Köptem egyet a tenyerembe, még egy gyors pillantást is vetettem a turhában fürdőző életvonalamra, majd megragadtam a talicskát és kitoltam a kerti kapun át a ház mellett fekvő üres telekre. A szerencsétlenül jobbra-balra dülöngélő buckák közé borítottam a sittet és egy szempillantásnyi pihenőt engedélyeztem magamnak. Megálltam a dombon teher nélkül lógatva a karomat, élvezve, ahogy a homlokomon dagadó ér lassan visszamászik a helyére és újra kiszökik a vér az agyamból, aztán egyszer csak a sűrű fénytől jojózó szemem egy géppisztolyos katona alakjában botlott meg, aki a telek szélén álldogálva tekintetemnek háttal cigizett. Nem is tudtam ezt mire vélni, lévén hogy ő az első, akit ebben a városban dohányozni látok, persze rajtunk kívül. Na jó, azért a fegyver is elgondolkodtatott. Hirtelenjében meghátráltam, majdnem estem egyet, a talicskát magam mögött hagyva rohantam be ismét az udvarba, szólítgatva Imre bá’-t. Azt hittem értünk jöttek. Egyébként Május elseje volt és a mai naptól legálisan is vállalhattunk munkát Ausztriában. Azaz vállalhattunk volna. Imre bá’ kulcscsontig volt elmerülve abban a szaros gödörben és úgy lapátolta maga fölé az agyagos földet és dobálta ki sűrű „kurvaanyázások” közepette a talajban elrejtett féltéglákat. Meglepettségemre nem igazán izgatta fel a mondani valóm, a házfalnak dőlve füstölő Leventét még kevésbé. Még így is éreztem azt a púposra szart Toi-Toi szagot, amit árasztott. Amikor múlt héten elindultunk Budapestről hajnalban, rendkívül elszégyelltem magam, amikor azt tapasztaltam, hogy a kocsiba beülve valami gyomorforgató alkoholos bélszag táncolja körbe a jármű szent légterét. Biztos voltam benne, hogy a farmerom bűzlik annyira, amit három hete nem mostam ki lustaságból. Már javában Fejér megyében jártunk, amikor utolért a felismerés, hogy a szag áramlása pontos szinkronban van azokkal a pillanatokkal, amikor Levente beszélt, tehát szája a világ felé nyílott. Ekkor még senki nem mondta, hogy vele fogok lakni egy szobában. És ez akkor még csak a szája volt… Imre bá’ lapátolás közben felvilágosított, hogy itt így őrzik a szőlőföldeket. Katonákkal. Nem értettem a módszert, lévén hogy Nyugat-Európát mindig békésnek, megértőnek és szabadnak képzeltem el, munkaadóm szavait idézve, mint „egy nagy rózsaszín punci, ami örökké nedves és sosem hűl ki”. Pláne, hogy nálunk az Alföldön a mezőőr fogalmát abszolút kielégítette egy hatvanéves falusi bácsi egy haldokló Opel Corsában, akitől legfeljebb azért tartottunk, mert félő volt, hogy a szesztől beindulva figyelmetlenségből áttapossa rajtunk a gázpedált. Azt mesélte, hogy ököllel ki tud ütni egy fenyőt. Minek ide fegyver. Képtelen vagyok elviselni ennek az országnak a rendezettségét. Annyi gyümölcsöt tömtek belém szinte akaratomon kívül, hogy egész nap csak fosok, még a levegőből is patakzanak a buzi vitaminok, a húsnak semmi íze és annyira sovány, hogy napestig ehetem, éhen maradok, a sörük jó. Sokkal teltebb, ízesebb és laktatóbb, mint a miénk, tehát aki erre jár, táplálkozzon ezzel, ha élni akar. A legjobban a színek zavartak, egy festő ismerősöm mesélte egyszer, hogy mily’ különbségek vannak a különböző országok természeti világának színkészletei között. Minden vibrált, a zöld is túl élesnek hatott, egész nap hunyorogtam. Egy másik barátomnak meghalt a papája, ezért írtam neki egy email-t, mielőtt elindultam volna hazulról. Nem mondanám, hogy egy nagy guru vagyok, vagy egyáltalán az a fajta stabil gyerek, akinek a szájából elhiszed, hogy minden rendben lesz, de próbáltam pozitív lenni, hogy legyen boldog, tartson ki, meg ilyen faszságok. Hozzátettem, emlékezvén a közös hittanórákra, hogy „a Jó Istent kérem, vigyázzon rá”. A válasz hamar jött: „Isten meg akar ölni, de nyugi, rád is vadászik”. Egy mosolygó fejet azért hozzá biggyeszthetett volna. Hát vadászhat. Itt úgy sem ér utol az biztos. Minden fa, virág, út, ház tökéletes mértani formákra van faragva ezen a településen. Sehol egy lázadó fűszál, egy bűnös gaz, egy pergő festékdarab. Dühös voltam, hogy itt kell lennem. A hátam és a karjaim zsigerig feszültek, úgy vágtam bele az ásót újra és újra a kemény földbe. Azt akartam, hogy minden beleremegjen, hogy túlfusson a rezonancia a határon, hogy valaki tudja, hogy itt vagyok, hogy valaki segítsen. Még a felhők és az ég is olyan kibaszott makulátlan volt. A germán Urat pedig beleképzeltem a kékbe, ahogy talpig rózsaszínben üldögél egy felhőn, körötte a kórus Modern Talking-ot énekel és két marokkal hullajtja alá a nyugdíjcsekkeket, rám néz kérdőn, szőke fejét csóválva, és nem érti, mit keresek itt. Azt az érzést kelti bennem a környezet, hogy itt mindenről megvan az elképzelés, milyen egy fa, mező, család, maga az ember, és olyannak is kell lennie. Göcsörtösnek és durvának éreztem magam. Bele nem illőnek a tájba. A konyhából kisétált a munkaadónk felesége és a legidősebb fiúk, aki úgy hat éves lehetett és limonádét hoztak. Pár pillanatig magyarul beszéltek, majd németre váltottak. Már három nyelven beszél hat évesen. Egyébként az apja vitt haza Budapestre egy héttel később, miután befejeztük a dolgunkat. Elmesélte, hogy a terv az, hogy mire a kölök tizenkettő lesz, négy nyelvet fog tudni és a többi és a többi. Tökéletes. Csendben és megértően hümmögtem a kocsiban, miután kérdezte mondtam, hogy magyar szakos vagyok, persze ő ezt értékelte és ki is fejtette, hogy ezek az Ady-korabeliek mind mekkora parasztok voltak, aztán mikor kijöttek nyugatra felvilágosultak róla, hogy mi a trendi, akik több nyelvet beszéltek, megismerték a fejlett irodalmat és így lett életképes a mi modern kultúránk is. Azt is mondtam, hogy zenész vagyok és rávágta, hogy ő is zongorázott annak idején, gyakorta játszik még most is a családi összejöveteleken klasszikus darabokat, amúgy Depeche Mode rulez és azóta semmi jó nem történt a pop zenében. Egymásnak való mondandónk már akkor kimerült, amikor átszáguldottunk a határon, így ránk ült a kínos csönd. Már ekkor eszembe jutott, hogy félrerántom a kormányt és véget vetek szenvedéseinknek, de azért valahogy kibírtam a Moszkváig.

Nem is olyan régen egy lánnyal üldögéltem a Margit-szigeten. Gyönyörű tavaszi nap volt, a rengeteg testek csak úgy ömlöttek ki a természetbe. Fényre és életre vágyó népek másztak ki a nagy épületek közül és sereglettek a parkokba új erőre kapni. Minden idillikus volt, felhőtlen és boldognak tűnt a formájuk. A fűben kuksoltunk egymás mellett. Ő a sokadik. Ő is nekem, én is neki. És ezzel nem vagyunk egyedül. Köröttünk számtalan pár hajolt össze. Véres rongyok csavarodtak egymásra, akik bárhogy próbálkoztak, de nem tudták tisztára facsarni egymást. Csak az különböztetett meg tőlük, hogy mi hirtelen ráeszméltünk erre. A legegyszerűbb lett volna itt ezen a ponton befejezni. Azt mondani a másiknak végre: „viszlát nem ezt vártam”, de azt hiszem mindketten tudtuk beül, hogy nem a másikkal van a baj, hanem saját magunkkal. Másrészt bármennyire vagyunk trendik és modernek, hinni akarjuk azt, hogy nem lövünk folyton bakot és hogy valakivel jó. Elfáradtunk az életünkben. Két huszonéves fiatal, ereje teljében, békében elfárad. Ha tehettem volna, az elődeimet riasztom ki a sírból, hogy felpofozzanak. És másik több száz fiatallal összezárva ölelt körül a Duna azon a napon, szolid, szabad, civilizált polgárokként, akikbe belepermetezte valami rontás, hogy ezt tegye: Hogy keringjünk unalmas, szolid, szabad, civilizált polgárokként, nézzen mindenki a másik szemébe egy szigeten, tavasszal, amit körülölel a Duna és higgye azt a másikról, hogy ő az igazi, aztán holnap, jövő héten, jövőre ugyanezt megtegye mással ugyanitt, ugyanúgy. Mintha az igazi létezne, akit meg kell találni, mert nagyanyáinknak volt, nekünk még nincs, de valahol biztos vár. Pedig amikor gyerek voltam, mindenhol ott volt, bárki lehetett volna az, bármelyik kislány amelyik megtetszik és jól érezzük magunkat együtt. Aztán felcseperedtünk volna, közös életet építünk, a munka és a szükség pedig rávezetett volna arra, hogy tartsunk ki egymás mellett, még ha abban a pillanatban meg is őrjít. De nem így történik. Nem történik semmi. Iskolákat végzel, nagyon sokat, szakmákat váltasz és barátokat, barátnőket, bulizol és drogozol, örülsz, hogy most milyen jó egyedül, aztán rátapadsz valakire, álmodtok a közös jövőről, aztán amint a kapujába értek, hogy megvalósítsátok, szétmentek, mert megijedtek és kezdődik minden elölről, újra és újra, az évek pedig pörögnek. Igen, ez most már tényleg a nyulak szigete. Belül talán reménykedtem, hogy ő szólal meg, hogy azt mondja fejezzük be. Nem volt erőm nekem elvégezni a piszkos munkát és bíztam benne, hogy ő erősebb lesz és megteszi. Erősebb is volt. Elkezdett visszarángatni magamból a valóságba. Talpra állított és azt sugallta: túléljük. De elhajolt amikor megcsókoltam, és fanyarogva megtörölte a száját. Úgy éreztem undorodik tőlem. Úgy éreztem megszűntem a férfi lenni neki ezen a világon. De szeretet még volt benne, így nem tudott elküldeni, de tudtam örül annak hogy elmegyek külföldre. Egy gyönyörű nőnek ki tud ellenállni? Az a típus, aki maga építi fel az életét, munkát talál, lakást, kocsit szerez és mindezt önerőből, mert az arcára van írva, hogy képes rá és nincs szüksége segítségre. Túl tökéletes. Próbálom férfinak érezni magam ebben a világban, de nem megy. Amihez értek, az nem hoz pénzt, de hogy mégis azt csinálhassam amit szeretek úgy kell a rabszolgaság, mint a levegő, de ahányszor másba kezdek és normális melót keresek, tönkre megy minden. Persze ez őt nem érdekli, azt mondja és valószínű nem is hazudik, de én nem bírom elfogadni, így válok szépen lassan aszkétává. Fél éve nyúzzuk így egymást, de most sincs erőnk beverni a koporsószeget. Megígérem, hogy ha hazaérek Ausztriából felhívom, az idő biztos megold majd mindent. Most, hogy a kocsi megállt, megérkeztem Budapestre, neki még fogalma sincs arról hogy nem így lesz, hogy futni akarok majd előle, a csalódom elől, a társadalom elől, hogy csúnyán megalázva és kiszolgáltatva érzem magam.

Van egy hely a város felett a Hősök terétől nem messze. A pontos címet nem mondom el. Az utolsó szabad hely, alkotói kommuna, ahol azonosulni tudok valamivel. Ide érkeztem éjszakázni. A portás unott volt és lenéző, de látta rajtam hogy szükségem van a menedékre, beengedett. Megijeszt mostanság a város, még jobban, mint Ausztriában bármi. A klasszicista épületeken figyelnek a szobrok, az oszlopok nyúlnak és rövidülnek, felém dőlnek a homlokzatok és eltakarják az eget. Ide űznek. Fújt a szél, az évszakhoz képest hideg volt, vihar közelgett. Azelőtt kórház volt a hely. Nagy, tágas és szűk folyosók váltogatták egymást, amelyek műteremként, fotóstúdióként, próbateremként funkcionáltak. A termek éjszakai lakói, mint én is egész mások voltak mindig is, mint a nappaliak. Buliból ide tévedt részegek és bent lakók keveredtek, akiknek nincs hova menni, vagy nem is akarnak. Nem egy közülük, gyerekkoromban a példaképem volt, emberek akiket sztároknak hittem és ott lógtak poszter formájában a szobám falán és most itt rohangásznak éjszaka egyedül és én is. Mintha nem is élnénk. A komor folyosókon, az ingadozó neon fény alatt kísértünk egész éjszaka, a szellőzőkből befúj a szél, dolgok mozognak a falban, cigizve, sörrel a kezünkben suhanunk el egymás mellett, mintha a kórház idejéből ragadtunk volna itt, valami különös purgatóriumban. Lepakoltam a termünkben és mivel tudtam hogy nehéz lesz elaludni, leemeltem a polcról az én kedvenc könyvemet és elkezdtem olvasni. Ha nem tetszett benne valami, mindig kisatíroztam és átírtam.

„Valamikor jó tíz-húsz évvel ezelőtt vér hullott a tv-ből egész nap. A kábeles erek szállították éjjel-nappal a bordó, erőszakos folyadékot minden nappaliba, minden családra ráhányva magukat, belehintve a valóságot minden gyermekszempárba, pontot téve a tündérálomra és felfakasztván a felnőttkort. Hirtelen a minden kín látványa, a pornó és a testnedvek lettek a síkosítók, amelyek segítettek átcsusszanni a felnőtt realitásba. Akkoriban meghalt az összes dajka, a gyerekeket ő ringatta, Freddy Krueger volt az éjjeli manó, felvilágosított a szoft-pornó. Akkoriban munkahelyek szűntek meg, senki nem találta a helyét. Olga a családhoz tartozott. Szegény születése óta bolond volt és a nagyszülők néhány hónappal azelőtti halála óta ő is a háztartás terhes részévé vált. Olga szeretett a tv-n nevetni, órákon át kényelmesen az orrát túrni és belekenni a taknyát a ruhákba, vagy a bútorokba. Szerette beletörölni a seggét az ágyneműbe és kiadósan üvöltözni torka szakadtából a gyerekszobában, káromkodva, csúfolódva, olyan lényeket maga elé képzelve, akik minden bizonnyal gyengébbek voltak nála. De Roland kedvelte őt. Roland kb. 4-5 éves volt ekkoriban, mindig a nappali közepén, a tv előtti asztalnál ült, volt egy kis könyvecskéje amibe folyton rajzolt, miközben fél szemmel a képernyőt bámulta és próbálta kiszűrni Olga rettenetes sikoltásait. A televíziónak és a képregényeknek köszönhetően Roland hamar elsajátította az olvasást és a szép beszédet, jóval iskola előtt. A papírján egy oszlop méretű T betű állott. Mindig ezt firkálgatta, ha nagy volt otthon a ricsaj, a felnőttek veszekedése. Ösztönösen ráérzett és becsülte a papír hatalmát, ezt a kis felületét, amely bármikor új teret és dimenziót tudott nyitni a menekülésre. Nem is sejtette, hogy egész élete ezeknek a csatornáknak a megkereséséről fog szólni. A T betű alján egy hölgy állott, ölelte azt és sírdogált. Arra a feszületre emlékeztette, amit mindig a nagymamája ágya felett látott.. Nagyon félt a szobából kimenni. Nem rég halt meg Józsi bácsi, a család rokona. Alkoholista volt. Akkor szombat volt és az apukájának kellett vigyázni Rolandra, mindenki más dolgozott, így muszáj volt őt is elvinnie a helyszínre. Mentők sürögtek-forogtak az udvarban és a fiúcska hallotta, amit az egyik felnőtt magyaráz az apjának. A test napok óta hevert a lépcsőnél, valószínűleg rosszul lett és legurult. Rolandék családja sok időt töltött itt, így ő is jól ismerte a járást az udvarban és a házban, az apa tehát nyugodt szívvel eresztette szabadon fiát, amíg ő maga az eseményekről konzultált valami ismeretlennel a kapunál, a kocsijuk mellett. Roland a diófa körül rohangászott a ház gazdátlanul maradt macskáját kergetve, aki hirtelen sarokba szorítva kénytelen volt a ház felé menekülni a verandán át. A két kicsiny test észrevétlenül suhant át a felnőtt testek labirintusán a konyhában, elérve a lépcső feljáratot. Rolandban hirtelen féket húzott az élettelen test látványa, amin a macska is rémületében szökkent át és rohant fel az emeletre, a fiú két egyenesre merevedett lába végig siklott a szőnyegen, míg a lendület seggre nem ültette a csöppséget. Sírni kezdett hangosan és keservesen, amíg a felnőttek rá nem találtak. A holttest le volt takarva, csak a lábai látszottak ki, amelyek fekete és lila színben kisértették még nagyon sokáig a gyermeki koponyáját. Esténként Roland már nem aludt egyedül, csak a nappaliban mert rajzolás közben megmaradni magában, akkor is csak úgy, ha Olga vele volt és rikácsolt mögötte. Ő volt a védőangyala. Olgának nem kellett dolgoznia a háznál, vagy bárhova elsietnie, egész nap bámulhatta a tv-t védelmező glóriájában, nem hagyta magára a rajzművészt alkotás közben. Ha mégis pár pillanatra elmagányosult felette a nappali, Roland már hallotta is a konyha irányából a mezítlábas lépteket, amik fekete és lila nyomot hagytak, a véres lábkörmök pedig kaparászták a követ. Őt keresték. Látta Józsi bácsi arcát ezekben a félelmetes színekben ragyogni és mormolni valamit.”

Abbahagytam az olvasást. Villámlott és későre járt. Befásliztam a kezemet, ami fájt a több hetes megerőltetéstől, megint napokig nem tudok majd játszani, ez nyilvánvaló. Féltem ma egyedül. Mint amikor a kiskölyök fellázad, elcsatangol és rádöbben, hogy nagyon rosszul tette, hogy nem fogadott szót. Leterítettem egy szivacsot a koszos földre és ledöntöttem a fejemet a dobfelszerelés mellé. Keringett velem a szoba, táncoltak a villanó fények és számtalan valótlan suttogás kísértett. Az elektromos kisülés fényében néha láttam Olga sziluettjét. Hálóingben csoszogott a koszos aknából kimászva a terem mellett és üvöltött. Erősen dobogott a szívem. Őt hívtam, nem akartam egyedül lenni a hangszerekkel. A fal méretű erősítők világító szemekkel néztek rám. Ahogy nyugtalankodva mocorogtam észrevettem, hogy valami nyomja az oldalam. Egy csavar volt az, ami a lábdobból esett ki. Megpróbáltam visszahelyezni, de nem leltem hozzá az anyát. Elgurulhatott valahova. Hogy lefoglaljam magam, felültem és keresni kezdtem, aztán hirtelenjében megdördült a telefonom. Már vagy fél órája ez volt az ég zörgésén kívül az egyetlen valós hang, amit hallani véltem. Az egyetlen, amit e világinak tartottam. A lány keresett arról a szigetről. Nem tud a hollétemről semmit. Tudom, megígértem neki, hogy felhívom és a családom is napok óta próbál elérni, hogy mikor kerülök haza végre. Magamra terítettem a pokrócot, amit ő adott még korábban, amikor először járt itt, hogy ne fázzak ha itt alszom, és közben végigbotorkáltam a termen bámulva a szőnyeget. Úgy tűnik a csavarom magányos marad ma éjjel. Megint megcsörrent a mobil. Gyáva voltam hozzá, hogy felvegyem. Dühös voltam személyére. A sok veszekedés és a sértettség állandó érzése végleg felemésztette őt bennem és saját önképem is kezdett átalakulni. Mint valami visszataszító, megalázott, csapdába ejtett állat rágtam le a bilincsbe vert mancsaimat, hogy menekülni tudjak tőle. Csonka marad élete végéig az a dög, de nem bír szembe nézni a fogvatartójával. Helyette elmenekül, és a véres csonkokkal kimúlik valami magányos helyen. A pásztázó szemeimet megállította az anya fémes csillogása, a sarokban hevert a szőnyegen, a többszörösen törött és eldeformált, falhoz támasztott tükör előtt. Feléje nyúltam volna, amikor hirtelen ránéztem a tükör homályos felületére és a testemet láttam benne, csonkán, cikk-cakkosan, hullaszerű bőrszínt öltve, amit valószínűleg az éjszaka színe kölcsönzött számomra. Először nem volt világos, aztán rádöbbentem. Józsi bácsira emlékeztetett a képem, olyan lett az arcom, mint amilyennek az övét képzeltem mindig is. Megfagytam a rettenettől, mintha valami hozzám akarna érni, a hideg rázta a szerveimet, összehúztam magam és gyorsan cselekedtem.

Kitörtem magam a folyosóra, lelassultak a lépteim ahogy a neon fénye alá értem, a terem félig nyitva maradt ajtajából suttogott az éjszaka, de tovább nem akartam menekülni, itt már biztonságban éreztem magam. Megálltam a kedvenc székemnél. Kifújtam magam, próbáltam megnyugodni és reális dolgokra koncentrálni, belebújtam a pokrócba, lehuppantam, cigire gyújtottam és a falon bámultam egy sparay-vel pingált street art képet. Még mindig remegtem a félelemtől. Csak azt a kurva csavart tudtam nézni, ami véletlenül a kezemben maradt, de nem megyek vissza hajnalig az anyáért, ezt nyugtáztam. A szélén jött le a vakolat a festménynek, úgyhogy hirtelen nem gondolkozva, a nálam lévő fémcsavarral elkezdtem kapargatni tovább, nem olyan könnyen hullott, mint gondoltam, de egy idő után mintákat kezdtem kiütni, úgy hogy műalkotás szerűen beleépüljön a festménybe. Hideg volt megint. A sötétéből még utoljára kiömlött a mobil hangja, aztán abba maradt. Nem mertem bemenni érte. Dühös voltam rá hogy már nem szeret csak sajnál, és hiányzom és tudtam, hogy a telefonban sem tudnám palástolni a haragomat. Mindig örültem annak, hogy Roland nem látta csak Józsi bácsi lábát. Jobb, ha ő sem látja belőlem azt, ahogy szörnyé változom, csak ennek egy kis részét és csak az fáj neki, hogy a barátja lerázza. Azon vettem észre magam, hogy megszállottan dolgozom a falon, hosszú időn keresztül, csak a rombolásom hangját lehetett hallani. Szaporodott a lélegzetem, a szívem is követte, egész erőmből dolgoztam, nagyokat vágtam oda, gyorsan és hirtelen, tiszta törmelék volt a kezem és néhol felbuggyant a vér is, csak ütöttem, ütöttem, ütöttem… aztán robbanásig hajtva magam megálltam, megmeredtem a levegőben és szépem lelassultam. Csak lélegeztem, homlokomon hízott az ér. Újra épeszűnek érezve magam, az ősemberekre kezdtem gondolni. Láttam őket magam előtt, falak előtt imádkozva, éjszakákat virrasztva. Mi vezérelhetett valakit arra, hogy a barlang falára fessen, vagy jeleket véssen? Honnan van a szépérzékünk? A remetékre gondoltam és ikonfestőkre és olyanokra, akik sosem kerestek pénzt az alkotásaikkal. Az iparág ami erre épült a századok folyama alatt, fel fog bomlani, most már tudom. Ez a hely és lakói a bizonyíték rá. Csak a hangunkat hallatjuk a város felett megbújva, nyomorogva, mert muszáj ezt csinálnunk, akár a barlang mélyén az emberkezdeménynek, mert valami kényszerít rá. Csak itt érzem magam biztonságban. Nekem nem kell Olga, nem kell a mobil, nem kell az anya, mert lám’ működik a csavar magától is. Térdeltem a koldus fényben egymagam még egy ideig, fejem lehajtva, cigizgetve, vártam a hajnalt. Ki tudja meddig maradok itt és ki tudja mi vár majd odakint, ha egyszer haza indulok.

Gyerekkoromban képregényrajzoló akartam lenni. Szerencsére hamarabb meggyűlöltem firkálni, mint hogy rá kelljen döbbennem arra, hogy ebben az országban ez a fogalom nem is létezik. Aztán felcserepedve zenélni akartam, de aztán jött az internet, a letöltések, senki nem él meg ebből és még az anyacsavar is kiesik abból a kurva lábdobból. Írni sosem akartam. A világ túl gyors, a betű lassú. Sosem gondoltam, hogy valaki napokat áldozna arra, hogy végigfürkéssze a gondolataimat a több ezer oldalon. Nincs értelem írni. Abba is hagyom…

10.

Én tényleg nem tudom néha, hogy miből vagyok. Felépítek valamit, működik, ahogy kell, megnyugszom. De közben lopakodik az árnyékom, les rám, onnan, ahol tudja, hogy nem látom. Fogalmam sincs, hogy mit akar. Tapogatom, gyűjtöm a jeleket, a nyomokat korábbi szégyenteljes működéseiről, hogy megvédjem magam tőle. De előbb-utóbb kicselez, elgáncsol. Nincsen semmi esélyem arra, hogy hétköznapi normális ember legyen belőlem, aki nem érez folytonos kényszert, hogy magyarázkodjon.

Most tizediknek egy olyan fejezetet akar a nyavalyás, hogy kiráz tőle a hideg. De megírom, ha addig élek is.

Az előző fejezetben írhattam volna úgy, hogy testvérem. Nem azt, hogy húgom, fivérem. De mégiscsak ott van a nem és a minőség. Nem szeretem, ha kiherélik, kimiskárolják, kikerülgetik azt, aminek fontos a neme.

Amikor láttam, hogy a múzsám valaha az én legkedvesebb fivérem volt, rögtön fölfedeztem mögötte két másik alakot is. Egy még a bátyámnál is szebb, fiatal, díszes ruhájú férfit, egy lovas tisztet, akinek valaha a felesége vagy a szeretője voltam, és egy idősebb, testesebb, szélesebb arcú férfit, aki apám volt a látomás szerint.

Hogy köztünk a múzsámmal ezek után minek kellett volna történnie, és nem az történt-e, nem tudom, ki tudja.

De azt a múzsámmal töltött délelőttön éreztem meg, hogy az anyákban is ott lapul a szerető, aki a nagyfiúba szerelmes, nem az apába. És ez a feltétel nélküli, szinte megismételhetetlen tökéletességű titkos szerelem jár a nagyfiúnak is, és jár az anyának is. A fiúnak ez az utolsó családi útravaló, ez a tükör, amelyben legelőször szép és szeretnivaló férfiként pillantja meg magát, mielőtt még egy lány megszeretné.

Ez a szerelem szelídíti meg, amikor még nem ismeri a saját szilajságát.

Nem tudom, hogy hol van most a múzsám. Semmit nem tudok róla, de többször is azt álmodtam, hogy találkozunk. Utoljára arra kért, hogy várjam meg a „tizenegynél” mindenképpen. A 11-es a mester-tanítvány kapcsolat száma, szerintem az egyik legszebb szám.

Úgy 11 óra lehetett akkor is, amikor a konyhájában főzögettünk. Kristályos konyha volt, derékig jártunk a kristályokban, négyszögletesen voltak rakva, nem kupolaszerűen. Délelőtt volt, a clafoutis-hoz, egy francia bisztrósüteményhez kevertem a tojásos-tejszínes krémet, amikor belém nyilallt, hogy legszívesebben az anyja és a szeretője is lennék. De mondani nem mertem semmit.

Ő árva lett hamar, kisgyerekkorában, férfiak, idegenek nevelték, talán küldte neki általam valaki azt a feltétel nélküli odaadást, amit éreztem iránta. Járt neki, hogy dögönyözzön, gyömöszöljön a szavaival, a nem túl pallérozott vicceivel, ahogy a kistigris nyúzza a mamáját, és a mamája tűri vég nélkül. Láttam, hogy nem tudja a múzsám, mi történik valójában, de mégis boldog. És én is boldog voltam.

Pedig az előző este, amikor a világvégi panzióba megérkeztem, különösen alakult. Ő nyúlragúval és sütőtökös gombóccal várt, meg fehércsoki mousse-sal, amelyen díszítés egy szem passion fruit volt. Az ételek nyelvére lefordítva mindez egy pasztellszínű virágcsokor. De vaddisznógulyást is lehetett enni, mert a panzió külföldi vendégei azt kértek. Én nem tudtam a nyúlról, csak a vaddisznóról. Hát azt mondtam rögtön, jó lesz. Mire a vacsora után elindultam a konyha melletti asztalhoz, hogy bemutatkozzam a múzsámnak, vagyis a panzió séfjének, akiről cikket kellett írnom egy újságba, már nagyon gyűlölt, mert tönkretettem a művét, amit pedig nekem szánt.

Odaültünk az asztalhoz ültünk mind a ketten, mondtam valamit, amitől még ellenszenvesebb lettem, pedig csak megéreztem végre, hogy a fehércsoki mousse-hoz még kellett valamilyen ételnek tartoznia, de persze nem tudtam, hogy mi lehet az, és ahogy tapogatóztam, valami butaságot kérdeztem. Aztán fölálltam, betoltam a széket, és ahogy eltávolodtam az asztaltól, láthatóvá váltak a combjaim elölről, hátulról, megint elölről, és azután jött egy vad villanás az asztal felől. Mintha brutálisan szembevakuztak volna. Napok kellettek, hogy vissza merjem játszani magamban, mi is volt abban a felvillanó tekintetben. Az volt benne, hogy ’pont ilyen kell’. Ezért a tekintetért elmentem volna a világ végére is.

A szaunában találkoztunk éjjel, amikor végzett a konyhában.

Bekopogott hozzám, a szállodai szobámba, álltam az ajtóban dermedten, hogy mit akar tőlem ez a kis fiatalka férfi, és egy hang akkor azt mondta:

Menj vele, ő segíteni fog neked.

Másképp nem mentem volna utána. Gyáva és zavarodott lettem volna, így is az voltam. Azt sem tudtam, most sem nagyon tudom, hogy mennek ezek a dolgok a szállodai világban. Soha nem keveredtem ilyesmibe munka közben.

Aztán reménykedni kezdtem, hogy talán majd csak beszélgetünk a jakuzziban, illatos-udvarlós szekszárdi rozéval felfegyverkezve.

Az előrehaladott életkorom ugye. Nem tudtam, hogy a MILF-eket is sokan kedvelik. Nem tudtam, hogy az vagyok. Azt sem tudtam már több havi betegápolás és gyász után, hogy nő vagyok, és hogy van testem, és hogy ez a test, annak is bizonyos izomkötegei valakinek az érdeklődését felkelthetik.

Jó ideig nem értettem, miért akarja annyira bekenni levendulaolajjal a combomat, aztán eszembe jutott, hogy nyilván annak is van valami sajátos haszna, hogy egy hosszú meredek lépcsőn mindennap felmegyek a Kálvária dombra imádkozni.

Akkor jutott el az agyamig, hogy ebben az életben még más férfi is hozzám fog érni, nem csak ő, akit elvesztettem, a kedvesem, akivel le akartam élni az életemet.

Mit akarsz tőlem?! Öregasszony vagyok.

Ezt hajítottam oda neki, és kirohantam a szaunából, be a hideg vizes medencébe. Annak is a legszélső csücskében kuporogtam. A múzsám meg utánam jött sebese, mert szeretnek vadászni a férfiak.

Nem tudom, hogy mit kiabáltam, amikor újra hozzám ért. Ő visszakiabált:

De hát neked is élned kell!

Jaj, milyen közhelyes, gondoltam. Ő meg ott hagyott. Visszament a szaunába.

Álltam a világvégi panzió úszómedencéjének a közepén, és zörögve összetörtek az életem több évtizedes monumentális operadíszletei, a terjedelmes nézőtérrel együtt. Beomlottak, bele a vízbe recsegve-ropogva.

Én meg ott vacogtam a romok között. Összedőlt minden, amit addig magamról gondoltam.

Ki vagyok akkor, ha ez mind nem vagyok, és nem is voltam soha?

Csak annyi volt világos, hogy oda akarok most menni, ahol ő van. A múzsám.

Még aznap éjjel és a következő napokban, mint a polipkarok, mint a karvastagságú pókfonalak, úgy szálltak ki belőlem a rossz emlékek, a letapadt bánatok, bélyegek, hegek, az elmúlt, de le nem tett maszkok, amiket úgy hurcoltam magamban évtizedeken át, hogy már nem is tudtam róluk.

11.

Megvártalak, látod, ahogy álmomban ígértem neked, a tizenegynél. Nem írtam le egy betűt sem ebbe a fejezetbe, amíg meg nem értettem, hogy ki vagy valójában, és hogy micsoda a kristálykupolás konyha és a kristálykupolás ház közül legalább valamelyik. És hogy mi dolgunk van nekünk egymással.

Van egy nagy fekete kohó, abban ég a tűz, te vagy a tűz, nálad, benned ég el belőlem minden, ami fölösleges. Még az érzelmeket is, amik olyan nagyon valóságosnak, megszenvedettnek, olykor tabuszerűnek tűnnek, de valójában esetünkre nézve gyatra magyarázkodások, öngyengítések, mondjuk ki: hazugságok, még azokat is el kell, hogy égesse az a kohó.

Mielőtt az leszek, akivé lennem kell. És az történik, ami elől idáig menekültem.

Te olyan vagy, mint azok, akiket Illés elvisz a szekerén. Látom, ahogy lelépsz a jéghideg hóra, megcsikordulsz, fölszikrázol, mert olyan vagy te is, mint a csillámló jég, mint a hó.

És tűz vagy, tüzes, mint az Illés szekere. Melegedni bújnak hozzád, akik odaszaladnak hirtelen, ahol vagy. Mert megüzened nekik magadat, ahogy nekem is megüzented, és amikor megéreznek, elkezdenek keresni, mert fáznak nélküled.

Folytonos ölelés vagy, mégis idegen, furcsa, magányos fenség, ragyogás. Szabályos rácsozat, szűzi rend, kristály.

Nem tudom mondani, hogy én ki vagyok. Ha elégett minden abban a kohóban, majd kiterjesztem a furcsa, paplanszerű hófehér szárnyaimat, beterítem velük az eget. Ez vagyok én. A szívem fog segíteni, hogy megláss engem, hogy megtudd, hogy most már az vagyok, akivé lennem kell.

Nem kell most sehová sem mennem, hogy a kristálykupolát megtaláljam. Csak magamba egyre beljebb.

Ha a kristálykupolás konyhát erőltetném most, ha azt akarnám, hogy ott legyél velem, úgy, ahogy képzelem, még talán ki is csapna abból a kohóból a tűz, és elemésztené. És engem is.

11.

Muszáj, hogy tizenegyedik legyen ez is, mert a tizenkettediket valaki már elkérte magának. Amit elkérnek, azt oda kell adni. Oda kell adni, és még meg is kell köszönni, hogy egyáltalán rájöttek, hogy mi kell nekik. Ez a szabály, nem mondtam még?

Amikor békét kötöttem az árnyékommal, nem múlt el több, egy vagy két nap, és reggel feltartotta szép fejét a fényességbe egy állat, boldog volt és teljes, örült, hogy visszaballaghat a teremtőjéhez, és tudta, hogy meghal. Tudtam, hogy meghal. Azt hittem, hogy meghalok. Mert belőlem volt valami az az állat. Szép, busa, szőrös feje volt, boldog volt. El is gondoltam magamban, hogy az a fényesség olyan, mint a nagyszoba a családi házban: ajtókon, ablakokon át, mindenhogy odajut az ember. A halál is odavisz. A mese is odavisz.

Pálinkakóstolón voltam, és a tóhegyiek pálinkája volt olyan, mint az ablak a fényességre. Engem mindig az szeret meg, az jegyez meg, akinek ehhez még az életében köze van. Az egyik férfi kettejük közül, aki a pálinkát kitöltötte nekem, kísért a tekintetével mindenfelé, mintha valami kincset vesztene szem elől, ha nem ügyel. Biztos, hogy még találkozunk.

De most ittvan a múzsám még, a kedvesebbik, vele is a fényesség miatt vagyunk egymáshoz közel úgy, ahogy annak neve sincsen. Hozzá kell most beszélnem.

Tudd, hogy a világ szemében mi semmik, senkik se leszünk egymásnak soha. Nem számít, hogyan élsz, kivel vagy a hétköznapjaidban. Mert én máshol vagyok veled, és máshogyan. Még csak nem is a szív szerint, ami fölötte dobog, fölötte lát az érzelmeknek, én a csikorduló hó, a pendülő jég vagyok, Vagy a láng abban a kohóban, vagy a tüzes szekér eleven tüze. Az Illés szekere, te tudod, hogy miről beszélek. Amikor néha azt akarom mondani, hogy szeretlek, megbotlik a nyelvem, és azt mondom helyette: szeretem a Létet, vagy hogy szeretem az Istent.

Megkérdeztem, hogy meddig vihet el téged az utadon ez az írás, mennyit segíthet a dolgodban? És láttam, hogy egy létra tetején állsz, és egy szöget versz be kalapáccsal az ég falába, hogy rákössél egy madzagot. Én mögötted állok szorosan, figyellek, nekem nem kell ehhez létra, mégis fáj a szívem, hogy nem fordulsz felém, csak az a vacak szög érdekel. Meg az a madzag, amit úgyis acélkötelekre, egész kötélpályára kell majd kicserélned. De ezt is hiába mondanám most.

A másik múzsa meg még csak botorkál a kút körül, őt addig tudom majd elsegíteni, amíg végre fölemelkedik a földről, és elindul a helyére, hogy bekeretezze és befedje a lüktető életeket, amiket rábízott az isteni terv.

A harmadik múzsa, akit a kútból felhozott a táltos ló és a szegény jányka, táncol most is, csakhogy most már van, aki látja, és gyönyörködik benne. Ő fölballagott már magától az égi rónán, amint az élete éjszakája véget ért.