Bejegyzések kategória bejegyzései

Bejegyzések

Szata Ineko: Szánalom

1

 

Anyja, Tosiko már reggel óta talpon volt aznap, sürgött-forgott, még lába is könnyedén csusszant a szobák tatamiján.

– Mineko! Menj hamar, csináltasd meg a hajad! Majd anya rendet rak. Ja, és még valami. Ha elmész a fodrászhoz, mégse középen választasd el, inkább oldalt. Szerintem az jobban áll neked.

Tosiko szavaiban érződött a lendület, lányára, Minekóra vetett tekintete pedig úgy csillogott, mint amikor valami féltett kincsre néz az ember. Mineko kistermetű lány volt, arca fehér és kerek, gömbölyded vállakkal, huszonhat éves koránál fiatalabbnak látszott. Lehajtotta fejét, mintha anyjára bízná magát.

– De édesanya! Mit vegyek fel mára? Nyugati ruha lenne jobb? Vagy inkább kimonó? Hiszen a frizurámat ahhoz kell igazítanom.

– Ja, valóban – nézett végig Tosiko a felismerés érzésével Minekón, majd mint aki valami nehezen megfogható tárggyal küszködik, így szólt:

– Hirai úrnak vajon melyik tetszhet jobban?

– Hát… Nem nagyon mond semmit, úgyhogy nem tudom.

– A múltkor nyugati ruha volt rajtad, ugye? Akkor ma vegyél fel kimonót! A férfiak amúgy is jó véleménnyel vannak róla, ha egy nő japán viseletbe öltözik, nem igaz?

– Csak olyan kényelmetlen az a kimonóöv.

– Miket beszélsz? Ennyit igazán ki lehet bírni.

Tosiko még ezt is vidáman mondta, és gondolatban már össze is állította Mineko öltözékét.

Házuk a Tokió-Jokohama vasútvonal mellett fekvő, Tama folyóhoz közeli város gyors iramban növekedő lakóövezetében épült egy dombon. Az asszony férje egy állami hivatalban dolgozott, ám amikor meghalt, eladták addigi jocujai ingatlanjukat, majd itt építettek egy faszerkezetes tömbházat, és mellette egy családi házat, ahol az asszony két gyerekével lakott. Fia valamivel később született Minekónál, még csak a középiskola első évét végezte, ő volt azonban Tosiko támasza magányos életében.

Az asszony szerint, bár a világ valahogy színesebb lett az utóbbi időben, és a levegő is vidámsággal telinek tűnt, úgy érezte, nekik még a valahova tartozás útja sem adatott meg, és ez a tehetetlen útnélküliség igencsak nyomta lelkét. Még nem volt itt az ideje, hogy fia jövőjére bízza magát. Milyen jó lenne valami örömteli esemény a családban! Milyen jó lenne, ha megvolna az útja, hogy tartozzanak valahová. Ezt az utat pedig ebben a családban csak Mineko nyithatja meg. a lány a főiskola elvégzése után egy kereskedelmi vállalatnál dolgozott, ám Tosiko határok nélküli álmai miatt abbahagyatta vele a munkát, és az eladó lányság zarándoklatára fogta. Mineko ráadásul nem is igen szeretett a vállalatnál dolgozni. Az első két-három házassági ajánlat aztán nem tetszett Tosikónak.

– Nem várom el, hogy akár Kazuhiko kedvéért is kijavítsd a hibáidat. Biztosan megtalálod a megfelelőt – mondta Tosiko Minekónak, miközben szemében mély gondolatok fénye csillogott, így egyszer csak Minekót is rabul ejtette anyja előbbi kívánsága. Hasonlított ez az ókori dinasztikus kor azon anyáinak érzéséhez, akik támasz nélkül maradt lányuk boldogulását kívánták, és kettejük esetében sokkal inkább voltak életszerűek az elvárások, mintsem valóságtól elrugaszkodottak.

Ez a házassági ajánlat éppen elég volt ahhoz, hogy szárnyakat adjon Tosiko álmainak. Először is mindennél örvendetesebb volt számára, hogy az illető annak a hivatalnak fiatal munkatársa, ahol azelőtt férje dolgozott. Férje halála után megszakadt kapcsolatuk a hivatallal, és Tosikónak az volt az érzése, hogy ez által a világtól is elszigetelődtek. Ha ez a házasság létrejönne, családja újra kijut a napfényre. Fia jövőjét is bebiztosíthatja vele, és a férfival kapcsolatos benyomásai is pozitívak voltak a találkozás alkalmával. Vékony, középmagas termetű, jó modorúnak látszó fiatalember volt, ráadásul jó hírű egyetemen végzett. Családi körülményei is kedvezőek voltak. Azt mondta, anyjával él, de csak amíg meg nem nősül, az asszony utána visszaköltözik szülőhelyére, elsőszülött fiához.

Már az is csodaszámba ment, hogy belibbent a képbe ez a történet, amely olyan volt, mintha lefestették volna. Mégis megvolt az oka, a kiszemelt, Hirai Sózó azonban másodszor nősült. A házasságközvetítő elmondása szerint az előző felesége, akitől az esküvő után három évvel elvált, szerette a fényűzést, más szóval nem illettek össze. A tény, hogy Hirai Sózó másodszor házasodik, a többi körülmény mellett nem sokat nyomott a latba. A házassági tárgyalás azonban az első találkozást követően nem haladt előre. Mivel a másik fél szándékai bizonytalanok, jobb lenne beszüntetni a tárgyalást – javasolta a házasságközvetítő. Ez pedig burkolt elutasítást jelentett. Tosiko először megkövült arccal hallgatta, ám hirtelen nyugodt hangon megszólalt:

– Egy sikertelen házasság után bizonyos fokig pesszimistává válhat az úr, nincs igazam? Hiszen egy férfi esetében is jelentős negatívum egy második házasság. Természetes, hogy a másik fél bizonytalan.

Eközben Tosiko fejében egyetlen gondolat járt. Mineko pedig nem értette anyja magatartását, mitől lett ilyen hirtelen nyugodt, és valami leheletnyi ellenszenvféle érzés fogta el. Úgy látszott ugyanis, Tosiko teljesen figyelmen kívül hagyja Mineko elkomorult hangulatát. Mineko elégedetlen volt vele, hogy anyja, akinek a találkozás után szintén elnyerte a tetszését a férfi, és végig reményteli érzéseket táplált benne, most ilyen higgadt tudott lenni. Amikor aztán belépett Mineko szobájába, Tosiko arckifejezése kemény volt, mintha meredten bámult volna valamit. Mineko Tosiko léptei hallatán gyorsan kezébe vette kötőtűit, és kötni kezdett, rá sem nézett anyjára.

– Mineko! – szólalt meg halkan Tosiko, és leült mellé.

– Mineko! Nem szabad csüggedned amiatt, amit ma Mijaucsi asszony mondott. Hiszen ő mint házasságközvetítő mondta ezt, de ahogy maga is elmondta az elején, ő csak bemutatja nekünk a partnert. És ő nem is igazán olyan ember, aki összegzi a mondandóját. Ráadásul épp Mijaucsi asszony volt, aki azt mondta: – A bemutatás után mindent a felek egymás közt, emlékszel? Nos, ez a Hirai úr pedig, hisz másodszor nősül, miért ne lenne távolságtartóbb a nőkkel szemben, nem? Anya legalábbis így gondolja. Ebből a szempontból egy kicsit sajnálom őt – Tosiko megittasult a gondolattól, amire az imént eljutott. – Mineko! Az lesz a legjobb, ha legközelebb személyes találkozót kérsz Hirai úrtól. Bízzál anyában! Nem szabad elhagynod magad. Hiszen te képes vagy rá. Anya veled van. Csodálatos dolog ám szeretni valakit.

Anyja szavaitól Mineko egyre nyugtalanabb lett.

– Hogy tudnék tőle találkozót kérni? – kérdezte Mineko, aki ekkorra már egészen kétségbeesett. Tosiko szánalommal nézett lányára.

– Miket beszélsz? – válaszolt – Nem tudtad, hogy a mai fiatalok milyen szabadon cselekszenek? Szedd össze magad! Ha bemész a hivatalba, máris találkozhatsz vele, nem?

– És ő nem fog csodálkozni?

– Egy férfi – azt mondják – nagyon örül az ilyen alkalmaknak. Hirai úr megsebzett lelkét pedig te meg fogod vigasztalni.

– Én… megpróbálok találkozni vele.

Feltörő érzéseitől Minekónak is elevenség ült ki arcára.

– Így van – bólintott Tosiko, és még titokzatosan mosolygott is, ahogy Minekóra tekintett.

– Mondtam, hogy mindenkinek magának kell megszereznie a boldogságát. És nekünk is van jogunk a boldogsághoz, nem igaz? Mineko! Neked megvan hozzá a képességed.

– Azért egy kicsit félek.

– Csak bátorság!

Anya és lánya, a két nő elhatározásukban eggyé váltak. Különösen Tosikót villanyozták fel különböző gondolatai. Miközben Minekót lelkesítette, úgy érezte, lángolnak benne az érzések. Nyilvánvaló volt, hogy ezt a Hirai nevű fiatalembert már Mineko leendő vőlegényének tekintette. És ebben egy cseppet sem kételkedett. Tosiko szíve azonban úgy zakatolt, mintha még meghalt férje mellett sem tapasztalt érzéseket ismerne most meg. Attól is megittasult, ahogyan Hirai mint férfi pszichéjét igyekezett megfejteni. Maga akarta megragadni az emberi érzések apró részleteit. Szavai pedig egyre élénkebben pattogtak. Egyszer lány korában egy barátnője, akiről úgy gondolta, nem különösebben szebb nála, őrülten szerelmes lett egy jóképű, nagyszerű férfiba, majd végül összeházasodtak. Akkor ezt is furcsának találta, azonban könnyen megmagyarázható: az a lány volt elszántabb, mindössze ennyiről volt szó. Ez is azt példázza, hogy az emberi lélek apró részleteit utólag érti meg az ember. Ha minden mást félretesz, egészen biztosan magához láncolhatja partnerét. Előfordult, hogy amikor Tosiko elégedetlen volt férjével, megbánta, mennyire alkalmazkodott hozzá, mintha ezt a hibáját sosem tudná helyrehozni. Ezek a dolgok most újra eszébe jutottak. Minekónak tavaly ősszel kezdődött a szóban forgó házassági tárgyalása, Tosiko pedig felkészült rá, hogy saját kezével irányítsa azt. Már fél év eltelt azóta. Mineko ez alatt havonta nagyjából egyszer vagy kétszer találkozott Hiraival. Előfordult, hogy azzal ment haza: Hirai aznap nem ért rá találkozni, ám Mineko ilyenkor sem volt különösebben lehangolt, és egyre inkább megszokta, hogy Hirairól beszéljen. Tosiko pedig eltelt a jövőbeli derűs tervekkel, biztos volt benne, hogy minden az elképzelései szerint alakul. Végtelen boldogságot okoztak ezek a gondolatok magányos lelkének. Aztán egyszer csak aggodalma nyughatatlansággá nőtt, mígnem egy este elküldte Minekót a találkozóra.

 

2

 

A város ezen a kora tavaszi alkonyon – hiába voltak hosszúak a nappalok – már esti kivilágításban úszott. A Toranomon városrésznek ezen a környékén végeérhetetlenül haladt a munkából hazatérő emberek sora a kávézó ablaka előtt. Mineko az ablak mellett ült, szemben a bejárattal, rózsaszín kimonókabátjának nyakát gondosan felemelte. Már fél órája várt. Nem azért, mert Hirai Sózó késett, a lány jött korábban. Elégedettnek érezte magát, amiért vár valakit. Időnként összeszorította apró ajkait, és körbepillantott a helyiségben. „Nézzenek meg engem!” – még ennek öntudata is tükröződött arckifejezésében. Édes óra volt ez számára. Mostani érzései nem függtek Hiraival való korábbi találkozásaitól. Ez pedig Mineko különleges érzületének köszönhető. Így hát amikor Hirai Sózó megjelent, és jól láthatóan szigorú arccal, a lány arra sem reagált.

            – Már vártam önre.

            Mineko kedves mosollyal nézett fel Hiraira. A férfi nem válaszolt, csak rendelt két kávét, és komoly arccal tekintett a lányra. Ott volt azonban a lány mosolya, amely egy pillanatra zavarba ejtette Hirait. Cigarettát vett elő, majd miután visszapattintotta az öngyújtót, úgy tett, mintha valóban cigarettázna, és újra ránézett Minekóra.

– Miért jött ma el?

– Hogyan?

– De hát már a múltkor is mondtam: még ha maga el is jön, én nem fogok találkozni magával.

– Nahát! De hiszen…

– De hiszen? Micsoda?

– Ön mégis eljött, Hirai úr, nem igaz?

– Ma csak azért jöttem, mert már unom ezt az egészet, és még egyszer világosan meg szeretném mondani magának.

– Értem – válaszolt lágyan Mineko. Hirai szeme Mineko finom, ellenállás nélküli válasza hallatán olyan lett, mintha valami különös dolgot látna.

– Legjobb lesz, ha kimegyünk. Beszéljük meg útközben!

– Nem vacsorázunk meg valahol? Van nálam egy kis pénz.

– Nem, hagyjuk!

Az elején Hirai egyszer együtt vacsorázott Minekóval. A férfi szándéka most az volt, hogy kitörölje az emlékezetéből, hogy egyszer ilyen is megtörtént, ám még nem vette észre, hogy Mineko azt a vacsorát a maga módján értelmezi. És a lány ma is olyan volt, mint akkor.

– De hát miért? Édesanyám azt mondta, hogy ezúttal én hívjam meg önt vacsorára.

– Mondtam, menjünk ki!

Amikor Hirai fizetett, és kiléptek a kávézóból, Mineko könnyedén vállára terítette csipkés kendőjét, ezzel is próbálva elnyerni a férfi tetszését. Már annak a ténye is elérzékenyítette, hogy Hirai oldalán megy. A férfi ekkor gyors léptekkel elindult.

– Mineko kisasszony! Mit szokott mondani rólam az édesanyjának?

– Ő egy igazi anya. mindig bízik bennem.

– Nem ezt kérdeztem. Persze, hogy úgy van, ahogy mondja. Viszont a múltkor is mondtam már, nem emlékszik? Hogy nem találkozhatok magával többet. Nem mondtam elég világosan? Erről is beszélt édesanyjának?

Mineko ekkor ajkába harapott, és nem válaszolt. A lány ezt nyilvánvalóan titkolta. „Mi az? Hisz csak megértette” – ültek ki Hirai arcára gondolatai. A férfi ettől úgy érezte, megmenekült.

– Kellemetlen lenne számomra, ha édesanyja valamit félreértene.

– Édesanyám sajnálatra méltó teremtés – adott ismét kitérő választ Mineko. „Jaj, már megint ezt csinálja” – gondolta Hirai, és ezúttal ő fűzte tovább a lány szavait.

– Milyen értelemben sajnálatra méltó?

– Tiszta lelkű, talán inkább így mondanám. Még most is van benne valami a lányos bájból.

– Attól még nem lesz szánalomra méltó, nincs igazam?

– De, igen. Mindegy. Mi, anya és lánya hasonlítunk egymásra – mondta végül Mineko, és halkan felnevetett.

Hirai egy ideig elhallgatott. Ez kellemetlen – gondolta. Mineko megfoghatatlan, huszonhat évesen is ártatlan lelkével, vagy inkább érzületével a férfi ez idáig már néhányszor találkozott. És mivel tudja, hogy a lány apja életében igen magas pozícióba jutott a hivatalban, tartózkodóbb volt: úgy gondolta, úgysem tud ellene mit tenni. Ráadásul a lány megkedvelte őt, így nem is akarta megbántani. Végig azt gondolta, Mineko egyszer majd megérez mindent. Amikor azonban rájött, hogy ez nem így van, világosan ki kellett nyilvánítania elutasítását.

Mindenekelőtt a legfontosabb, hogy Hirai ez év elején máshonnan is kapott egy házassági ajánlatot. A férfi pedig az iránt a lány iránt mutatott gyengéd érzelmeket. Fájdalmasnak találta azonban, hogy ezt kinyilvánítsa Mineko felé, így inkább nem szólt róla. Ennyire viszont már talán nem érezhetett vele együtt.

– Mineko kisasszony! Ma azért jöttem, hogy elmondjam magának még egyszer, amit a múltkor, mivel úgy láttam, nem értett meg.

– De én nem is szeretném megérteni. Ha ugyanarról van szó.

– Nos, azzal nehéz helyzetbe hoz.

– Miért?

– Hogy miért? – kérdezett vissza meglepetten Hirai.

– Igen – bólintott erre is Mineko.

– Nem fogja fel, hogy azért kerülöm, mert nem kívánok magával találkozni? Nem akartam magát megbántani. Mégis el kell mondanom valamit.

– Nos, szeretném hallani.

– Úgy néz ki, hamarosan megnősülök. Kérem, ne értsen félre! Nem magával.

– Én is gondoltam, hogy nem velem. Édesanyám viszont nem így gondolja. Ő beleélte magát, hogy ön feleségül vesz engem. Ezért sajnálom őt.

– De miért? Már kezdettől fogva mondtam, hogy nem áll szándékomban magát feleségül venni. Miért gondolja édesanyád mégis ezt?

– Ő most boldognak érzi magát – mondta Mineko maga elé, és lesütötte szemeit. Mineko előbbi szavaiban Hirai először érezte meg, mekkora nyomás alatt áll a lány, és valami szánalomféle érzés fogta el iránta.

– Kérem, mondja el édesanyjának! Erről van szó, Mineko kisasszony, úgyhogy kérem maga is értse meg! Maga kedves lány, egyszer biztosan boldog lesz. Én legalábbis ezt kívánom. Nos, a viszontlátásra! A metrólejáróig azért elkísérem.

Hirai kedvességétől Mineko – úgy tűnt – hirtelen felbátorodott.

– Hirai úr! – szólalt meg ismét, és biccentett egyet.

– Nem tehetek az ellen semmit, hogy ön megnősül. De szeretném, ha néha találkozna velem úgy, mint most.

– Nem. Ez lehetetlen. – válaszolta a férfi, mert el akarta kerülni, hogy megint belegabalyodjon a lány megfoghatatlan érzelmeibe.

– Lehetetlen? Valóban az – gondolkozott el Mineko, és megállt. – Édesanyám szomorú lesz.

Hirai arcán látszott, nehezen tudja mindezt megérteni, úgy nézett Minekóra, mintha távolról figyelné. Amikor ugyanis Mineko azt mondja, az anyja, őt magát érti alatta. Ezt pedig a lány úgy fejezte ki, hogy még maga sem vette észre.

Végre kiértek a park kerítésével párhuzamos sétányra, a metrólejáróhoz. Hirai idáig kísérte Minekót. A lány rózsaszín kabátja az utcai lámpák fényárjában úszott. Ahogy Mineko ott állt, Hirai úgy érezte, el legszívesebben elkergetné őt magától. Minekóban azonban egy szikrányi gyűlölet sem volt, csak mosolygott, azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen.

– Kezet fog velem búcsúzóul?

Hirai némán nézett Minekóra, és lassú mozdulattal nemet intett. A lány ezúttal rögtön visszahúzta kezét, és gyorsan hangnemet váltott.

– Akkor hát, a viszontlátásra!

Hangjában őszinte, lányos báj csengett, amilyet az imént édesanyjával kapcsolatban emlegetett. Hirai megint sajnálni kezdte őt, és nem tudta, megvárja-e, míg rózsaszín kabátos alakja eltűnik a lépcső alján. A férfi azonban elindult, még mielőtt Mineko visszanézett volna. Úgy érezte, ha ottmarad, nem bírna szabadulni különös bájától és szánalomra méltó sorsától, amelyen pedig úgysem tudna változtatni. Mineko búcsúszavaiban ugyanis érezte a visszhangot, mintha azt mondta volna: hamarosan találkozunk.

 

1969

 

Fordította: Fittler Áron

Bejegyzések

ELSŐ CSOKOR; MÁSODIK CSOKOR; HARMADIK CSOKOR

ELSŐ  CSOKOR

 

(  –   Fodor  András  sírjára   –  )

 

zörgőfű  –––  lednek

…   koronafürt   …   gurgolya   …

:   küllőrojt  ––––––––––––  hölgymál

 

 

 

 

MÁSODIK  CSOKOR

 

(  –   Nagy  Gáspár  sírjára   –  )

 

csukóka  –––  ciklász

…   seprőzanót   …   fogasír   …

:   tárnics   ––––––––––––   imola

 

 

 

HARMADIK  CSOKOR

 

(  –   Gubis  Mihály  sírjára   –  )

 

varjúháj  –––  rence

…   holdviola   …   kolokán   …

:   gólyaorr  ––––––––––––  hunyor

 

Bejegyzések

„kóstoló a mások életéből” (Bestseller és kritika VI.)

A Corvina Kiadó 2012-es nyári újdonsága egy regénysorozat kiadása, amelynek keretében más szerzők művei mellett Bókay János történeteivel is találkozhat az olvasó. Mindez különösnek mondható, mert olyan kötetekről van szó, amelyeket a két világháború között írtak, és közel 60 évig nem kerültek az olvasóközönség horizontjába. Kúnos László, a kiadó vezetője hangsúlyozta a sorozatot reklámozó interjúban, hogy „könnyű nyári olvasmányokról” beszélhetünk, amelyek elsősorban szórakoztató jellegűek, ugyanakkor olyan színvonalas művek, melyek időszerűek és alkalmasak az újrakiadásra.

 

A Julika, a fiúk barátja című regény elsőként 1936-ban jelent meg, de ma is különös olvasat kialakítására késztet. Tekintettel a borító képre, és valamelyest a címre is, egy női közönséget megcélzó, vidám, ugyanakkor szívet facsaró történetre számítunk. Előfeltevésünket azonban nyugodtan félretehetjük, hiszen már a cím kettősséget mutat. Bár hívogatja a romantikus lektűr regényeket kedvelő olvasót, ugyanakkor valami másféle szemléletre utal, amely elválasztja a sablonszerű történetektől. Mindezt a szöveg sokrétűsége is bizonyítja. Nem törekszik giccses és feltűnő eseményszálak felvonultatására, vagy korszakalkotó bölcsesség kimondására. Éppen ellenkezőleg. Julika, a vénlány automatikussá vált hétköznapjaiban van valami a századelő regényeinek összetettségéből. Szó sincs nehézsorsú leány talpra állásáról, romantikus ömlengésről, vagy szerelemről – kivéve a beteges rajongást a család férfitagjai iránt. Ahogyan a fülszövegben is olvasható, ebben az esetben inkább „szellemes és egyben megindító” eseménysorról van szó. Érdemes tehát azokat a karaktereket, aktusokat, vezérfonalakat kiemelni, amelyek értékelhető történetalkotási gesztust mutatnak. Mindez pedig a címszereplő alakja köré csoportosuló csomópontokban ragadható meg leginkább.

 

Mohácsi Jenő a Nyugat 1936-ban megjelent 7. számában „kitűnő jellemtanulmány”-nak nevezte a Bókay-regényt. Ezt alátámasztva elmondható, hogy Julika központi szerepe és egyben jelleme furcsa, érdekes körülmények között bontakozik ki. Szinte cselédszerepben mozog saját húga családjának házában. A fonák oldal azonban abban érhető tetten, hogy a címszereplő élvezi a szerep minden mozzanatát. Ő a ház valóságos „feje”, irányítója, nála összpontosul minden hatalom, ami a házvezetés dolgát illeti – persze mindez nevetséges formába öntve. Julika lány korában szerelmes volt húga jelenlegi férjébe, és ez a rajongó szeretet a család legkisebb fiújába, testvére gyermekébe plántálódott át, akinek nevelőanyja, barátja, cinkostársa lehet. Bókay ügyesen aknázza ki az ebből nyert előnyöket, felhasználva a gúny és az irónia alakzatait. Julika olykor esetlen, olykor határozatlan, sőt szerencsétlen alakja a humor forrása, azonban ennek hátterében egy magára maradó vénlány történetének tragédiája húzódik meg. A szereplők közül Béla, a család orvosa az egyedüli, aki megérteni és egyben összegezni próbálja Julika valódi élettörténetét: „Az öreg Béla újságot olvasott. Most felnézett az újságjából. Csendesen mondta: Nem lehetett könnyű szegénynek. Miért, maga talán sajnálja? Mindenkit sajnálok, aki magára marad.” (247.) Ennél konkrétabban és világosabban nem jelenik meg a vénlány históriája, mégis közvetve ott van a dialógusokban és a leírásokban. Talán ez a mozzanat, és vele együtt ennek érzékeny szemléltetése lendíti túl a szöveget a sablonszerű elbeszéléseken.

 

Központi szereppel bír Julika szobája is a regényben, hiszen az asszony tárgyi alakmásává válik: „Kis szoba volt, (…) de Julika nem cserélte volna el semmiféle luxusszobával. (…) valóságos hangközpont, ahová minden nesz, zaj, lárma pontosan befutott”. (19.) Az idézet újabb ismertetőjelet világít meg Julika karakteréből: a hallgatást/hallgatózást. A regény talán egyik legfontosabb érdeme ebből a hallgató-attribútumból adódik. Szépen és követhetően kiépített motívuma ez a szövegnek, amely valamennyi jelenetben újabb és újabb értelmet nyer. Már a regénykezdő mondatok is erről árulkodnak: „Az előszobaajtó előtt állt, és hallgatózott. A lépcsőházban alvó csendet fürkészte, mohón lesett minden kis neszt”. (5.)

 

Ezen túlmenően Julika önmegragadásában is óriási szerepet kapnak a hanghatások, annál is inkább, hiszen „fülében jobban bízott” mindennél. Világhoz való odatartozásának indexe ez a hallgatózó magatartás: „Hogy élvezte Julika az átszűrődő hangokat! Kapzsi gyönyörűséggel hallgatta őket”. (53.) Nem túlzás azt mondani, hogy Julika életét a lopott hangok, mások életének hanghatásai alkotják. Ebből következik a feszült figyelem, és ami még pontos, ötletes ábrázolást mutat alakjában: a gépiesség aspektusa. Rendszerszerű létmódjában automatikussá válik minden mozdulat – kissé hasonlóan Édes Anna mechanikus cselekedeteihez -, és éppen ezért nem véletlen a gép-metafora többszöri alkalmazása sem a vénkisasszony megjelenítésében: „Fürgén és puhán mozogtak a kezei, mint az olajozott gépek”. (283.)

 

A történet egészét figyelembe véve érezhető, hogy a cselekmény nincs túlzsúfolva. Mindez a regény erényének is tekinthető, ugyanakkor előfordul ebből kifolyólag, hogy olykor kisiklik a történet, és unalmassá válik. Erre példaként a funkciótlan, így eltérítő leírások, és ezzel összefüggésben a késleltetés aktusa szolgál, amely a történet elején kifejezetten zavaróan hat. Mindezt azonban a szórakoztató karakterek, illetve jól sikerült dialógusaik ellensúlyozzák.

 

A kötet összességében túlmutat a lektűr irodalom tipikusnak nevezhető szenvedélyes túlkapásain, s emiatt talán kérdéses és kétséges az említett kategória sorában említeni. Bókay regénye sokszor humoros és ötletes, amelyben főként a karakterek megjelenítése érdemel figyelmet. Julika alakjának sokrétűsége akár egy, a lektűrhöz illeszkedő olvasásmódot meghaladó, terjedelmesebb értelmező vizsgálatot is igényelne. A szerző tehát nemcsak témaválasztásában, de annak megjelenítésében is elhatárolja magát a szórakoztató irodalom népszerű képviselőitől.

 

Bókay János, Julika, a fiúk barátja, Corvina Kiadó, Budapest, 2012.

 

A recenzió a Bestseller és kritika című kritikai műhelybeszélgetés keretében készült, melynek célját a hazai populáris irodalom áttekintése, illetve a köré épülő diskurzus lehetőségeinek és határainak megvitatása képezte.

Bejegyzések

„Haragomnak véghezvitelére” (És. 13.3)

Haragra nincs szó. Nem is volt dühös.
Dühét feltételes jövőbe tette.
Két fatörzs között a fenyér fáradtzöld
nyoma, egy kiperzselt jövő, nem is
hangzott fölötte prófécia. Két
ujjnyi sivatag csak, szakállhiba
a próféta arcán, az csípte össze
szeme szélét, hogy mindenütt muszáj volt
hunyorognia. Mondják, a tevék
úgy nyelik a vizet, mintha könnyezne
bennük, hogy inni kell. Esőt pedig csak
az gyűjt, ami száraz tengert fakaszt
a szemben. Ne jöhessen szárazságra
szél, kifáradás, földem ne repeszd meg,
ne húzzon barázdát az ég a testen.
Ne sorvasszon gyökérig szenvedély.
Ne engedd, hogy haragom fölneveljem.

Bejegyzések

Az éjszaka művészete

1 hozzászólás

A művészet a polgári idő kijátszásának kísérlete. Elvileg már nincsen idő a művészetre, hiszen mindent behálóz a hasznos cselekvésre, a „boldogulásra”, a fogyasztásra, a véleménycserére, a munkára, a szórakozásra, a társadalmi tudás újratermelésére, a tanulásra, a politizálásra felosztott idő önmaga körül forgása. Az internethasználat maga is az idő olyan meg- és szétosztása, amely nem hagy helyet az elidőzésre. Már nincsen olyan idő, amit nem akarunk kitölteni semmivel, amiről nem kellene be- és elszámolni (magunknak és másoknak), hiszen ott is, ahol engedélyezve van az olvasás mint polgári foglalatosság, mint kulturális gyakorlat, valójában a beszámíthatóság, a kalkulálhatóság, a lelki, szellemi, politikai haszon kulturális logikája szerint van engedélyezve és elrendelve. Pedig a művészet éppen mindezeknek a felfüggesztése, a teljesíthető vágyaknak, a kalkulálható szellemi-lelki javaknak, a képzéshez fűződő társadalmi és politikai érdekeknek egy elegáns gesztussal való félresöprése, és belebocsátkozás abba, ami nem így akar lenni, sőt elsősorban nem is lenni akar.

 

Az irodalomban és az olvasásban a semmi és a nem-lét vágya munkál. Az irodalom kevesebb, mint lét, felfüggesztett valóság, az ittlét elmozdulása, éppen ezért érzik veszélyesnek a tényleges olvasni tudást azok, akik a létezés komolyságának, az élet minden területén végrehajtott gazdasági és szellemi domesztikációnak az urai és irányítói.

 

A művészetben mindig is a felejtés vágya munkál, nem véletlen, hogy a múzsák anyja az a Mnémoszüné, aki az egyéni és a kollektív emlékezeten túlmutatóan egy olyan kozmikus emlékezés anyja, amelyben a létezés, az élet és a halál individuális és kollektív kisszerűségeinek az elfelejtésével magára az idő végtelenségére, saját nem-létemre emlékezem. A művészet éppen ezért a józan belátásnak az eksztatikus ön-kívülettel való összeházasítása. A szerekkel előidézett eksztázis, vagy az őrület önkívülete nagyon is azonosítható, meg- és elítélhető a polgári időgazdálkodás ökonómusai által kedvelt kizárási és osztályozási mechanizmusok számára. A művészetnek éppen ezért van szüksége arra, hogy józannak és ésszerűnek mutassa be önmagát, hogy kijátssza ezt az ökonómiát. Hiszen nyilvánvaló, hogy amennyiben az élet kimerülne azokban időfelhasználási stratégiákban, amelyeket a polgári idő az (állam)polgári nevelés, a média mint a hírek, események, sorozatok, talk-showk, háborúk és válságok nivelláló, szocializáló hatalma eladásra és megvételre kínál, az élet egésze egyszerűen tárgyiasult és időiesült hatalomként lenne leírható. Az idővé és időfelhasználássá transzformált szociális hatalom mindig csak a már ismert mintázatok újratermelésében, a hatalom egoisztikus önmaga körül forgásának a lakott és lakatlan világ legszélső pereméig való kiterjesztésében érdekelt.

 

Éppen ennek az egoisztikus struktúrának a felfüggesztése a művészet, amely az eksztatikus felejteni és nem-lenni akarásban, a tagadásban a minden létező iránti részvét, az érzelmek és a sajnálkozás nélküliség legegyszerűbb mozdulatára készít fel. Míg a polgári idő ökonómiájában és annak kapitalista kínálat-katalógusaiban éppen azért van „végtelen számú” lehetőség (szórakozásra, utazásra, tanulásra, önélvezésre), hogy láthatatlanná váljék világrészek és saját magunk anyagi kiszolgáltatottsága és kizsákmányolása, addig a művészet egy nem számszerűsíthető végtelenbe való, önmagát mint értékelhető (és ezáltal máris eladható) létet megtagadó és elfelejtő részesülés reményét hordozza. Ebben az eksztázisban semmiképpen sem a társadalomtól való eltávolodás, hanem éppenséggel a létezők immanens végtelenségéhez való visszatalálás történik meg, de hangsúlyozottan a távolról való pillantás elidegenítő mozzanatában. A művészetnek a világgal, a társadalommal vállalt gyöngéd és intim viszonya éppen a létezés borzongató idegenségének, otthontalanságának, inautentikusságának érzékelhetővé tételében nyilvánul meg. A művészet és annak „élvezése” nagyon is konkrét, sőt aszketikus társadalmi aktivitás, amely magába az időbe íródik, írása éppen az időt, a halált és a reményt teszi felejthetetlenné, amikor kijátssza az időiesült hatalom mindent behálózó gyarmatosítását.

 

Az irodalom, az olvasás, a műélvezés éjszakai foglalatosság, nem fényes nappal, nem napvilágnál történik. Már az a döntés, hogy a látható világ plaszticitásától, annak  tágas és csábító lehetőségeitől elfordulva apró fekete betűkkel teleírt papírlapok, semmilyen hasznot nem hajtó konstrukciók felé fordulunk, kifejezi azt, hogy magától a láthatóságtól, legalábbis egy köznapi értelemben vett láthatóságtól, a nappalok körforgásától és ismétlődésétől fordulunk el. A művészet azok szerint, akiknek anyagi és szellemi kiszolgáltatottságuk miatt nem adatik meg a művészet lehetősége, egyszerű időpocsékolás, a komoly dolgok, a jogok és kötelességek, a termelés és az újratermelés, az erkölcsök, eszmék és hitek rendjén kívüli léha tevékenység, s főként olyasmi, ami ellentmond a bennük permanens kompenzáló erőként működő vagyonosodási vágynak. Nekik ebben igazuk is van. A polgári szemlélet számára valamilyen luxust képviselő „érték”, amellyel ugyanakkor saját felsőbbrendűségét, szellemi és lelki fölényét, egyszóval kényelmét, részvéttelenségét és kívülállását igazolja. A társadalmat irányító sztárpolitikusok, médiamaharadzsák, üzletemberek, menedzserek, bankárok szerint pedig haszontalan és lenézendő széplelkűség, afféle naivitás (hiszen szerintük minden a pénz és a hatalom körül folyik), amely csak arra jó, hogy – amint a legújabban a képzőművészeti alkotások körül zajló világszintű pénzügyi spekulációk mutatják – az érték fogalmának sokértelműségét (szellemi, lelki, közösségi, szimbolikus érték, pénzbeli érték, ár, ár-érték arány, stb.) kihasználva a szimbolikus szférában zajló spekulációkra használják. Kétségtelen, hogy amikor olvasunk, elfordulunk a közvetlenül a szemünk elé táruló világtól, legyen az mégoly gazdag, lehetőségekkel teli vagy csábító is. Kétségtelen, hogy a művészet luxus, de semmiféle kényelmet, kivülállást vagy pénzügyi spekulációt nem igazol, sőt egyáltalán semmit sem igazol, még önmagát sem. Azzal, hogy a művészet részben kívűl helyezi magát a társadalmi normákon, sőt még a szimbolikuson is, nem legitimál semmiféle jogtalanságot, törvénytelenséget, kizsákmányolást, hanem éppenséggel rámutat a szimbólumok időiselülése során keletkező haszonra, fölöslegre és hatalomra. A művészet egyszerre affirmatív és öndestruktív máködése azonban mindig vissza is vonja azt, amit ad, mivel minden egyes állitása idézőjelbe van téve. Az érték- és valóságfedezet nélküli életre, a hatalom nélküli életre készít föl.

 

A részvét mozdulata pedig mindenhol megtörténik, amikor, annak ellenére, hogy láthatatlannak és kimondhatatlannak kellene maradnia, mégis szót emel és megpróbál megmutatkozni. A művészet, az olvasás, a szemlélés, a hallgatás magának a vakságnak, a némaságnak, a süketségnek egy módja, amikor a csupasz szavakra, a valóságfedezet nélküli szavakra, képekre, a valóságot felfüggesztő fikcióra, a „minthára”, a lehetetlenre bízza magát.

 

A művészet az elmélet minden próbálkozása ellenére mindezidáig definiálhatatlan maradt. Tudjuk, hogy éppen ez a definiálhatatlanság adja még mindig a jogot és ösztönzést arra, hogy foglalkozzunk vele. Az irodalom végül is a létezés negativitásának, a törvényekbe, szabályokba, normákba foglalható létnek a kijátszása. Remény és sokszor az egyetlen remény a törvények, szabályok, politikák, erkölcsi és szokásbeli kötelmek lét- és gondolatszűkítő terrorjával szemben. A nappaltól való elfordulásban megőrződött valami, ami a csendet, a szavakra fordított, kimondás nélküli figyelmet, tehát magának a nyelvnek a visszavonását és elcsendesítését előbbre valónak tartja a piaci zsivajgásnál, amit társadalmi életnek mondunk.

 

Az irodalom nem a szavakért, az öncélú artisztikummal rendelkező szavakért van. Nem csak ezért. Az irodalom egyszersmind a szavak haláláról is kezeskedik, azzal is számol. Tudja, hogy egyetlen szó sem igaz. Minden látszat ellenére a művészet a némaság és a vakság tudatosításának, a létezés eleven látszatszerűségének, az éjszaka és a vakság gazdagságának és a semmi kifordított pozitivitásának ma már talán az egyetlen rítusa. A művészet éjszakája a nem-megérthető létezés kimeríthetetlen tartománya.

 

Hogy az irodalom éjszakájának kimeríthetetlen tartományáról megfeledkezzünk, arról éppen a művészeti üzem működése igyekszik gondoskodni, amikor a művészetet is visszakapcsolja a kereslet és a kínálat, a szolgáltatás és a felhasználás, a munka és a szórakozás ökonómiájába. A művészetről mint kulturális értékről, sőt mint kulturális tőkéről, mint identitást teremtő és hordozó produktivitásról beszélnek. Mindezt azért, hogy elhallgattassák a művészet eleven némaságát és vakságát, hogy elfedjék annak nyilvánvalóságát, amit nyilvánvalósága ellenére a művészet is csak mint némaságot és vakságot képes kimondani és megmutatni.

 

Az művészeti üzemben már annyira hétköznapi gyakorlattá vált az olvasás, az úgynevezett „műélvezet”, fehér lapon fekete betűk nyomainak, a színeknek és formáknak, a teljességgel üres akusztikus hangoknak végül is misztikus jellegű nyomkövetése, hogy egy irodalmár vagy műélvező legtöbbször semmit sem érzékel már ebből a titokzatosságból, a betű, a hang éjszakájából, az immanencia transzcendenciájából. Természetesnek veszi, hogy a betűk nyomán képek, fogalmak, képzetek, intuíciók és intenciók jelennek meg a tudatában, hogy a tudatát ezek a képek alkotják, amelyek folyamatosan átszövődnek, átalakulnak, hogy egy szubsztancialitás és nehézkedés nélkül élet, egy felszabadult élet reményét lopják a szívébe. Az irodalmár, a hivatásos irodalmár, aki a hívottságban már csak társadalmi szerepet lát és vállal, vak a vakságra, vak a művészet éjszakájára.

 

Maga a szabadság eszméje is elképzelhetetlen a művészet tapasztalata nélkül. A szabadság éppen ez az éjszaka, a nap és a nappal körforgása elől való elmenekülés talán egyetlen útja-módja. Mit is jelent a művészet szabadsága? Semmi mást, mint a művészet küzdelmét magával a művészet fogalmával szemben. A polgári idő és a polgári tudományok ökonómiájába bevonul a művészet mint autonóm tartomány, mint a kultúra autonóm részrendszere, mint jogosult és biztosított érték, ahol értéket képvisel, termel, halmoz fel, stb. A mindent behálózó intézményesség üzemeiben a művészet csak úgy maradhat fenn, ha önálló intézményi kereteket, anyagi forrásokat és képzési modelleket tud kivívni magának. De ne tévesszük össze ezt a társadalmi és intézményes körülményt a művészet egészen másból és máshol fakadó létjogával. A művészet autonómiája, episztemológiai vagy ontológiai önállósága, ahogyan azt a 20. századi humántudományok megalapozták, csupán külsődleges társadalmi feltétel. Valójában mindenfajta társadalmi, közösségi, intézményekhez és intézményes gyakorlatokhoz kötődő jellege ellenére a művészet csakis a magányra fogékony egyének előtt nyílik fel, akik hiszik, hogy ők és csak ők látják helyesen az adott műalkotást, akik hajlandóak lemondani társadalmi szerepük fontoskodó önigazolásának talán szükséges, de a művészethez elégtelen gyakorlatáról.

 

Gyakran halljuk a művészet haláláról és végéről szóló, kétségtelenül némi utópikus jelleggel rendelkező elméletek ellen felhozott érvként a művészeti kiállítások, az irodalmi művek nagyszámú terjedését, a művészet iránti érdeklődés fokozódását. Bármennyire is igaz, hogy a művészeti ipar érvényt szerez magának a nyugati típusú modern és a posztmodern társadalmakban, ez még mindig külsődleges és mennyiségi szempont. A művészet halála mindig aktuális kérdés, és éppen a művészeti üzem, a művészettudományok által előidézett mechanizmusok következtében. A múzeumokban csoportosan kiállított művek és a csoportos látogatások, bár növelik a művészeti ipar bevételeit és erősítik társadalmi pozícióit, alapvetően mondanak ellent a művészet magányfeltételeinek. Az irodalmi szövegek ideológiát termelő és ideológiákat leplező működésmódját könnyen értelmezhetjük társadalmi érdekek kifejeződéseként, amennyiben eltekintünk magában a modern művészetben benne rejlő immanens meghasonlottságtól. A mű “igaznak tartása” és annak nyelvi, logikai levezethetetlensége alapvetően mond ellent a csoportos műélvezés gyakorlatának. Sőt éppen hogy szétosztja, kibeszéli, szétszórja, megsokszorozza, eladja azt, ami szétoszthatatlan, kibeszélhetetlen és eladhatatlan. Éppen ez a műélvezési gyakorlat akarja folyamatosan a művészet halálát, miközben a terjesztéséről gondoskodik. És ez az ellentmondás mégis hozzátartozik a művészet modern természetéhez.

 

Nem kerülheti el figyelmünket, hogy a művészi alkotások éppen tökéletlenségükkel, befejezetlenségükkel, töredékes jellegükkel hívják ki érdeklődésünket. A norma, a mindenkori művészi, társadalmi, emberi norma folyamatos megtörése és felfüggesztése nélkül beszélhetünk ugyan társadalmilag autonóm, úgynevezett reprezentatív vagy múzeumi vagy könyvtári művészetről, fecseghetünk magas és populáris művészetről, kanonizációról, hagyományközvetítésről és egyebekről, de ez már nem a csak a magányos ember vagy az ember magánya előtt feltáruló lehetőség, hanem kultúrgazdasági és reprezentációs kérdés.

 

A művészet magányfeltétele éppen a közösségi kisajátítás ellen működő feltétel, miközben minden alkotás és értelmezés egyben közösségi aktus is. De aki látott egy művet, aki megértett egy szöveget, az egyszersmind titokzatos módon a művet, a szöveget látta és olvasta, és ugyanakkor szükségszerűen el is veszítette, hogy újra a keresésére indulhasson. Persze ez az egyetlen mű, ez az egyetlen szöveg sehol és sohasem létezett, nem lehet megmutatni, kiállítani vagy előadni. A művészet szenvedélye mégis ahhoz a hithez kötődik, hogy létezik a mű, a szöveg, valahol megtalálható, megírható, átélhető, hogy annak ellenére, hogy sehol nem lelhető fel, talán mégis megtapasztalható mint lehetőségen felüli ajándék. Elérhetőségéről sohasem szerezhetünk bizonyosságot, de az ebben való titkos, magányos, szenvedélyes hit nélkül csak a művészeti üzem hivatalnokai lennénk.

 

Ha tényleg létezne a mű, a szöveg, éppen akkor nem létezhetne többé, mivel szemlélése és olvasása kultikus és közösségi gyakorlat formáját öltené. A művészet ezzel szemben valamilyen másként létezőnek vagy másként létezésnek a (talán illuzórikus) reményét hordozza amihez mindig a bizonytalanság, az örökös keresés, a közösségen belüli, de a közösséget fel is függesztő magány kultiválása kapcsolódik hozzá. Arra tanít, hogy egyedül nézz szembe a lehetetlennel. A művészet vágya, az egyetlen mű utáni örökös sóvárgás folyamatosan nyitva tartja azt a lehetőséget is, hogy ha elérhetővé válik, egyáltalán nem olyan lesz, mint amilyenre várunk, hogy nem a lehetőségekből és a képzeletből táplálkozik, hanem éppenséggel minden képzeletet fölül fog múlni. Feltárulása nem azt fogja jelenteni, hogy napvilágra kerül, mint valami eddig rejtve maradt titok vagy lehetőség, hogy lelepleződik és végre beteljesül, hanem hogy új napként, egy másik napként, egy másik fény forrásaként, az éjszaka sötéttiszta vibrálásaként újra bevilágítja napjainkat, vagy akár csak egyetlen napunkat, egyetlen pillanatunkat.

 

Aki részesült valódi művészi tapasztalatban, azt semmilyen interpretáció, még a saját interpretációja sem csaphatja be azzal az illúzióval, hogy közölhetővé, megoszthatóvá, eladhatóvá teheti ezt a tapasztalatot. Az ebben az értelemben vett meglátás, meghallás és megértés még a magány, még önmaga számára is közölhetetlen és interpretálhatatlan marad, ami nem mond ellent a művek azon követelésének, hogy újra és újra kihívja az újabb és újabb interpretációs kísérleteket. A leginkább saját, a legszubjektívebb értelmezés, a leginkább a szívből szóló értelmezés is csalóka, ugyanannyira csalóka, amennyire bármilyen objektív magyarázat. A művészet talán egyedüli adekvát interpretációja az imitáció, vagy még inkább az ismétlés.

 

A művészet halála éppen azért aktuális mindig, mert magán a művészeten belül van az a hasadás, ahol a művészetnek saját fogalmával vívott harca zajlik. A művészet éppen ezért nem valami önmagával identikus, autonóm, lekerekített jelenség. Vírus inkább, mint jel. Képzeljünk el egy kereket, amely folyamatosan forog. Amikor ez a kerék annyira felgyorsul, hogy saját szerkezete nem bírja már a sebességet, széttörik és ezerféle szilánkra szakadva szétszóródik, ez a pillanat az, amikor valami olyasmi történik, amit éjszakai művészetnek nevezhetünk. Hiszen ez a kerék maga a Nap, széttörése pedig magának a Napnak a szétrobbanása. Ez a permanens baleset – hiszen a sebesség egyre nő, és folyton szétroppannak a létezés kerekei – hozza létre az éjszaka művészetét. Éppen ezáltal töri szét a kört, az ökonómiát, sőt magát a sebességet is megszüntetve egyetlen lebegő jelenésként láttatja az örökös szétszóratást.

 

Egyetlen miniatűr árnyék, a terek ezer aprócska hajlata és görbülete, az idő időtlensége, fényérzékeny remegés, az ezer darabra repedt világ fájdalmas összhangzata, az örökös készülődés és készen-nem-lét, a dolgok, az élet, az igazság bevégezetlensége és bevégezhetetlensége, annak evidens titka, hogy a világ, a tér, az idő, az élet apró kis görbületek és disszonanciák, magányos repedések folyamatosan keletkező és nyomtalanul eltűnő újra- és újrarendeződő rendetlensége – mindezt csakis a művészet mutathatja meg nekünk, és csakis akkor, ha vállaljuk azt az élet pusztaságán átvezető hosszadalmas utat, ami elvezet, talán elvezet egy Műhöz.

 

 A művészet a művészet egyik legnagyobb ellenfele. Az irodalmat például gyakran jelek és jelentések labirintusaként, időbeli szövevényként, bejárattal rendelkező, de kijárattal nem rendelkező végtelen játékként, értelmezések, hagyományok, nyelvek, műfajok kereszteződéseként és hálózataként, hálózatok egymásba csavarodó időbeli mátrixaként határozzák meg. Az intézmények irodalmára, vagy az irodalom intézményes felfogására ez akár igaz is lehet. De nem úgy az éjszakai irodalomra. Az éjszakai, a sötéttiszta irodalom túl van ezen az immanens labirintuson, valahol túl, de ez a túl nem-hely, nem-idő. Az éjszakai irodalom a labirintus külső sima és áttetsző burkára van írva, az univerzum peremére, ahol már nincsen, legalábbis érvénytelen az univerzum és annak törvényei. Az éjszakai irodalom könyörtelen, fémes és köves csillogású, kristálytiszta fényű felület, fény és árnyék, vágy és beteljesülés, hit és közöny, szenvedély és apátia mondanivaló nélküli szétszálazhatatlan egyszerűsége.

 

Kérdezhetnék, hogy végül is kikre gondolok, milyen alkotókra és miféle művekre. Könnyedén sorolhatnék neveket, de nem teszem, mert a nevek is csak intézmények, amelyek rögtön általánosítják, beazonosítják, elhelyezik a hely nélkülit, intézményesítik az éjszaka művészetét, és aztán semmit sem mondanak róla, elsilányítják. Az éjszaka művészete név nélküli. Csak keresni lehet és elveszíteni, és újra keresni és elveszíteni, anélkül, hogy a megtalálás pillanata, helye, a keresés útvonala bármilyen biztosítékot jelentene arra vonatkozóan, hogy újra megtaláljuk.

Az éjszaka művészete név nélküli, mert halálra van ítélve, anonimitása a nem-léttel kötött szövetségéből fakad. A halál után pedig éppenséggel nem nézünk szembe semmivel, mert már az sincs, aki szembe nézzen.

 

 

Bejegyzések

Édes Anna (részlet)

A RÉMÜLET

Vizy Kornél államtitkárságáról egyre határozottabb formában beszéltek. A jelölt a kormány teljes bizalmát bírta. Sokszor már úgy volt, hogy a kinevezés másnap megtörténik, de az ügy megakadt, elaludt valahol. Erre piszkálgatni kezdték, és újra föllobbant. Elsősorban Tatár Gábor meg a barátjai szorgoskodtak. A parlamenti folyosóról, a pártkörökből azt a választ kapták, hogy minden rendben van.

Közben kitavaszodott. A krisztinai gesztenyefákon ismét megjelentek a fehér virággyertyák, az alagút tojásdad biedermeier kerete zöld lombokat mutatott az április aranyporában, s a vargák ismét kiálltak a műhelyeik elé régies, céhszerű bőrkötényeikben.

Vizyné nagyszombat délutánján a föltámadási körmenetre ment. Az Attila utcából nézte az ősi templomot, melyben hajdan Széchenyi István örök hűséget esküdött Seilern Crescentiának. Már lassan megindultak a zászlók, a tömeg fölött sétálva, mintegy maguktól járva, mikor odalépett hozzá Tatár Gábor, s gratulált neki mint államtitkárnénak.

Másnap az újságok közölték a kinevezést.

Vizy legnagyobb álma beteljesedett: államtitkár lett, nem igazi államtitkár, ahogy remélte, csak helyettes, de olyan széles ügykörrel, hogy becsvágya kielégült.

A húsvéti ünnepeken egymásnak adták a kilincset a gratulálók. Ezeket méltó módon fogadhatták. Lakásukat a várakozás hosszú hónapjai alatt kicsinosították. Egy kristálycsillár lógott a mennyezetről, s a falikarok, melyeknek villanygömbjeit piros selyemsipkák borították, színpadi fényt szórtak az új tapétákra. Állandóan az asztalon álltak a konyakos palackok, szivarok, cigaretták. Vizy már állami autón robogott a háza elé.

Most nem lehetett tovább halogatni az estélyt sem. Össze kellett hívniok barátjaikat, akiknek annyira le voltak kötelezve. A háború óta egyetlenegy nagyobb estélyt sem adtak. Mikor lajstromot készítettek azokról, akiket okvetlenül meg kell hívni, kiderült, hogy legalább huszonöt-harminc vendégre számíthatnak. Vizy “súlyt helyezett” rá, hogy az estély méltó legyen az alkalomhoz.

Az asszony arra is gondolt, hogy még egy cselédet fogad a régi mellé. De egyelőre nem volt cselédszobája, a konyhában pedig ketten nem alhattak.

Május végén, egy lanyha, derült napon tartották meg az estélyt.

Ekkor már az egész ház vendéglővé és cukrászdává alakult. Etel a száraz süteményeket vállalta, Stefi a tortákat.

Délután befejeződött a napokig tartó hajsza, megkezdődött egy másik sürgés-forgás. A vendégek elhelyezését úgy oldották meg, hogy a dolgozót, ebédlőt, szalont csaknem teljesen kirakták, ebben a három szobában terítettek föl. Moviszterék és Drumáék kölcsönadták az ezüstjeiket, a székeiket.

Vizy Kornél háza ragyogott.

Amikor este Ficsor az ünnepi egyenruhájában kinyitotta a kaput, és beengedte a vendégeket, látni lehetett a lépcsőházat, mely a tetővilágításával egyetlen kis zárt palotává varázsolta a házat. A lépcsőkön piros gyökérszőnyeg futott az első emeletig. Itt a legmagasabb lépcsőfokon állt a házigazda szalonkabátban és nagyon szeretetreméltóan, integetve az érkezők felé, szinte fiatalabbá válva, megszépülve a tudattól, hogy mindent elért, amit életében elérhetett.

Minisztériumi barátjai jöttek, az ismerősei, akikkel üzleti ügyek kötötték össze, néhány katonatiszt és pap, Tatár Gáborék, a két lányukkal, Jancsi frakkban érkezett. Nagy virágkosarat hozott Angéla néninek. Pont kilenckor haladt föl a lépcsőn a miniszter, az ő reszortminisztere, a feleségével. Vizy pár lépcsőfokkal eléjük sietett, kezet csókolt a kegyelmes asszonynak, valamit mondott a miniszternek, ezen mind a ketten hahotáztak, aztán bekísérte őket. A többi vendégeket már, mint pót-házigazda, csak Druma fogadta.

Etel és Stefi szolgált ki, úriszobalánynak öltözve, fehér kötényben, fejükön bóbitával. Anna a konyhában maradt. Ő a rántott csirkét sütötte, zsírral locsolgatta a fiatal libákat, hogy szépen piruljanak.

Ezek a lányok, akik ki-bejöttek a tálcákkal, időnként hírül hozták, hogy mi van benn. A méltóságos asszony a miniszter mellett ül, lila bársonyruhájában, fülében azokkal a nagy, gyöngyös aranykarikákkal, a méltóságos úr a miniszternének udvarol, Jancsi kérem a doktornénak. Most a miniszter szónokolt, aztán Tatár méltóságos úr, aztán Druma, végül Vizy. A taps, az éljenzés meg-megújult.

Miután Etel bevitte a májusi bort is, és kihozta a tálakat, ezt újságolta Stefinek:

– A nagyságák már bementek a szalonba.

– Mit csinálnak?

– Beszélgetnek.

– Miről?

– Hát miről? A cselédekről.

– Másról se tudnak azok beszélni – szólt Stefi, elbiggyesztve száját.

– Együnk – indítványozta Etel.

Ölébe vett egy pecsenyéstálat, kézbefogta a liba püspökfalatját, és harapdálni kezdte. Stefi késsel, villával evett, finoman.

– Maga miért nem eszik? – kérdezte Etel Annát.

– Majd eszek.

– Mit spórol nekik? – biztatgatta Etel. – Ne sajnálja őket.

– Most van maguknak – szólt Stefi is.

– Az – gyökintett Etel. – Maguknál is nagyban megy a rongyszedés. Tarkát nem is szednek. Nemsokára majd inast meg szakácsot tartanak.

– Komornyikot – tette hozzá Stefi gúnyosan mosolyogva -, úgy, mint nálunk volt, a gróféknál.

Etel csemcsegett.

Stefi a tűzbe bámult.

– Nálunk a komornyiknak télen még az újságokat is meg kellett melegíteni.

– Mért?

– Mert kívülről hozták, és hidegek voltak. Az öreg gróf egyszer visszaküldte a komornyikkal, hogy melegítse meg. Aztán mindig meg kellett melegíteni. És tudja, Etel, hogy mivel tüzelt a szakács a háborúban, mikor nagy láng kellett neki? Zsírral. Merőkanálszámra dobta a tűzre. Úgy ám.

– Mit fáj az magának? – kérdezte tőle Etel, tele szájjal.

Rágta a csirkék nyakát, feltörte koponyájukat, hörpintgette belőle a velőt. Kenyérbeleket mártott a lébe.

– Jól tették – helyeselt. – Ha tehették. Legalább magának is jutott. Az a fő, hogy legyen mit enni. Az embernek úgy sincs egyebe, csak amit megeszik.

Etel még mindig nem fejezte be vacsoráját. A tányérokról kivett egy-egy csontot is, leszopogatta. Nem utálta ő az urak száját. Összeöntögetett magának egy kis bort a különböző poharakból, és ivott.

Benn megzendült a zongoraszó.

Etel kitárta a konyhaajtót, hogy jobban hallja. Bólintgatott a muzsika ütemére, a fehér bóbitájával, mint egy kövér, öreg angyal.

Már táncoltak. Etel meg Stefi félrehúzta az asztalokat. A párok nem fértek el, sokan az előszobába szorultak. Jancsi is kilebegett Moviszternével. Csupa tréfából áttáncolt a hálón át a lakásba, körbe-körbe.

Egyszer, mikor a fürdőszobába értek, az úrfi magához szorította a párját, belecsókolt a nyakába. A szép doktorné fölkacagott búgva.

Anna, aki az előszobában ácsorgott a tűzhely lángjától piros füllel, meghallotta ezt. Odatekintett. Vissza akart futni a konyhába, de nekiment a falnak. A lámpák valami kancsal fénnyel föllobogtak.

Különben a mulatság sokáig tartott. Csak Moviszter szökött meg mindjárt vacsora után, a többiek maradtak. Még a miniszter se mozdult. Kitűnően érezte magát. Mindenki kitűnően érezte magát. Talán azért, mert a miniszter is kitűnően érezte magát.

Derűs, könnyed lárma zizegett. Nem vitatkoztak, hanem fölolvadtak, elterpeszkedtek egy diadalmas jóérzésben. Kis pletykák sisteregtek, hogy ki vált el, ki halt meg, ki kövéredett és ki soványodott meg, s az emberek, akik egy-egy bizonytalan ismerősüket összetévesztették egy másikkal, miután értesültek, hogy az, akire gondoltak, nem az, hanem egy másik, s aki elvált, már másodszor nősült, s az, akit élőnek képzeltek, már régen halott, és a sovány tulajdonképpen kövér, és a kövér tulajdonképpen sovány, elhelyezvén az illetőket agyuk megfelelő rekeszeibe, megnyugodtak.

Vizynét egyre jobban izgatta vendégeinek vidámsága. Ideges ásításokat nyelt le torkába. Kimerült a többnapi háziasszonyi teendőktől, de főként az üres gratulációktól, melyekre éppoly üres szavakkal kellett válaszolnia. Figyelte az urát a füstön át, ki messze tőle a harmadik szobában a miniszter körül buzgólkodott, s bókolt a hölgyeknek azzal a hazug kedvességgel, melyből annál több marad, minél inkább pazarolják.

Valahol az ablakmélyedésben rábukkant egy csinos, szőke bécsi asszonykára, akivel ma este még nem beszélt. Ez valami nagyvállalkozó felesége volt. Minthogy nem tudott magyarul, nem vehetett részt az általános társalgásban, s így épp úgy el volt szigetelve, mint ő. Vizyné leült melléje. Nagyon részletesen elmesélte neki – németül – a kisleánya halálát. De ezt már annyiszor elmesélte, hogy most csak kopogó, gépies szavait hallotta, még a fájdalom vigasztalását sem érezte. Az ingaórát nézegette, alig várta, hogy menjenek.

Háromkor a miniszter fölkelt. Vastag füst volt. A kék göngyölegek egészen eltakarták a csillárt, nem is világított jobban, mint novemberi éjszakákon a ködben egy utcai gázlámpa. Vizy az asztal szélén bóbiskolt, lógó fejjel. Hallgatta, hogy kordul a miniszter autója, hogy pihen el lassanként a távozók lármája. Minden jó volt, gondolta, minden szép volt, csakhogy ez is megvolt. De már csuklott. Szódabikarbónát vett be és lefeküdt.

Az asszony ott maradt az asztalnál. Szemlélte ezt a pusztítást. Szeszélyes, futurista színfoltokban rémlett eléje egy üvegtányérkán a baracklekvár sárga maszatja és egy késpalló, káposztásrétes és sajtharang, fogpiszkáló és mayonnaise, bagólé és májusi bor, a szagos mügével. Szeretett volna ismét rendet teremteni, vagy lesöpörni mindent a kezével. Annyira fáradt volt, hogy azt kérdezgette magától, miért is esznek az emberek.

Bejött a három cseléd, kiszellőztetett velük, Stefit és Etelt fölküldte. Anna ott motozott az asztalon, az orra előtt. Fölemelt egy kancsót, aztán megint visszatette.

– Hagyja – lamentált Vizyné, eltakarva tenyerével a szemét. – Úgy unom már, látni se szeretem. Az Isten áldja meg, ne zörögjön. Csukja be az ablakokat, és menjen maga is aludni. Majd holnap leszed. Ne zavarjon. Reggel pedig föl se keltsen. Aludni akarok sokáig.

Az ura az égő villanynál horkolt. Ó kikapcsolta ruháját, odadobta valahová, szinte beleugrott az ágyba.

Alig öt percre rá – nem, még annyira sem – az ebédlő ajtaja kinyílt, s belépett Anna. Anélkül, hogy lámpát gyújtott volna, ismét babrált az asztalon, talán mégis le akarta szedni, hogy reggel ne legyen annyi dolga. A sok kacaj, terefere után nagy csönd volt itt, benn az úr fűrészelő horkolása csak még nagyobbá tette.

Egyszerre oly zaj dördült végig a földúlt szobákon, mintha pisztollyal lőtték volna.

Anna, aki nem ismerte az idegen bútorokat, feldöntött egy tölgyfaszéket, Moviszterék egy székét, az teljes hosszában elvágódott a padlón. Várt, hogy mi lesz. Gazdái az első, mély álmukat aludták, nem ébredtek föl.

A szomszédban egy kutya vonított a teleholdra, ott nem messze tőlük, a Tábor utcában a Hattyú, az a nagy, fehér kutya, amelyiket ismert. Anna ide-oda lépegetett. Visszaszaladt a konyhába, evett valamit a sötétben, gyorsan és mohón, ami véletlenül keze ügyébe esett, egy rántott csirke combját meg sok-sok süteményt.

Utána az előszoba ajtajára borult, mintha ki akarna innen menni valahová. De mást gondolt, hangosan a fürdőszobába futott, onnan a sárga tapétaajtón a hálóba.

Vizyné arra ébredt, hogy az ágya szélén valaki ül.

Kicsit fölemelkedett a párnáról, kinyitotta álomittas, nehéz pilláit, s bámulta ezt az alakot. A kétes holdfényben olyan volt ez, mint valami szellem, ezüst párával körülvéve. Nem rettent meg tőle. Az illető a bal kezével megfogta az ő kezét.

Tágra nyílt szemeik egész közelről egymásra meredtek.

– Mit akar? – suttogta Vizyné. – Anna? Maga az? Menjen aludni.

A jövevény nem felelt, csak ült, csak fogta a kezét, nem engedte el. Lassan mozgott, s pusztán ettől a furcsa lassúságtól borzadt meg, mert oly lassan mozgott, oly lassan, hogy azt nem lehetett kivárni.

Vizyné a még szabad karjával a leány nyakához kapott, hogy eltaszítsa, ellenben oly ügyetlenül lökte el, hogy csak még jobban magához szorította, valósággal ölelte már.

– Kornél – sikoltott egyszerre. – Kornél. Ki ez itt? Kornél, segíts. Segítség, segítség.

Akkor már egy ütést érzett a mellén, egy hatalmas ütést, amilyent még nem érzett.

– Őrült – mondta aléltan, és visszaesett párnájára.

Vizy, akinek a feje elnehezedett a bortól és álomtól, motyogott valamit, de már kiugrott az ágyból, ott állt a szoba közepén, hosszú, térdén alul érő hálóingben.

– Mi az? – ordított. – Ki az? Segítség. Gyilkos, gyilkos.

A kés fényét pillantotta meg, a pengét, a nagy-nagy konyhakést, azzal hadonászott a leány. De hogy ki van itt, mit művelt, hogy férfi-e vagy nő, arról fogalma sem volt. Csak azt látta, hogy valaki a szalon ajtaja felé oson, menekülni próbál. Utána vetette magát, és dulakodva visszacipelte. Nehéz közelharc volt. Anna megrémült, hogy bántani akarja őt, s éppúgy félt, mint a gazdája. A testi munkától izmos bal karjával átkapta derekát. Gáncsolta és teperte. Rövid ideig birkóztak. Vizy a fehér díványnál elvesztette egyensúlyát, a díványra bukott, innen le a földre. A leány vad dühvel mellére térdelt, és döfte, szúrta, ahol érte, a mellét, a hasát, a torkát. Aztán a kést a sarokba hajította. Nem törődött semmivel. Áttántorgott a szalonba.

Megmosta a kezét a vízvezetéknél, szappannal, majd visszajött a szalonba. Valami csöpögött a másik szobában is, csipp-csöpp, mint a vízvezeték, amikor nincs elzárva a csap, és szivárog, csipp-csöpp, csipp-csöpp. A vér csurgott. Horkolt az úr, mozgolódott, egyre halkabban morgott. Anna ledőlt a hencserre, s elaludt.

Reggel hatkor a kapujuk előtt csöngetett a szemetes. Indult, hogy kiadja a szemetet, s utána majd takarítson. Fényes hajnal volt. Szemeit dörzsölgetve nézte a lakoma dús roncsait, ezt a cirkuszi összevisszaságot, még mindig nem tudva, hol van, hogy került ide. Most megállt, és már nem ment tovább. A hálószoba két ajtószárnya be volt hajtva, csak egy ujjnyi rés maradt. Úgy látszik, ő vonta be maga után, amikor kitámolygott onnan. Nem mert benézni. Hallgatózott. Semmit se hallott, csak a csöndet, a mélységes csöndet.

Ekkor két tenyerét arcára tapasztva, eliszonyodott magától. Úgy félt, hogy szíve jéggé dermedt. Kapkodva szedte rongyait, összekötötte a batyut. Ki innen, menekülni hamar, el innen. A ház a muri után még aludt. A padlásra is futhatott volna, vagy talán a pincébe, elbújni a mángorló mögé. De attól tartott, hogy a lépcsőházban valaki leselkedik rá. Batyuját ledobta.

Kinyitotta az Attila utcára néző összes ablakokat, hogy ne legyen olyan egyedül. Már énekeltek a rigók, füttyel köszöntötték ezt a gyönyörű nyári reggelt. Csilingeltek a villamosok is, a sváb asszonyok a szomszédos házakba vitték a tejet.

Tizenegyig senki se zavarta. Gubbaszkodott a hencseren, térdére könyökölve. Tizenegy után valaki csöngetett a külső ajtón, sokáig csöngetett, mindenáron be akart jönni.

– Alszanak – kiabált föl ennek a valakinek Ficsor. – Mit csönget annyit? Hozza le, majd én átveszem.

Viatorisz kis fűszeres inasa volt, aki ilyenkor szokta föladni a fűszert. A házmester még ezt mondta neki:

– Nagy mulatság volt itt az éjjel.

Moviszterné a zongorához ült, amint szokott ilyenkor, és játszott, énekelt a feje fölött. Csengett a telefon. Anna fölemelte a kagylót, de visszatette. A telefon csengője aztán folytonosan berregett.

Úgy délután kettő felé zörögtek az ajtón.

– Nyissák ki. Nem hallják? Nyissák már ki. Még alszanak? Az nem lehet. Meg kell nézni az utcáról.

Az Attila utcából is fölszóltak:

– Hé, valaki. Ki van ott? Ott van valaki. Biztosan van ott valaki. Az ablakokat már kinyitották.

És egyre több hangot lehetett hallani, itt meg ott, mindenütt.

– De ha mondom, hogy nem mentek el, nagyságos úr. Azt nekünk látnunk kellett volna. Anna, Anna. Alszol? Föl kell kelteni. Csak dörömböljenek. Dörömböljenek jobban. Törjék be az ablakot. Az ajtót törjék be, az ajtót. Feszítsék föl.

– Azt nem szabad – mondta Druma hangja. – Tüstént szaladjon rendőrért.

A biztos úr megérkezett. Hallotta, milyen cécó volt itt az éjszaka. Előbb ő is csöngetett, kulccsal kopogtatta a kilincset, de gyanúsnak találván az esetet, lakatosért küldött. Az feltörte a zárat.

Két tanút kért maga mellé, Druma nagyságos urat meg a lakatosmestert, azokkal meg Ficsorral lépett be az előszobába.

– Mondtam, hogy itt van valaki – bizonykodott a házmester, s megpillantotta Annát, aki már állt a hencser mellett. – Hát te itt vagy? Mért nem nyitsz ajtót? Süket vagy?

A rendőr ügyet se vetett rá, ment dobogva a hatalmas lépéseivel a hálószoba felé.

Belökte a két ajtószárnyat, s ott egy városligeti borzalomkamra minden iszonyata tárult a szeme elé.

Ő maga is visszahőkölt. Most először fedezett föl ilyen gyilkosságot.

Futólépésben rohant a lány felé, megragadta a vállát, s magáról megfeledkezve teljes erejéből rázta:

– Te voltál?

Anna lesütötte szemét, mint aki vall.

– Mért tetted? – ordított rá a rendőr, szélesre tátva nagy száját a harcsabajuszával, és a szeme kidülledt. – Föl fognak akasztani – üvöltötte, szinte magán kívül, kimondván az ítéletet, mint az első fórum.

Anna tudta ezt. De most szívét, mely megfagyott az éjszakai halálos szorongásban, egyszerre mégis valami melegség járta át, mint a tavaszi szellő, hogy tegezték, hogy ez a paraszt rendőr, aki olyan volt, mint a legények a falujában, tegezte őt, s nem is látta benne a hivatalos személyt, aki kötelességét teljesíti, csak valakit, aki az ő vére, aki az ő atyjafia.

Az előszobában egy csomó ember verődött össze a háziakból, idegenekből. Ezek bekukucskáltak az ebédlőbe. A rendőr erélyesen kiutasította őket:

– Oszoljanak – mondta. – Gyilkosság. Mindenki hagyja el a lakást. A törvény nevében. Házfelügyelőné, zárja be a kaput. Senki se mozdulhat a házból. Maga felelős érte.

Antal bácsi, Szűcs Antal bácsi, a sarki őrszem, akit Anna is ismert, intézkedett. Megnyugodva nézték mindnyájan. Jólesett látni az élet roppant tébolya és érthetetlensége mellett, a vér e részegségében ezt az egyszerűséget és józanságot, az erő és hatalom képviselőjét, amint biztosan járt-kelt, amint csattogott a kardjával, amint ennyi jaj és betegség közepette kimagasodott ez a nagydarab egészség, a széles vállával, a rendőr, a tagbaszakadt, kövér rendőr, a társadalmi rend pillére.

– Hol a telefon? – kérdezte Annát.

Az a fejével arrafelé biccentett, ahol volt.

– Halló – szólt a rendőr. – Egykerületi kapitányság…? Halló… halló… Szűcs Antal, 1327-es rendőrőrmester, alázattal jelentem a fogalmazó úrnak… Gyilkosság történt… kettős gyilkosság… Attila utca 238, első emelet… Vizy… Mi a másik neve…? Gornél… Igenis… Kornél… Mind a kettő meghalt… A tettest elfogtam… A helyszínt fönntartom… Igenis – fogadta a fogalmazó rendelkezéseit -, igen… igen… igen… igen… igen… igen… igen…

A lányt a szalon kályhája mellé kísérte, odaállította a fal felé, hogy meg ne ugorhassék, s ettől kezdve egyik szeme a gyilkoson volt, másik az ajtón. Levette a sapkáját, megtörölte homlokát, nagyot fújt az izgalom után. Ficsor megsemmisülten, magába rogyva a padlót nézte. Druma és a lakatos suttogott.

Máris végigsivalkodott az Attila utcán a rendőrautók tülke. Két kocsi jött. Az elsőben az ügyeletes tiszt kíséretében egy tanácsos a főkapitányságtól, a vizsgálóbíró és a rendőrorvos, a második telis-teli detektívvel.

– Jelentem alássan a nagyságos tanácsos úrnak – tisztelgett Szűcs Antal, vigyázzállásban, összeverve bokáit. – Én, mint az őrszemes rendőr… Ma délután két órakor…

– Ez a gyilkos? – kérdezte a tanácsos, megszakítva a szavait.

– Igenis – mutatott rá a csendőr -, a cselédjük.

Csodálkozva nézték az urak.

Hosszú gyakorlatukban még nem fordult elő, hogy a gyilkos a tett színhelyéről ne menekült volna, vagy legalább meg ne kísérelte volna a menekülést. Furcsa volt.

Gyorsan körülfogták, mintha attól félnének, hogy elszökik, mintha most ők akarnák meggyilkolni őt.

– Jó – mondta a tanácsos.

Indítványozta a vizsgálóbírónak, hogy tartsák meg a helyszíni szemlét.

A daktiloszkópus fölfedezett két ép és használható ujjnyomot, mindjárt magával vitte a paplant, a párnahuzatot, hogy megrögzítse. A fényképészek fotografáltak.

Druma bemutatkozott a tanácsosnak, az elbocsátotta őt és a másik tanút.

Ebben a szalonban, ahol tegnap még kopogtak, mielőtt beléptek volna, a rendőrség emberei fesztelenül dolgoztak, pedig túl, a másik szobában a ház néhai urai még ott voltak.

A rendőrorvos a tanácsossal, a vizsgálóbíróval, a fogalmazóval bevonult a hálóba.

Vizyné az ágyban feküdt hanyatt, egyetlen vérfolt nélkül. Úgy tetszett, hogy csak alszik. Szája csukva volt, s körötte kis, hideg mosoly lebegett. A kés egyenesen szíve közepébe hatolt, csak egyetlen, nagy sebe volt, nyilván azonnal meghalt, belső elvérzés következtében, szenvedés nélkül. Arca valami átszellemült nyugalmat sugárzott.

Vizy a dívány előtt hevert, a földön, egy már megalvadt, fekete vértócsában, kilenc sebbel. Nyakán egy köröm nyoma volt, szeme alatt egy hosszú karcolás. Látszott, hogy utolsó leheletéig viaskodott. Nehezen halt meg, és – amint az orvos megállapította – jóval később, mint a felesége, hosszú haláltusa után. Állkapcáit összeharapta, sasorra szigorúan, haragosan emelkedett ki viaszhalvány arcából, mind a két keze ökölbe szorult. Majdnem hősi volt ebben a halálon túli erejében: valami szép és régies, ami nincs többé.

Az áldozatokon már mutatkoztak a hullafoltok.

Akik annyi szörnyűséget láttak életükben, a bűnügyi bizottság tagjai maguk is elborzadtak, milyen vadállati kegyetlenséggel végzett velük a gyilkos. Amikor egyikük-másikuk átment a szalonba, arcán behozta oda a rémület visszfényét, mint egy tükörben. Minden arcon a rémület volt, mert nem értették, hogy mért történt, s igyekeztek megérteni. Csak Anna arcán nem volt rémület. Ő sem értette, hogy miért tette, de ő elkövette, amit tett, és minthogy már elkövette, ott belül, mélyen, nagyon mélyen bizonyára lehetett valami, amiért föltétlenül, szükségszerűen meg kellett tennie. És aki belülről lát valamit, az másképpen látja, mint aki csak kívülről látja.

A sarokban megtalálták a kést, félretették, mint bűnjelet. Leltárat készítettek a bútorokról, centiméterrel mérték a szobát, széltében-hosszában, fölvették a tervrajzát, beléje rajzolták a két holttestet. A doktor diktálta a jegyzőkönyvet.

Ekkor kijött a tanácsos, utasítást adott a detektíveknek. – Kutassák át a szobákat.

Csak erre vártak. Mint a kopók, melyek egy füttyjelre kirohannak a vadászterületre, mind a különböző szobákba rontottak, nyomoztak, csapkodták az ajtókat. Az egyik azonnal letépte a hencserről a terítőt, alája bújt, mintha keresne ott valakit. Kinyitották a zongorafödelet. Még a vendégséges asztal ételei között is kotorásztak, a habostortában, egy üvegkanállal. Nyilván a rabolt pénzt, az ékszereket kutatták. De sehol se volt semmi.

A cselédszobában fölhányták, szétszedték Anna tábori ágyát. Egyik széken meglelték összekötött batyuját. A detektív behozta és kibontotta. Ott volt benne minden, amivel valaha átlépte ennek a háznak a küszöbét, az a pár rongyos zsebkendő, az a néhány fejrevaló kendő, a kézitükör, a vasfésű, a gyermektrombita meg egy papírzacskó megszenesedett maróni is, csak a kék kartonruha meg a fűzős férficipő hiányzott belőle, azt már régen elnyűtte.

A detektív jelentette a tanácsosnak:

– Az ágya se volt megvetve.

– Ez fontos – mondta a tanácsos. – Jegyzőkönyvbe kell venni. Le se akart feküdni. Előre készült rá.

Most a kályha mellől maga elé vezettette, szembeállíttatta az ablakokból beáramló fénynek, a nagy, májusi fénynek s ezt kérdezte:

– Maga tette?

– Én…

– Miért?

– Én… én…

– Mi az, hogy én? – mormogott a tanácsos bosszúsan. – Ezt már hallottuk. Azt kérdezem, hogy miért tette? Miért?

– Én…

– Haragudott rájuk? Bosszút akart állni? Vagy bántották? Valamiért csak tette.

Anna ráncolta fiatal, de korán-redős paraszthomlokát. És tördelte a kezét. Sóhajtozott.

– Jaj – mondta – jaj – kétszer, s végigsimította haját azzal a modoros-eszelős mozdulattal, melyet még az asszonyától tanult.

A rendőrorvos tárgyalt valamit a tanácsossal.

Annát az orvos még közelebb állította az ablakhoz. Becsukott tenyerét a lány szeméhez tartotta, s elkapta onnan gyorsan, sokszor egymás után, mintha játszanék. Odanyúlt a füle kagylója mögé, erősen nyomogatta. Kérdezősködött erről-arról. Leültette egy székre, veregette a térdét.

Akkor vette észre a tanácsos, hogy a lány ingén még két vérfolt vöröslik, akkora, mint két pipacs.

– A baja van – magyarázta az orvos.

Erre ez a sok férfi, aki ott volt, mind Annára tekintett, aztán félrepillantott, férfias szeméremmel.

– Különben alig véres – mondta a tanácsos, amíg tovább vizsgálgatta, és emelgette a karját.

– Csak itt. Meg itt, ni. Mosakodott? – kérdezte tőle. – Hol mosakodott? Benn majd úgyis levetkőztetik – mondta a többieknek.

Az urak megint beszéltek egymás közt, az urak megint írtak. Mindig beszéltek, mindig írtak.

– Hol volt a kommünben? – faggatta a tanácsos. – Hol szolgált? Kiknél? Mi annak a foglalkozása? Nem volt valami kommunista szeretője, valami terrorista, aki olyan írásokat adott magának, olyan vörös írásokat?

Mégiscsak rablógyilkosságot kellett föltételezni, noha ez sem valószínű, mert a pénzt, az összes értéktárgyakat rendben találták.

– Mit vitt el? – vallatta a tanácsos. – Na, mondja meg szépen. Hová dugta? Jobban teszi, fiam, ha bevallja. Mi úgyis rájövünk mindenre.

Kiadta a rendeletet.

– Motozzák meg.

– Föl a kezet – vezényelt a rendőr.

Anna ügyetlenül nyújtotta föl a két karját, a könyökben kissé behajlítva.

– Egyenesen – igazította a rendőr.

Most már egyenesebben tartotta a két karját, s a gyilkos lány a legszörnyűbb bűnnel tetézve az ottlévőknek egy pillanatig valami régi, félszeg oszlopszentet idézett az emlékezetükbe, aki égnek tárt karokkal áll.

A detektívek hozzáláttak a motozáshoz. Kést, lőfegyvereket kerestek nála. Végigtapogatták keblét, szoknyáját. Elöl, hátul.

– Semmi – mondták -, semmi.

Be is fejezték már a helyszíni szemlét. Jöhettek a hullaszállítók. A rendőrorvos meg a tanácsos aktákat írt alá az asztalon.

Most a tanácsos odafordult a két detektívhez:

– Kísérjék be.

Anna még mindig fölfelé tartotta a két karját, már merőben céltalanul, mert közben megfeledkeztek róla. A detektívek intettek neki, hogy most már leengedheti.

És ezt mondták.

– Menjünk.

A lány nem mozdult.

Erre közrefogták, az egyik detektív a karjához ért. Ő azonban egész könnyedén eltolta magától.

A tanácsos, aki le-fölsétált a szalonban, megállt. Odaszólt a detektívnek:

– Bilincselje meg.

A detektív a lány csuklóit egymásra tette, körültekerte a lánccal, mely halkan csattant.

Anna ezt már engedte. Kíváncsian nézte megbilincselt két kezét.

A bilincs egészen új volt, még fényes is, vékonykahitvány lánc, de azért erős, nem lehetett szétszakítani. Vastagabbnak gondolta, meg rozsdásnak, valami ormótlan golyóbissal a végén. Mégis, úgy tetszett, hogy ismerte valahonnan, régi időktől fogva, talán a népmesékből, amelyekben a királyi palota mellett mindig ott a börtön. Már nem is csodálkozott rajta. Közönyösen szemlélte, s úgy állt ott, mint aki már régtől fogva viseli, és már régtől fogva megszokta.

A detektív föltette fekete keménykalapját, s útnak indította. Künn a folyosón suttogtak körülötte: “gyilkos… itt a gyilkos…” Stefi és Etel sápadtan hajolt előre a második emeleti folyosó korlátján, csapkodta a kezét. Az egész ház reszketett.

Később ugyanezen a lépcsőn két fekete fakoporsót hoztak föl, abba beleemelték az áldozatokat, a törvényszéki bonctani intézetbe szállították, a fagyasztóba.

De alig múlt el az egyik meglepetés, jött a másik. A detektívek egy félóra múlva visszarobogtak, Ficsort és Ficsornét is bevitték magukkal a bűnrészesség gyanúja alatt, a nyomozás során gyanú támadt tudniillik, hogy egyetértésben vannak a gyilkossal, s a rokonok összejátszottak.

A fölfordult házban Etel házmesterkedett, és Druma vette át a parancsnokságot. Két, válaszos sürgönyt küldetett a postára Stefivel: az egyiket a megboldogult asszony testvérbátyjához Egerbe, a másikat Jancsihoz, aki már visszautazott Bécsbe. Állandó összeköttetésben volt a rendőrséggel, ő fogadta a riportereket is, akik a gyilkosság hírére egymás után jelentkeztek, interjúkat kértek tőle, a cselédektől is, a megírandó “színes” riportok számára.

Egyébként mindenki elvesztette a fejét. Moviszter csak ímmel-ámmal tartotta meg rendelőóráját, aztán átment Drumáékhoz. A ház lakói a tegnapi mulatság csömörétől álmatlanul, fázékonyan bújtak össze. Drumáné tejeskávét, kalácsot adott a látogatóknak, akik természetesen folyton ezen a rémségen töprengtek.

– Nem értem – sopánkodott Moviszterné -, nem értem, akármit csinálok, nem megy a fejembe. Egy ilyen lány, egy ilyen becsületes lány…

– Nekem már régóta nem tetszett – szólt Drumáné. – A szemében volt valami gonosz. Alattomos pofája volt.

– De majdnem egy évet szolgált már náluk. És ismertük mindnyájan. Olyan megbízhatónak látszott.

– Te – mondta Drumáné a homlokára csapva -, most jut eszembe. Nekem volt egy kisollóm. Tudod, olyan kicsit görbe körömolló. Nagyon szerettem. Ez a kisolló karácsony után eltűnt. Hetekig kerestük a Stefivel, még szóltam is neked, hogy sehol se találjuk. Fogalmunk se volt, hogy ki lopta el. Végre itt senki se jár. A Stefi nem lop és a te Eteled se. Hát kérlek: ez vitte el.

– Azt gondolod?

– Azt, édesem. Meg vagyok győződve. Aki gyilkol, attól minden kitelik. Nem azért mondom. Hiszen ismersz bennünket. Nálunk az ilyesmi – hála Istennek – nem játszik szerepet. De a fejem teszem rá: ez vitte el.

– Érthetetlen – dünnyögte Moviszterné. – Az ember félni kezd, nem tudja, kikkel él együtt. Szörnyűség.

Komor, ideges hangulat borult a szobára. Drumáné az ölébe vette kisfiát, megcsókolta, borzongva tekintett körül a fényes, polgári kényelemmel berendezett ebédlőben. Az ura fölkelt. Ő a délutáni élményétől, a rettenetes képtől, melyet tulajdon szemével látott, még mindig nem tudott szabadulni, s így szónokolt:

– Megmérgezték az egészséges magyar nép lelkét. Azok a bitangok, azok a zsiványok. Azelőtt ez elképzelhetetlen lett volna. Egy ilyen iszonyúság. De a sok kommunista propagandának, az agitátor-iskoláknak itt az eredménye. Ez a bolsevizmus utolsó kilengése.

– Meg a háborúé – tette hozzá Moviszter.

– Azt hiszem – mondta Moviszterné -, mégiscsak őrült volt. Mert aki épeszű, az nem csinál ilyesmit. Végre semmi oka se volt. Nem beszámítható.

– Nem beszámítható – vitatkozott vele Druma -, ugyan kérem, nagyságos asszonyom. Ezt a legkönnyebb mondani. És a két emberélet? Föl kell kötni. Vagy te azt hiszed, Miklós, hogy ez csakugyan nem beszámítható?

– Amikor elkövette, akkor semmi esetre sem. De különben…

– Hallja? A férje se hiszi, pedig ő orvos. Hogyne, majd legyilkoltatjuk magunkat. Kötelet a nyakára. Ha beteg, akkor is pusztuljon. Ki kell irtani, mint egy mérges kelevényt. Együtt dolgoztak, mind: Ficsor, az a vörös gazember, a felesége, az egész banda. Ezt nem lehet elintézni egy orvosi izével, hogy terhelt, hogy gyönge az idegrendszere, ehhez jogászi belátás kell. Mert mi lesz különben a társadalommal? Igenis, ki kell égetni a kígyófészket, ki kell irtani mind. Aki a társadalom rendjét megbontja, az vesszen. Irgalmatlanul. Akasztani, akasztani…

A kis Druma az anyja ölében nyafogni kezdett. Anyuskája fölkapta, vitte-vitte, úgy csitítgatta. Druma is nyugtalankodott, hol marad oly sokáig az a Stefi, hisz csak a Fő utcára szaladt, a postára.

Most a homályos lépcsőházba belopózkodott egy lány.

Nesztelenül surrant föl, mint az árnyék, az első emeletre, a falak mentén, nem vette észre senki. Megállt Vizyék rendőrileg lepecsételt lakása előtt, csöngetett, többször egymás után.

Percekig várt, majd hogy senki sem jött, leült az ajtó elé, és elkezdett keservesen sírni. Etel beszaladt Drumáékhoz:

– Tessék jönni – újságolta lélekszakadva -, itt a Katica.

– A Katica? – kérdezték megriadva, mert ezen a baljós napon minden ijesztőnek tetszett, egy új szerencsétlenség előjelének. – Ki az a Katica? :

– Aki a Vizyéknél szolgált azelőtt.

– Mit akar itt? – idegeskedett Druma. – Mért nem csukta be a kaput? Ki engedte be?

Mindnyájan a folyosóra tódultak. Onnan megindultan és döbbenten szemlélték ezt: a cseléd, a régi cseléd fehér szoknyájában, rózsaszín ingblúzában, lakkcipőjében ült halott gazdáinak portája előtt, mint a hűség eleven szobra, mint egy visszajáró kísértet. Hangosan jajveszékelt.

– Siratja őket – susogta Etel, s ő is könnyet törölt ki szeméből.

Mindez valóban oly ríkató volt, oly érdekes és nagyon gyönyörű, akár egy ponyvaregény utolsó fejezete. Az a gyülevész népség is megcsodálta, mely betódult az utcáról a lépcsőházba.

Druma leküldte Etelt, hogy az idegeneket távolítsa el, kulccsal zárja be a kaput, a lányt meg vezesse föl hozzájuk.

Katicába nem lehetett lelket verni. Az csak itta a forró könnyeit, sehogy se akarta abbahagyni. Etel veregette a hátát. Valósággal támogatnia kellett, mikor a lépcsőn fölkalauzolta Drumáék konyhájába.

Itt leültették a háziak. De alig nyitotta ki a száját, megint elbőgte magát. Azt is csak nagy nehezen bírta kinyögni, hogy került ide.

Elmondta, hogy az imént olvasta az esti újságban, erre legott felöltözködött, sietett, hogy láthassa azt az áldott méltóságos asszonyt, és a méltóságos urat, akinél nem volt jobb ember a földön.

– De én tudtam – fuldokolt levegőért kapkodva -, én éreztem ezt, én megálmodtam.

– Mit álmodott, Katicám, aranyom? – szólt Etel.

– Menyasszony volt – zihálta.

– A méltóságos asszony?

– Olyan szép, halvány menyasszony. Fehér fátyollal. Koszorúval a fején.

– Az rosszat jelent. A lakodalom mindig rosszat jelent.

– És sütöttünk-főztünk, annyi baromfit öltünk, csak úgy csöpögött a zsír.

– Pláne a vendégség.

– El is akartam jönni, hogy figyelmeztessem. Jaj, ha én eljöttem volna. Jaj, ha én itt maradtam volna. Mert több ilyen hely nem volt Budapesten.

Katica facsarta az orrát, a zsebkendője már olyan vizes és piszkos lett, mint egy mosogatórongy.

Drumáné, hogy eltérítse bánatától, ezt kérdezte tőle:

– Hol szolgál most, Katica?

– Itt egy gázgyári mérnöknél – és bömbölt újra.

– Na jól van, ne sírjon már. Nézze, itt a Stefi is.

Egy findzsába tejeskávét öntött, megtetejezte vastag, zsíros föllel, eléje tette:

– Igya meg, Katicám. Ott mellette két darab jó friss kalács is. Stefikém, lelkem, maga is kávézzék, ma még nem is ozsonnázott. Hozzon ki egy kis gyümölcsöt, benn van a pohárszéken. Etel, nem akar egy csésze kávét? Egyenek. Mit csinálhatunk? Sajnos, mi már nem változtathatunk rajta.

Magukra hagyták a cselédeket.

Ez a három lány kisírt szemmel hallgatott, mint három gyászoló családtag. Katica a fájdalomtól részeg volt. Arcán az átázott rizspor megtúrósodott.

De amikor a másik két cseléd bizonyos szószátyár tárgyilagossággal elmesélte a gyilkosságot, érdekelni kezdte. Hiányos képzeletével is követni tudta az eseményeket, a tett színterét pontosan ismerte. Mindig újabb és újabb részleteket követelt, nem bírt betelni velük. És hogy később a lányok már kifogytak mondanivalójukból, maga ismételte el az egészet, annyira átélve, hogy beleborzongott, oly szemléletesen, mintha ő is ott lett volna. Csak azt sajnálta, hogy már elszállították szegényeket. Még egyszer, utoljára szerette volna látni őket, legalább a méltóságos asszonyt, a vérébe fagyva, abban az ágyban, melyet annyiszor vetett meg neki.

Benn Katicáról tárgyaltak.

– Látod – mondta Druma -, ez is bizonyítja, hogy milyen emberek voltak. Akiket így sajnálnak a volt cselédjeik, azok nem lehettek rossz emberek. Milyen lány volt különben ez a Katica?

– Jóérzésű lány – felelte Drumáné -, szorgalmas és úgy tudom, erkölcsös. A legjobb cselédjük volt. Nem is értem, mért engedték el. Ha ő itt marad, akkor bizonyára nem történik meg ez. Nem gondolja, doktor úr?

– Lehet – szólt Moviszter, mélyen eltűnődve -, lehet.