Bejegyzések kategória bejegyzései

Bejegyzések

Tornasor (részlet)

Attila az iskolatáskájában kutatott a tízóraija után. Már a tolltartót, a körzőt és a vonalzót is kirámolta belőle. Sanyi a ritkán látott holmiktól kapott észbe.

– Van leckéd?

– Milyen órára? – gyanakodott Attila.

– Miért, több is volt?

– Ugye ki sem nyitottad a táskádat!

– De kinyitottam!

– Matekra volt. Megmutassam, hogyan kell megoldani?

– Tíz perc alatt megérteted velem, amit Jutka néninek négy év alatt sem sikerült? Csak add ide, hadd másoljam le! Majd holnap, vagy legeslegkésőbb holnapután összeülünk, és elmagyarázod nekem.

Attila figyelmesen nézte Sanyi arcát, ami a nagy tervektől és fogadkozástól egészen kipirosodott. Kisalakú, kockás füzetet vett elő.

– Most utoljára. De javíts ki egy számot, nehogy észrevegye Jutka néni, hogy rólam másoltad!

Sanyi fűtől, nyáltól maszatos kezébe fogta a két matekfüzetet. A papír-írószerboltban még nem különböztek fikarcnyit sem. Mostanra azonban mindkettő a gazdájához idomult.

Attila füzete becsomagolva, felcímkézve várta az új leckét. Színes ceruzák, élére smirglizett körző nyomán formálódott egy osztályelső munkaeszközévé. Sanyi füzete viszont a törtek idején annyit repült a sarokba, hogy lapjaira szakadozott széjjel. Rúgásnyomok borították attól az elszántságtól, amivel Sanyi a házi feladatok rejtelmeibe hatolt be újra és újra. És ahogy beköszöntött a tavasz, egyre vadregényesebb életbe kezdett. Koszfoltjai a délutáni focizásról meséltek, mikor kapunak állt a salakpályán. Sanyi füzete olyan elálló szamárfüleket viselt, hogy a csodájára járt az egész osztály, sőt, Sanyi balszerencséjére Jutka néni is.

Sanyi felnézett a füzetekből. Már majdnem végzett a másolással. Ahogy Attila számoszlopain követte a megoldást, olyan logikusnak tűnt neki az egész matematika, olyan megtanulhatónak! Mégiscsak csodabogár a barátja. Rajta kívül az osztályból senkinek sem magától értetődő az, hogy LNKO! Milyen jó volna, ha Sanyi is a kisujjából rázhatná ki mindezt! Persze a világ minden kincséért sem akart első padban ülő nyálgéppé válni, de azért egyszer igazán megdicsérhetné őt is Jutka néni.

És ahogy a gondolatai ilyen messzeségbe kalandoztak, a keze is megmozdult. A hegyezetlen grafitceruza egy hármast ötössé maszatolt. Véletlen, vagy sem, de a szamárfültől elrongyolt papíron tündökölt a jó megoldás. – Most már így marad – gondolta Sanyi. – Egyszer igazán megkaphatom én is azt a piros pontot!

Visszaadta a füzetet Attilának. A jól elvégzett munka örömével dőlt hátra, de a szájában valami rossz ízű maradt, hiába köpött kétszer is.

Attila végzett a szendvicsével, és már csomagolni kezdte a füzetét, mikor Sanyi csak kibökte:

– Nézd át még egyszer! Talán elszámoltál valamit.

Attila arca csupa bizonytalanság volt, ahogy Sanyira nézett. Honnan is vehetné észre ez a tulok, hogy hibázott, amikor…

– Nem számoltam el. Tegnap kétszer is ellenőriztem – mondta.

Elővette a füzetet, ami az ártatlanságát bizonyítva a meghajtott oldalon nyílt ki. Attilának rögtön szemet szúrt a szutykos ujjlenyomat. A saját írásával kerekített hármas fölött pedig egy rendetlen ötöst vett észre. Sanyi sokat gyakorolhatta ezt az átírást az ellenőrző könyvében. Persze ritkán találkozott hármasokkal, amiket ötösre lehet javítani. Inkább egyeseit írta át négyessé.

Attila kipillantott Sanyira. Az egy botdarabbal rajzolt a homokba éppen. Attilát azonban nem tévesztette meg. Elmaradt a füttyszó, el a káromkodások is. Pedig ezeket talán még alvás közben sem hagyja abba. Sanyi dermedten figyelte Attilát, még akkor is, ha nem nézett rá. De a füle már várta a szitkokat. Ő talán még egy pofont is kiosztott volna annak, aki beleír a füzetébe.

Mind dühösebben markolta a gallyat, nyomta a homokba, mintha minden indulatát ezekbe az ábrákba fektetné. Attila figyelte Sanyit, aki kicsit megfelelni próbál, éppen annyi erővel, amennyi kitelik tőle ilyen értelme-sincs dolgokra. Inkább való bot ennek a kezébe, mint egy csorbulni akaró ceruzavég. Hát végül belejavított! Az ő füzetébe javított bele!

– Belejavítottál! Azt akartad, hogy rossz jegyet kapjak? Pedig én elkészítettem a leckémet, te pedig fára másztál helyette.

Sanyi előreszegett fejjel hallgatta a fejmosást. De hát kicsoda-micsoda ez az Attila, hogy úgy beszéljen hozzá, mintha az apja, vagy a tanára lenne? Hiszen ő is csak egy gyerek, ráadásul… Sértette, hogy Attila éppen a fáramászással rukkolt elő. Hiszen ő beavatta a titokba, a rekordok történetébe, hogy olyan magasról, mint Sanyi ma reggel, még senki sem ugrott le! Éppen ezzel visszaélni! Dühösen válaszolt Attilának.

– Én épp annyira nem írok leckét, ahogy te nem mászol fára! Te nyomorék!

Ahogy végigmondta, máris olyan mélyre süllyesztette a fejét, amennyire orra bukás nélkül csak lehetséges. Ennél aljasabb már nem is lehetett volna.  Nem elég, hogy csalt: az iskolát és a barátját is megpróbálta becsapni, de ráadásul ilyen ocsmányságokat beszél! Hát igaza van Jutka néninek: nem is válik rendes ember belőle már soha!

Attila eltette a matekfüzetét, leporolta, mintha valamiképp bekoszolódott volna.

– Neked az megy jól, nekem pedig ez. Éppen ezért akartam segíteni neked.

Sanyi messzire hajította a botot. Legszívesebben bocsánatot kért volna. Már a nyelve hegyén volt az ígéret, hogy változni fog. Ha nem is most mindjárt, de hamarosan. Bármennyire is szerette volna, mindezt nem mondhatta el. Fiú volt, ráadásul fáramászós típus.

– Nem haragszom rád, de ha még egyszer előfordul, behúzok egyet! – mondta Attila. Ezzel a dolog el volt intézve. Csendben várták, hogy megérkezzenek a többiek.

 

Bejegyzések

Leánybúcsú (37/15) – Regényt írok

Regényt írok. Meg kell értenem, miért. Elsősorban természetesen azért, mert szerelmes vagyok. Ha valaki erre most azt gondolja, létezik a szerelmi vallomásnak egyszerűbb módja is, téved. Talán jobb is, ha nem olvassa tovább. Mert engem nem a szerelem nagysága késztetett arra, hogy ilyen nagyszabású műfajt vegyek igénybe közlésére. Nem. A szerelem természete, mondhatni puszta evidenciája tárta föl számomra ezt az utat, amely nemcsak az egyetlennek, de kikerülhetetlennek is mutatkozott meg számomra: az írásét. Vagyis arra a kérdésre: hiú vagyok, túlzó és kevély?, az a válaszom: nem. Szerelmes vagyok.

Ha nem lettem volna szerelmes, nem írtam volna regényt. És – ha nem írtam volna regényt, nem lettem volna szerelmes. Mert ezt a regényt egy férfinak kezdtem el írni, s most kénytelen vagyok egy másiknak befejezni. Ez tehát nem az irodalom érdeme – az élet ilyen. Pontosabban a megírt élet. A szerelem, amely az élet és az írás együttes vonzásában jön létre. Mi történt tehát? Csoda. A regény nem elvette tőlem a szerelmet, hanem odaadta nekem: amit önfeladásnak véltem, önmegtaláláshoz vezetett. Úgy tűnik, a szerelem korántsem törődik azzal, milyen formát választunk elbeszélésére: ő maga teremti meg a formát, mely által létrejön bennünk. El akartam beszélni a szerelmemet, s íme, az elbeszélés során szerelmes lettem. Azt hittem, mindent tudok már a szerelemről, s be kellett látnom, ha mást nem is, ezt az egyet még meg kellett tanulnom. Azt hittem, ha megírom, megszabadulok a szerelemtől, s mindattól a – mit tagadjam – szenvedéstől, mely vele jár, de más történt: az írás által szabaddá váltam a szerelemre, s – mit tagadjam – most boldog vagyok. Valójában persze csak annyi történt, hogy szerelmes lettem egy másik férfiba. De írás közben lettem az! Megírtam a szerelmemet, és ezzel létrehoztam az életemet. Persze tudtam én, hogy az írás mágia, teremtő aktus, de hogy ez velem is megtörténhetik… Mert igaz ugyan, hogy boszorkány lettem, de mégiscsak hihetetlen, hogy ezért… Mondom: csoda. És ez a megélt összefüggés megmutatta számomra azt is: folytatnom kell a regényt. Mielőtt azonban megteszem, újra és újra szeretnék kikiáltani innen a kontextusból: kedves Olvasóm, amit leírva látsz, az az életem!

Boldog vagyok, hadd beszéljek a titkaimról Neked! A Felügyelő létező személy, minden, ami itt vele kapcsolatban elhangzott, igaz, megtörtént esemény. Persze – minden csupa anagramma, minden csupa rejtvény. Elrejtettem őt, alaposan elrejtettem Előled, úgy, miként magamat előle. Ő érteni fogja az utalásokat, magára ismer belőlük – én azonban szeretném megérteni végre, miért csak így tudtam érhetővé tenni számára magam. Voltaképpen ezért is kezdtem el írni ezt a regényt. Mindemellett azért reméltem, hogy nemcsak ő olvassa majd? Igen. De korántsem a becsvágy vezetett. Hidegen hagytak az elbeszéléstechnikai kísérletek, az intertextuális utalásoktól kifejezetten irtóztam, a műfajhatárok átlépésétől nemkülönben, s nem lelkesített a női narratíva megújításának lehetősége sem. Sőt. Egyáltalán nem vigasztalt az írás öröme, jóllehet kezdettől éreztem, hogy erejével szemben tehetetlen vagyok – én élni akartam, de nem sikerült, s ezért igyekeztem elhárítani minden önfeledt pillanatot, melyet az alkotás adhatott volna nekem. Minden stílusfordulatban, minden új bekezdésben, minden címadásban, minden leütésben tudatában akartam lenni a fájdalomnak, melyet az élhetetlen szerelem ojtott belém. Vesztese voltam a szerelemnek, vesztese e létre sem jött kapcsolatnak, s a megszületésre engedett regényvilág nem kárpótol ezért – így gondoltam. Nem vártam a lélek természetes elnyugvását, szövegbékéjét, s gyűlöltem minden mozdulatot, mellyel odaillőbb szót, kifejezőbb írásjelet kerestem. Nem bocsátottam meg a létezésnek, hogy megszólított általa, és magamra hagyott a szavaimmal. De – az írás ereje magával ragadott, miként a szerelemé. A regény már kezdettől fölülírta a szerelmet, jóllehet egy idő után a szerelem kerekedett fölül ismét. Vagyis be kellett látnom, hogy az írás az egyetlen mód, hogy nemcsak a szerelmet, hanem a róla való beszédem mibenlétét, jelesül az írást magát is megértsem. Az az ellenszenv, amely kezdetben az íráshoz kötött, a megtérni vágyó bűnös lelkülete volt: tudtam az utat, nem akartam rálépni, s mégiscsak azon jártam. Tudtam én ugyanis kezdettől, hogy a létezés a szerelem által az írásra szólított föl, s addig lesznek legátoltatva szavaim, amíg – le nem írom őket.

Kedves Olvasóm, először gondolok Rád. Nem akartalak tanítani, sem gyönyörködtetni a történetemmel, soha, még az ellenszenv idején sem kértem a kegyből, hogy írásom révén öntudatot, vigasztalást, ötletet vagy egyebet meríthetsz belőle, s nem izgatott föl, hogy talán nyomozni kezdesz szerelmem személye után – s kérlek, most se kutasd, ne firtasd, ki ő! De – csodálkozz el, kérlek, s ha lehet, a történetemen! Csodálkozz el azon, mi az írás és a mi a szerelem! Vagy – nem bánom –, kételkedj benne, miként magam is tettem, mert azt hittem, amíg az ember nem csodálkozik, addig kételkedik. De meddig is? Addig, amíg a szerelem helyett talál egy embert.

 

Oldalak: 1 2
Bejegyzések

Mi a forrás?

A történelmi regényekben. És mire való? Mit bizonyít vagy igazol? Miért van rá szükség? Mi történik a történelem fogalmával, ha az „ábrázolt történelmet” felszabadítjuk a források nyomása alól?

 

„A legnehezebb műfaj”, Móra Ferenc nevezte így egyik levelében, az úgynevezett történelmi regény építményét szerzői oldalról a kettős tudat állapota alapozza meg. Úgy képzelem el, hogy a történelmi regény szerzőjének tudata konfliktusos tudat. Ebben az elvileg egységes tudatban a hasadás leképezi a múlt és a jelen közötti, mindig fennálló hajszálrepedést, törésvonalat, később szakadékot is, azt, ami a két, ontológiailag közvetlenül összevethetetlen minőségű entitást elválasztja egymástól (múltat és jelent összevethetni lehet ugyan, de az ontológiai különneműség miatt, állaguk drasztikus másfélesége miatt csak hosszú kerülőutakon keresztül lehet, például úgy, hogy a történelmi regény – illuzórikus módon – megpróbálja eltörölni a múlt elmúltságát, és a már jelenként rég eltűnt, a jelenként már rég elmúlt „múltat” képzeletbeli jelenvalóként állítja történelmi képzelőerőnk elé: mintha a már rég megtörtént éppen most történne). E kettős tudatban legalább két alapvető beállítódás, tektonikus észjárás van jelen, egyszerre: egy regényírói tudat és egy szaktörténészi tudat. A szaktörténészi tudat persze fölvehet számos egyéb szakirányú gondolkodásmódot, a 19. századi történelmi regényekben a folklór kutatójának, a vallástörténésznek, a földrajztudósnak, a mentalitástörténésznek, stb., stb. tudatát, és igen gyakran fel is veszi.

 

A történelmi regények Dr. Jekyll-je és Mr. Hyde-ja olykor békésen megférnek egymással, olykor kemény harc tör ki közöttük. A regényíró, ha választott tárgya a történelem – ez az annyira meghatározhatatlan és már-már kezelhetetlenné elvont fogalom – kénytelen azzal a kényszerrel szembenézni, hogy a jelen szempontjából egy képzeletbeli kiinduló állapotban még semlegesnek tekintendő múltból, ebből a szintén annyira meghatározhatatlan és kezelhetetlenné elvont fogalomból – történelmet csináljon, történelmet pároljon le, történelmet kerekítsen ki. Számomra a mindenkori jelen egy roppant alaktalan valami, és a jelen lebegő látszatai mindent, de mindent kitöltenek. Ha beállna a jelen akár részleges fennállási hiánya, ettől úgy iszonyodnánk, mint a középkor a vákuumtól: legalább levegő legyen a páros és a páratlan számozású utcai oldalak között, vagy ha kilépünk a térre! Természetesen önmagában a múlt is igen alaktalan: mind a szaktörténésznek, mind a regényírónak a ránk maradt nyomok között szelektálnia kell, de főleg ki kell alakítania egy olyan történetet, amelynek van kezdete, közepe és vége. A megtörtént dolgok nyomai önmagukban, „csak úgy” nem adnak ki kerek történetet, a Történelem in se nem egy egyszerzős dolog, ehhez, a történelemműhöz az utólagosság beavatkozása, Klió kell. A jelen csupa egymásmellettiség, csupa iuxtapositio, csupa alig-tagoltság és csupa hiper-tagoltság, szemben a múltakkal, melyek már egymáshoz mért időbeli különböző távolságaik okán is közepesen tagoltak. Ezekből a múltakból a szaktörténész is, a történelmi regényíró is valamiféle „történelmet” csinál, és a kettejük tevékenységének párhuzamairól sokat tudunk a narratológiának köszönhetően. Pontosabban nem a múltakból csinál történelmet a szaktörténész, hanem mindabból, ami a múltakból ránk maradt: a forrásokból. És forrásokkal dolgozik a történelmi regény írója is. Csakhogy ártatlan forrás nincsen.

 

A múlt kapcsán, már Collingwood óta értjük, aligha beszélhetünk önmagába záródó és diszkretizált állapotban ’egyszerű vagy elemi tényekről’, melyekhez nem társul semmilyen értelmezés, vagy amelyeket megtisztíthatunk az eddig általuk hordozott értelmezésektől. És ez nem csak a tényekre, de a forrásokra is érvényes, szerintem. A múltból történelmet kell kreálni, a szaktörténésznek is, a történelmi regényírónak is, hagyományosan. Mindkét szimbolikus elbeszélő rá van utalva a másikra, nagyjából úgy, ahogyan gyönyörű A homokgödör című költeményében Oscar Pastior megírta. Átírom a magam prózájára: ketten vagyunk egy homokgödör alján: én, és én, az ellenfelem. Nem tudunk kimászni a gödör peremére, de a gödör szűk kettőnknek. Erős vagyok és szívós, én; de örülök annak, hogy én, az ellenfelem, legalább olyan erős és szívós, mint én. Régóta küzdünk egymással, és egyikünk sem fogja feladni soha.

 

Vagyis, ha a regényíró – ahogy közhelyesen mondani szokás – a múlt felé fordul (és nagy kérdés, hogy ezzel sikerül-e elfordulnia a jelentől, vagy éppen az elfordulásával akarja valamilyen alakra hozni az alaktalan jelent, ezzel és így fordulva hozzá), azt látja, amit a szaktörténész is: a formátlanságot, az alaktalanságot, úgynevezett tények és úgynevezett események kaotikus zűrzavarát, kezdet és vég nélküli állandó gomolygást. Miként a szaktörténésznek, úgy neki is el kell kezdenie valahonnan, mert Ádámtól-Évától mégsem lehet nekifogni, és be is kell majd fejeznie valahogyan, mert hiába fut vissza a jelenig, mivel a múlt és a jelen, a történelem és a ma két egymástól teljesen különböző entitás, ezért – sajnos, nem sajnos – semmilyen jelen nem lehet semmilyen befejezése semmilyen múltnak, a nem ismerhető jövő függvényében pedig pláne nem. Csak egy hozzánk időben közelebb álló múlt tetszhet vagy tűnhet számunkra egy hozzánk időben távolabb álló múlt kiteljesítő vagy leromboló – befejezésének, vagy valamilyen befejezés csalóka érzékelésének.

 

Mondhatjuk, hogy a szaktörténész és a regényíró tárgya ugyanaz, a kaotikus múlt, amelybe valami rendet kellene vágni. De miként képzeljük el ezt a „múltat”, ezt a halottat, még egyben, de már kiterítve a boncasztalon. Mielőtt még kezünkbe vesszük a szikét. A történelmi regény írójának szüksége van a múltról ránk maradt feljegyzésekre, a múltban élt emberek neveire, egymás közötti különféle viszonyaik ilyen-olyan ismeretére, szóval a szaktörténészre. Amikor valamely múltból történelmet akar gyúrni, hogy elénk mint imaginárius jelenvalót állíthassa, szüksége van „anyagra”. Ha lemond minden, időben ránk maradt történelmi anyagról, akkor regényírónkat Tolkiennek nevezik, de műve nem történelmi regény lesz. Ám megtévesztő volna azt az anyagot, amelyet a szaktörténész „forrásoknak” hív, nyersanyagoknak nevezni. Szemben a Claude Lévy-Strausstól származó s a nyelvre és a gondolkodásra vonatkoztatott „a Nyers és a Főtt” szembeállítással, azt hiszem, mind a regényírónak, mind a szaktörténésznek már csak „előfőzött” vagy elősütött anyagokkal van dolga. Az írásos „dokumentumok” (ó, be szép ez a mereven hivatalos és hűvös, oly tárgyias megjelölés!) már létrejöttük pillanatában valahonnan beszélnek, valamely élethelyzetből, társadalmi helyzetből, műveltségi összefüggéseken keresztül szólnak hozzánk – egyáltalán nem nyersek.

 

Láttuk már, és látni fogjuk, hogy a történelemről örökölt toposzaink, közhelyeink kivétel nélkül a képes beszéd tartományából valók, legfőbb eszközük a megszemélyesítés. Mintha a Történelem nem is valami, hanem valaki lenne. Például: a történelem az élet tanítónője (vagy tanárnője). De ez rémes, szabad tanítónőválasztás híján. Hányszor olvashatjuk, hogy a história ezt meg azt mondja nekünk, vagy éppen nem mondja. Meg állandóan, mániákusan tanít. És ezek a personificatiók világosan rámutatnak arra, hogy amennyiben a történelemről kialakult képzeteink vannak, ezek mögött zömmel források, dokumentumok állnak, a történelemmé főzött múlt előfőzött iratai. Ezek miatt nincs a történelemmé tett múltnak közvetlen elérhetősége a számunkra: mert a tárgy már eleve reflexív tárgy. Ugyanazt a „tárgyat” vagy inkább tárgyegyüttest kezeli a szaktörténész is, a történelmi regényíró is. Ám míg a szaktörténész a történelmet meghagyja múltnak, a regényíró valami mágikusat tesz vele: részben megvonja a történelemtől az elmúltságot, felruházva a jelenvaló lét jegyeivel. Mindketten, ahogy közhelyesen mondani szoktuk, ’életre keltik a (halott, döglött, hulla) múltat’, csak a regényíró az elmúltat furcsa ’mintha-jelenként’, vagy ’mintha éppen most történik’-ként és radikálisabban „állítja elénk”, mint a szaktörténész.

 

Persze igazságtalan lennék, ha kizárólag szembeállítanám egymással a két tudatot és a két gyakorlatot, a szaktörténészét és a regényíróét. Gondoljunk arra, hogy miként működtette olvasott forrásai nyomán Móricz Zsigmond a történelmi képzelőerőt az Erdély-trilógiában. És ez a mű bizony ösztönözte a szakkutatókat is. Amikor Nagy László a három boszorkányper három nőalakját bemutatja, számára a „mérce” az, amiként a regényíró Imreffi Jánosné Iffju Katát, Dengeleghy Mihályné Török Katát és Jósika Zsigmondné Báthory Annát megformálta. Például: Annának „A Jósika Zsigmonddal kötött házasságának körülményeit ugyanis olyan sűrű homály fedi, aminek láttán méltán jöhetett zavarba a kor dokumentumait oly szorgosan kutató Móricz Zsigmond is. /…/ A regényíró nem sejtette, hogy /…/ (Nagy László: „Sok dolgot próbála Bethlen Gábor…”. Erdélyi boszorkányperek, Magvető Kiadó, Budapest, 1981, 95. p.). „Csupán azt konstatálhatjuk, hogy /Móricz – Sz. Cs./ a három nő elleni perek esetében zseniálisan ráérzett a történeti valóságra. Az egykorú források újabb elemzése és kritikai összevetése ugyanis több dologban a regényírót támasztja alá a történeti munkák megállapításaival szemben.” (Nagy László: i.m.,20-21. p.) Vagyis a külön regényírói és a külön szaktörténészi tudat beszélgethet egymással, még ha osztoznak is abban a (hamis) előfeltevésben, hogy a megtörtént dolgok csak egyféleképpen történhettek meg, vagyis még ha mindketten osztják is a történelem monizmusát és esszencializmusát. Hát még ha nem osztoznak benne!

 

Amit a továbbiakban vizsgálni szeretnék, az e kettős tudat két felének beszélgetése egymással. Másképp fogalmazva, megpróbálom leírni a történelmi regény íróinak szabadságát, mozgási terét a szaktörténészekkel szemben, akiknél feltételezem a szakmai-erkölcsi követelmények minimumának meglétét (nem a gyakorlatból indulok ki természetesen), és a törekvésüket valamilyen elérhetetlen objektivitásra, amely törekvés szintén egy antik toposz, a sine ira et studio, a ’harag és részrehajlás nélkül’  jegyében fogant.

 

Ami az előfőzött anyagot illeti, teljesen mindegy, hogy ezt a nem nyers matériát minek nevezzük: nyomoknak, nyomjelzéseknek, dokumentumoknak, iratoknak, maradványoknak, okleveleknek, krónikáknak stb. Mind a regényíró, mind a szakkutató dolgozik ezekkel is, figyelembe veszi ezeket. Vajon miért teszi a regényíró (hogy a szaktörténész miért, az nyilvánvalónak tűnik: ez az ő (értelmezésére váró, nem nyers) anyaga)? Első példám a regényíró múltmegmutató szabadságára egy szándékosan klasszikus mű, a regényírói pályán már európai sikert elért Walter Scott regénye, a Quentin Durward (könyvészeti adatai:  Ford. Katona Ágnes, Máthé Elek, Szávai Nándor, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982), amelynek előszava 1831 decemberéből való ugyan, de első kiadása 1823 júniusában jelent meg, és 1831-ben a szerző joggal írhatta le, hogy e műve már „szokatlan sikert aratott a kontinensen is”. Scott az előszóban egyfelől hangsúlyozta a ’történelmi hitelesség’ szükségességét, másfelől viszont kiemelte ’a történelmi tényektől való eltávolodás lehetőségét’ a regényíró számára. Ami az előbbit, a történelmi hitelességet illeti, ez nála két (meglehetősen ingatag) pilléren nyugszik.  A hitelesség egyik próbaköve, hogy az olvasó számára az olvasottak valószínűek vagy valószerűek-e. Nos, ezzel a kizárólag az eikosz-ra (az általánosan vagy mindenki által elfogadott kijelentésekre) épült gondolkodásból elvont arisztotelészi kategóriával csak annyi a probléma, hogy a közgondolkodásban – ha van egyáltalán ilyen – meglévő ’valószerű’ vagy ’valószerűtlen’ igen nehezen helyezhető el a potencialitás vagy a lehetségesség fogalma mentén, ráadásul épp a történelem az, amely rendre olyan ’valóságokat’ produkál, amelyek teljesen irreálisak. Igen, elismerem, a jelen valósága olykor képes az irrealitásra (2012. febr. 4., szombat). Érezte ezt Walter Scott is. Előszavában így írt: „A történet magvát mindenki, aki ismeri a feudális rendszert, könnyen megérti, bár a tények teljesen valótlanok.” (Scott, 17. p., az eredetiben: /…/ though the facts are absolutely fictitious.”) Itt a valótlanok nem azt jelenti, hogy e (történelmi) tények vagy események nem igazak, hanem azt, hogy képzeletbeliek, ami pedig azt jelenti, hogy nehezen képzelhetők el valóban megtörtént tényeknek. Így a szerző kénytelen volt a fiktív elem lehetségessége, valószínűsége mellett érvelni: „Ezért nem teljesen valószínűtlen, hogy /…/” (Scott, 17. p.), „sőt még az is valószínűnek látszik, ha /…/ azt állítjuk, hogy /…/” (Scott, 18. p.). Valószerű és valószerűtlenség tartományai, a közöttük húzódó határvonal kérdése nehéz kérdés. Mondhatnánk, hogy a történelmi tárgyú regény a valószerű modalitását működteti. Amikor Tzvetan Todorov a fantasztikus irodalom megközelítésének módszertanába vezetett be minket, tárgya miatt gyakran kellett számolnia az arisztotelészi eredetű valószerű/valószerűtlen (valószínű/valószínűtlen) fogalompárossal, és az ehhez közel álló lehetséges/lehetetlen párossal. Mígnem ez utóbbit egy helyütt egyértelműen historizálja, vagyis relativizálja: „/…/ ami a 18. században lehetséges, nem feltétlenül az a 19.-ben /…/” (Tzvetan Todorov: Bevezetés a fantasztikus irodalomba, ford. Gelléri Gábor, Napvilág Kiadó, Budapest, 2002, 138. p.). Azt hiszem, ez kötelező a valószerű/valószerűtlen viszonylatában is, és e hiszemben nem állok egyedül. Kemény Zsigmond irodalmi életművét tárgyalva Szegedy-Maszák Mihály föltette a kérdést: „Mikor valószerű a történetmondás?” A valószerűség érzékét vagy fogalmát (sensusát és conceptusát) ő is relativizálja, amikor így válaszol: „Arisztotelész hagyománya szerint akkor, ha nem véletlenszerűség, de okság érvényesül benne, s ez is éppúgy áll történet/-/, mint regényírók vállalkozásaira. Az okságot természetesen történetileg változó, egy-egy közösségben, társadalomban, kultúrában elfogadott mércével mérik, következésképpen egyazon epikus alkotásnak nem ugyanolyan valószerűséget tulajdoníthatnak különböző korokban s égtájakon. Ezért tartom esendőnek, ha Kemény regényeinek értelmezője arra hivatkozik, mit érez „valószerűtlennek”, azaz nem „igaznak és hitelesnek” e művekben.” (Szegedy-Maszák Mihály: Kemény Zsigmond, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989, 57-58. p.)

 

Oldalak: 1 2 3 4
Bejegyzések

Rendetlen eső (Patrick de Mela: Fordított)

5 hozzászólás

Illighaen most tovább lapozott.

 

                            Puha lesz a húsa a megsiratott asszonyoknak,

                            langyos, omlatag. Hát ezért látod az esőt 

                            szerelmesnek! Lopva vissza-visszatér hozzád, 

                            hogy megcirógassa a holtakat: csecsemőt,

                            menyasszonyt, fuldoklót, parti fecskét,

                            akiket már nem cipel tovább az éjszaka.

 

                            Kőkoporsók őrzik a királynőket.

                            De nemet ők sem mondanak.

 

         Ki ez?, gondolta szörnyülködve. Szerelmesek csak az egészségesek lehetnek, a vidámak, a rózsás bőrűek – persze mások is, de azt borítsa inkább feledés, ahogy irtózás vagy szemfödél a halott nőket. Meg aztán a forma is annyira szabálytalan, olyan különös! Odalapozott a kéziratköteg első oldalára, de csak ennyit talált: N. herceg: „Rendezett eső”. Illighaen a tények szakértőjének tartotta magát, nem a költészetének, de azért elképedt. Senkit sem ismert a művelt világban, akit N. hercegnek hívnak, és verseket hagyott volna hátra.

        Vagy ez valami fennhéjázó vagy ostobácska álnév talán?

        De a halott asszonyok nem hagyták nyugodni. Tovább lapozott.

 

                            Nem ígérek lehetetlent, hölgyem.

 

                            Ugyanaz a lassan öregedő kislány maradsz,

                            aki itt vacogsz előttem. Félsz tőlem? Vagy fázik

                            a talpad a kőkockákon? Háromszor fordul meg

                            önmaga körül a hold, mire az emberek rád

                            ismernek újból. No, nézd csak! Ki az a fényes

                            csillag a Fiastyúk mellett? Nézzétek az Udvarhölgyet!

                            Milyen tündöklőn, milyen állhatatosan ragyog!

                            Míg mi tettük a dolgunkat, ő megtelt szerelemmel.

 

    Ő is szerette volna gombostűre tűzni a nőket, de sohasem merte. Még a saját feleségét sem.

 

                            Makulátlanok a falaid, Jeruzsálem! Házaid,

                            mint a tejfogak, hófehérek, és mindig mosolygásra

                            készek. Ó, Jeruzsálem! Annyiszor ölelsz át, ahányszor

                            az utcáidon végigmegyek. Fügefáid bölcsességet

                            teremnek, méznél édesebbet. Hogy tudna a szívem betelni

                            veled! Gömbölyű jóindulatodra örökké emlékezem.

 

                            De nézd csak a szolgálólányt! Hajlékony, mint a denevér,

                            és mint a bátortalan lelkek, ő is csak éjszaka él. Kitapogatja

                            a repedéseket a falon, és rögtön kihussan a szabadba.

                            Alig látod, mert csak egy maszatos folt a szoknyája.

                            De ő is hozzám igyekszik, akár az északi szél.

 

     Jeruzsálem, mormogta Illighaen, mintha N. herceget rajtakapta volna valami tévedésen. Hiszen végetért a kereszténység, morfondírozott Illighaen. Ha csak nem számítjuk a kőkunyhókat, a pásztorszállásokat és az emlékezet más barlangjait, ahol a nagyon öregek még őriznek egy-egy fakeresztet. Hiszen legalább hétszáz éve meghalt Krisztus! És ha fel is támadt valamikor, a világ azóta semmivel sem lett figyelemreméltóbb hely. Ő, Illighaen senkit sem ismert, aki  elzarándokolt volna Jeruzsálembe. Vajon ez az N. herceg…?

         Hazudozni, fogadkozni, versekben pózolni. Mégiscsak nevetséges ez. No de Jeruzsálem! Ez az időzavar egészen elcsüggesztette. Megtörölte a homlokát, és odavonszolta magát az ablakhoz.

      A köd végre felszállt, és a palota előtti terecskét vidám zsivaj töltötte meg. Pedig csak egyetlen kisgyermek van az egész szigeten, emlékeztette magát Illighaen. De most a suhancok épp éljeneztek valamit, talán éppen azt, hogy végre kisütött a nap, és a köd, mint valami jóllakott, lomha tehén, továbbvonszolta magát.

         Méghogy titokzatos sziget?

         Az első napok épp az ő előfeltevéseit igazolták. Senki sem csodálkozott, mikor kikötött az egyik jelentéktelen öbölben. Ahogy partot ért, két toprongyos csavargó csoszogott oda hozzá, hogy bejelentsék, ők a parti őrség, ők Bandemag király katonatisztjei. Illighaen alig tudta a nevetését visszatartani. Nem volna kedve Illighaennek Bandemag király színe elé járulni? Egy rendkívüli kihallgatásra? Lehetőleg azonnal, mindenféle késlekedés nélkül… De Bandemaggal, az öreg, hiú és szószátyár királlyal beszélgetve sikerült végre a sziget történetét megértenie.

       Egészen szokványos történet volt. Az ír testvérháborúban Bandemag király apjának sikerült megkaparintania ezt a semmire való, kopár földdarabot, ahol megvetette a lábát, neki állt megszervezni a hadseregét, felépíteni a palotáját… Állatokat és asszonyokat hozott Írországból, de elég volt harminc-negyven év, és a hideg, az éhség, a betegségek megtörték a kis kolóniát. A királyné megőrült, az asszonyok meddők és soványak, a gyerekek nem hajlandók megszületni, vagy ha megszületnek, nem hajlandók megérni a felnőttkort. Akik megmaradnak, azokra rájuk zárul a köd és a magányosság… Ma már csak egyetlen férfi van a szigeten, aki nem ezen az elátkozott földdarabon született.

         Most is néhány szedett-vedett, rongyos és sovány fickó masírozik a parton… a király hadserege, vagy a parti őrség netalán. Amúgy meg mi mást csinálhatnának? Mi mást tehetnének? A nap huszonnégy órából áll az ilyen szikkadt földdarabokon is, itt a képzelet is magába roskadna, ha egymagában, segítség nélkül kéne kalandozni. Maga a király, II. Bandemag amúgy nem tűnt őrültnek, csak reménytelenül öregnek és csüggedtnek. És mintha egy csöppet sem csodálkozna Illighaen érkezésén… egy királyi főkönyvtáros, nahát, ez aztán magától értetődik. Tulajdonképp óriási megtiszteltetés. De meglepetésnek nem meglepetés: hagyományainkra büszkék vagyunk, királyok vére csörgedezik bennünk. Az édesatyja, I. Bandemag király természetesen csodás kódexet hagyott rá örökül, és ő gondosan őrzi, nemcsak őrzi, hanem a legnagyobb, a létező legnagyobb becsben tartja az összeset. Hát hol másutt, mint a könyvtárban? A királyi könyvtárban, tette hozzá önelégülten.  

      Az úgynevezett könyvtár, a „palota szíve” egy kiselejtezett rokkákkal, háztartási eszközökkel tömött kamrácska volt. De a törött ibrikek, hasznavehetetlen vaslábasok közül Bandemag király tényleg pergamenlapokat húzogatott elő, és Illighaenen ekkor suhant át először, ezen a szigeten már mindenki elfelejtett olvasni. Mihelyt magára maradt, aprólékosan megszemlélte a királyi könyvtár elrejtett kincseit. Régi lúdtollak, habverők, csuprok, rozsdás hímzőtűk. Mi szükségük is volna a szigetlakóknak habverőre, ha nincsenek tyúkok, akik tojásokat tojjanak? És mire mennének a sziget asszonyai egy hímzőrámával? Egy tökéletesen hasznavehetetlen tárgynál ugyan mi lehet titokzatosabb?

         Makulátlanok a falaid, Jeruzsálem! Házaid, mint a tejfogak…

        Most már ingerülten arrébb söpörte a senki által nem ismert N. herceget. Amúgy nem nem is tartotta valószínűnek, hogy 50-60 évvel ezelőtt I. Bandemag király a szigetre cipelt volna a kecskék, az asszonyok, a habverők és az üstök társaságában egy életunt, titokzatos herceget. Vagy ez az N. herceg talán korábban élt? De Illighaen minden élő és holt, fontos és kevésbé fontos költőt számon tartott, mert nehéz megítélni, mi számít a jövőben hasznavehetetlennek…

         De ezen a fura hercegen kívül más titokzatos lények is élnek a szigeten. A szorgok, ezek a szőrtelen, két lábon járó, a felnőtt férfiaknak csak a vállig érő lények, akiknek  meghatározhatatlan violaszínben játszik a pupillájuk. Talán a meztelenül a parton ugráló szorgok miatt gondolhatták a sziget mellett elhajózó írek, hogy ezen a földdarabon őrültek élnek. Vagy halottak, akik már nem érzik a bőrükön a hideget…

         Ámde a szorgok vajon nem emberek-e? A violaszín szemük, a kis termetük, a gyerekekre emlékeztető szőrtelenségük vajon nem egy örökletes betegség eredménye-e? És vajon nem azért élnek-e üregekben, mert már a nagyapáik is hozzászoktak a hideghez? Illighaen mindezen már napok óta töprengett. És ha ötven-hatvan év alatt elfelejtenek az emberek olvasni, ugyan mért ne fordulhatna elő, hogy elfelejtenek beszélni… Amúgy meg mi mondanivalója lehetne egy nyomoréknak, aki üregekben áttelelve tölti az életét…

    És talán Bandemag népe is nagyon jól tudja, hogy ezek a szorgok emberi lények – természetesen nem emberek, csak emberi lények, de azért mégiscsak. Kínozzák, ütik-verik, kinevetik őket, de hogy-hogy nem jutott eszébe senkinek, hogy levágja és megegye őket? És van más bizonyíték is az emberszerűségre, gondolta Illighaen szégyenlősen. Mikor megérkezett, a főkönyvtárosi címétől lenyűgözött Bandemag király egy nőstényt rendelt melléje. És ő, Illighaen ahhoz fogható gyönyört nem élt át, mint a megérkezése utáni első éjszakán.

         Kőkoporsók őrzik a királynőket.

         De nemet ők sem mondanak.

        Bandemag király aggodalmasan a lelkére kötötte, hogy nehogy valamelyik szorgnak nevet adjon. Mert ha nevet ad nekik, akkor visszatér beléjük az erő, és birtokukba veszik a szigetet…. Az ilyen megjegyzésekből következtetett Illighen arra, hogy ezek a szorgok talán a sziget örökletes betegségektől sújtott, degenerált őslakói lehettek, akiket az ötven-hatvan évvel ezelőtt partra szálló írek rabszolgasorba kényszerítettek.

       Ötven vagy hatvan éve? A szigeten senki sem tudta az életkorát, és senki sem akadt, aki számon tartotta volna az éveket. Urraca királyné pontosan 292 éves volt, és Illighaen találkozott egy olyan férfival, aki hitt abban, hogy három éve látta meg a napvilágot. Mert élete első évében – magyarázta – háromezer napig tartott a tél, de ezt még a tulajdon szülei sem vették észre… Egy fekélyekkel borított öregasszony pedig arról tájékoztatta, hogy Rómában töltötte az ifjúságát, és azokért a régi gyönyörűségekért büntetik most a tündérek.

       Rómában! Méghogy Rómában, dohogott magában Illighaen. Miért is ne lehetne az lmebaj, ahogy a violaszínű pupilla, örökletes? De kitől hallhatott egy egész életében faggyas birkahúst és bogyókat zabáló, foghíjas vénasszony Rómáról? A fiatalabbak nem meséltek magukról ilyen borzasztó képtelenségeket, de azért borzasztóak voltak, ők is borzasztóak és elviselhetetlenek.

      Soha nem hallott a szigeten a háta mögött lépteket. A szigeten élők mintha csak lebegnének a köveken. Megérintik a csúszós sziklákat a lábfejükkel, de mintha a pára tartaná a magasban a törzsüket. Illighaen nem embereknek látta őket, csak emberszerűeknek. Tulajdonképpen a makogva társalkodó, szőrtelen és ruhátlan szorgoknál is idegenebbeknek… És kezük nyirkos volt, visszataszítóan nyirkos, mintha soha semmiféle érzelem nem melegítené őket.

      És mért nem születnek gyerekeik? Mért nincsenek a szigeten egészséges gyerekek? Talán mert a szorgok nem eléggé vagy mégsem igazán emberek. És ha az első írek összekeveredtek velük… A lónak és a szamárnak születhet utódja, de egy öszvérnek és egy másik öszvérnek… Pfúj! Förtelem… De Illighaen azért biztos volt benne, hogy ezek az olyannyira emberi lények, az írek elkorcsosult utódai, de még a szorgok is mind büszkék arra, hogy ezen a nyomorult szigeten élnek.

    De mint krónikásnak és főkönyvtárosnak az a feladata, hogy megtalálja az értékes kódexeket. Bekukkantott egy vajasbödön mögé, remélve, hogy ez a könyvtár a nyavalyás N. herceg versein kívül komolyabb dokumentumokat is rejt. Tessék! Talált egy furcsa kódexet, amely a Kitalált lények címet viselte, aztán egy hosszú leírást a tündérek és az emberek hetvenhét évig tartó háborújáról… mese, mese, meskete. Illighaen dühösen félretolta, mert irtózott a fikciótól, az elkényeztetett írástudók léha fantáziajátékaitól. A vajasbödön mélyén rábukkant egy megpenészedett varázstekercsre, tele mágikus négyzetekkel és háromszögekkel – Normandiában és Írországban öt garasért vesztegetik ezeket. Benézett az egyik szakajtó mögé, és kezébe akadt egy elég jó állapotú kódex. Talán talál ebben valamit I. Bandemag világpolitikát illető terveiről…

         De ez is csak egy erotikus mesegyűjtemény volt, amelyben egy Aldora nevű nőszemély keríti hatalmába az íreket… Aldora! Mielőtt útnak indult volna Normandiából, hallotta, hogy megérkezett Írországba a vizigótok elüldözött királynője. De talán ez egy másik Aldora. Talán ez csak egy elcsépelt regényhősnő-név, amit nagyravágyó anyák aggatnak a lányaikra… De a történetben felbukkanó írek egyáltalán nem tűntek regényhősöknek, hanem ismerősek voltak, nagyon is ismerősek, mégpedig nem a regényekből, hanem az ír belpolitikából. És ekkor Illighaent mintha tarkón ütötték volna. Egyszercsak felbukkant Al Tárik neve. Al Táriké! Aki két éve, egész pontosan két éve és hét hónapja szállt partra Gibraltáron…!

         Illighaen szédelegve leült. Hogy kerülhettek lejegyzésre ezek az események egy olyan szigeten, ahol senki sem tud írni és olvasni? És ez a pergamen ránézésre is legalább ötven-hatvan éves. Hogyan tudhatta azt I. Bandemag király krónikása, hogy a mórok elözönlik Hispániát, és a vizigótok királynéja Írországba menekül?

       A napfény megint eltűnt, de a suhancok az udvaron tovább nevetgéltek. Talán a madarakat utánozzák, hiszen varjak mégiscsak vannak ezen a szigeten. Illighaen zavarában visszacsúsztatta a bödön mögé ezt az elátkozott pergamentekercset – hiszen így tesznek a történészek, gondolta rezignáltan, ha valami egyáltalán nem illendő, vagyis a tényekbe nem beleillő dologra bukkannak.

         Illendőség, illetlenség – valami furcsa okból megint a szigeten töltött legelső éjszakájára gondolt. De ahogy az asztalára hátrapillantott, a reszketeg Bandemag királyt látta maga előtt. Talán nem is a lábain érkezett, talán csak idesodorta a köd. És Illighaent elsöprő vágy fogta el, hogy megint a saját otthonában, a saját gyerekeivel legyen – egymáshoz illő, sőt unalomig ismert testekkel. Hogy megint ajtócsapódást halljon, ambituson végigrohanó lépteket, hogy hallja, ahogy a gyerekei levernek a folyosón egy vázát, és nagy sebbel-lobbal előrohan az anyjuk, hogy leteremse őket.

         Vajon ez az örökös köd teszi annyira nesztelenné ezt a szigetet?

        Bandemag király szenilis jóindulattal tekintett rá, és az ujjaival szeretettel végigsimított az asztalon hagyott verseken:

         – Ugyan miért ne lehetne a jövőre is emlékezni, Illighaen?

         Illighaenbe belehasított, hogy ez az N. herceg talán még meg sem született. Talán azok a koporsókba zárt királynők sem. Beleolvasott olyasmibe, amibe királyi főkönyvtárosok soha nem szoktak.      

         – Valahol az időnek is játszadozni kell. – magyarázkodott Bandemag király. – Hát mért nem értesz meg minket? Szükségünk van egy kis rendezetlen esőre.

         Illighaen elfordult, mert nemcsak visszataszítónak látta az agg királyt, hanem mint egy öreg komédiást, ravasznak és számítónak.

         És egyáltalán igazat beszél-e?

         – Hát látod, Illighaen, ezért nem hagyhatjuk mi el ezt a szigetet.

                                                                       

                                                                                 Csóka Kata fordítása

Bejegyzések

Leépítés

Nehéz beszélni erről. Kicsit olyan, mintha az orrom elé raknának egy üres A4-es papírt, és bezárnának egy olyan szobába, amiben csak egy íróasztal van, az íróasztalon egy lámpa. De megpróbálom, maga azt mondja: a saját érdekemben. Jó.

Kezdem ott, hogy bemegyek az irodába, szokásos hétfői vagy keddi vagy szerdai nap, oly mindegy. Köszönök, mert ott kötelező mindenkinek hangosan köszönni: sziasztok! Sziasztok! Az első pár héten az agyamra ment ez a folyamatos vidám köszöngetés, de aztán megszoktam. Hangosan, vidáman köszönök: sziasztok!, és mosolygok is hozzá. Becsipogtatom magam, leveszem a kabátom, nekiállok teát főzni. Tél van, november, a szomszéd szoba egyik asztalán kis műanyag karácsonyfa, én meg narancsos-fahéjas teát iszom. Bemegyek a vécébe, megigazítom a hajam és a sminkem. Kijövök, odaülök az asztalomhoz, látom: ott egy üveg méz az egyik aktakupac mellett, rajta kis cetli: „A méz, amiről beszéltünk múltkor.”

Nem ismerem fel az írást, és nem is emlékszem, hogy bárkivel is beszéltem volna arról, hogy a teába szívesebben rakok mézet, mint cukrot. N. épp megérkezik, a haja frissen igazítva, új parfüm, idáig érzem. Hangosan, vidáman köszön, de amint meglátja a mézet, rajta a feliratot, mintha elkomorodna egy pillanatra.

-Ezt meg kitől? – kérdezi.

Megvonom a vállam.

Az első cigiszünetben odajön hozzám K., együtt megyünk ki. Kicsipogunk, összehúzott kabátban ácsorgunk a bomló faleveleken. Van egy öreg platánfa az udvaron, egyébként semmi. K. néz, a lila szempillaspiráltól felerősödik a szeme zöld színe.

-Te figyelj – mondja suttogva, nem értem miért. – Kérdeznem kell tőled valamit. Majd ebédszünetben.

Beiktatok tizenöt jegyzőkönyvet délig, egyenletes tempóban haladok. A céges étteremben K. közel húzódik hozzám, és megint suttog, közelről érzem a borsófőzelék szagát a szájából:

-Te lefeküdnél B.-vel, ha kérné?

B. részlegvezető. Elvált férfi pocakkal és szemüvegben. Higgye el, ha megpróbálnék őszinte lenni magamhoz, akkor is csak arra jutnék: nem, ki van zárva. Valahogy nem. Mikor elkezdtem itt dolgozni fél éve, leszögeztem magamban, hogy senkivel nem fekszem le a kollégák közül. Nem tudom, miért hoztam meg ezt a döntést? De nem.

-Miért – kérdezem, de unom az egészet. – Felajánlotta neked?

-Nem – mondja K. – Az az igazság, hogy félek.

-Mitől félsz? – kérdezem unottan.

K. nem mond semmit, csak belekanalaz a főzelékbe, mintha annyira evidens lenne a válasz, hogy felesleges hangot pazarolni rá.

Visszamegyek, leülök az asztalomhoz, de egész délután úgy érzem, N. fél szemmel figyel a szomszéd asztaltól. Háromkor megkérdezem tőle: „Mi van?” Felpattan a székéről, mintha erre várt volna, és berángat a vécébe. Ránk zárja az ajtót, közel hajol az arcomhoz, érzem a leheletének gumicukor-szagát. Azt mondja: „Én nem bírom ezt az egészet. Félek” – és elkezd zokogni. Nekiborul a vállamnak, és telesírja a blúzomat. A sminkje vízhatlan, úgyhogy csak könnyel ken össze.

Szóval november, és mindenki fél. Akkor értettem meg, mitől.

Aztán eltelik pár nap, és valahogy, egészen véletlenül, B., a főnök kézírását vélem felismerni a mézre rakott cetlin. Néha összefutok vele a folyosón, akkor közönyös, én is az vagyok. De ha átcaplat az irodámon, mindig feltűnik, hogy engem néz a szemüvege mögül, és elvigyorodik. Használom a mézet, azt rakom a teába, néha csak úgy belekanalazok; érzem, mintha kamerán figyelne. Az iroda egyik sarkában van kamera, azzal ellenőrzik egy szobából, amit még sosem láttam, hogy valóban dolgozunk-e.

N. betegen jár be dolgozni, kezdődött egy kis torokfájással, aztán köhögni kezdett, végül tüdőgyulladás lett belőle, azt hiszem. Ránézek, és látom: az arcán rózsaszín foltok. Nem néz rám. „Kurva hideg van itt”, mondja, de nem panaszkodik. Aztán megtudom, hogy egy csomóan felfáztak a kolleganőim közül, és vese-vagy hugyhólyaggyulladásuk lett. Például bemegyek a beiktatott huszonöt aktámmal a B203-asba, és ott pár kolleganő: isszák a gyógyteát, minden asztalon egy doboz tőzegáfonya. Nemsokára feltűnik, hogy én is többet járok pisilni, és mintha fájna a medencém itt-ott, de nem foglalkozok vele.

K. odajön hozzám, kihív cigizni. Kérdezi: „te nem félsz?” Mondom neki: „Dehogynem.” „Nem látszik rajtad”, mondja nekem. „Jól tartom magam”, mondom neki, és úgy röhögök, mintha azt mondanám reggel vidáman: „Sziasztok!”

Mondom N.-nek: menj már el orvoshoz. Akkor majdnem pánikrohamot kap, mondja: „Mégcsak az kéne, inkább itt döglök meg!” De mondom: „Megfertőzöl engem is.” Azt válaszolja erre: „Leszarom.” Megkopott a szépsége ez alatt az idő alatt, talán fogyott is. Nem szólók hozzá többet.

 

Oldalak: 1 2 3