Álmok a barátok. Álmok a szeretők.
És egy férfi és egy nő: róluk azt álmodom,
hogy a szüleim. Holtan is öregednek, sárgás-
fehéren, minden ébredés segít legyőzni őket.
Emlékezem. Tehát szép lassan kinövöm őket.
Megfelelek, visszaszólok, beléjük csípek.
Gonosz vagyok, mondod. Pedig van istenem,
van valóságos testvérem. Gonosz és pontos.
Ellátja azok baját, akik kételkednek bennem.
Lépkedünk haza zavartan, benne a korban,
A rikító sárga éj virága leesett.
Látjuk, amint a lámpák felett a hóban
a sötétkék éj izzik és fenyeget.
Csak tekergünk a hosszú úton megrogyva
és mocskosan, a napok ismert fényében.
Erős Auróra elénk Őt elhozza
Vastag, elfagyott ujjaival, félénken.
Pataki Viktor fordítása
Nap közben a hőség kibírhatatlan, ég a bőrünk. Egyetlen menedékünk a hajnal lehetne, de a sátrunk nem fagy át, magába szívja a hajnali nap melegét. Fuldokolva ébredünk a forróságban, zörögve cipzározzuk ki magunkat hálózsákjainkból. Egymásra nézünk Drágával. Keljünk föl-mondja. Persze, keljünk föl. Érjünk egyszer Magyarországra, ott megnyugszunk majd.
Több mint két hete utazunk. Vonatoztunk, buszoztunk, villamosoztunk, de legfőképp stoppoltunk. Két hét magyar hangok nélkül, lassan már csak gondolatainkban élnek a beton kátyúi, a nagy bajuszú, kiábrándult arcok, a népdalfeldolgozások, a Mecsek oldalába épített otthonunk. Villogó emlékeinkben most Prága, Krakkó fényei száguldoznak, a Dunajec visszhangzik. Fáradtak vagyunk, régen tudtunk jót aludni. Ékes-fényes nappalok után barátságtalan éjszakáink voltak.
Prágában hideg volt, fogaink koccanására ébredtünk fel. Kopogott az eső a sátor falán, behúztuk lábunkat, tartottunk a víztől, pedig a sátor nem ázott be. Csak az őszies fuvallatok szöktek be hozzánk, hogy álmainkat zavarják.
Krakkó idegen volt. Lakást kaptunk, nagyot, kényelmeset, nyugalmat. Mégis féltünk. Tetőtéri lakás volt, tele rémekkel és szellemekkel, akik éjjel kibújtak a sötétzöld színű falból, odabújtak mellénk és szörnyű történeteket suttogtak fülünkbe.
Mire a Dunajechez értünk, minden készpénzünk elfogyott. Sehol egy bankautomata. Gyönyörű, hatalmas hegy nézett minket gonosz szemeivel, ahogy utolsó bögrés levesünket kanalaztuk vacsorára. Együtt nevettek a Dunajeccel, erre nagyon kevés autó jár, pénzük nincs… azt jósolták, talán örökre ott maradunk. Kárörvendően görgette köveit a folyó az éjszaka, így hahotázott együtt a hatalmas heggyel.
Egy egész nap volt, mire a Dunajectől egy szlovák-magyar határ közeli kempingbe jutottunk. Nagyjából tizenöt kilométer választ el minket Magyarországtól. Tizenöt kilométer. Pécs és Regenye között van annyi. Már nagyon fáj a szívünk a magyar tájak után. Lassan, álmosan, lüktető fejjel pakolunk a hajnali hűvösben, élvezzük, hogy nem fulladunk úgy mint a sátorban, és mint ahogy egy óra múlva fogunk a tűző napon. Egészen üresek vagyunk, gondolatok nélkül. Egyetlen kép jelenik meg újra meg újra a fejemben- az, ahogy megint ezekkel a hatalmas, tonnányi hátizsákokkal stopphelyet keresünk. Előre fáj a karom. Fizetnünk is kell még- mondja Drága, elindul. Jó, menjünk- motyogom, és követem a pénztár felé.
Fizetésnél találkozunk a nénivel, ott állt a porta mellett. Szlovákul beszél egy férfihoz, narancsszín otthonka van rajta, formátlan piros foltokkal. Ijesztő szlovák nyelven érthetetlen félelmetes szavakat mond, de közben mosolyog, amikor ránk néz. Füstölgő cigi van az egyik kezében, a másikkal egy bicikli kormányát tartja. Szakadt bicikli, az első kereke kissé le van eresztve, sérült a fekete kormány, régi időkből származik a szék is. Visszamosolygok a nénire. A fizetés után kelletlenül veszem újra hátamra hatalmas zsákomat. Nem fogjuk egymás kezét Drágával, nehezek a hátizsákok, máris melegünk van. Apró sóhaj után indulunk el a felrepedt betonjárdán, ami kivezet a kempingből. Hallom, hogy mögöttünk a bicikli nyögve indul el, ahogy a néni ráül, utánunk lendül. Hozzánk beszél a néni, de semmit nem értünk belőle. Zűrzavaros nyelv, összefolyó szavak, két hét alatt három ország halandzsáját hallgattuk. Nincs értelme, nincs vége, csak betűk folyamatos egymásutánja az egész. Belsőnk tiltakozik az újabb és újabb hangok ellen, felhasadunk a szavak mentén, belekeseredünk a néniből kiáradó zavaros törmelékbe. Szomorúan nézünk össze. Végül Drága szólal meg:
– Magyarok vagyunk, nem tud esetleg magyarul?- a néni mosolygó szemekkel néz ránk, úgy megy el mellettünk, narancssárga csíkot hagy maga után, úgy szólal meg:
-Hogyne tudnék magyarul. Magyarországból jöttetek?- már csak a hangját halljuk, és hozzá a hátát látjuk. Felderül a világ, valami megváltozik benne. A bicikli megszépül, mintha hirtelen valami láthatatlan kéz észrevétlenül kifényesítette volna. A néni hajában virágok nőnek ahogy távolodik, a ruhája hirtelen elegánssá változik, csipkék szaladnak végig az alján. Felemelkedik a biciklivel, lassan közelítenek a hűvös, világos drapp színű éghez. Önkéntelenül mosolygunk Drágával. A néni utolsó szavait már csak elhaló foszlányokként halljuk a távolból:
-Hát miért jöttetek ide abból a szép országból?
Az apát és a horkoló szerzetesek
Egy ünnepnapon Gevard apát, a mostani apátunk elődje a káptalanban megfedett bennünket. Látta ám, hogy közben néhány testvér alszik, de mintha ez nem lett volna elég, néhányukat még horkolni is hallotta. Erre az apát így kiáltott fel: “Most jól figyeljetek ide, testvérek! Egy új, egészen nagyszerű történetet akarok nektek elmesélni. Egyszer volt egy király, Artúrnak hívták.” Innen már nem is folytatta a történetet, hanem így szólt: “Látjátok, testvérek siralmas állapototokat? Amikor az Istenről beszéltem nektek, elaludtatok. De ahogy néhány lényegtelen szót fűzök a mondandómhoz, rögvest felébredtek és kíváncsian hegyezitek a fületeket.” (…)
Belek a tetőcserepeken, avagy hogyan kockázott az ördög a lovaggal?
Soestban, a kölni egyházmegyében lakott egy Thiemo nevezetű lovag, aki oly szenvedélyesen szeretett kockázni, hogy sem éjjel sem nappal nem tudta magát a játéktól megtartóztatni. Mindig pénzeszacskót hordott magával, hátha találkozik valakivel, aki szívesen leül vele játszani. Thiemo oly ügyes és szerencsés játékos volt, hogy szinte mindenkit megkárosított. Mivel Istennek igen visszatetsző az ilyen játék, ami haragnak, irigységnek, civakodásnak és mindenféle kárnak szülőanyja, az ördög engedélyt kapott, hogy játsszon vele, s kifossza a lovagot, aki már annyi mindenkinek bajt okozott, s annyi pénzeszacskót kiürített.
Egy éjszaka megjelent az ördög szenvedélyes játékos képében, egy teletömött pénzeszacskóval a hóna alatt belépett a lovag házába, és leült vele játszani. Sok aranyat dobott az asztalra, és nyert. Mivel minden játéknál mellé szegődött a szerencse, s a másik már minden pénzt elveszített, Thimeo dühösen felkiáltott: “Csak nem az Ördög vagy te?” Erre az ördög: “No elég volt a játékból, mindjárt itt a reggel, nekünk meg mennünk kell.” Ezzel felnyalábolta a lovagot, és a tetőn át azonmód kivonszolta a házból. Az éles tetőcserepek irgalmatlanul szétkaszabolták és kiszaggatták a lovag beleit. Hogy mi lett aztán a testtel, hogy hova dobta az ördög, azt sem a fia, sem más halandó, aki Thimeót ismerte, nem tudta megmondani. Reggel megtalálták a cserepeken akadt beleket és elástak a templomkertben. Bár az ördög itt a földön szolgáinak boldogulását segíti, de a végén mindig megcsalja őket.
Miként repülte át Dietrich testvér az ördöggel Lübeck városát?
A Soestből származó Dietrichtől, aki ma a mi laikus testvérünk, hallottam ezt a történetet. Lübeckben, ifjú korában igen megkívánt egy lányt, egyik barátja pedig megígérte, hogy megszerzi neki. A lány rá is állt a dologra, s amikor Dietrich már abban reménykedett, hogy vele töltheti az éjszakát, el is ment hozzá, de a barátja csúfot űzött belőle, mert aznap éjjel ő is a leánynál mulatta magát. Mikoron rájött, hogy csúnyán becsapták, mérgében így kiáltott: “Az ördög, aki engem ide hozott, vigyen is vissza innen!” Akit szólított, annak több sem kellett, azonmód megjelent, felnyalábolta Dietrichet és a magasba emelkedett vele. Miután átrepült vele a városon, az egyik tó partján durván a földre tette, majd ezt mondotta: “Szerencséd, hogy annak idején rendjén megkereszteltek, mert különben nyomban megölnélek.” Amikor az ördög újra felnyalábolta, s a magasba emelkedtek, Dietrich, ha ügyetlenül is, de keresztet vetett. Az ördög erre azon nyomban eleresztette, ő pedig a földre zuhant, s úgy megütötte magát, hogy elájult és vért hányt. Valamivel később magához tért, kipihente magát, négykézláb a vízhez mászott, megmosta az arcát, és nagy üggyel-bajjal visszavánszorgott a lakhelyére. Amikor belépett a házba, s meglátta a fényt, újra eszméletét vesztette. Gyorsan hívtak egy papot, aki felolvasta a János evangélium elejét, és imádságaival megvédte az ördög támadásától. Az eset után Dietrich szerencsétlen teste egy éven át egyfolytában remegett, ha inni akart, még a poharat sem tudta a kezében tartani. Azt mondja egyébként, hogy amikor az ördög elragadta magával és a testét szorongatta, látta a holdfényben Szent Miklós templomát és a város valamennyi épületét. Hasonló dolog esett meg a soesti Henrikkel is a harmadik könyv tizenegyedik történetében, akit az ördög éjjel elrabolt, átrepült vele Szent Patrik kolostora fölött, majd ledobta a legelőre.
Ennyire gonosz és veszedelmes a démonok természete.
(Hammerstein Judit fordításai)
Széljegyzetek egy analógiához
Tanulmányomban Radnóti Miklós Eaton Darr strófái és John Berryman Dream Songs (Álomdalok) című ciklusait az amerikai confessional poetry fogalmából kiindulva, valamint mindenekelőtt az álomszerűség felől értelmezem. Ferencz Győző ugyanis monográfiájában Radnóti költészetét a vallomásos költészettel rokonítja, amely alatt a szerző elsősorban „az élettörténet szépirodalmi igényű meg- és újraalkotását” 1 érti. Bár Ferencz számos helyen említi vallomásos költők neveit is, a tényleges kapcsolódási pontokat nem mutatja meg, vagyis – ahogy Vári György fogalmaz kritikájában – „az analógia megmarad ötletnek” 2. Tanulmányomban ezért arra vállalkozom, hogy részletesebben járjam körül ezt a kérdést, különös hangsúlyt fektetve az én-keresés és a szerepjáték kérdésére, valamint a Radnóti és Berryman ciklusai közti hasonlóságokra, különbségekre.
Nem pusztán a holokauszt kérdése érdekes Radnóti költészete kapcsán – ahogy erre már többen is rámutattak –, és nem csak azért lehet párhuzamot vonni Radnóti és Berryman között, mert mindketten zsidó származásúak voltak. Ennél érdekesebb, hogy verseikben mindketten egy traumát dolgoznak fel a vallomásos költészet segítségével, amiben lényeges szerep jut az én újra megalkotásának, a traumaélmény nyomán megingott identitás újra felépítésének is. Az Eaton Darr strófái című ciklus pedig többszörösen értelmezhető ilyen énkonstrukcióként, de álomszerűsége, amit a groteszksége, szürrealista jellege tesz igazán hangsúlyossá is érdekessé teszi ezt a művet. A Dream Songs viszont már címével is megenged egy olyan olvasatot, amely a ciklust és egyes darabjait álomvilág(ok)ként értelmezi, de töredezettsége, a benne megjelenő én(ek) is lényegesek az összehasonlítás szempontjából.
Én-egység keresése a vallomásos költészetben
A vallomásos költészet a modern líra (elioti és audeni) tárgyiasságának távolságtartó személytelenségével szembeforduló, 3 az 1950-es években Amerikából induló, elsősorban angol nyelvterületen elterjedt poétikai irányzat. 4 Fő képviselője Robert Lowell, az ő köréhez tartozott John Berryman, Randall Jarrell és Theodor Roethke, Lowell tanítványai pedig többek között Anne Sexton és Sylvia Plath voltak, míg a magyar költők közül bizonyos szempontok alapján részben ehhez a vallomásos irányhoz kapcsolják József Attilát és Szabó Lőrincet is.
Magát a jelenséget először M. L. Rosenthal definiálta Robert Lowell Life Studies (1959) című kötete kapcsán. Rosenthal úgy határozza meg a vallomásos költészetet, hogy abban a költő élete, különösen egy pszichés krízis nyomán, a versek központi témájává válik, 5 ám hozzáteszi: „A »vallomásos költészet« terminus magától értetődő módon jutott eszembe, amikor 1959-ben kritikát írtam Robert Lowell Life Studies című kötetéről, és talán másoknak is ugyanilyen magától értetődő módon jutott volna eszébe.” 6 Ez után a kijelentés után persze felmerül a kérdés, van-e különbség az önéletírás és a vallomásosság, az önéletírók és vallomásos költők között. Meglátásom szerint alapvetően nincs, ugyanakkor a későbbiek folyamán vallomásos költőknek leginkább azokat tekintette az angol nyelvű szakirodalom (és később a magyar nyelvű szakirodalom is), akik verseikben – sok más mellett – valamilyen traumatikus létélmény artikulálnak és az ennek nyomán megingott, széthullott identitásuk újraépítésére törekednek. Legutóbb, 2011-es könyvében Miranda Sherwin tett javaslatot arra, hogy vallomásos költészet helyett beszéljünk inkább „pszichoanalitikus” költészetről. 7 Valóban használhatnánk ezt a kifejezést, a vallomásos költők ugyanis egy olyan csoport, akik költészetükben tudatosabban pszichologizálnak, reflektálnak a freudi gondolatokra. Lowell például az Ödipusz-komplexus, míg Berryman az álom kérdését veti fel költészetében.
A vallomásos költők ugyanis szinte mind valamilyen mentális zavarral küszködnek, a magánéleti krízisek számukra „nemhogy titkolnivalók, de nagyon is kibeszélendők” 8. A versek témái között olyan, korábban nem irodalminak tartott kérdések is szerepelnek, mint a rossz családi kapcsolatok és gyermekkor, az identitás problémái, az egyén magánéleti kudarcai és mentális betegsége. Többek között Middlebrook úgy foglalja össze a vallomásos költők céljait, hogy mindannyian valamilyen (többnyire gyermekkori trauma-élményből fakadó) súlyos lelki törést próbálnak feldolgozni a költészet segítségével. 9 Az ilyen fájdalmas létélmények kifejeződése a versekben Collins szerint gyakorlatilag a vallomásos líra védjegye. 10 A vallomásos költők ugyanis úgy gondolják, hogy „problémáik kibeszélésével sikerül sérüléseiket begyógyítani, személyiségüket újraépíteni”, amiben azonban nem mindig (voltak) sikeresek, hiszen „szinte mindannyian nyomorultul pusztultak el, többen öngyilkosok lettek” 11.
Bókay Antal pedig egy tanulmányában úgy fogalmaz, hogy „a szubjektum a vallomásos költészet számára eleve nem koherens, bár folyton koherenciára, egész-ségre vágyik” 12, tehát a vallomásos versekben tulajdonképpen pontosan az történik, ami Freud szerint a melankóliát a gyásztól megkülönbözteti. Mindkét esetben veszteség éri az ént, ugyanakkor míg a gyászban a világ, addig a melankóliában maga az én válik „szegénnyé és üressé” 13, így a (valódi vagy vélt) tárgyvesztés énvesztéssé alakul át. Az én tehát szembesül egy olyan negatív helyzettel, ami alapjaiban ingatja meg léte értelmét, a korábbi (biztonságot jelentő) teljességet megbontja, és ennek visszaállítására teremt magának a költő egy (belső kül)világot, 14 és, ha úgy tetszik, tulajdonképpen egy másik ént is műveiben olyan módon, hogy (élet)történetét elmeséli, megkonstruálja. Talán éppen ezért nem ritka a vallomásos lírában az álom kérdése sem, hiszen ebben a kontextusban a költő egyszerre teremthet egy másik világot, ugyanakkor pedig egy másik ént is, ráadásul éppen úgy, hogy elmenekül a valóságból, miközben arra – az álom természetéből fakadóan – reflektál is.
Én-keresés Radnóti költészetében
Radnóti „számos versének – kezdve a korai költeményektől a Bori noteszig – tétje az én más és más módokon történő kimondása, szöveg általi megkonstruálása, az »arcadás«” 15. Ilyen módon több önarckép, szerep is megjelenik az életműben: Krisztusként (Arckép), a munkásosztály pártfogójaként (Szegénység és gyűlölet verse), „újmódi pásztorként”, ártatlan költő-áldozatként („kit végül is megölnek, / mert maga sosem ölt”, A „Meredek út” egyik példányára) vagy metaforikus szerepben (Gyökér) is ábrázolja magát a költő. 16
A szerepjáték a versben mind Radnótinál, mind a vallomásos költőknél összefüggésben van az identitáskereséssel. Az egyes szerepekben a költő voltaképpen újra és újra megalkotja önmagát. Költészetében Radnótihoz hasonlóan vesz fel szerepeket Sylvia Plath is, bár a költőnő szerepjátékai lényegesen elvontabbak és komplexebbek, ráadásul Plath valóban szinte bármivel azonosítja magát, legyen az élő ember, gyermek (Daddy, Childless Woman), halott (The Hanging Man), állat (Frog Autumn), vagy akár tárgy (Mirror). Bollobás Enikő, aki tanulmányában részletesebben foglalkozik a plath-i szerepekkel és maszklírával, úgy fogalmaz, hogy Plath „költészetét a maszkok és identitások pluralizmusa jellemzi”, Van Dyne-ra utalva pedig megjegyzi azt is, hogy a költőnő „életét szövegnek tekintette, melyet megalkotott, majd rendre újraírt” 17. Ilyen értelemben Plath egész költészete akár énkonstrukciós folyamat(ok összessége)ként is értelmezhető.
Azonban az, hogy a költő a versben szerepeket játszik vagy maszkokat húz, nem mond ellent a vallomásos költészet lényegének, ami részben éppen az én kimondására tett törekvés. A szerep- és maszkversekben ugyanis, bár elfedik az ént (ezzel pedig valamiképpen az én kimondhatóságát vonják kétségbe), mégsem „az önkifejezés tagadásáról van szó” 18, vagy – Nietzsche szavaival élve –, „a lírikus képei nem egyebek, mint ő maga, s mintegy csak önmaga különféle objektivációi” 19. Ahogy Radnóti esetében Eaton Darr is az, ráadásul a fiktív angol költő egyértelműen utal megalkotójára, hiszen nevét visszafelé olvasva a Radnóti név angolos átírására bukkanhatunk.
Kifordított Radnóti
Eaton Darr lényegében egy angol fiktív költő, míg strófái fiktív verseinek fiktív fordításai. 20 Ez a Radnóti által megteremtett lírikus a nonszensz költészetet képviseli, amely műfajnak Angliában volt nagy hagyománya. Ám versei nem pusztán egyszerű imitációi az angol verseknek, sokkal inkább már-már szürrealista groteszkekről van szó. 21 Neve megfordításával ugyanis Radnóti az egész világot is megfordítja, de ugyanakkor reálisnak állítja be, történetet kreál hozzá: Eaton Darr egy kávézóban ül és a napi híreket olvassa, 22 az Eaton Darr strófái így egy (álom-)valóság lesz a valóságban.
Baróti az egyik vers, a Reggel álomkép-jellegét emeli ki, Ferencz megfogalmazása szerint pedig az Eaton Darr strófái úgy (is) értelmezhető, mint a „valósággá vált rémálom ciklusa” 23, de tulajdonképpen valóban lehet az egész ciklus olyan is, akár egy álom. Ráadásul a nonszensz irodalmat éppen álomjellege különbözteti meg a groteszk és/vagy szürrealista alkotásoktól, „az ember és az álom közötti tekervényes úton a nonszensz van az álomhoz legközelebb” 24 – véli Gergely Ágnes. Ám nem csak ezért lesz az Eaton Darr strófái egy álom(világ). A ciklus Reggel című darabjában például szövegszerűen is tematizálódik az álom („[e]gy szép medvével álmodtam ma éjjel”), emellett pedig akár az álomhoz, alváshoz motivikusan kapcsolható utalások is megjelennek a ciklusban, úgy mint „alkonyat”, „fáradt ég”, „egy kígyó szundikál”, „elmélázva ül”. Azonban ennél is jobban megmutatkozik a ciklus álomjellege abban, hogy akár az álom, ez is főképp „képekben gondolkodik” 25.
Az álomban ugyanis az olyan „tartalmi elemek jellemzőek, amelyek képekként viselkednek, vagyis inkább hasonlítanak az érzékelésre, mint az emlékezet képzeteire” 26. Az Eaton Darr-ciklus egyes darabjai is érzéki dolgokat (illatokat, színeket) és – leginkább groteszk-szürrealisztikus – kép(zet)eket vonultatnak fel („bakorrú lepkeszeg”, „röppenő keszeg”, „rikító pepita” nadrág, „harmatétkű rét”). Egy olyan álom lehet így az Eaton Darr strófái, amiben „az álom-én számára lehetséges sok minden (minden), ami az éber-én számára abszurd, lehetetlen” 27. Hiszen ez az álom az élettel szembeállítva groteszk, lehetetlen (a nyúl kergeti a vadászt – Alkonyat, az ügyvédnek „[h]ószín szárnya nőtt / és elrepült” – Tünemény, „két könyv között a polcon / egy kígyó szundikál” – Csendélet stb.), viszont magában az álomban Eaton Darr nem ütközik meg ezen a groteszkségen. Sőt Eaton Darr nevével maga is egy groteszk figura. Az angolosnak tűnő név inkább „a nonszensz-irodalom furcsa, abda-kadabra-szerű névadásaival rokon. – Hogy hívhatnak így valakit? – kérdezné joggal Alice a »Csodaországban«”. 28
Radnóti tehát Eaton Darr-ról álmodik, aki azon túl, hogy a név utal rá, azért is lehetne a költő maga (azaz egy újabb szerep, egy újabb másik identitás), mert hiszen „álmodó-én és álom-én ugyanabba a világba vagyunk belehajítva”, vagyis az álom képzelőereje az álmodó tudatából építkezhet, „csak a meglévő kockákkal játszhat, új kockát nem hozhat létre” 29. Ráadásul azzal, hogy a Reggel egy álmot mesél el az álomban, bizonyos értelemben önreflexív-önironikus módon mintegy vissza is utalhat az álmon kívüli világra. Azaz, ha Radnóti álmában Eaton Darr alakja tűnik fel, akkor Eaton Darr a maga fordított (álom)világában álmodhatna Radnótiról, pontosabban Rrad Notae-ról, aki nevével ugyancsak egy álomszerű, de inkább zűrzavaros, kaotikus figura egy kaotikus világban, abból kiindulva, hogy Eaton Darr a maga groteszk nevével egy groteszk világban él.
Berryman álma(i)
Ugyanezek az állítások részben igazak Berryman Dream Songs című ciklusára is, amelyben megteremtette alteregóját, Henryt. Az Dream Songs már címével is megenged egy olyan olvasatot, amely a ciklust és egyes darabjait álomvilág(ok)ként értelmezi. Az Eaton Darr strófái ciklussal ellentétben azonban nem elsősorban groteszk szóhasználata teszi álomszerűvé a művet, hanem többek között az a valóság felől nézve lehetetlenség, hogy Henry maga több alakban tűnik fel. Henry teljes neve ugyanis Henry House, de – a teljesség igénye nélkül – ő Henry Cat, Pussycat, ő Henry of Donnybrook, Sir Henry, Senator Cat, Henry Hankovitch, és ami a legérdekesebb, ő John. Sőt Henrynek is van egy mókásnak nevezhető alteregója, Mr. Bones. Sharon Bryan ezzel kapcsolatban úgy fogalmaz, hogy amikor egy én beszél, akkor az csak egy hang a sok közül. 30 Ennek kapcsán izgalmas kérdés még az is, hogy Henry maga hol egyes szám első, hol második, hol pedig harmadik személyben ír magáról, hol fehér amerikai, hol pedig feketének van maszkírozva és fekete dialektusban szól, vagy éppen gyermeki hangon.
Érdekes az is, hogy – bár a ciklusra hatással volt a blues ritmikája –, a rövid, tömör mondatok miatt az egyes versek olyanok, mintha maguk egy-egy álmot mesélnének el, amit külön erősít a cím is. Emellett itt is találunk utalásokat az álomra, a 132. Álomdalnak például „Egy kicsi álom”, míg a 245. Álomdalnak „Ébresztő dal” a címe. A Dream Songs mégis leginkább a cím kontextusában lesz értelmezhető olyan álomként, ahol Berryman az álmodó én, míg Henry az álom-én, aki valójában tapasztal, érez, de a két én így itt sem lehet független egymástól. Ebből a szempontból érdekes, amit Berryman alteregójáról ír, miszerint: „Henry hasonlít rám, és én is hasonlítok Henryre; de másrészt nem én vagyok Henry, tudják, én fizetek jövedelemadót, Henry nem fizet jövedelemadót” 31.
Összegzés
Bár Eaton Darr a világ történéseire reflektál („milyen világ, ó jaj! milyen, milyen világ!”), Henry története pedig inkább egy élet története, 32 a két figura között mégis állítható párhuzam. Egyrészt mindkét ciklusra igaz, hogy kimondva vagy rejtetten egy-egy álmot mondanak el, az elmondás során pedig – különösen az Eaton Darr strófái – álomi természetűnek bizonyulnak. 33 Másrészt pedig Eaton Darr és Henry is ugyanazzal a céllal született meg: álarcot adtak a költőknek, hogy azok azon keresztül beszélhessenek „valós világukról”. Berryman pedig „nemcsak azért sokszorozta meg személyiségét, hogy széttörtségét kifejezze, hanem azért is, hogy képes legyen újból összerakni” 34. A vallomásos líra egyik központi kérdése pedig éppen az – jegyzi meg ennek kapcsán Ferencz –, hogy a széttöredezett személyiséget „újjá lehet-e építeni esztétikai eszközökkel” 35. Berryman számára Henry, Radnóti számára Eaton Darr és – akárcsak Plath esetében – a különféle versszerepek játéka volt a költői eszköz, hogy (újra) felépítsék, megalkossák személyiségüket.
Lábjegyzet:
Szemek
Már vagy három órája gyalogoltunk a rekkenő hőségben egy többsávos autópálya mellett. Nem nézett rám. Legszívesebben kikaptam volna a kezéből a telefont, hogy az autók közé hajítsam. Folyamatosan szipogott.
-Mindjárt odaérünk – mondta. – Lesz sör.
Sörszaga volt a leheletének. Ebben a tömény kipufogószagban is ki tudtam szűrni. Akkor volt, hogy majdnem elhánytam magam. Megtántorodtam. Meg kellett kapaszkodnom egy villanyoszlopban.
-Mi bajod?
-Csak ne gyere közelebb.
Eszembe jutott egy takarítónő az általánosból, aki folyamatosan visszaszipogta a taknyát. Már akkor is idegesített, de most legszívesebben ordítottam volna.
-Csak nem vagy terhes?
Izzadtságszaga keveredett a sörszaggal és a kipufogógázzal. Ennél émelyítőbbet nehéz elképzelni. – Még csak az kéne!
Kinyújtottam a karomat, hogy távol tartsam a testét magamtól. A méregdrága napszemüvege izzadt hajában ült, mint két gonosz fekete szem. – Menjünk – mondtam. Próbáltam nem levegőt venni.
Ha azt képzelem, hogy lehunyom a szemem, minden fehér fénybe bugyolálódik.
Már vagy három órája vártam rá a kapunál, de minden perc legalább egy napnak tűnt. Egyik kezemmel a vaskerítést markoltam, a másikkal egy cigit. Kurva hideg volt. Szünetekben, mikor csöngettek, felbolydult egy kicsit a gimi, aztán újra csönd telepedett rá. December közepe. Három éve akkor tartott nekünk először órát. Akkor voltam tizenhét, most húsz. Ő csak tízzel több.
Háló
Csupán az életek titkai érdekeltek, hogy ki mit miért csinál, milyen láthatatlan szálak mozgatják a szerkezeteket, amiket mi idióta báboknak látunk. Hogy annak látjuk egymást. De nézett rám a csipás szemeivel, mintha kutakodni akarna bennem.
– Rendelünk pizzát?
Miért tennénk. Én sosem vagyok éhes, ha együtt vagyok valakivel.
Megvonom a vállam.
-Ne flegmázz – gagyogta. Nyál habzott a szája sarkában. Fél órával korábban még én vele, te jó ég.
-Ne flegmázz – ismételte. Rohadtul untam már. Az ablak sarkában egy pók mocorgott, egészen pici volt és halványzöld.
-Leviszem a kutyádat – mondtam. Megfogtam a kis fehér bolyhos dögöt, ami nyüszítve a mellemhez szorította nedves orrát. A kutya fehér volt, az orra csillogó fekete.
A kutya gazdája ez a srác volt, kvázi-férfi. Sápadt, kissé szőrős mellkas. Borosta alig.
-Simogass meg – mondta. Felém nyúlt az izzadt mutatóujjával, mintha el akarna érni, de minek? – Ha a kutyát tudod, akkor engem is!
Lövésem se volt, mire gondol. Magamhoz szorítottam a kutyát. Meleg teste volt.
-Most miért vagy ilyen?!
Magamhoz szorítottam a kutyát, és elindultam lefelé. Jól esett a lépcsőház hűvössége. A kutyát aztán elengedtem a parkban, és rágyújtottam.
Negyvenöt kiló voltam és nem túl magas. Magassarkú csizmát vettem fel erre az alkalomra. Vagy fél doboz cigin túl voltam, amikor észrevettem, hogy a portás egyenesen felém tart. Ugyanaz volt, mint három évvel ezelőtt, de ő nem ismert föl engem. Mindig félretett nekem, ha tej érkezett, kakaó vagy kifli, eldugta a heverője alá, mert tudta, milyen csóró vagyok. Most kurvának nézett. Úgy is néztem ki. Hölgyem, mit keres itt?, kérdezte, és olyan bizalmatlanul méregetett, ahogy a csöveseket. De tudom, hogy jó ember volt. Megmondtam neki, kit keresek. Komoran megcsóválta a fejét, és azt mondta, ő már nem dolgozik itt.
Pettyek
Csak a szomszéd nő rikoltását hallottam, ahogy a pasija éppen ütni próbálta, vagy valami fakanállal kergette, nem tudom pontosan. A férfi a sötét szoba sarkában gubbasztott, mint valami szárnyban összeaszott varjú. Engem nézett a fotelból. Valamit magyarázott.
-…és az a nő olyan volt…
De nem figyeltem oda, hanem a szemben lévő lakást figyeltem. A férfi fakanállal vagy valami olyasmivel kergette a nőt, aki meztelen volt. Nem lehetett komoly.
-…és sosem szerette, ha kicsit erőszakos voltam vele, de a gyengédségért sem volt oda. Szóval semmi se volt jó neki…
Nem értettem, mit gagyog. Talán ki akart sajtolni belőlem valamit. Előrehajolt.
-Te egyáltalán nem vagy féltékeny?!
A férfi elkapta a nőt, a nő sikolya átcsapott hangos kacagásba. A nő teste megfeszült, ahogy a férfi sötét alakja rákulcsolódott hátulról. Felemelte a fakanalat. Aztán kiesett a kezéből, lehullott a földre.
Szánalmas volt.
-Nem tudom, mire gondolsz – sóhajtottam végül. A sóhajomnak enyhe, savanyú vörösbor-szaga volt. Erről eszembe jutott: – Lemegyek borért, jó?
A férfi a fotelban alsógatyában ült. Egyik lába átvetve a másikon. Kicsi, göndör, barna szőrök pettyezték a combját.
Az utcán rágyújtottam. Az öngyújtó kattanásának hangja visszaverődött a szomszéd ház komor faláról. Kissé hideg volt, borra vágytam.
Tudtam, hogy kurva nagy hazugság, de nem mutattam ki semmit. Hiszen láttam, mondtam, láttam őt reggel bejönni, és azt is tudom, a tanáriban melyik asztalnál ül. A bácsi úgy nézett rám, mint egy eszelős kurvára. Megreszeltem a torkom, megigazítottam a hajam, és azt mondtam, feltétlenül beszélnem kell a tanár úrral, mert valami létfontosságú dolgot kell mondanom neki. Csak azt, hogy mennyire szerettem. Csak szeretném, ha tudná, hogy valaki nagyon szerette. Ennyi. Nyálas szar az egész, de igaz. A portás nyelve kisiklott a szájából, és végigfutott a cserepes ajkakon. Hölgyem, elnézést, de ez lehetetlen. Ez már zaklatásnak minősül, ha én ezt megengedem magának.
Vörös
Kinéztem az ablakon át a kopott belvárosi éjszakába. Nem volt csönd. A szemben lévő lakásban be voltak húzva a függönyök. Szürke volt minden, mintha koromhó hullott volna az égből. Visszafordultam. Az idős férfi a konyhapultnak támaszkodva cigarettázott és engem bámult. A szemei szűk, alattomos rések voltak, bennük semmi fény.
-Mondj már valamit – hallottam a hangját, ami rekedt volt a sok cigarettafüsttől.
A füst kikígyózott a szájából, és felhőbe vonta az arcát. Nem tudtam mit mondani. A férfi negyvenöt körüli lehetett, és nem nagyon emlékeztem pontosan, hogy kerültem a lakására. Ha már itt voltam, belekortyoltam a vörösborba, amit valami olcsó vizespohárban kínált nekem. Elfogyott.
-Mondj már valamit.
Sóhajtottam.
-Mesélj a feleségedről.
Végre elkezdett mesélni valamit. Csak fél szavakat hallottam, meg hangsúlytalan, rövid, tört mondatokat. Néhány múlt időt, meg hogy „ilyen”, „olyan”, „de akkor”. Talán azt hitte, hogy odafigyelek rá, de lehet, hogy egyáltalán nem is számított neki. Ezt elcsíptem:
-…de aztán ez volt a baja velem meg az, és én erre…
Nem értettem, miért van behúzva a függöny a szemben lévő lakásban, és miért nem láthatok semmit az életükből. Úgy képzeltem, két meztelen alak kergetőzik talán egy fakanállal, a nő sikolya kacagásba hajlik, a fakanál lehull a földre, és a nőalak a férfihoz simul. Ennyi, nem több. A negyvenöt körüli férfi abbahagyta a gagyogást, és hirtelen ott termett mellettem. Be volt horpadva a mellkasa, vöröses szőrökkel. – Csókolj meg – mondta. Elhúztam a fejem. Két oldalról megmarkolta a hajamat a fülem mellett. – Te dög. – Közelebb hajolt. – Dög.
Ekkor megláttam a szemében valami undorító fényt, amitől felfordult a gyomrom. Szerelem volt. Szerelem volt a szemében. Tompa fény volt, a szája sarkában némi nyállal párosítva. Te jó ég, gondoltam, ez képes lenne azt hazudni magának, hogy mindent odaadna nekem, ha engedném: otthagyná a feleségét, a házát vidéken, mindent, az egész eddigi aprólékkal tákolt életét. Mert szeret. Felfordult a gyomrom.
-Le kell mennem…cigiért – mondtam, és kibontakoztam a szorításából. Egy ideig még nézett a sötét sarokból, ahogy felveszem a ruháimat. A melltartót itt hagyom neki, gondoltam, és szinte rohantam a lépcsőházban, a kabát alatt csupasz mellekkel.
Besötétedett. A tanár, gondolom, időközben kislisszolt egy hátsó kijáraton, mert a portás jelzett neki, hogy már megint itt van ez az őrült ribanc, és traktálni akarja az idióta szerelmével. Szinte láttam magam előtt, ahogy kisompolyog a gimiből. Sajnálom, mondta a bácsi, de ez már zaklatásnak minősül, ha én beengedem oda magát. De szeretem, mondtam, és ezt el kell mondanom neki, hogy tudja. A portás az arcom felé nyúlt, talán hogy megsimogassa, de aztán félbehagyta a mozdulatot, és leejtette a kezét. Ellenben van egy pohár tejem, mondta, szívesen megkínálom. Szemét perzverz, sziszegtem felé, és ott hagytam a gimi előtt. Ritmustalanul kopogott a magassarkú az aszfalton. Jól esett volna a tej, vagy a kifli, de nem voltam benne teljesen biztos.
Kád
A horzsolást néztem a térdemen, amikor a fürdőkádban ültem. Olyan volt, mint amilyet egészen kislány koromban szereztem nyári napokon. Ritmustalanul csöpögött a víz a kádba, visszhangzott a fürdőszoba. Akkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. A középkorú férfi a kád mellett ült egy sámlin, és engem nézett. A vállaimat nézte. A horzsolást néztem. Nem olyan voltam, mint amilyen szerettem volna lenni. Semmit nem tudtam mondani. Ha azt képzelem, hogy nem is vagyok ébren, talán véget ér egyszer ez az egész.
