellett még mindig ugyanaz a két díszpáncél őrködik, mint gyermekkorában. A kandalló fölött is a jól ismert kör alakú kerámia plakett függött, rajta a Sinclair klán címerállatával, az ágaskodó kakassal, a körbefutó szegélyen pedig a jelmondatuk volt olvasható: „Ajánld a munkádat Istennek”. Oldalt a falon egy claymore és egy régi számszeríj függött a hozzá tartozó, nyílvesszőkkel teli tegezzel, mellette egy keréklakatos muskéta, valamint egy pár kovás pisztoly díszlett. Arthur még ezeknek az ósdi dísztárgyaknak a karbantartására is gondosan ügyelt, sehol nem lehetett látni rajtuk egy rozsdafoltot sem.

– Hogyan kéri a marhaszeletét, úrfi? Véresen? – kiáltotta a konyhából Arthur.

– Nem, lehetőleg minél jobban átsütve – válaszolta Jonathan.

– Hogy mondta? – Arthur hangjából jól ki lehetett venni a pillanatnyi értetlenséget. – Áh, hát persze, ahogy óhajtja – kiáltott vissza végül a komornyik, akinek valószínűleg most jutott újra eszébe, hogy Jonathan irtózik a vértől és hematofóbiája még az étkezési szokásaira is kiterjedt.

Vacsora előtt Jonathan még gyorsan körbejárt a ház többi helyiségében is, csak a biztonság kedvéért, de mindent a lehető legnagyobb rendben talált. Csak a laboratóriumban és apja szobájában uralkodott ugyanaz a rendetlenség, mint annak idején. Talán Arthur abban reménykedett, hogy apám mégis hazajön egyszer. Vagy lehet, hogy csak az ő akaratát tartja tiszteletben azzal, hogy a ház urának távozása óta nem nyúlt a szobáiban lévő holmikhoz.

Miután végeztek a steakkel, Jonathan fáradtságra hivatkozva korán nyugovóra tért. A gondos Arthur persze már előkészítette az úrfi régi szobáját. Jonathan oly sok év után először furcsa érzéssekkel feküdt le saját ágyába, de végül egészen hozzászokott és kellemesen elnyújtózott a paplan alatt.

Másnap már kora reggel munkához látott, hogy előkerítse, becsomagolja és feladja postán az apja végrendeletében említett középkori kéziratot Robert Hargravesnek, valamint a bathi víkendház adásvételi szerződését és a hozzá tartozó egyéb papírokat Ruth nagynénjének. Arthur örömmel elfogadta a sakk-készletet és megígérte, hogy úgy fog vigyázni rá, mint a szeme világára.

Jonathan csak késő estére ért a teendői végére, így a tegnapihoz mérve jóval szerényebb vacsora elköltése után rögvest indult lefeküdni. Úgy tervezte, hogy másnap visszamegy kocsival Edinburghba, majd a legkorábbi vonattal elindul vissza Londonba. Arthurnak mintha egy kicsit a kedvét szegte volna újdonsült gazdájának tervezett távozása, ezért Jonathan biztosította őt, hogy egy hónap múlva biztosan visszatér. Végül ebben maradtak.

Azonban mindezek ellenére sem akart álom jönni a fiú szemére. Felvetődött benne, hogyha olvasna valami pihentetőt, akkor talán könnyebben elszenderedne. El is kezdte keresni a kedvenc könyvét, Sir Walter Scott Ivanhoe–ját, de hiába, mert a szobájában lévő könyvespolcon sehol sem találta. Talán elkeveredhetett a legutóbbi nagytakarításkor. Ám a dolog nem hagyta nyugodni, a könyv keresésére indult. Arthur ekkor már javában aludt, így nem zargatta fel azzal az indokkal, hogy segítsen neki megkeresni a kedvenc gyermekkori olvasmányát. Így aztán Jonathan egyedül, gyertyával a kezében indult el a könyvtárszobába. Legalább fél óra telt el azzal, hogy átböngészte a könyveket, mégsem találta meg a keresett kötetet. Így aztán maradt a töprengés. Csakis egy hely van még a házban, ahol könyveket szoktunk tárolni, és ez pedig apám magánkönyvtára. A laboratóriumban.

Óvatosan nyitott be a laborba. Látszott a helyiségen, hogy a gondos Arthur ezt a szobát nem látogatta sűrűn takarítás céljából, ugyanis az asztalokat és a polcokat vastag porréteg borította. A padlón mindenféle kézírásos lapok hevertek kusza összevisszaságban, az egyik lombikba pedig szabályosan belekövült apja legutolsó kísérletének végterméke. Odalépett a könyvespolchoz, és nagy meglepetésére rögtön szemmagasságban észrevette a keresett könyvet.

Ám amikor megpróbálta kivenni a többi kötet közül, valamiért nem sikerült. Jonathan keményen nekiveselkedett. Azt gondolta, hogy talán beszorult, így a gerincénél fogva megpróbálta kihúzni. Végül nagy erőfeszítések árán, de megmozdult a könyv, azonban ekkor sem mozdult el teljesen, úgy nagyjából negyvenöt fokos szögben emelkedett ki a polcról. Ekkor furcsa kattanás hallatszott a fal mögül, csikorgás következett, majd a fiú a kövön súrlódó kő hangját hallotta, és megrökönyödve szemlélte, amint a könyvekkel zsúfolt, mázsás súlyú könyvespolc megmozdul és elemelkedik a faltól.

A könyvespolc mögött feltárult egy sötét, dohos szagot árasztó, lefelé vezető folyosó, melynek vége elemi sötétségbe burkolózott.

Bejegyzések

A zajgyűjtő

A zajgyűjtő még a második csendrendelet előtt szerezte meg a végzettségét, akkoriban a vizenyő előtti területen oly mértékben szaporodtak el a zajok, zörejek, hogy gyorsított eljárással harminchat zajgyűjtőt képeztek ki a felügyelet mohos épületegyüttesének kertjében.

A legtöbb zajgyűjtő a három darahulláson át tartó könyörtelen csendrendelet után elvándorolt vagy zenekart alapított. A felügyelet egy elmocsarasodott rétre szállíttatta a kiképzéshez használt, korhadásnak indult tereptárgyakat, és egy viskóba költöztették az egyetlen megmaradt zajgyűjtőt.

Az utóbbi években nem sok dolga akadt: kipiszkálta a kerítésléc közé szorult nyekergéseket, hálóval befogta a csikarfa koronájába tapadt óbégatást, darahullás idején elhajtotta a pázsiton megült pittyegéseket, de leginkább rég elhullott zajok osztályozásával teltek napjai. A zajraktárban dobozokba zárva sorjáztak a hosszú évek alatt összegyűjtött zajok: rikoltások, üvöltések, halk csuszkorálások, alig hallható szuszogások, mézcsepp zuhanásának hangja.

A réten deres hajú, erőscsontú parasztok legelésztek, masszív zsurlófogaikkal nem csak a pitypalattyot, hanem a buckákon elburjánzott bogáncskórót is könnyűszerrel felőrölték. Alighogy beköszöntött a borzok hava, szakértők kicsiny csoportja bukkant föl a rét délkeleti bejáratánál.

Szövetkabátjuk elnehezedett a párától, meresztgették szemüket a zajgyűjtő háza felé, de megindulni egyiknek sem akaródzott, mivel valahányszor átlépték a rét határát, a parasztcsordából kivált egy megtermett, nagybajuszú példány, és fújtatva ügetett a szakértők felé.

Végül az egyik szakértő kapadohánnyal megtömött tajtékpipát hajított a csorda közibe, amíg azok öklelőztek, virtuskodtak a tajtékpipa felett, két szakértő átosont a zajgyűjtő házához, hogy átadják neki a felügyelet passzusát, miszerint a zajgyűjtőnek határozatlan időre a Kumaraguru-villába kell költöznie.

A zajgyűjtő éjszakája

A rég kihűlt Kumaraguru-villában húzta meg magát. A villa oldalsó bejáratát használta, az ajtó rögtön a konyhába nyílt, poros konyhakövezeten faforgácshalmok, közte mozdulatlan szalamandrák, a padlás felől vaskos vezeték tekeredett a fal mellé állított kályhába.

A zajgyűjtő egy túlméretezett konyhaasztal mögött ült, az áradatban elhullott gyerekek csontjaiból, apró koponyákból készített sípot, furulyát, okarinát. A készítés során nemcsak a hangközökre kellett ügyelni: a koncentrált figyelemmel megfúrt csonttestet úgy lehetett megfújni, hogy a felhangokban meg-megszólalt az elhalt kisgyerek röhögcsélése.

A zajgyűjtő hónapokon keresztül fúrta, csiszolta az apró csontokat, darahullás végére a tárolók megteltek hangszerekkel, egymásra pakolva álltak a verandán bedobozolva, a faforgácshalmok között gurgulázó nevetések, elcsukló kacajok futkároztak.

Bogyószikkadás beköszöntével gyöngülni kezdett a zajgyűjtő, a villa kertje meg egyre növekedett, távolodott a kerítés, a kút. A padlásra vezető létra fokai közt áthatolhatatlan lett a távolság. Olykor két napig is eltartott, amíg a verandától eljutott a farakásig, újabb néhány nap, míg visszaért a felhasogatott fákkal a konyháig.

Hónapok óta ugyanaz a hóréteg fedte a kertet, a zajgyűjtő nyomait végig lehetett követni, miként csökkent a távolság a léptei közt, hogyan lett járásának lenyomata végül két párhuzamos csík.

Többször találta magát a forgácsban heverve, vagy a verandán szétgurult gesztenyék között, mint egy odahajított batyu. Esténként úgy feküdt le, mintha csatába menne, reggelre egyre tágultak a sebek térdén, derekán, combján, a lószőrmatracon megfeketült foltok.

Bejegyzések

Az időn innen; Ikarosz utolsó másodperce

Az időn innen

 

…és csúnya leszel

mint a síró férfiarc

kegyetlen

mint éji vad vihar

mely elsöpri az ég

vérrög-csillagait

felégett kertek

meddő tavaszok

napszámosa leszel

tele hóval a szád

s csak múltad ételmaradékaiban

turkál az emlékezés

messze a gyerekkori madárzsivaj

minden olyan más és képtelen

az időn INNEN

felhők rongyai alatt

ami megmaradt csak- hiány

kicentizett vágyakkal teli

szívedre szállva megpihen

furcsa madár- a csönd

míg elfolyik békétlen napod

a csak a vasravert esők

a hullámzó sivatag-éj

a vonatok alá dobott hajnalok

sikoltása

s a dagadó telihold

virraszt álmod tejüvege mögött

nem tudod

mikor vándorol el a vágy

a Kedves arca

szellemed letisztult igéje

nyelvedről varjak lopják a sót

s repülnek a reggel könnyű ízével

elhagyott fészkek

lenyilazott éveid…

megmagyarázhatatlanná

válik minden

mint egy lélegzetnyi szédülés

s már nem vádolhatod

a csontodban gyűlő meszet

kezedben maroknyi irgalommal

még elindulhatsz a télbe

a csönd tátongó sikátoraiba

hol nem látni az üszkösödő napot

hol lebegő lovasok hozzák

dárdáikon a fényt

véred elhagyják a madarak

s megmaradsz örökkön árván

lobogó inged fehér gyászával

csuprok tejszagú szélén

kapaszkodva másfél deci levegőd

libbenő szoknyája után.

 

 

 

 

Ikarosz utolsó másodperce

 

…s most gerinctelen

szelek

táncolnak körül,

s osztoznak sebzett

szárnyaimon.

Lent csak a mély,

a tenger hontalan hullámai.

 

Habok-

tépett fehér koszorúk

felettem.

Apám hitetlen

szavai véreznek fülemben,

szememben képpé gyűrődnek

a nap utolsó sugarai:

sirályok vére ég a

napkorongon.

 

Bejegyzések

Városi Biblia

Kálvin tér! Az ajtók csukódnak, már indulna, de visszapillantó-tükrébe jobbról egy rohanó férfi úszik be. Az első ajtó kinyílik, a furcsa utas-jelölt tétovázik. „Jöjjön már végre, vagy ne nyomogassa azt a rohadt gombot!” – ordítja dühében. Még egy utolsó pillantás a tükörbe, a férfi lassan beszáll, egy könyvet szorongat kezében, olyan közel van, hogy a vezető puszta szórakozásból kibetűzheti a címet:

 

Városi Biblia

 

   Fedele egyszínű, vörös.

 

   Nehezen döcögnek fel a hegyre. „Végállomás! További kellemes hetet kívánok.” A férfi utolsóként száll ki. Megvárja, míg a jármű megfordul. A kapucsengő nem felel. A bérház előtt nagy robajjal hajt el egy mentőautó. Kulccsal kénytelen nyitni. Az előszoba mintha máshogy fogadná. A másfél-szobás lakás egy végsőkig visszafojtott lélegzet.

   Ledobja magát a kanapéra. Keze önkéntelenül a könyvbe kapaszkodik. Maga elé tartja és kinyitja.

 

Takács Zoltán

 

Városi Biblia

 

 

   Ismeretlen szerző, magánkiadás. Vékonyka, jó fogású, füzetszerű kis könyv. Továbblapozza, találomra üt fel oldalakat.

 

 (…) 43 Két nap múlva eltávozott onnan Galileába. 44 Jézus saját maga tanúsította, hogy a prófétának nincs becsülete a saját hazájában. 45 Ismét elment tehát a galileai Kánába, ahol a vizet borrá változtatta. Volt egy királyi tisztviselő, akinek a fia beteg volt Kafarnaumban. 46 Amikor meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, elment hozzá, és kérte őt, hogy jöjjön és gyógyítsa meg a fiát, mert az tegnap éjjel önkezével próbált véget vetni életének. 47 Jézus azt mondta neki: »Menj, a fiad él!« Hitt az ember a szónak, amit Jézus mondott neki, és elment. 48 Amint hazafelé tartott, már eléje jöttek a szolgái, és jelentették, hogy a fia él. 49 Ez már a második csodajel volt, amelyet Jézus művelt, amikor Júdeából Galileába ment.

(…) 1 Ezek után Jézus fölment Jeruzsálembe. 2 Van Jeruzsálemben a Juh-kapunál egy fürdő, amelyet héberül Betezdának neveznek, és öt oszlopcsarnoka van. 3 Ezekben feküdt a betegek, vakok, sánták, bénák sokasága. 4 Ezek a szerencsétlen, számkivetett emberek nem azért jártak ide, mert remélték a gyógyulást, hanem mert úgy gondolták, több hasonló sorsú ember jobban érzi magát együtt, mint teherként a családtagok között.

5 Volt ott egy ember, aki már ötvennyolc esztendő óta beteg volt. 6 Mikor Jézus meglátta őt, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már sok idő óta van így, megkérdezte tőle: »Akarsz-e meggyógyulni?« 7 A beteg azt felelte: »Uram, még ha meggyógyulhatnék, se akarnék már. Kérdezted volna harminc évvel ezelőtt.« 8 Jézus azt mondta neki: »Kelj föl, vedd ágyadat, és járj!« 9 Az ember azonnal meggyógyult, fogta az ágyát és járni kezdett. 10 Értetlenül nézett maga elé, sétált pár percet, majd visszafeküdt.

(…) 16 Miután beesteledett, tanítványai lementek a partra. Egyszerre elnyomta őket az álom. 17 Mindannyian ugyanazt az álmot látták: bárkában utaztak a tengeren túlra, Kafarnaumba. Nagy szél támadt, a tenger háborgott. 18 Amikor mintegy huszonöt, vagy harminc stádiumnyira hajóztak, látták, hogy Jézus a tengeren járva a bárkához közeledik, és megrémültek. 19 Ő pedig így szólt hozzájuk: »Én vagyok, ne féljetek!« 20 Fel akarták őt venni a bárkába, de a bárka azonnal a parthoz érkezett, ahová tartottak.

(…) 61 Jézus tudta magában, hogy tanítványai emiatt zúgolódnak, ezért azt mondta nekik: »Megbotránkoztat ez titeket? 62 Hát ha majd látjátok az Emberfiát fölmenni oda, ahol azelőtt volt? 63 A Lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Az igék, amelyeket én mondtam nektek, Lélek és élet. 64 De vannak közületek egyesek, akik nem hisznek.« Mert Jézus kezdettől fogva tudta, hogy kik azok, akik nem hisznek, ám tudta azt is, hogy tanítványai közül senki sem fogja őt elárulni.

(…) 1 Jézus pedig kiment az Olajfák hegyére. 2 Korán reggel ismét megjelent a templomban, ahol sokan köréje sereglettek. Leült, és tanította őket. 3 Az írástudók és a farizeusok odavittek hozzá egy asszonyt, akit házasságtörésen értek. Középre állították, 4 és azt mondták Jézusnak: »Mester! Ezt az asszonyt házasságtörésen kapták. 5 Mózes a törvényben azt parancsolta nekünk, hogy az ilyeneket meg kell kövezni. Te ugyan mit mondasz?« 6 Ezt azért mondták, hogy próbára tegyék, és hogy bevádolhassák. Jézus azonban lehajolt, és ujjával írt a földre. 7 Amikor azok tovább faggatták őt, fölegyenesedett, és azt mondta nekik: »Aki közületek bűn nélkül van, az vessen rá először követ.« 8 Aztán újra lehajolt, és írt a földre. 9 Azok pedig ennek ellenére vadul megkövezték az asszonyt. Egy óra múlva a farizeusok elmentek, s ő egyedül maradt az asszonnyal. 10 Jézus fölegyenesedett, és azt mondta neki: »Senki sem ítélt el téged!« 11 Az erre így szólt: »Senki, Uram!« Jézus ekkor azt mondta neki: »Én sem ítéllek el. Menj, és többé már ne vétkezzél!«

(…) 1 Amikor továbbment, látott egy vakon született embert. 2 Tanítványai megkérdezték őt: »Mester, ki vétkezett, ő vagy a szülei, hogy vakon született?« 3 Jézus azt felelte: »Sem ő nem vétkezett, sem a szülei, hanem Isten tetteinek kell megnyilvánulniuk benne. 4 Nekünk annak tetteit kell cselekednünk, aki engem küldött, míg nappal van. Eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. 5 Amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak.« 6 Miután ezeket mondta, földre köpött, sarat csinált a nyálból, a sarat a vak szemére kente, 7 és azt mondta neki: »Eredj, mosakodj meg a Síloe tavában!« Ez küldöttet jelent. Elment tehát, megmosdott, és ép szemmel tért vissza. 8 Ezért a szomszédok és akik azelőtt látták őt mint koldust, azt kérdezték: »Nem ő az, aki itt ült és koldult?« Egyesek azt mondták: »Ő az.« 9 Mások így szóltak: »Nem, csak hasonlít rá.« Ő azonban kijelentette: »Én vagyok az.« 10 Erre megkérdezték tőle: »Hogyan nyíltak meg a szemeid?« 11 Azt felelte: »Sarat csináltam, megkentem a szemeimet, és elmentem a Síloe tavához megmosakodni. És újra látok.« 12 Ekkor elvitték a farizeusokhoz ezt az embert. 13 Azok meghallgatták, majd ezt mondták: »Bolond ember! Hiszen hogyan cselekedhet egy bűnös ember ilyen csodajeleket?«

(…) 31 Miután kiment, Jézus így szólt: »Most dicsőült meg az Emberfia, és Isten megdicsőült benne. 32 Ha Isten megdicsőült benne, Isten is megdicsőíti őt önmagában, hamarosan megdicsőíti. 33 Gyermekeim, már csak kis ideig vagyok veletek. Remélem keresni fogtok engem, de amint a zsidóknak mondtam, most nektek is mondom: Ahova én megyek, oda ti nem jöhettek. 34 Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. 35 Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.« Erre a tanítványok megfogták egymást kezét, összekapaszkodtak, és Jézust körbeállva imádkoztak. 36 Jézus mélyen a szemükbe nézett, színek ezernyi változatát látta bennük: reményt, szeretetet, bűnt, hitet, sárgás hitetlenséget és feketés szürkeséget. A szürkeség csillogott fel a legtöbbször.

(…) 37 Pilátus erre megkérdezte: »Tehát király vagy te?« Jézus azt felelte: »Te mondod, hogy király vagyok. Arra születtem és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat a szavamra.« 38 Pilátus erre így szólt: »Mi az igazság?« Majd e szavak után ismét kiment a zsidókhoz, és azt mondta nekik: »Én semmi vétket sem találok őbenne. 39 Szokás pedig nálatok, hogy húsvétkor szabadon bocsássak nektek valakit. Bennetek most gyűlölet van, megvezettek titeket, ezért nem engedem, hogy ti válasszatok. Ezért a vádlottat kérdezem sorsáról: téged engedjelek szabadon, vagy inkább a rabló Barabást?» »Barabást!« – felelte Jézus.

(…) 1 Akkor Pilátus elvezettette Jézust és megostoroztatta. 2 A katonák pedig koronát fontak tövisből, a fejére tették, és bíborszínű köpenyt adtak rá. 3 Aztán eléje járultak, és azt mondogatták: »Üdvözlégy, zsidók királya!« És arcul verték őt. 4 Akkor kijött Jézus, töviskoronával, bíborköpenyben. 5 Amikor a főpapok és poroszlók meglátták, kiáltozni kezdtek: »Feszítsd meg, feszítsd szét!»

(…) 17 Ő pedig keresztjét hordozva kiment az úgynevezett Koponyahelyre, amelyet héberül Golgotának neveznek. 18 Ott keresztre feszítették őt, és vele másik kettőt kétfelől, Jézust pedig középen. 19 Pilátus egy feliratot is készíttetett, és a keresztre helyeztette. Ez volt ráírva: »Názáreti Jézus, az Isten fia.« 20 Ezt a feliratot tehát sokan olvasták a zsidók közül, mert közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. Héberül, latinul és görögül is írva volt.

 

 

Bejegyzések

Múlik is, marad is

Kicsinyítőképzők, röppenők, kagylócskák, meleg és hideg

hullámok, tükrök szélére ragasztott, színes pillangók közt élt

a nagynéném. Valinak hívták, de a Gizi is ugyanolyan

jól állt neki – és ugyan melyik átutazó vendég jegyzi meg 

egy fodrásznő nevét, aki a vasútállomás mellett serénykedik?

 

Vidám volt, ropogós, míg a rák megette a kagylócskákat,

felzabálta a testét, lerágta a gyöngyházfényt a körmeiről,

végül a körmeit. És a rákosok szaga – tudod – borzasztóbb, 

mint a dauervíz, beleivódik mindenbe, nem lehet kiszellőztetni,

nem lehet tőle szabadulni, megül mindenen, mint a halálfélelem.

 

Én sem tudok már a vonásaira visszaemlékezni. Hogyan is tudnék?

Az arcán (a régi arca helyén) árnyékok, fekete-fekete pillangók .

 

Bejegyzések

Honnan jön az angolai irodalom?

Ondjaki és a posztkoloniális, portugál nyelvű angolai irodalom kérdéseiről

 

Alábbi írás a portugál nyelvű afrikai irodalom, egy szűkebb perspektívából pedig a függetlenség utáni angolai irodalom és a posztkolonialitás viszonyát, problémáit járja körül, valamint a kortárs angolai író, Ondjaki, szövegeinek érintkezését fejti fel egyfelől a posztkolonialitás luzofón koncepciójával, másfelől az angolai irodalom hagyományával. Az Ondjaki életmű legjellemzőbb aspektusainak felvillantása az angolai irodalom kontextusában tulajdonképpen nem más, mint egy hosszú lábjegyzet Pál Ferenc tanulmányához a portugál nyelvű afrikai irodalmakról, annak mintegy továbbgondolása, továbbfűzése. A Nagyvilág 2008. novemberi, tematikus száma portugál nyelvű afrikai elbeszélők műveiből közölt egy reprezentatív válogatást, melyet Pál Ferenc nagyívű tanulmánya vezetett be a fekete kontinens luzofón irodalmának (irodalmainak –ahogy arra a cikk címe is utal) kialakulásáról, történetéről, főbb csomópontjairól és problémáiról. 1 Jelen írás kronológikusan és irodalomtörténetileg ott veszi fel a fonalat ahol Pál Ferenc tanulmánya, és a válogatás lezárul, a legújabb, kortárs angolai irodalom küszöbén, mindazonáltal a magyar nyelven mindezidáig legrészletesebb és legpontosabb írást a PALOP (Países Africanos de Língua Oficial Portuguesa – Hivatalosan portugál nyelvű, afrikai országok)2 irodalomról mintegy ugródeszkának használva, nagyban épít annak meglátásaira, észrevételeire. Az afrikai portugál irodalomról magyar kontextusban való beszéd szükségessége és apropója egyfelől a már emlegetett 2008-as elbeszélésválogatás kibővített, kötetformában való megjelenése3, másfelől pedig a fiatal angolai író, Ondjaki budapesti látogatása (június 12-15.).

Inocência Mata egyik lapidáris cikkének az afrikai-portugál irodalmakról azt a címet adta, hogy a „periféria perifériája”4. Mi sem jellemezhetné jobban a portugál nyelvű afrikai irodalmak helyzetét a Weltliteratur koncepciójának perspektívájából mint ez a tömör szókapcsolat? Mata meglátása több szempontból is egészen pontosan írja körül az afrikai luzofón területek irodalmának és a világirodalmi kánonnak a viszonyát. Egyfelől magának az egykori gyarmatországnak, Portugáliának is periferikus az irodalma a központi diskurzus nézőpontjából, másfelől az afrikai irodalmak helyzete természetesen még periferikusabb, noha a posztkolonialitás koncepciója egyre igyekszik visszaszorítani ezt a marginalitást. Az afrikai portugál nyelvű irodalom ennek a két perifériának a találkozásában íródik, a periféria perifériáján, mind nyelvileg, mind kulturálisan, mind geopolitikailag, mind diszkurzív szinten. A periférikusság állapotának illusztrálásához elég ha csak egy pillantást vetünk Harold Bloom Western Canon-jára. A világirodalom kanonikus művei között az angol, német, francia és spanyol nyelvű szövegekhez viszonyítva elenyésző arányban szerepelnek portugál nyelvű művek. Ami az afrikai irodalmakat illeti, a 14 említett műből egyik sem portugál nyelvű.5 A világirodalom perifériáján azonban egy egészen egyedülálló és eredeti irodalom íródik, amelyre érdemes a központnak odafigyelnie. Az, hogy az utóbbi évtizedek irodalmát a perifériákból újították meg, már közhelynek számít, de mit tud nyújtani a periféria perifériája, eljuthat-e abba az utópikus státuszba, amelyet Patrick Chabal villant fel, amikor azt írja, hogy az afrikai irodalmak, illetve szűkebben vizsgálva az afrikai-portugál irodalmak a jövőben ugyanolyan fontosságra tesznek szert, mint a latin-amerikai irodalom?6

A portugál nyelvű afrikai országok közül a legmarkánsabb irodalmi hagyományokkal és kánonnal minden kétséget kizáróan Angola rendelkezik. A kontinens nyugati partján elterülő országban komolyabb irodalmi élet és termelés figyelhető meg már a XIX század közepétől. Ebben nagy szerepet játszott a nacionalista eszmékkel azonosuló, angolai kreol arisztokrácia, amelynek székhelye és elsődleges koncentrációs központja a főváros, Luanda volt. A nacionalista ideológiának hangot adó irodalommal párhuzamosan, illetve azt elhallgattatva az 1920-as évektől egyre megerősödik a gyarmatosító portugálok, egyoldalú és reduktív szemléletmódját tükröző koloniális irodalom, mely az egzotikumban kereste és találta meg legitimálásának alapját. A gyarmati perspektíva ellenpontjaként tételeződő nacionalista és antikoloniális beszédmód a négritude mozgalom szélesebb körű térnyerésével, valamint az 50-es évektől a függetlenedési törekvésekkel egy újfajta irodalomban találta meg kifejezésének legadekvátabb formáját. Az 1961 és 1975 között dúló gyarmati háború alatt az ellenállás antikoloniális irodalma elsősorban a lírához kötődött. A posztkolonialitás ideológiájának keretei között újjászülető angolai prózairodalom legteljesebb formájában, így csak a függetlenedés (1975) után tudott kibontakozni, noha sok mű keletkezése még a gyarmati háború és a függetlenedési eszmék megszületésének éveire nyúlik vissza. José Carlos Venâncio eltagadhatatlannak tekinti a függetlenedés dátumát az angolai irodalom szempontjából, a tematikus és az esztétikai váltást azonban az 50-es évekre teszi, az úgynevezett geração de 50 (Agostinho Neto, Luandino Vieira, Mário António, António Jacinto és Arnaldo Santos) kiemelkedésével hozza párhuzamba. A függetlenedés után megjelenő újabb generáció (Pepetela, Manuel Rui, João Melo) tematikusan egy makrostruktúrába helyezhető a geração de 50-val, mivel a szövegeket meghatározó legfőbb hívószavak mindkét generáció esetében az angolaiság legitimálása, a függetlenség, a nacionalizmus, a háború és a gyarmati múlt visszautasítása.7 Venâncio szerint a „nacionalizmus korával” történő szakítás határozza meg a kortárs angolai irodalmat, amely a gyarmati és az azt követő, hosszú polgárháború helyett sokkal inkább a globalizáció és a neoliberális áramlatok térnyerésére reflektál. Ondjaki életműve valahol a két paradigma között helyezhető el. Viszonya a gyarmati és polgárháborúhoz alapvetően más, kevésbé tragikus, mint a nacionalista íróké, hangja nem ideologizált, politikus, viszont előszeretettel használja háttérként a ’80-as, ’90-es évek Angoláját, egy olyan átmeneti időszakot, amelyben a nacionalista eszmék mellett már megjelenik a globalizálódó világ képzete is.

Luzofón posztkolonialitás

Az alapvetően angolszász eredetű és ihletésű posztkoloniális elmélet kibontakozása a ’80-as, ’90-es évekre tehető. A portugál nyelvű afrikai országok irodalma mindazonáltal felveti azt a kérdést, hogy mennyiben alkalmazható a poszkolonialitás diskurzusának angolszász modellje a volt portugál gyarmatrendszer kontextusában. A posztkoloniális elmélet keresztapja, Edward Said felhívja a figyelmet arra, hogy az európai nemzetek különböző gyarmatosítási stratégiái alapvetően más posztkoloniális szituációkat hívnak életre, kérdésessé téve ezáltal az elmélet alkalmazhatóságát és elterjedését. Francia kontextusban például egészen a 90-es évekig várni kellett egy átfogóbb, kritikai tanulmánykötetre (Jean-Marc Moura: Littératures Francophones et Théorie post-coloniale), mely nem csak szem előtt tartotta, hanem eminens módon alkalmazta is a frankofón környezetre a posztkolonialitás diskurzusát. Said szerint a franciák sajátos „ellenállása” a posztkolonialitás elméletének a francia birodalmi érzület társadalmi továbbgyűrűzésével van összefüggésben, illetve azzal, hogy „nem volt olyan hosszadalmas harc, minthogy a francia birodalom, néhány igen súlyos csapással ért véget”8. A portugál kultúra a salazari diktatúrával való radikális szakítás következtében alapvetően elfojtotta a birodalmi ábránd továbbélésének lehetőségét, így ez nem lehetett akadálya a posztkoloniális diskurzus térnyerésének a luzofón területeken. Ami azonban a portugál nyelvű posztkoloniális teret ab ovo megkülönbözteti a brit és a francia helyzettől, az a gyarmatosításnak egy eltérő, sajátosan portugál diskurzusában keresendő. Boaventura Sousa Santos nagyhatású Entre Próspero e Caliban: Colonialismo, pós-colonialismo e inter-identidade (Caliban és Prospero között: Gyarmatosítás, poszt-kolonialitás és köztes-identitás) című írásában kifejti, hogy a portugál gyarmatosítás egy egészen sajátos modellként tételeződik a gyarmatosító országok történelmében, köszönhetően az ország szemiperiférikus helyzetének az európai kontinensen. Portugália a XVI. századtól kezdve egyfajta közvetítő-szerepet töltött be a kapitalista Európa és a világ többi része között, a központ és a periféria, észak és dél között. Ahogy arra Eduardo Lourenço, a legismertebb és legelismertebb portugál filozófus is rámutatott, Portugália gyakorlatilag elbukta a modernitás projektjét, sosem tudott a szó legeurópaibb értelmében modern állammá válni, a modernizmus dichotómiáit (természet-kultúra, természet-technika, modern-tradicionális, stb.) nem haladta meg, azokat mintegy hibrid formában fenntartotta. A kapitalista világ perifériájára szorulva Santos szerint Portugália helyzete egyfajta gyarmati alávetettséget rajzol ki a központi hatalmak (elsősorban Anglia) viszonyában. Az európai központtól függő, annak mintegy gyarmataként tételeződő Portugália helyzete a gyarmatosításnak egy teljesen alternatív formáját termelte ki, amelyet Santos colonialismo subalterno-nak nevez (alárendelt gyarmatosítás).9 Ennek értelmezéséhez segítségül hívja a posztkoloniális stúdiumok kedvelt Prospero-Caliban oppozícióját, amelyet a portugál gyarmatosítás egy új perspektívába helyez. A kulturálisan és gazdaságilag a kontinens perifériájára szorított Portugália Európa nézőpontjából és viszonyában Caliban, egy olyan premodern entitás, amely rászorul a gyarmatosítás narratívájára, ezzel egyidőben saját gyarmataival szemben pedig Prosperoként, a hatalom és a diskurzus birtoklójaként, uraként viselkedik.10 Az identitásnak ez a meghasonlottsága, kettőssége jellemzi a portugál gyarmatosítás jellegzetes modelljét. A luzofón kolonizáció tehát eleve egy hibrid és ambivalens struktúra. A gyarmatosító-gyarmatosított egyoldalú dichotómiájából történelmi szükségből elmozduló portugál kolonizáció mérsékelten kapitalista modellje a bizonytalanság és a keveredés tengelyei mentén határozódik meg. Bizonytalan, mivel a gyarmatosító hatalom Caliban és Prospero egyszerre; kevert, mivel ezt a rendhagyó gyarmatosítást a gyarmatosító és a gyarmatosított elkeveredése jellemzi. A luzotropikalizmus XX. századi koncepciója, melynek kidolgozója a brazil Gilberto Freyre, a keveredés ideálját a portugál kolonizáció humanista ideológiájának kulcsmotívumaként mutatta fel. Noha Freyre koncepciója a portugálok humánus, barátságos, sőt szinte harmonikus gyarmatosításáról, amely a kezdetektől fogva imperatívuszként állította önmaga elé a gyarmatosított népekkel való elkeveredést, egy mesterségesen megképzett metanarratíva, amelyre a Salazar-diktatúra is folyamatosan rájátszott a gyarmatrendszer fenntartása érdekében, a luzotropikalizmus alapgondolatának számító keveredés azonban történelmi tény, ahogy történelmi tény az is, hogy ez az ambivalens és hibrid gyarmati szituáció egy rendhagyó posztkoloniális helyzetet hív életre a birodalom széthullása után. A posztkoloniális állapot egyik leggyakrabban emlegetett hívószavának számító hibriditás (Bhaba) tulajonképpen inherens módon van beleírva magába a gyarmatosítás portugál stratégiájába. A portugál kolonizáció alternatív fejlődésében emellett komoly szerepet játszott a kolóniák nagyfokú földrajzi szóródása négy kontinensen és magán kontinenseken belül is. Afrika esetében nem beszélhetünk egy földrajzilag egybefüggő portugál gyarmatterületről; a kolóniák a kontinens legkülönbözőbb részein helyezkedtek el, nem volt köztük közvetlen kapcsolat, ami megnehezítette a gyarmati hatalmi és ellenőrző-diskurzusok abszolút érvényesítését.

A posztkoloniális állapot partikuláris jellegét a volt portugál gyarmatok esetében tovább erősítik azok az elsősorban XX. századi történelmi kondíciók, változások, amelyek nem, vagy csak minimális mértékben érintették az angol és a francia gyarmatterületeket. Gondolok itt elsősorban a példátlanul hosszú 1961 és 1975 között dúló gyarmati háborúra, amelyben a multiraciális értelmiség, a kreol vezetőréteg, az önmagát angolainak, vagy mozambikinak deklaráló portugál származású fehérek a fekete lakossággal összefogva küzdöttek a gyarmati elnyomás ellen,11 valamint a függetlenség elnyerése utáni hidegháborús stratégiára, melynek során Angola a szovjet érdekszféra vonzáskörzetébe kerülve a szocializmus afrikai térnyerésének egyik legszilárdabb bástyájává vált. A Salazar-Caetano diktatúrát megdöntő, 1974-es szekfűs forradalom után megkezdődő dekolonizáció szintén rendhagyó módon folyt le. Egy elkapkodott és példátlanul gyors dekolonizációs stratégia és paranoia keretében pár év leforgása során több mint félmillió portugál hagyta el az afrikai gyarmatokat,12 ezzel komoly posztkoloniális vákuumot okozva a függetlenségüket elnyert államokban: a gyarmatosítókkal együtt hirtelen felszívódtak azok a diszkurzív struktúrák, amelyek meghatározták az afrikai országok koloniális identitását. Mindebből az következik, hogy Angola és az afrikai portugál nyelvű országok esetében a posztkolonialitásnak egy egészen sajátos formája alakult ki, amely egy sajátos posztkoloniális irodalmat termelt ki.

 

Angola és a történelmi tapasztalat

Patrick Chabal, az első afrikai-portugál irodalmaknak szentelt, angol nyelvű tanulmánykötet szerkesztője felhívja a figyelmet arra, hogy ezeknek az irodalmaknak a megértéséhez és tanulmányozásához elendeghetetlen a történelmi háttér ismerete13. A posztkoloniális angolai irodalom nem csak háttérként használja a gyarmati háború, a függetlenség és az azt követő polgárháború történelmi tapasztalatát, hanem ezt a tapasztalatot folyamatosan tematizálja, egy reflektált szinten kimozdítja. Tulajdonképpen a történelem tapasztalata, a gyarmati múlt, a bizonytalan jelen és a még bizonytalanabb jövő problematikája áll az angolai irodalom szívében. A szövegek obszesszív módon térnek vissza a háború traumatizáló képzetéhez. Ondjaki, már a függetlenedés után született első irodalmi generáció egyik legmarkánsabb hangjaként eltávolodik a gyarmati háború traumájának obszesszív újraszcenírozásától; szövegeit abba a meghökkentő történelmi pillanatba írja bele, amikor a szocializmus ideológiája és retorikája a maga teljességében jelent meg az afrikai országban. Az Ondjaki szövegek történelmi referenciája a 80-as évek végének Angolája; ennek a referenciának az értelmezéséhez azonban vissza kell menni egészen a gyarmati háború éveibe. A négritude-mozgalom komolyabb térnyerésén és a gyarmati státuszból felszabaduló afrikai országok felszabadulási hullámán felbuzduló Angola 1961-ben indította a portugálok elleni gyarmati háborút. A birodalmi eszme fenntartásához kategórikusan ragaszkodó Salazar-rendszer a zavargások megkezdődése után kiadta a luzofón világban azóta elhíresült jelszót: „Angolába a haderőinket, gyorsan!” („Para Angola rapidamente e em força!”) . A salazari mondat a gyarmatrendszer ideáljához való görcsös ragaszkodás jelölőjeként egy 14 éven át tartó véres gyarmati háborút jelentett be. Angolai részről a felszabadításért folyó küzdelemben alapvetően három nagyobb militáns mozgalom vett részt. Az egyes felszabadítási mozgalmak nyelvi, etnikai és területi bázisúak voltak. Az ország középső és déli részén, Huambo és Bié tartományokban koncentrálódó ovimbundu lakosság az umbundu nyelvet beszéli, ez a népcsoport képezte az UNITA (União Nacional de Independência Total de Angola – Nemzeti Únió Angola Teljes Függetlenségéért) bázisát. A főváros Luanda környékén, Malanjében és a Cuanza-völgy vonzáskörzetében élő, kimbundu nyelvű mbundu törzs az MPLA (Movimento Popular de Libertação de Angola – Angola Felszabadítása Népmozgalom) magja, míg az ország északi tartományaiban, elsősorban Uige és Zaire területén őshonos, kikongo nyelvű bakongók a függetlenségi harcot kirobbantó FNLA (Frente Nacional de Libertação de Angola – Angola Felszabadítása Nemzeti Front) etnikai alapját jelentették. 14 A felszabadítási mozgalmak mögött azonban nem csak a különböző etnikai csoportok álltak, a hidegháború által polarizált két szuperhatalom ideológiailag és katonailag is támogatta a portugálok ellen folyó guerilla-harcot. Míg az Agostinho Neto vezette marxista MPLA a Szovjetunió és Kuba egyoldalú támogatását élvezte, a Jonas Savimbi nevével fémjelzett UNITA kezdetben a maoista ideológiával kacérkodott, majd folyamatosan egyre inkább a másik oldal felé tolódott, így végül az Egyesült Államok és az egyértelműen Amerika-orientált Dél Afrika lett az ideológiai és pénzügyi hinterland-ja. Roberto Holden FNLA-ja kezdetben szintén az Amerika-szimpatizáns Mobutu-féle zairei rezsimmel ápolt szorosabb kapcsolatokat, a három nagy guerillamozgalom közül a legkisebbként, azonban hamarosan felmorzsolódott a harcokban. A Salazar-rendszer összeomlása a gyarmati háború végét jelentette a portugál területeken. Az 1975-ben függetlenedő Angolában ellenben korántsem értek véget a harcok. A hatalmat a szovjetszimpatizáns MPLA kaparintotta meg, az ország első miniszterelnöke Agostinho Neto lett, Angola, így a Szovjetunió afrikai szövetségeseként, egy új marxista-leninista mintaállammá alakult. A rivális UNITA azonban nem nyugodott bele abba, hogy ki lett zárva a hatalomból és tovább folytatta a harcot a regnáló MPLA ellen. A gyarmati háború a függetlenség után egy véres polgárháborúba csapott át, Angola pedig a hidegháború egyik legkonkrétabb helyszínévé vált. Amerika a szovjetszimpatizáns, szocialista Neto-kormány ellenében folyamatosan támogatta a rivális UNITÁ-t, így Angola elkerülhetetlenül a két szuperhatalom ideológiai küzdelmének gyújtópontjába került. A hidegháborús stratégiának megfelelően a szocialista Kuba Angolát, míg az Amerika-szövetséges Dél-Afrika Savimbi UNITA-ját biztosította. Kuba nem csak katonai erőket vezényelt az országba, hanem Angola kulturális és ideológiai fejlődésének jegyében szakembereket és főleg tanárokat küldött szövetségesének.

 

Ondjaki világa

 

A kubai segítséggel kiépülő szocialista rendszer és az eközben folyó polgárháború, egyszóval a ’80-as évek történelmi valósága képezi az Ondjaki művek alapját. Ez a történelmi referencia rajzolja ki az angolai író leghíresebb regényének, a Bom dia camaradas-nak (Jó reggelt elvtársak, 2001), az Os da minha rua (Akik az én utcámban élnek, 2007) című novelláskötetnek és utolsó regényének az Avó Dezanove e o segredo do soviético-nak (A tizenkilences nagymama és a szovjetek titka, 2008) sajátos világát.

Visszacsatolva a posztkolonialitás luzofón koncepciójához Prisca Augustoni és Anderson Luis Viana gondolatait megidézve kijelenthető, hogy a posztkoloniális elméletek központi fogalmaként tételeződő identitáskérdés Angola esetében egészen árnyalt és komplex formában merül fel.15 A portugál kolonizációs modellek gyors felszívódása után az ország egy kívülről jövő, mesterségesen felvett szocialista politikai- és identitás-struktúra keretei között igyekezett meghatározni önmagát, az UNITA és a polgárháború fantomja, azonban folyamatosan elbizonytalanította ennek az identitásnak a létjogosultságát. Egy másik, súlyos tényező a posztkoloniális identitásalakzatok lehetőségének szempontjából az az egész afrikai kontinenst érintő probléma, hogy a gyarmatosítás, majd a Berlini konferencia keretében kialakított országhatárok nem vették figyelembe az etnikai, vallási, törzsi és nyelvi szóródást. Angola, mint a legtöbb afrikai ország, számtalan nyelvileg és etnikailag különböző népcsoportot foglal magába, ami megnehezíti egy új identitás kialakítását. A politikailag kettészakított ország nem tudta beváltani a függetlenedés ideálját, nem alakult ki egy a szabadság és a függetlenség eszméire alapozott, posztkoloniális identitás. Augustoni és Viana 2010-es cikke szerint az ország még mindig egy sajátos határidőszakban mozog a kolonialitás és a posztkolonialitás között; egy új posztkoloniális kulturális identitás kialakításában a legnagyobb szerepe pedig az irodalomnak van.16 Chabal hasonlóképpen kihangsúlyozza az irodalom identitásteremtő képességét és szükségességét, ezt egyenesen az afrikai-portugál irodalmak kulcskérdésének tartja.17 A legújabb írógeneráció képvieslőjeként Ondjaki, ahogy már említettem, nem a gyarmati és a polgárháború borzalmaira reflektál, mint Luandino Vieira, vagy éppen José Craveirinha, nem a gyarmati múlt újraírásának lehetőségében keresi az új identitás alapját, mint Pepetela, sokkal inkább az MPLA hatalomra jutásával berendezkedő szocialista rezsim és hatalom mesterséges identitásmodelljét dekonstruálja. Ondjaki szövegeiben nem a „végtelen háború” (guerra sem fim) pepetela-i tragikuma jelenik meg, amely az idősebb író szerint olyan szinten traumatizálta a nemzetet, hogy Angolában gyakorlatilag nincsenek normális emberek18, hanem sokkal inkább az afrikai, marxista rezsim abszurduma. Ez nem jelenti azt, hogy a polgárháború képe teljesen hiányozna Ondjaki műveiből. A polgárháború jelen van, de nem a trauma és a tragikum perspektívájából íródik bele a szövegekbe.

 

– Jó reggelt, elvtársak!

A 2001-es Bom dia Camaradas, a 2007-es Os da minha rua és az azt követő Avó Dezanove e o segredo do soviético meglátásomban egy összefüggő ciklust alkot a verses és novelláskötetekben, regényekben és drámákban is bővelkedő, kiterjedt Ondjaki életművön belül. A három művet az azonos helyszín kronotoposza (Luanda Praia do Bispo negyede), a nagyrészt azonos szereplők, a tematikus motívumok vissza-visszatérése és az autodiegetikus gyereknarrátor személye köti össze. Az alábbiakban az író legismertebb regényeként elkönyvelt Bom dia Camaradas bemutatására vállalkozom, a megállapítások nagy része azonban érvényes lehet a másik két szövegre is. A regény központjában a sokáig névtelen gyereknarrátor első személyben elbeszélt tapasztalatai állnak. A szöveg két nagyobb részre van osztva, az első rész öt, míg a második négy fejezetből áll. Véleményem szerint az egyes fejezetek olvashatóak akár novellákként is, mint a későbbi Os da minha rua című elbeszéléskötet; novellákként melyeket a gyereknarrátor perspektívája és kalandjai kötnek össze egy komplexebb novellaciklussá. Az orális hagyománnyal szorosabb viszonyban álló afrikai irodalmak, pont az oralitással vállalt nyílt kapcsolat miatt sokkal inkább a kispróza műfajait kultiválják. Ez alól Ondjaki életműve sem kivétel, mind a Bom dia Camaradas, mint az Avó Dezanove novellaszerű fejezetekből épül fel, terjedelmüket tekintve pedig inkább kisregényekként definiálhatóak. A narrátor nevét csak a regény második részében tudjuk meg, a Ndalu név egyezik az író polgári nevével, így Ondjaki egy érdekes referenciális játékot indít be, amely akár a pszeudo-autobiográfia peremterületére is sodorhatja a regényt. A szöveg helyszíneinek és szereplőinek egytől egyig megvan a nevek szintjén egyértelműen egyező referenciális háttere, a szereplők az író családtagjainak, gyerekkori barátainak, tanárainak a nevét viselik. A referenciális játékot Ondjaki tovább fokozza a honlapján közzétett fotókkal a regényszereplőként felbukkanó családtagokról, barátokról.19 A referencialitás keretével való játék a valóság és a fikció határainak elbizonytalanítása, pontosabban fogalmazva a valóság fikcionalizálása, „regényesítése”,”felnagyítása” inherens részét képezi magának a szöveg világának is. A narrátor ugyanúgy, mint a többi szereplő szereti felnagyítani, kiszínezni a valóságot, a mindennapok történéseit; a valós eseményeket színes és megkapó story-vá alakítani. Maga a narrátor meg is állapítja egy helyen, hogy „Luandában mindenki, akit ismerek felnagyítja, kiszínezi a történeteit”20.

A regény alapját tulajdonképpen a gyereknarrátor banális mindennapjai alkotják. Szinte majdnem minden fejezet a narrátor ébredésével kezdődik és egy-egy nap történései körül forog. Ndalu világát az iskola és a család közege határozza meg; a családi ház, annak környéke és az iskola vonzáskörzete alkotják a regény elsődleges terét. A narrátor interakcióit a családtagok, a tanárok és az osztálytársak keretezik. Ebben a jellegzetesen gyermeki világban csapódik le az adott történelmi pillanat esszenciája. Az MPLA szocializmusát és a polgárháborút a narrátor nem a tragikum és a trauma tengelyei mentén konstruálja, hanem egy humorosan kritikus magatartás koordinátái között éli meg. Gyermeki őszintesége mögött egyfajta kritikus diszpozíció fedezhető fel, mind a szocialista jelennel, mind a gyarmati múlttal kapcsolatban. A gyereknarrátor őszintén és nyíltan kérdez rá a hatalom és az angolai szubjektum viszonyára. A regény egy példaértékűen posztkoloniális kérdéssel kezdődik, amelyet a narrátorfiú António elvtársnak, a család szakácsának szegez: „De António elvtárs, hát nem jobb egy szabad országban élni?” Az angolai szakács identitásába azonban olyan mélyen íródott bele a kolonialitás szimbolikus rendszere, hogy válaszában nosztalgikusan tekint vissza a gyarmati évekre, amikor még a portugálok irányították az országot, tiszták voltak az utcák, rendesebben jártak a buszok és mindig lehetett kapni kenyeret a boltban. Ebből a koloniális nézőpontból, amelyet az alávetett gyarmati szubjektum a szimbolikus erőszak működési struktúráinak köszönhetően önmagáénak tekint, António képtelen kihátrálni a történelmi mező változásával és a gyermek egyre provokatívabb kérdéseivel végül jellegzetes mosolyát szegezi szembe. Ndalu bármennyire is provokálja a gyarmati helyzettel kapcsolatban Antóniót, nem tudja kimozdítani a portugálokat legitim uralkodóként elismerő koloniális szubjektumpozícióból. Mivel Antóniótól nem kapott kielégítő választ a kérdéseire, a gyereknarrátor a család egy másik alkalmazottját João elvtársat, a sofőrt kezdi el faggatni a gyarmati időkről. João alapvetően más magatartást mutat, mint a gyarmati szituációt nosztalgikusan visszakívánó António, nem ismerte fel, nem értette meg pontosan az uralkodó viszonyokat és hatalmi struktúrákat: „Sokan mondják, hogy az ország más volt akkor, nem tudom…”. A szöveg ettől a kérdésfelvetéstől elmozdulva a továbbiakban nem a gyarmati múltra, hanem az annak következményeként kialakult posztkoloniális jelenre kérdez rá. 21 A regény egy sor olyan szituációt vonultat fel, amelyben a szocialista rendszer és a szubjektum viszonya tematizálódik. Simone Pereira Schmidt szerint a Bom dia camaradas egyenesen az MPLA szocializmusának keretei között megalkotott nemzeti narratívát olvassa újra kritikus szemszögből.22 A politikai rendszer működésének realitása és visszásságai a gyereknarrátor perspektíváján keresztül ironikus felhangokat kapnak. Ndalu a nemzeti rádióban, az iskolások néphez szóló üzenetét közvetítő műsorban nem a saját maga által írt üzenetet olvassa fel, hanem egy elérakott, előre megírt, átideologizált szöveget kell hogy felmondjon. Az iskolában már előre bejelentik az oktatásügyi biztos meglepetéslátogatását, és amikor a gyerekek rákérdeznek, hogy mitől meglepetés az előre megszervezett látogatás, a tanár értetlen rendreutasítással válaszol. A diktatúra perverz logikája érhető tetten ezekben az apró epizódokban.

A diegézis két hangsúlyos pillanata meglátásom szerint a Portugáliába szakadt nagynéni látogatása és az iskolában kitörő tömegpánik jelenete. A nagynéni visszatérése a diktatorikus szocializmus és a demokrácia oppozícióját rajzolja ki. A portugál viszonyokhoz szokott Tia számára az angolai rendszer realitása érthetetlen és idegen, nem érti az uralkodó társadalmi kódokat. Értetlenül fogadja a hatalmi működés sajátos struktúráit, demokratikus hátterének köszönhetően megdöbbenéssel kezeli a szimbolikus szabályozás imperatívuszait. A nagynéni világlátásának idegen az, hogy a legjobb strandokat csak a szovjetek és a pártképviselők használhatják, hogy a kocsikkal félre kell állni ha az elnök közeledik az utcákon, hogy nem lehet bárhol bármit lefotózni, mert az államrendőrség elkobozza a gépet. Mindez a narrátornak magától értetődő realitás, számára az a megdöbbentő amit a nagynéni mesél Portugáliáról. A kulturális kódokból származó feszültséget minden esetben a humor minősége oldja fel. Humoros felhangokkal telik meg az iskolai paranoia története is. A diákok egy polgárháborús guerilla-csoport akciójától tartva egy tömegpánik keretében kimenekülnek az iskolából. Menekülés közben a narrátor felfigyel a mellette kétszeres gyorsasággal, feltűrt szoknyával elfutó, sánta tanárnő groteszk jelenségére, amely a humor felé mozdítja a tömeghisztéria fenyegetését. A polgárháború realitása, az angolai irodalom talán egyik legnagyobb toposza,23 tehát jelen van a regény több szintjén is, beszivárog a gyerekek fantáziáiba, képzelgéseibe. Ott van a tömeghisztéria kirobbanását okozó félelemben, az irodalomórára megírt fogalmazásokban, a rajzszakkörön készített rajzokban, a viccekben, a nagy stroyzgatásokban, de nem tragikus eseményként artikulálódik. Talán ez az Ondjaki szövegek egyik legjellegzetesebb vonása – a fiatal író a történelem traumatikus tapasztalatát nem a negativitás, hanem a humor, a mosoly és az irónia segítségével ragadja meg. Nem véletlen, hogy egy a kolonialitás represszív valóságára vonatkozó kérdéssel kezdődő regény egy mosollyal ér véget. A regény zárójelenetében a narrátor a Luandát áztató trópusi esőt figyeli és arra gondol, mi lenne, ha az egész országban így esne. A gigantikus eső Angola megtisztulásának, a történelem terhétől való megszabadulásának szimbolikus képzetét ragadja meg, egy szabad, tiszta és boldog ország utópiáját rajzolja ki. Nem véletlen az sem, hogy a kolonialitás diskurzusával azonosuló António elvtárs még az esőjelenet előtt váratlanul meghal. Halála annak a generációnak a végét sugallja, amelyet reprezentál és amely képtelen volt kimozdulni a gyarmatosítók által rájuk erőltetett identitásmodellból. Ezzel párhuzamosan egy új generáció emelkedik ki, a gyereknarrátor és iskolatársainak, barátainak generációja, amely mentes a kolonizációs modellek fertőzésétől és egy új ország új identitásának kialakítója és hordozója lehet. A gyerekek az utópia ígéretét jelölik, a regényt lezáró mosoly pedig a pepetela-i „végtelen háború” végét. Az egyes fejezeteket nyitó ébredésmotívum új értelmet kap a szimbolikus eső és a zárómosoly fényében, és egy olyan általános, angolai ébredés ideálját tételezi, amely a nemzet újjászületését, egy új Angolát hivatott bejelenteni. A regény címében is megjelenő „jó reggelt” ennek az újjászülető Angolának szól, amely végre maga mögött tudja hagyni a kolonialitás fantomját és a szocialista rendszer abszurdumát. António elvtárs halála mellett, ami egyértelműen a koloniális stratégiákból való szabadulást jelöli, az iskolában tanító kubai tanárok is elhagyják az országot a tanév végén. A kubai tanárokkal talán a szocializmus is kivonul Angolából és az ország végre átléphet a határidőszakból egy új posztkoloniális időszámítás idejébe.

 

1 Pál Ferenc: Afrika portugál nyelvű irodalmairól. in: Nagyvilág, 2008. november, LIII. évfolyam, 11. szám, pp. 1116-1123.

2 A portugál kritika a PALOP koncepciója alatt a portugál nyelvű afrikai országok, ex-gyarmatok kulturális egységét érti. Ezzel a label-lel látják el általában a portugálul írt afrikai irodalmat.

3 Az Eötvös Kiadó gondozásában megjelent kötetet az angolai nagykövetség finanszírozta, éppenezért sajnálatos módon kereskedelmi forgalomban egyenlőre nem kapható

4 Inocência Mata: A periferia da periferia: o estatuto periférico das literaturas africanas de língua portuguesa e a dupla perifericidade das literaturas são-tomense e guineense in: Discursos. 9. Coimbra. Fev. 1995, pp. 27-36.

5 Harold Bloom: The Western Canon: The Books and School of the Ages. Harcourt Brace & Company, New York-San Diego-London, 1994, pp. 529-569.

6 Patrick Chabal (szerk.):The post-colonial literature of Lusophone Africa. C. Hurst & Co. Publishers Ltd., London, 1996, p. 6.

7 José Carlos Venâncio: Literatura angolana. Uma breve introdução. in: Mar além. Revista de cultura e literatura dos países africanos de língua oficial portuguesa. Maio 1999, p. 8.

8 Edward W. Said: Bevezetés a posztkoloniális diskurzusba. in: Bókay Antal-Vilcsek Béla-Szamosi Gertrúd-Sári László (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Osiris Kiadó, Budapest, 2002, p. 608.

9Boaventura de Sousa Santos: Entre Prospero e Caliban: Colonialismo, pós-colonialismo e inter-identidade.in: Maria Irene Ramalho – António Sousa Ribeiro (szerk.): Entre Ser e Estar: Raízes, Percursos e Discursos de Identidade. Porto, Afrontamento, 2001, p. 26.

10Idem., p. 42.

11 Russel G. Hamilton: A literatura dos PALOP e a teoria pós-colonial. http://www.oocities.org/ail_br/aliteraturapalopteoriaposcolonial.htm (utolsó letöltés 2012. jún. 8.)

12João Paulo Guerra: Descolonização Portuguesa – O Regresso das Caravelas. Publicações D. Quixote, Lisboa, 1996, pp. 113-114.

13 Patrick Chabal (szerk.):The post-colonial literature of Lusophone Africa. C. Hurst & Co. Publishers Ltd., London, 1996, p. 24.

 

14Richard Black: Angola. Clio Press, Oxford, England-Santa Barbara, California-Denver, Colorado, 1992, pp. xiv-xv.

15Prisca Augustoni – Anderson Luis Viana: A identidade do sujeito na fronteira do pós-colonialismo em Angola. in: IPOTESI, Juiz de Fora, v. 14, n. 2, jul./dez. 2010, p. 189.

16Idem., p. 192.

17 Patrick Chabal (szerk.):The post-colonial literature of Lusophone Africa. C. Hurst & Co. Publishers Ltd., London, 1996, p. 3.

18 Pepetela: Guerra sem fim. http://mnoticias.8m.com/pepetela.htm (utolsó letöltés 2012. jún. 7.)

19A rövid kommentárokkal ellátott fényképek Ondjaki hivatalos oldalán találhatóak: http://www.kazukuta.com/ondjaki/bom_dia_camaradas.html

20 Ondjaki: Bom dia camaradas. Agir, Rio de Janeiro, 2006.(az idézetek a regényből saját fordításaim – U.B.)

21 Ebből a szempontból felvetődik a kérdés, hogy mennyiben posztkoloniális regény Ondjaki szövege. Ha a posztkoloniálist szűkebb értelemben a gyarmatosítás kuturális és diszkurzív stratégiának, sémáinak dekonstrukciójaként értelmezzük, akkor Ondjaki szövegei nem kifejezetten posztkoloniális jellegűek, mivel elsősorban nem a kolonizációra, nem a gyarmatosító és a gyarmatosított találkozására reflektálnak (kivétel a regény megidézett első része). Véleményem szerint azonban az Ondjaki szövegek kronotoposzaként megjelenő 80-as évek Angolája egy posztkoloniális tér, mivel közvetlenül a gyarmatosítás és a gyarmatosító stratégiák következményeként alakult ki, illetve a klasszikus hatalmi viszonyok és az elnyomás átívelnek a függetlenedés pillanatán, így az azt tematizáló irodalom is posztkoloniális. Érdekes kérdés továbbá, hogy a szovjet és a kubai hatás mennyiben tekinthető egyfajta sajátos kolonizációnak.

22 Schmidt, Simone Pereira: Onde está o sujeito pós-colonial? Algumas reflexões sobre o espaço e a condição pós-colonial na literatura angolana. in: Abril. Revista do Núcleo de Estudos de Literatura Portuguesa e Africana da UFF, Vol. 2, n° 2, Abril de 2009, p.

23 „Inevitably, given the history of Angola since the early 1960s, one of the central themes of contemporary literature is war.” – állapítja meg Ana Mafalda Leite. Ana Mafalda Leite: Angola. in: Patrick Chabal (szerk.):The post-colonial literature of Lusophone Africa. C. Hurst & Co. Publishers Ltd., London, 1996, p. 111.