Szabó Lőrinc összes bejegyzése

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz. Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed, Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

 

 

Vereség után


I.

Szép volt!… Játék csak? Erő? Ügyesség?

De kik ellen! S hányszor!… A diadalát

már-már jelképnek hitte a nemrég

hadvert nép (s vele tán a világ).

A remény mint nagy zene csattogott-szállt,

kápráztak csoda-ütközetek:

jóvátétel arany lobogóját

hallotta-látta a rádión át

oromra repülni a mámoros ország

és Bernben a küzdő Tizenegy.

 

Mert bármi volt is egyéni sorsa,

sodorta a lelket a köz-ragály:

tizből kilenc millió szorongva

leste, sziv, hogy száll, hova száll

a Labda… S jól szállt! Nem a Szerencse

lidérce, de, Villám, maga akart;

s hitetlen is könny gyűlt a szemembe,

valahányszor, egy-egy uj győzelemre,

jutalmúl, imánkkal kérte a Messze,

hogy: „Isten, áldd meg a magyart!”

 

Szép volt, gyönyörű!… S már szinte szellem

(bennünk); akárcsak a pálya, amely

mint tenger, az emberi végtelenben

hetek óta zúgta: – „Föld, figyelj:

ELSŐ:…” S ekkor… Mi az? Átok?!… Óh, pfuj!

Szirt? Tört villám? Le, le, roncs hajó!…

– Lőtt sas? Vagy: A hit, s ami megvalósúl? –

gúnyolt a nagy nap búcsuzóúl;

– no, Szabó Lőrinc, a téma jó s uj,

ezt ird meg: tenekedvaló!

 

II.

Tüntél, eltüntél, Győzelem,

         egy perc alatt!

De szivem, bent, hallotta még

         sóhajodat,

 

hallotta, mint, néha, halott

         kedvesemet,

és mintha én volnék a Nép

         s a Tizenegy.

 

S tört sóhajod azt sugta, hogy:

         – „Ami neked

tőlem járt, az a korona

         most elveszett.”

 

Azt sugta: – „Te voltál s te vagy

         a legkülönb,

s énnélkülem kevés a sok,

         ami köszönt.

 

De itt már néném mérlegel,

         a kész Siker:

istennő ő is, – ne gyülöld,

         akit emel!

 

Ő máshoz állt, s én itthagyom

         ünnepetek,

csak bölcs húgom, a Jóremény

         marad veled…”

 

Ezt sugta… S hogy: – „Neveljen ez

          a vereség!…”

Elszálltál… Néma Délkörök

         borúltak eléd…

 

Még egy hang: – „Higyj!”… S – elhalva – hogy:

         –„Ha volt hiba…”

És kint már dördűlt a Siker

         nagy himnusza.

 

III.

Győztest tapsol az ég; én vesztes ügyet koszorúzok. –

         Antik erények s Pindarosz

szárnyai csattogtak. Jós láng volt maga a Kezdet:

         az a még csak szentségtörő

themzei diadal és rá rögtön a dunai ámúlt

         (s háborút nézni se mohóbb)

látcsövek ezreit ugy vonzotta hazánkra, ahogy, hajh,

         müvészet s tudomány soha.

Régi dicsőségünk – tetszik, nem tetszik – a futball

         villámgömbjében tört ki az

éji homályból, és – tetszik, nem tetszik – arany volt,

         Nap volt, ég s föld uj csillaga:

mai csupán, sport és játék, – de legenda! de jelkép!

         de eredmény, és a miénk!

Ebben a jelben mind diadalt diadalra arattunk,

         hajnal volt az, feltámadás,

ebben a jelben – jól értette a gyerek, a felnőtt –

         sok tört vágy kapott uj hitet,

ebben a jelben jó köszörűt sok csorba önérzet

         s hangos igent sok néma nem:

óh, bár vívna ki még többet, jobbat s maradandót

         agyunk a népek versenyén! –

Győztest tapsol az ég; én hadd koronázzam a vesztest.

         Soha ne felejtsd, vert Magyar:

nem vagy utolsó, és van elég ma is, amiben első,

         ha nem áltatod magadat!

Mert ahogy ott, a bukásod előtt, a modern csatatéren,

         az olimpiász mezein

küzdöttél fiaidban, előre leverve az Elsőt

         (ki később úgy föléd kerűlt)

s le java hősét mind a világnak, az Ónak, az Ujnak,

         az tett volt, hősi, igazi!

Tett volt, gyönyörü tett: cél s technika ihlete zegzug

         mennykövekkel, mint sulykoló

förgeteg, úgy táncolta körül ellenfeleid; mint

         trombita, szürte-fúrta át

rajtuk a dallamodat; mint egy kis kozmosz önálló

         törvénye, szállt, s fölényesen

szabta ki, törte reá száguldó akaratát a

         nyiló terekre… Gyönyörű

tett volt, lélek volt, hadmesteri tornamutatvány:

         hireire lábujjamig

borzongtam, magam is hátvéd, a diákkori erdő

         debreceni tisztásain,

s most, vereséged után, ha Somogyban vagy Badacsonynál

         eszembe juttat a tünő

alkonyi Gömb, sokszor megvárom, tiszteletedre,

         a meteorszikrás, kakuk-

fűszagos és tücskös augusztusi éjt, csak azért, hogy

         láthassam az igért csodát,

Csaba királyfit, amint a Tejút gyémánt magasában

         öt világrészen átüget.

(1954)