Metrókocsiban zötykölődve, szinte hallom a műanyag csuklók, s térdek koccanását. Dobhártyámba üvöltenek még feleségem időtlenül zúgó igaz vádló szavai. Érzem, amint szívem húsát rozsálja az acélbetétes, s az idegen bábuk gúnyosan kacagnak, mert „ennek még húsa van, és emberi arca… talán még lelke is a szerencsétlennek.”

Mit várhat, egy mindent elbaltázott lélek?

Ez a zűrzavar, amiben élünk szigorú szabályok alapján működik. Mindenki elnyeri méltó büntetését. Mindenki, aki ront, elbotlik, meggyengül, vagy elfogy.

A férfi is egyedül van. Eltűnő, kimondhatatlan szavakat üvölt a ködnek, mert az még nyeli, nyeli, nyeli. A feleség már nem nyelte, de a köd minden vágyat kielégít. Nem szól vissza, figyelmesen hallgat, mintha tehetsége volna hozzá. Az egyoldalú üvöltés azonban lassan suttogásba lankad, fáradva abba is bele. Kiabáló ködért kiált a férj, egy szebb tökéletlenségért könyörög, visszamenni a megcsúfolt otthonba, kergetni a teljeset, ölelni a szenteket.

Bánni már csak hiányban képes a vad. Értékelni „a semmit”, s ráébredni annak minden kincsére talán csak az üres nincstelenségben lehet. De ki ad esélyt visszafutni, s ki adja oda a csonkot, legyen az egész, vagy még sebesebb fájás?? Ki az, aki eldobva büszkeségét, feledésre kárhoztatva a teljes fájdalmat, adva minden szeretetét, az összes sebhelyes szépségét, nyújtja a csonkolt csuklót?

…

Szeretem az abnormálisakat. Az olyanokat, akik megtehetnék, hogy a ’jogom’ szóval alázzanak téged a pondró barátságába, s mégsem teszik. Akik megtehetnék, hogy elfordulnak, elhagynak, de csaló tekintetük maga a megváltó reményadó. Mert abnormálisak.

Mindannyian, – egy kicsit megnézzük magunknak a hülyét, – majd beleszeretünk a mártírba, s ragaszkodunk, ragaszkodva dolgozunk, hajszoljuk a vágyott megbocsátást. Bensőnk legmocskosabb vágya pedig, hogy a publikum végül őszinte ovációval rajongja: „mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.”