Lehet-e még többet mondani női sorsról, szerelemről, az élet stációiról, a hétköznapok jármáról? Tehetjük fel a kérdést Jóry Judit első, mégis kifinomult írói hangot megszólaltató kötete, a Vetkőztetik a menyasszonyt ismeretében. Lehet. Jóry Judit nem vált egykönyves szerzővé, az ünnepek, a mitikus rituálék, a hétköznapok tipikus színterei és tárgyai köré szövődő hangulatok és életképek után, második kötetében a tragikum forrásának, a halálnak tetten érésére vállalkozik a szerző.

 

66 epizód, áll a könyv alcímeként, amit valóban tekinthetünk egy gyászdal 66 versszakának, egy siratóéneknek a szerelem és élet fölött, mely azonban mégsem válik pusztán kesergéssé vagy öncélú panaszkodássá. Hiába a kortárs szövegek ismerős és már-már megkövetelt, a szerző által is példaszerűen alkalmazott kellékei, mint például  a kívülálló nézőpont, neutrális alaphang, töredezettség, az intertextuális játékok vagy a beemelt szöveggel való párbeszéd, Jóry Judit prózájának mégis sajátos íze van, tónusában van valami csak rá jellemző egyediség. Hangulatot, különálló világot teremt, melyre csak az érezhet rá, aki végigénekli mind a hatvanhat versszakot, nem adja fel a nehezebb hangoknál és nem hagyja ki az ismétlést sem.

 

Modern haláltáncot idéz az olvasó elé az írás. „Sok a halott”. És valóban, a szöveg első ránézésre nem is kínál mást, mint egyéni élettragédiák, halálesetek véletlenszerű füzérét. A halál és végzet megrendítően kegyetlen, kíméletlenül kreatív módozatai érdeklik az írót, különösen azok, melyekben van valami természetellenes, valami váratlan. A halál legértelmetlenebb, legkegyetlenebb formáira szinte a gyermek megrendültségével, kíváncsiságával és elképedésével csodálkozik rá az írói én. A gyermek számára minden halálnem, baleset, betegség riasztó, idegen és végső soron feldolgozhatatlan. Ez a feldolgozhatatlanság lengi körül a szöveget már az elejétől kezdve. Mindebbe beleszövődik a kíváncsiság kevésbé ártatlan aspektusa is, mely szinte vágyódik a tragikus történetek borzongatására. A ki nem következtethető végkifejlet, a véletlen vagy sorsszerűség súlya, a megkönnyebbülés, hogy mindez nem velünk történt és a félelem, hogy vajon velünk is megeshet-e. A szöveg sok helyütt emlékeztet a pletykára, a kapualjban lopva, tömören és sutyorogva továbbadott titkos történetekre. A halálról ily módon, ilyen nyíltan és nyersen beszélni tulajdonképpen napjainkban is tabu. Ahogy tabu maga a pletyka és a szerelemről való nyílt beszéd is.

 

Szerelem és gyászdal. A szöveg nem csak a halál lehetséges formáit veszi sorra, de a szerelem számtalan árnyalata is felvillan benne. A szerelem, főként mint ösztönös, testi érzület van jelen és az erotikum is számtalanszor és számtalan formában bukkan fel a különböző fejezetekben, sokszor a legváratlanabb asszociációkban: „A kekszek kis szexi rombuszok.” Hiába azonban a játékosság, az azáltal kifejezett pillanatnyi boldogság, a szerelem mégiscsak karöltve jár a halállal. Ahogy a műben szinte minden, a művészet is összekapcsolódik a halállal. Tulajdonképpen a halál is művészet: „A művészet gyakran hasonlít az életre. Annak mása. Aktok, tetemek, halott szobrok.”

 

 Az írói én műveltsége sokrétű és összetett, melyet mi sem bizonyít jobban, mint a számtalan jól ismert utalás és új információ a film- és képzőművészet, a zenetörténet és bizonyos korszakok történelmének kérdésköréből. A szöveg sokrétűsége fokozatosan tárul fel az olvasó előtt, aki az írásnak egy újfajta megközelítésével találkozhat. Ellentétbe keveredik az automatikus írásra emlékeztető spontaneitás és céltalanság, a pletykaszerű betétek könnyedsége, tabuk elvetése a beemelt szövegrészekével (pl. értelmező szótárból vett szócikk, bibliai idézet vagy a Balaton tájfestészeti szempontú leírása) és a néhol erőlködő szöveg-töredezettséggel: „Megint gond a szó kimondása.” Vagyis az írás gyötrelmes, nehezen jövő, nem megváltó, amit az automatikus írás pszichológiai hatásától pedig kifejezetten elvárnánk. „Az írás izgató és fájdalmas. Minden szó, minden kifejezés szorongást okoz és fájdalmas érzést kelt. S még fájdalmasabb, amikor nem lehet semmit csinálni. S így marad a nő két kisírt szeme.” Fájdalmas az írás, a művészet, a szerelem, az álom, az élet és halál, és tulajdonképpen ezek egyike sem lesz az írói én számára megváltó. Bulgakov Mester és Margaritájából sűrűn vett idézetek (különösen a napolaj, a véletlen groteszk mivolta kapcsán) közül a keresztrefeszítést leíró jelenetből kiragadott mondatok alkotják a Szerelem és gyászdal utolsó sorait, melyek ebben a kontextusban hangsúlyosan materialistább kifejezést, megváltásnélküliséget adnak vissza: „s így maradt két egymáson fekvő ernyedt test… akkor valóban tíz óra lett.”

 

A Szerelem és gyászdal mind a 66 epizódja izgalmas irodalmi, művészeti és kultúrtörténeti kalandozásra csalogat, mely során az olvasó olyan kérdésekre is kereshet választ, melyeknek puszta feszegetése is tabunak számít. Olyan olvasónak ajánlható tehát a könyv, aki nem riad vissza ilyen kérdésektől, nem várja el a linearitást és életöröme versenyre kelhet az itt bemutatott sötét világgal, mely különleges módon rajzolódik ki, s melyet a könyv találóan megválasztott borítója is érzékeltet. Mert „minden irodalmi mű így, látomásoknak, emlékeknek és tetteknek, elgondolásoknak, az élet során hallott vagy könyvekből szerzett információknak, no meg életünk töredékeinek az elegyéből épül fel.”

 

Jóry Judit: Szerelem és gyászdal, Kalligram, 2011.