I.
Szép volt!… Játék csak? Erő? Ügyesség?
De kik ellen! S hányszor!… A diadalát
már-már jelképnek hitte a nemrég
hadvert nép (s vele tán a világ).
A remény mint nagy zene csattogott-szállt,
kápráztak csoda-ütközetek:
jóvátétel arany lobogóját
hallotta-látta a rádión át
oromra repülni a mámoros ország
és Bernben a küzdő Tizenegy.
Mert bármi volt is egyéni sorsa,
sodorta a lelket a köz-ragály:
tizből kilenc millió szorongva
leste, sziv, hogy száll, hova száll
a Labda… S jól szállt! Nem a Szerencse
lidérce, de, Villám, maga akart;
s hitetlen is könny gyűlt a szemembe,
valahányszor, egy-egy uj győzelemre,
jutalmúl, imánkkal kérte a Messze,
hogy: „Isten, áldd meg a magyart!”
Szép volt, gyönyörű!… S már szinte szellem
(bennünk); akárcsak a pálya, amely
mint tenger, az emberi végtelenben
hetek óta zúgta: – „Föld, figyelj:
ELSŐ:…” S ekkor… Mi az? Átok?!… Óh, pfuj!
Szirt? Tört villám? Le, le, roncs hajó!…
– Lőtt sas? Vagy: A hit, s ami megvalósúl? –
gúnyolt a nagy nap búcsuzóúl;
– no, Szabó Lőrinc, a téma jó s uj,
ezt ird meg: tenekedvaló!
II.
Tüntél, eltüntél, Győzelem,
egy perc alatt!
De szivem, bent, hallotta még
sóhajodat,
hallotta, mint, néha, halott
kedvesemet,
és mintha én volnék a Nép
s a Tizenegy.
S tört sóhajod azt sugta, hogy:
– „Ami neked
tőlem járt, az a korona
most elveszett.”
Azt sugta: – „Te voltál s te vagy
a legkülönb,
s énnélkülem kevés a sok,
ami köszönt.
De itt már néném mérlegel,
a kész Siker:
istennő ő is, – ne gyülöld,
akit emel!
Ő máshoz állt, s én itthagyom
ünnepetek,
csak bölcs húgom, a Jóremény
marad veled…”
Ezt sugta… S hogy: – „Neveljen ez
a vereség!…”
Elszálltál… Néma Délkörök
borúltak eléd…
Még egy hang: – „Higyj!”… S – elhalva – hogy:
–„Ha volt hiba…”
És kint már dördűlt a Siker
nagy himnusza.
III.
Győztest tapsol az ég; én vesztes ügyet koszorúzok. –
Antik erények s Pindarosz
szárnyai csattogtak. Jós láng volt maga a Kezdet:
az a még csak szentségtörő
themzei diadal és rá rögtön a dunai ámúlt
(s háborút nézni se mohóbb)
látcsövek ezreit ugy vonzotta hazánkra, ahogy, hajh,
müvészet s tudomány soha.
Régi dicsőségünk – tetszik, nem tetszik – a futball
villámgömbjében tört ki az
éji homályból, és – tetszik, nem tetszik – arany volt,
Nap volt, ég s föld uj csillaga:
mai csupán, sport és játék, – de legenda! de jelkép!
de eredmény, és a miénk!
Ebben a jelben mind diadalt diadalra arattunk,
hajnal volt az, feltámadás,
ebben a jelben – jól értette a gyerek, a felnőtt –
sok tört vágy kapott uj hitet,
ebben a jelben jó köszörűt sok csorba önérzet
s hangos igent sok néma nem:
óh, bár vívna ki még többet, jobbat s maradandót
agyunk a népek versenyén! –
Győztest tapsol az ég; én hadd koronázzam a vesztest.
Soha ne felejtsd, vert Magyar:
nem vagy utolsó, és van elég ma is, amiben első,
ha nem áltatod magadat!
Mert ahogy ott, a bukásod előtt, a modern csatatéren,
az olimpiász mezein
küzdöttél fiaidban, előre leverve az Elsőt
(ki később úgy föléd kerűlt)
s le java hősét mind a világnak, az Ónak, az Ujnak,
az tett volt, hősi, igazi!
Tett volt, gyönyörü tett: cél s technika ihlete zegzug
mennykövekkel, mint sulykoló
förgeteg, úgy táncolta körül ellenfeleid; mint
trombita, szürte-fúrta át
rajtuk a dallamodat; mint egy kis kozmosz önálló
törvénye, szállt, s fölényesen
szabta ki, törte reá száguldó akaratát a
nyiló terekre… Gyönyörű
tett volt, lélek volt, hadmesteri tornamutatvány:
hireire lábujjamig
borzongtam, magam is hátvéd, a diákkori erdő
debreceni tisztásain,
s most, vereséged után, ha Somogyban vagy Badacsonynál
eszembe juttat a tünő
alkonyi Gömb, sokszor megvárom, tiszteletedre,
a meteorszikrás, kakuk-
fűszagos és tücskös augusztusi éjt, csak azért, hogy
láthassam az igért csodát,
Csaba királyfit, amint a Tejút gyémánt magasában
öt világrészen átüget.
(1954)
