Bejegyzések kategória bejegyzései

Charles Bukowski: Show Biz

 

 farkashoz2

 

 

 az enyém nem lehet

és a tiéd sem lehet

és mi sem kapjuk

meg

 

szóval ne fogadj rá

még csak ne is gondolj

 

csak mássz ki az ágyból

minden reggel

 

mosakodj

borotválkozz

öltözz

fel

és menj

bele

 

mert

ami ezen kívül 

marad az mind

öngyilkosság és

őrület

 

így tehát

nem

remélhetsz túl sokat

 

sőt ne is

remélj

 

tehát amit teszel az

az

hogy szerény minimális

alapból

dolgozol

 

így amikor

kint sétálsz

örülj ha a kocsid

esetleg

ott van

 

és ha ott van –

úgy hogy a kerekek

nem

laposak

 

akkor te

beszállsz

és ha

beindul – te

elindulsz.

 

és

ez a legrohadtabb

film

amit valaha

láttál

mert

te vagy

benne –

 

kis költségvetés

és

4 milliárd

kritikus

 

és a leghosszabb

futam

amiért reménykedtél

valaha

az 

 

egy

nap. 

 

            Farkas Kristóf Liliom

 

Farkashoz

 

A repülő kastély (Pópopó és Totyka)

 

 

csikhoz

 

 

 

Ahogy beköszöntött az ősz, egyre didergetőbbek lettek a reggelek. Felkerekedtek a hűvös északi szelek, és hangos süvöltéssel nyargalásztak a fák, bokrok, házak között. Bekukkantottak minden ablakon, beledudáltak minden kéménybe, és felkapták az utcán sétáló kalapos bácsik kalapját. Úgy röpködtek a nagy fekete, a szalagos szürke, és a pörge karimájú barna kalapok, akár az ügyetlen, repülni tanuló madárfiókák. A piros orrú, kopasz bácsik pedig mérgesen hadonásztak, az ügyesebbek még futottak is picit, és görbebotjuk kunkori végével próbálták elcsípni a virgonc fejfedőket.

Pópopó nagyon szerette az őszt, és nagyon szerette a hűvös északi szeleket. Ilyenkor ezerszínű ruhába bújtak a fák, és Pópopónak az jutott róluk eszébe, hogy valaki szivárványos vödörbe mártotta a koronájukat. A hűvös északi szeleket pedig a pörgő kastély miatt szerette.

Nagyapáék gyümölcsöskertjében állt a kastély. Nagyapa ácsolta abban az évben, amikor Pópopó született. Tornyosra, kacsalábúra készítette, amilyen a sárkánynak van a királylányos mesében. Emeletes volt és sokablakú, egyszóval pompás kastély. Az volt vele az egyetlen baj, hogy magától nem akart forogni, hiába ücsörgött benne Pópopó, erős szél kellett hozzá, hogy forgassa.

– Brrr! – érkezett haza egyik reggel Sapa dideregve.

Bár a csemegeüzlet közel volt hozzájuk, a Pitypang utca közepén, Sapa bevásárlásból jövet egészen átfázott. Mintha óriási lufit rejtegetne alatta, úgy felfújta szürke ballonkabátját a szél.

– Mikor mehetek látogatóba a nagyiékhoz? – csimpaszkodott Sapa lábára Pópopó.

– Akár már ma délután. Pompás szél fúj, biztosan megpörgeti a kastélyt – kacsintott Sapa, és megkérte Sanyát, csomagoljon be két napra Pópopónak.

Alig egy óra kocsikázás után már fel is tűnt nagyapáék óriási eperfája, majd a fehérre meszelt házikó is.

Nagyapa bajuszos puszit nyomott a kapun betrappoló Pópopó pofijára, nagyi pedig gyöngyvirág illatú cuppanóst. Nevetve figyelték az udvarban futkározó unokájukat.

– Szevasz Bundás! – simogatta meg Pópopó a lomha bernáthegyit. – Szevasz Kakri! – kergette meg Pópopó a piros taréjú kakast. – Szevasz Üveghegy! – mászta meg Pópopó a kút mellett álló farakást. – Szevasz Kastély! – kapaszkodott fel Pópopó a faház létráján.

– Itt egy kis málnaszörp, ha netán megszomjaznál – nyújtott be egy pohárral nagyi a kastélyablakon, majd visszasietett a konyhába. A nagy, kockás terítő alatt már dudorodott a lángostészta.

Pópopó izgatottan járta körbe a kastély termeit. Kitárta az ablaktámlákat, hogy besüthessen a Nap, és hogy ha megkezdődik a pörgés, szemügyre vehesse a tájat.

Kezdetben nem történt semmi. Pópopó unottan cövekelt az egyik ablak előtt, málnaszörpöt kortyolva. Majd hirtelen felerősödött a szél. Nyikordult a kacsaláb, a kastély falai remegni kezdtek.

– Kezdődik! – ujjongott Pópopó, és jól megkapaszkodott az ablakpárkányban.

A hűvös északi szél körbenyargalta a kertet, csapkodta a spalettákat, fütyült egyet üdvözlésképpen Pópopónak, majd táncoltatni kezdte a kastélyt. Előbb lassan, ráérősen, aztán egyre sebesebben, végül pörgött-forgott az egész, akár egy búgócsiga.

– Összefoooolynak a fáááááááááák és a háááááááááázaaaaaaaaak! – kiáltotta vidáman Pópopó, és még erősebben kapaszkodott, nehogy a nagy sebességtől kiröppenjen az ablakon.

A hűvös északi szélnek is cudar jókedve kerekedett. Nekiveselkedett hát, és hátára kapva a kastélyt, a magasba röppent vele. Fel, egész a felhőkig szálltak.

– Nahát! – ámuldozott Pópopó. Mint egy óriási, kockás takaró, úgy festett föntről a táj. Sárga kukoricatáblák, rozsdaszín gyümölcsöskertek, fűzöld legelők. Az országúton araszoló autók színes gyufaskatulyának tűntek, a sietős járókelők fürge cserebogaraknak. Lám, a hatórási gyorsvonat így fölülről olyan, akár egy sikamló kígyó. A lustán hömpölygő Körös pedig olyan, akár a szeplős Sári farsangi pántlikája.

– Hahó! Hahó! – rikkantgatott ki a repülő kastély ablakán Pópopó, de olyan magasan szálltak, hogy egyetlen járókelő sem hallotta meg. Mindannyian a cipőjük orrát figyelték, eszükbe sem jutott, hogy a felhők felé pillantsanak.

Pópopó hát a madaraknak kiáltott. Hahózva üdvözölte a csapongó verebeket meg a vitorlázó galambokat. Úgy eltársalgott a barátságos tollasokkal, hogy észre sem vette: lassul, majd landol a kastély. Pedig a hűvös északi szél három nagy kört megtett nagyiék gyümölcsöskertje felett, mielőtt visszahuppantotta volna eredeti helyére a kacsalábú csodaságot.

Hamarosan puha léptek közeledtek a málnabokrok felől.

– Kisült a lángos – kukkantott be nagyi a kastélyablakon.

– Máris megyek! – tápászkodott fel Pópopó. Azonban mielőtt uzsonnázni indult volna, még megkereste a kiürült málnaszörpös poharat, amely az egyik sarokig gördült a szédítő pörgés-forgásban.

 

Első titok: Nagyapa egy vénséges vén körtefa törzséből készítette a faházat. Már a deszkák gyalulásakor, a gerendák faragásakor sejtette, hogy valami különleges dolog születik a kezei között. A gyalu ugyanis dudorászott, a véső fütyörészett, miközben a vénséges vén körtefa törzsét formázták. Az arra járók persze azt gondolták, hogy nagyapa dudorászik és fütyörészik munka közben. Csak nagyapa tudta az igazat.

 

Második titok: Soha senki nem látta pörögni a kastélyt. Csak Pópopó látta pörögni, miközben elhelyezkedett az egyik ablaka mellett. Az egyszerű szemlélődőnek úgy tűnhetett, csupán egy hétköznapi faház áll a gyümölcsöskert közepén. Ettől a pópopótitoktól volt olyan különleges.

Holdasi-Szabó Zsuzsa versei

 

Holdasihoz

 

A szoba csendje

 

szélcsend

a napfény bekönyököl

az ablakon,

árnyékom kitágul,

sötétülnek a tárgyak,

magamba hulltam,

mégis mindenhol ott vagyok,

egy nő kávéscsészét szorongat

-falra vetítve-

feketeségét

feketével

feketébbre

festi

 

becézem magányom

 

 

 

  

magánykatalógus

 

 

látod? ez vagyok

mindennek vége

 

újra meg újra,

ahonnan tegnap fölfelé,

 

most lefelé látni,

-könyvem egy zsáknyi-

 

változóan világol

fel bennem az írás,

és most már tudom,

hányféle a sírás,

bánatom esténként

fák lombjába reszket,

leomló falakra

karmolok keresztet,

és úgy vonyítok,

hogy meg ne hallják,

álmaim hosszában

félbehajtják,

nem marad belőlük

csak kósza lárma,

telesírt vánkosok

nyirkos hallgatása

 

 

Titok (?)

 

Bedeszkázták az élet valóságait,

hogy ott, abban a házban mi történik,

nem tudom,

talán világra jön egy csecsemő,

meghal egy aggastyán,

s a kettő között

egy madár

szárnyait emelve

repülni tanul

 

 

 

 

Bennünk azok a tavak

 

 

 

Ridinek csak egyetlen baja volt, de az nagyon: egyszerűen nem tudta összeszedni magát. Aznap se, amikor először találkoztunk a Nextben. Ma már persze a lányok olcsó lebujokba járnak fényes nappal is: ülnek a Nextben, és sportfogadásokat kötnek, szombat délután háromkor a nap melege megolvasztja gondosan bealapozózott arcukat, és ők sört isznak hozzá.

-Ma üvegből – mondta Cinti, és elhelyezte kis retiküljét a fémasztal tetején.

-Egyet kell értenem.

A csapos egy nálunk alig idősebb lány volt, Barbi.

-A szokásos szombat délutáni kört?

-Nem – mondtam én Cinti helyett, mert ő nem akart megszólalni -, két üveget.

-Kettőt?

-Igen.

Barbi megvonta a vállát. Cinti azt suttogta Barbi után, hogy „hülye ribanc”, vagy valami ilyesmit.

-Látod, engem már észre se vesz.

Akkor tűnt fel a borostás képű, félkopasz fazon, aki pirosas, ábrándos foltokkal a szeme alatt bámult a söröskorsó mélyére, szinte mozdulatlanul.

Végül is Ridi volt az, aki először hívta fel a figyelmemet a Next név többértelműségére, a dohányzás mértéktelenségének jelentőségére, illetőleg az élet alapvető értelmetlenségére.

-Valaha tó volt itt – mondta Ridi titokzatosan, mint egy rég bevált, intellektuálisnak csalt csajozós szöveget -, látod? Arra, a fákon túl. De ma már csak utak vannak. Aszfalt mindenütt.

Tetszett a „mindenütt”, a „mindenhol” helyett: mintha egy régi regényből csalta volna elő.

-Két sör.

Kifizettem, Cinti meg olyanfajta lemondó pillantást vetett Ridi felé, mintha már nagyon régóta ismerné.

Ridi három éve járt ide rendszeresen, előtte csak péntek este nyolctól tízig, és szombaton bulik után hajnali háromkor jelent meg, hogy felverte az egész kocsmát, az összes alvó tulajt. Most szinte mindennap, munka vagy mi után, meg egyetem vagy mi után, szombatonként már délután kettőtől, aztán általában elkotródott valahova olyan hat-hét körül, hogy utána tiszteletkörét lejárva a belvárosban, visszatérjen kiindulási pontjához.

Nem tűnt hajléktalannak.

-Dehogy! A muterját ismerem – mondta Cinti, miközben egy barackot töltött nekem. – Teljesen normális nő, irodában dolgozik. Ridit is viszi néha, főleg nyáron, hogy legyen egy kis lóvéja elinni. Főleg whiskyzik a hülyegyerek – Cinti lemondó pillantással bökött Ridi helye felé -, és mindig lespannol valami öreg alkoholistával. De asszem tanul rendesen, már amennyire ennyi pia mellett lehet. Csak… történt vele pár dolog.

Kezdődött az álomnővel, mármint azzal, akivel Ridi elvesztette a szüzességét. A csaj édes, fiatal, hamvas, mosolygós: a tökéletes nő. Aranyos, főként, mivel Ridi nem mert volna bevállalni egy  dögös nőt, mert arra vigyázni kell nagyon. Lesz gyerek, meg minden, beszéltek róla, aztán egy decemberi napon elválnak egymástól: csókkal és reményekkel. Ridi hívja mobilon, az ki van kapcsolva. Négy óra múlva értesül, hogy a lányt halálra gázolták, nem sokkal azután, hogy ők elváltak egymástól.

Pár év eltelik, mire Ridi összeszedi magát, közben, mivel érzékeny lelkületű, rá se bír nézni másokra. Aztán végül enged: egy kacagó, fekete hajú, barnás bőrű olasznak, akit ránézésre képtelenség csak egy percig is birtokolni. De az olasz enged, kitünteti Ridit a figyelmével. Ridi is enged. Másfél év után értesül róla, hogy a csaj az utóbbi három hónap alatt Ridi szinte összes barátjával megkúratta magát.

-Már kicsit kínosan érzem magam – mondtam -, hogy csak hozzám beszélsz.

-Miért – nézett rám Ridi -, szerinted hányan vagytok?

Fel sem tűnt, hogy Cinti megint bent hagyott a szarban.

-Mindegy, a húgom elhúzott. Szóval miért is ülsz itt?

-És te? – kérdezte ő.

-Igazad van, de én kérdeztem előbb. Na mindegy is, nem az a lényeg, hogy ki, meg hogy, meg miért. Így is elég kínos, hogy egy egész generáció issza el azt a kevés lóvéját, ami van…

Majdnem éjfélig ott maradtunk, és beszélgettünk mindenféléről.

Másnap kora délután Ridi felhívott, hogy nincs-e kedvem kimenni a Nextbe.

Igent mondtam neki. Mindenre meghívott, és mindent elmondott, amit csak tudott. Akkor vettem észre azt a furcsa lányos pillantását, mintha már találkoztam volna vele valahol, aztán később, mikor vécére kellett mennem, a tükörben ismertem fel. A pillái, a mozdulatai, a tekintete. Minden olyan hátborzongatóan nőies volt.

Ridi másnap is felhívott, de nemet mondtam, mert dolgozni mentem. Akkor megsértődött, és azt hittem, végleg csalódott bennem. De ahelyett, hogy rám vágta volna a telefont, azt kérdezte, hogy szombaton ráérek-e esetleg. Azt mondtam, majd meglátom.

Már el is felejtettem, amikor péntek éjjel háromkor megcsörrent a telefonom.

-Helló, én vagyok. Akkor ma jó lesz, ahogy megbeszéltük, ugye? Pár óra múlva a Nextben. Csak aztán nehogy megtóóóója-lak, hehe.

Részeg volt. Reggel nem is emlékeztem rá. Délután hatkor épp egy barátnőmhöz készülődtem, amikor becsöngettek.

-Mehetünk – mondta Ridi. Tiszta, illatos póló volt rajta, csak az arcán maradt ott az a leborotválhatatlan, vastag borosta.

Magammal hívtam inkább, gondoltam, jó ötlet. Ridi körülbelül háromnegyed óra alatt belezúgott a barátnőmbe, és azóta nincs megállás.

-Tudod – mondja nekem a sörébe hajolva -, tisztára olyan, mint az exem.

Azt már nem firtatom, melyik?

Leteszem a retikülömet a fémasztal tetejére, és két egy sört rendelek, mert Cinti ma nem kísért el.

-Csak egyet? – kérdez vissza Barbi, és arcán titokzatos, gúnyos mosoly bujkál.

-Amúgy – mondja Barbi, és kinyitja nekem a sört -, nyugi, nem csak téged zaklat, ha ez megnyugtat. Szinte mindenkinek elmondja ezt az egészet, aztán hívogat mindenkit, hogy menjenek inni. Mindennap iszik. Csak egy partner kell neki, akivel ivás közben mindent elfelejthet.

-Neked is elmondta?

-Nekem nem – mondta Barbi, és megvonta a vállát. – Én nem vagyok kíváncsi senki szaros szennyesére, elég a magamé. Nekem ne pofázzon senki, én csak kiszolgálom a sört.

-Dehát mindenki neked pofáz – mondtam, és belekortyoltam a sörbe.

Barbi megint megvonta a vállát. – De én nem figyelek oda. Viszont ez… ez úgy beleissza, szó szerint, beleissza magát az ember agyába, hogy képtelenség kitörölni onnét. Olyan kurva negatív. Egy idő után majd észreveszed.

-Durva dolgok történtek vele – mondtam.

-Jó, de az élet akkor sem olyan szar, amilyennek ő be akarja állítani – mosolygott rám Barbi. – Majd észreveszed idővel. Csak nehogy késő legyen, szívem.

Nem mintha ez bármit is jelentett volna. Se a mosoly, se az, hogy szívemnek szólított, se az, hogy vedeltük a sört, és gyakorlatilag nem telt el nap, hogy ne a Nextben kötöttünk volna ki. Rövid, sör, rövid, sör. Sztori mindig volt, meg amit aztán el lehetett felejteni. Azon sem csodálkoztam, amikor egyik nap Ridi újra felbukkant. Csak úgy, minden előzmény nélkül.

-Azt mondtad rólam – mondta, és az asztalra csapta a poharát -, hogy egy idióta nyálas olaszfejű alkoholista vagyok!

Értetlenül pislogtam.

-Mikor mondtam volna ilyet?

-Ezt terjeszted rólam – mondta, és lehajtotta a fejét, és hirtelen olyan szomorú arcot vágott, hogy majdnem megsajnáltam.

Akkor is abszurd volt: Next, Ridi, Barbi, ezek a nevek, ez a hely, ez a pállott idő, mintha bekuporodott volna a sarokba megpenészedni és elhalni, hogy csak a poshadt állandóság és a kevertek szaga maradjon a levegőben terjengve meg bennünk. Mik ezek a nevek?

Felmerült bennem, hogy kinyomozzam. Mint egy olyan filmben, ahol apró jelek hívják fel magukra a figyelmet nem önmagukban, hanem azzal, amilyen konstellációban egymással állnak. Csak össze lehetne rakni valamit. Mit jelent, hogy Next? Hogy Ridi? Hogy Barbi? Legyenek inkább kis kezdőbetűvel: next, ridi, barbi…

-És ha ezt terjesztem, akkor mi van – mondtam, és megsimogattam Ridi hátát.

Ezek nem nevek, és semmit nem jelentenek, nem olyan nyilak, amik bárhová is mutatnak. Ez csak egy más életforma.

-Szóval vele is szétmentetek – állapítottam meg, mert ő nem felelt semmit. Valami könnyek gyűltek a szemébe.

Ridinek igazából ez az egy baja volt: hogy sosem tudta összeszedni magát. De arra való a sportfogadás szombat délelőttönként. Köré gyűltünk másnap páran, a lányok, akik ilyen helyeken töltik a szombatjaikat. Egy-két feles után láttam is az elaszott időt, a jobb sarokban volt, egész pontosan a tévétartó polc alatt közvetlenül. Kevert-szag terjengett a levegőben, mi meg sokat röhögtünk a semmin.

 

 

Charles Baudelaire: Megszállottság

Az erdő nyugtalanít, mint sok katedrális;

Üvölt, mint az orgona; s átkozott szívünk,

Örök gyász hálója, hol öreg hörgés bomlik,

Válaszol s De Profundis visszhangja zendül.

 

Gyűlöllek, Óceán! szökellésed s viharod,

Mert magára ismer benne lelkem; győzött

Ember keserű jókedve sértetten zokog,

Iszonyú nevetés a hullámok között.

 

Hogy hogy tetszenél, óh éjszaka! csillagtalan,

Miknek fényei ismert nyelven beszélnek!

Mert hiányt keresek, sötétet, s meztelent!

 

De minden, mi titok, önmaga szövetszála,

Hol él, s mire fakad szemem milliószor,

Az eltűnt lét, úgy néz, mint kit rég megszokott.

 

Farkas Kristóf Liliom

Ébredés

 

Ébredés

 

 

Naphosszat csak a szobájában gubbaszt. Ha nem muszáj, ki sem mozdul onnan. Minek? Úgyis csak atrocitások érik, valahányszor emberek közé merészkedik. Akkor a legjobb, ha nyári szünet van, és nem kell riogatnia senkit.

Vera csúnyának született. Ám ahogy teltek az évek, csak még csúnyább lett. Tizennégy éves korára előreugró fogsorával, turcsi, malacéhoz hasonlító orrával, elálló füleivel, esetlen tartásával, és vézna testével valóban ijesztő látványt nyújt. Hogy lesz így valaha szerelmes? Hogy fogja így bárki is szeretni? Hiszen ő maga is megretten a saját tükörképétől.

A szülei szánalommal vegyes félelemmel óvják. Félelemmel attól, hogy a bántó, megalázó megjegyzések, a gúnyos suttogások, az otromba bekiabálások soha nem múló sebekként tátongnak majd lányuk lelkén.

Vera szereti a szobája magányát, a nyitott ablakon át beáramló enyhe nyári szellő fuvallatát, az esőcseppek koccanását a párkányon, a szobán kívüli világ lüktetését.  Az ablakból figyelni mindezt, megnyugtató és biztonságos, hiszen így nem bánthatják, nem érhetnek el hozzá.

A pokol mindig akkor kezdődik, amikor beköszönt az új tanév. A hosszú nyári vakáció után őt senki nem üdvözli régi ismerősként, vele senki nem akarja megosztani az élményeit. Ha végigvonul a folyosón, üressé válik előtte az út. Léptei erőteljes koppanásai kétségbeesetten visszhangozzák a szívében burjánzó, egyre terebélyesedő fájdalmát, de senkit nem érdekel a nyomora.

– Tessék, ezt az ocsmány pofádért, te majom! – hallja valahonnan a közelből, majd egy pillanat múlva már érzi is az ütést, ami a vállát éri. Megszokott dolog ez. Nevezhetjük tanévkezdési ajándéknak.

– Nézd már, ez a csúnyaság még mindig itt van? Miért nem kéred át magad másik iskolába, hogy ott rontsd az átlagot? A szüleid is ennyire rondák, vagy csak te sikerültél ilyen borzalmasra? – hangos röhögés hallatszik, megspékelve egy-két büfögéssel, amolyan kísérő jelenségként, hiszen így annyira trendi. Ez Barabás, az osztály szépfiúja, minden lány imádja. Sisteregnek, mint a zárlatos konnektor, ha csak a közelükbe megy.  

– Elmúlik ez is. Csak végig kell mennem ezen az istenverte folyosón, be az osztályterembe, ott majd békén hagynak. Hátha lesz bent egy tanár is – gondolja Vera. És valóban ül bent egy tanár, ilyenkor valamivel elviselhetőbb a helyzet, nem merik hangosan pocskondiázni. – Gyáva szarok! – sziszegi magában.

Az egyik órán apró papírgalacsinokkal dobálják a hátát. A másikon a padtársa egy összehajtogatott levélkét csúsztat a zsebébe. Óvatosan nyitja ki, félve olvassa, mi áll benne. „A Vera soha az életben nem fog találni magának senkit! Írd alá, ha egyetértesz!”

Osztályfőnöki órán, valahányszor megmozdul, néhány marha, Barabás vezényletével, a szájával szellentést imitál. A tanár rájuk szól, hogy fejezzék már be, de ő sem képes eltitkolni, mennyire viszolyog a lánytól, a csúnyaságától.

Vége az első napnak. Vera kissé megkönnyebbülve, táskáját a vállára vetve, sietős léptekkel indul haza. Egy csapat az idióta Barabással az élén utána ered. Követik, és mihelyst beérik, zrikálni, lökdösni kezdik. – Csúnyaság, ocsmányság, borzalom! Csúnyaság, ocsmányság, borzalom! – skandálják vihogva. A lány érzi, ahogy arcát elönti a forróság.

– Hát ennek már soha nem lesz vége? – kérdi sírásra görbülő szájjal.  Barabás sleppje még hangosabban röhög. – Anyád nem sírt, amikor meglátott, te szerencsétlen? Kinek fogsz ezzel a fejjel kelleni? Ha-ha-ha! He-he-he! Ultragáz a pofád, ultragáz!

A járda szélén áll. Ha egyet előre lép, az már az úttest. Piros a lámpa. Jobbról egy kamion közeleg. Csak egy lépés. Egy lépés.

Vera úgy tűnik el a kamion alatt, mintha soha nem is lett volna. A sikertelen fékezés csikorgó, visító hangjain túl nincs már semmi, csak a mindenre és mindenkire sötét árnyékként telepedő csend…

 

Csatakosan ébred. – A francba, elkések! – kiabálja. Sietve dobja le magáról a takarót, hosszú lábaival berohan a fürdőszobába. Percek alatt letusol, fogat mos, majd belenéz a tükörbe. Csodaszép barna szemei, mint két dió, néznek vissza rá. Pisze orra, húsos szája egészen különleges bájt ad az arcának. Gyönyörű, hosszú barna haját lófarokba fogja, belebújik kedvenc farmerjába, és egy ujjatlan pólóba. Papucsot vesz, meleg van. A konyhában bekap egy szendvicset, aztán elindul. – De iszonyatosan rosszat álmodtam! – siklik át rajta, miközben a buszra várva begyűjti a szokásos napi fütty-csokrot és bókokat.

Az iskolába érve, a folyosón meglátja Barabást a haverjaival. Egy mangát nézegetnek, és az előttük elsétáló lányok fenekét, büfögve-röhögve-csettintgetve.

Vera egy pillanat alatt ott terem Barabás előtt, és jól irányzott mozdulattal lekever neki egy tekintélyes méretű pofont. A hülye gyerek a meglepetéstől nyikkanni se tud, csak áll, és bámul üveges szemekkel, mint aki sokkot kapott. Kis idő eltelik, mire felfogja, mi történt, és szóra nyitva a száját, még mindig ijedten rebegi:

– Ezt miért kaptam?

– Anyádért! – kiáltja Vera, és diadalittasan, fejét büszkén felszegve hagyja ott az elképedve ácsorgó Barabást, a bandájával együtt. 

 

 

Budapest, 2011. augusztus 06.                                       Zoltay Lívia