„Kaleb… Kaleb…”
– Mit mond? –
– Kaleb a macskája.
Hoffer doktor és Abigél suttogtak valahol.
– Vagy úgy! Biztos aggódik érte.
Félálomban voltam. A félhomályban megpillantottam egy faliórát egy biedermeier csendélet mellett. Nemsokára éjfél.
– Tényleg itt akar maradni, Somlai kisasszony? Ma éjjel ügyeletes vagyok úgyis.
Ezek szerint Mártonházán vagyunk.
– Igen, doktor úr!
– Hát, rendben.
Azzal visszazuhantam az álomtalan pihenésbe. Szerencsére nem nyiffantam ki. Én hülye, pedig az epilepszia nem játék! Röstellem, de mint később megtudtam, miattam csúszott egy napot Abigél és Tilda tanúvallomásának lejegyzése.

Hoffer Nándor tovább folytatta éjszakai körútját, bekukucskálva minden kórterembe. A páciensek úgy aludtak, mint a tej.
Mély csönd uralkodott a Mártonházai Pszichiátriai és Neurológiai Intézet zöld folyosóin, melyet csak olykor tört meg egy–egy égve hagyott neoncső zizegése.
Legalábbis egy darabig.
Először műanyagzacskó zörgését hallotta, így hát mielőtt a zárt részlegre avagy zárt osztályra indult volna, még bement a konyhába. A rövid barna hajú, kövér éjszakás nővér épp akkor bontotta ki az instant nescafét.
– Jutka! – suttogta Hoffer doktor, miközben vastag, kerek szemüvegét bal, jobb kezével pedig válláig érő márványfehér haját igazította. – Nekem is készítene egyet? Mindjárt jövök!
– Rendben, Főorvos úr!
Azzal a Főorvos úr kiviharzott, és már el is indult célja felé. A zárt osztályt vastag, helyenként kopott, ólomszürke színű fémes ajtó választotta el az intézet többi részétől.
Hoffer nem hordott orvosi köpenyt, hanem kockás világoszöld–fehér inget és farmert viselt. Nadrágja zsebeibe nyúlt először, azok tele voltak mindenféle cetlivel, meg a telefonja, vászonzsebkendője, aprópénz… A kulcs sehol. Aztán eszébe jutott, hát persze, az ingzseb!
A kattanás hangosan visszhangzott az ólomszínű ajtó zárjáról, és a tájképekkel és kisállatos fotókkal díszített sötétzöld, helyenként hiányos vakolatú falakról.
– Ki kéne már cserélni ezt a nyamvadt rozsdás vackot.
A zárt osztályon jelenleg két páciens volt, így az öt szobából három használaton kívül volt. Miután az ügyeletes ápolóhoz beköszönt, Pepihez ment be. Ő most sem aludt, hanem az ágyán ült, és szenvtelenül nézve kifele szobája rácsos ablakán keresztül, szokás szerint halk, monoton hangon zagyvaságokat halandzsázott.
– Pepi, most már aludjon, éjfél közeleg!
Pepi engedelmesen elhallgatott, és nagyot nyújtózva elfeküdt az ágyon.
Ismét csönd volt.
Legalábbis egy darabig.
Most másodszor tompa puffanást hallott.
Azonnal kirohant a folyosóra. A másik ajtó nyitva, előtte a padlón valami gemkapocs. A zárt részlegen ügyeletes fiatal, fekete hajú ápoló pedig vérző fejjel tápászkodott fel.
– Róbert! – szólt hozzá a doki.
– Doktor úr… én nem értem…
– A francba, megint megpróbál megszökni! – szitkozódott Hoffer doki. – Maga maradjon itt, mindjárt szerzünk segítséget!
Talpak surranása, majd újabb tompa puffanás, Jutka nővér fojtott nyüszítése.
De az ólomszürke ajtót valamiért mégsem volt könnyű elsőre elmozdítani. Pár másodperc hiábavaló próbálkozás után vette észre az ajtó innenső sarkához tett, ékként funkcionáló műanyagvázát.
Jutka épp tápászkodott felfele a konyhában, mire odaért.
– Jól van, Jutka?
– Kutyabajom, de a kulcsok…
A betegek tovább aludtak, mint a tej, és mivel Abigél is elszundikált, senki nem hallotta a doktoron, valamint a két ápolón, Róberten és Jutkán kívül, mi történt.
Hoffer lélekszakadva rohant a bejárat felé, amit akkor már belülről kinyitott a szökevény, és nagy sietségében nyitva is hagyta, így a kissé feltámadó szél mozgatta ide–oda. Kiérve Hoffer meglátta, hogy a szökevény épp mászik ki a kapu melletti kerítésen. Megpróbált utána lódulni nagy lendülettel, de már késő volt.
Odakint sötét és hideg, olyan sötétség, hogy semmit nem lehetett látni.
Mártonházán, ezen a szellemfalun ugyanis már csak egy–két ház volt lakott, ahol nagyon idős emberek éltek, a többi épület rég lepusztult és visszahódította a természet. Busz is csak naponta kétszer fordult erre Rigókő felől és felé, kora reggel és késő este. A Mártonháza név tehát szinonimája lett évtizedek óta a városban mind a szanatóriumnak, mind az őrületnek és a tébolynak.
Nem csoda, hogy a szökevény könnyedén felszívódott a sötétségben.
Hoffer Nándor visszaszaladt a klasszicista épületbe, és azonnal értesítette a rendőrséget.

…

Kattanás. Villanás. Újabb kattanás.
Ez már vagy a negyvenedik fénykép, elég lesz.
Kávéskanál zörgése.

Kattanás. Diktafon bekapcsol.
Felvétel indul.

Kétezerkettő, november harmadika vasárnap, huszonhárom óra ötven perc, Rigókő, Herzog Ferenc Kórház. A boncolást végzi Dr. Rashad Fatima. A boncolás oka: az elhunyt minden kétséget kizáróan gyilkosság áldozata lett.
Az áldozat neve Horváth Mercédesz, huszonegy éves, középmagas, karcsú fiatal nő. Kórisme alapján allergiája, szervi baja, pszichés zavara, és más komolyabb betegsége nincsen és nem volt, leszámítva egy gyermekkori szívritmuszavart, mely azonban nem szorult műtétre, mert a pubertáskor magától elmúlt.
Az áldozat meztelen holttestére a Csizmagyári tóban bukkant rá egy helyi horgász ma reggel hat óra tájt, és azonnal értesítette a rendőrséget, akik kihívtak, hogy a helyszínelés keretében szemrevételezzem a holttestet. Már akkor láttam, hogy az áldozat halálát nem vízbefúlás okozta. Csupán néhány órával azt megelőzően, hogy a horgász rátalált, dobhatták a tóba, mert a test alig puffadt fel.
Az áldozat nyakát valamilyen éles tárggyal elvágták, és apró törmelékkavicsokat fedeztem fel zúzódásokkal és véraláfutásokkal teli bőrébe mélyedve, melyből az a következtetés vonható le, hogy ököllel vagy talán valamilyen ütleggel, kavicsos talajon fizikailag súlyosan bántalmazták. Ezen kívül döbbenten láttam, hogy a jobb gyűrűsujját is precízen eltávolították valamilyen vágóeszközzel.
(Szünet)
95%–os biztonsággal úgy becsülöm, hogy Horváth Mercédesz legalább két vagy három napja halott. Halálát tehát biztosan nem fulladás okozta, az elkövető a halál beállta után dobta a tóba.

Kattanás.
Nagy sóhajtás. Éjfél múlt, az idő most rohan.
Újabb kattanás.

Elsőként, mielőtt a tényleges boncolásba belekezdek, az áldozat nemi szervét fogom megvizsgálni.
(Szünet)
A szűzhártya már nincs meg…
(Hosszabb szünet)
…Mindazonáltal, mivel a clitoris, labia majora, labia minora stb., egy szóval a vulva, a test többi részéhez képest meglepően ép, továbbá más sérülések és erőszakos közösülésre utaló nyomok nincsenek a test ezen részén; valamint  UV–lámpával sem fedeztem fel száradt spermium nyomát, ezért kijelenthetem, hogy az áldozat jóval a gyilkosság előtt veszítette el szüzességét, és a tettes rajta nemi erőszakot nem követett el.
(Hosszabb szünet)
Most megkezdem a tényleges boncolást. Az alsó hasfalnál kezdem. Várjunk csak, itt feljebb, a szív tájékán van valami tűvékony, alig látható…

Zörgés.
Nyikorgás.

Kattanás.

Újabb zörgés.

– Ki van itt?
Semmi válasz.
– Van itt valaki?
Továbbra is semmi válasz.
Az óramutató már jóval túl az éjfélen.

– KI VAN ITT?
Újabb tompa puffanás.
Majd csönd.

…

Telefoncsörgés.
– Halló!? Nem, Varjú Roland nincs itt.
Ásítás.
– Gondolom, otthon alszik. Hogy mi??? Azonnal!
Kagyló le.
– Mi történt?
– Aranka, vedd a kabátod! Gyorsan, majd útközben elmondom!

Újabb telefoncsörgés néhány perc múlva.
– Halló!? Autólopás, azt mondja? Egy stoppos? Te jó ég! Miért állt meg egyáltalán ilyenkor egy stopposnak, éjfél után? Áh, értem. Igaza van, bajban is lehetett volna éppenséggel… Még egyszer, merrefelé? Úristen! Mondja az adatokat! Hát a típust, rendszámot, meg hogy merre hajtott el! Mondja már jó ember, az Isten szerelmére!! Köszönöm!!
Kagyló újra le.
– Aranka, te vezetsz, én hívom közben a nyomozót!

Utolsó telefoncsörgés további néhány perc múlva.
De ekkor épp senki nincs a kapitányságon.

…

„Különös, hogy ilyetén, a magyar népi hiedelemvilágtól, és egyáltalán a nyugati, európai keresztény gondolkodástól idegen elemek megjelentek Somlai Anna utolsó szó jogán mondott beszédében. Lehetséges volna, hogy a cigányság hozta magával keletről a…”
– Ez így nem jó, át kell fogalmazni. Legyen akkor előbb a lábjegyzet.
„Hangsúlyozzuk, hogy keresztény gondolkodástól idegen, mert bizonyos ógörög szerzők, mint például Püthagórász, Szókratész, vagy Szókratész tanítványa, Platón, komolyan hittek a lélekvándorlásban, lásd (itt és itt).”

Vojnárovics Tilda nagyot ásított, majd úgy döntött, mára ennyi elég lesz. Nem tudott tovább haladni, túl sok volt a sokk és a feszültség mára.
Illetve akkor már nem mára, hisz elmúlt éjfél pár perccel.
Kikapcsolta a számítógépet, levette szemüvegét, majd nekiállt átöltözni. Az egyik kedvenc lovas pizsamáját vette magára, ám mielőtt lekattintotta volna az éjszakai lámpát, kinézett szobája ablakából. Ez az emeleti szobai ablak az oldalsó udvarra nézett, az istálló felé, mely egy vénséges, akkor épp kopaszodó tölgyfa mellett állt. A fa egyik erős ágáról még mindig ott lógott már kissé elhagyatottan – kivéve, amikor Berci macska ott lustálkodott – az öreg hinta, melyet az apja saját kezűleg készített még eredetileg Helgának, amikor ő, Tilda még a világon sem volt.

Elmerengett…
Évekkel ezelőtt történt, Szent Iván éjjelén.
Akkor, azon a nyári éjszakán a szép tiszta égbolton fénylő csillagok ragyogták be a dombokkal körülvett völgyet, közepén a Telki heggyel, hol Rigókő és a környező települések elterülnek. Kellemes meleg szellő fújt az évnek e legrövidebb éjjelén, és ők, a három legjobb barátnő, ott álltak a tölgyfa és az istálló között: Abigél és ő már tizennyolc évesek voltak, de mivel Abi, aki a legproblémásabb volt, megbukott matekból és évet ismételt, csak ő volt hármójuk közül végzős diák a Csáth Géza gimiben. A harmadik pedig, Merci, mindkettejüknél fiatalabb, még csak elsős. Különös, mennyire más jellemeket hozott össze a sors: ő éltanuló, gazdag, sportos és népszerű lány; Abigél különc, kívülálló, lázadó, hófehér arca akkor tele piercinggel, haja fiúsan rövidre nyírva; Mercédesz pedig csendes, álmodozó és elvont művészlélek.
Az egész Abigél ötlete volt.
Ő belement, és a két idősebb barátnőjét mindenben utánozni akaró, naiv, túlságosan is naiv kis Mercit sem kellett sokáig győzködni – főleg, mivel mind a hárman nagyon odavoltak Az eastwicki boszorkányokért.
Megvárták az éjfélt, Abi elővette a kést, majd mindhárman kinyújtották jobb karjukat, és kitartották tenyerüket. Abigél először a saját, majd sorban az ő, és végül Mercédesz tenyerén ejtett vágást. Azután sorra kezet fogtak, mielőtt a tenyéren ejtett vágott sebeiket kezelték volna.
Barátnők, mindörökké…

Tilda elsírta magát, lekapcsolta a villanyt, és gyorsan az ágyba ugrott. Akkor nyugodott meg kissé, amikor megérezte egy szőrgombóc érintését a lábánál.
Berci macska dorombolása kísérte őt álomtalan éjszakájába.

(Pihenését később egyébiránt kora reggel a telefonja csörgése szakította félbe. Apja újabb sms üzenetet küldött:
„Csak késő este érkezem haza, Tildám. Lesz egy vendégünk is. Nemsokára hívlak. Puszi: Apu”)

…

Hoffer Nándor lerakta a telefont, majd ellenőrizte, hogy a zárt osztály ajtaja jól be van–e csukva, és persze Róbert állapotát, aki időközben ellátta vérző fejét. Szerencsére neki se esett komolyabb sérülése, így maradt vigyázni a zárt részlegen: még csak az hiányozna, ha Pepi is megszökne valahogy.
Bár ő már aligha veszélyes bárkire, hiszen lassan a kilencvenhez közelít, inkább magában tehet kárt – no meg a frászt hozhatná bárkire üveges tekintetével, miközben halandzsázik.
Somlai Abigél szemei eközben mintegy varázsütésre nyíltak ki.
Ránézett az órára: éjfél múlt ekkor pár perccel.
Elégedetten nyugtázta, hogy én aludtam, mint a bunda. Félretette a kezében levő könyvet, majd lábujjhegyen kiosont a kórteremből, és izgatottan Hoffer doktort kereste.
Szerencsére nem kellett sokáig kutakodnia.
– Doktor úr!
– Somlai kisasszony, maga ébren volt?
– Nem doktor, most ébredtem fel!
– Nos, nagy baj van!
– Tudom!
Hoffer Nándor elképedve nézte a hófehér bőrű, fekete hajú lányt.
– De hiszen azt mondta…
– Figyeljen rám, doki! – szólt határozottan Abigél. – Arra ébredtem, hogy egy nő segítségért kiált! Tudom is, hogy kicsoda!
– Álmodta, sem Jutka, sem…
– Nem álmodtam! – erősködött a lány. – Kérem, értse már meg, mit akarok!
Hoffer még mindig értetlenül nézte, de aztán Abigél szemeiben látott valamit.
– Jézusom… Jutka, a kocsikulcsot! Maga pedig hívja a rendőrséget, Somlai kisasszony!

…

Varjú Roland szemére nem jött álom, ezért amilyen halkan csak tehette, felöltözött, és elindult ki a terasz felé. Fel akarta kattintani még az előszobában a kinti lámpa kapcsolóját, hogy némi fény legyen az éjszaka teljes sötétségében, de nem gyúlt fény. Csak az ódivatú barna és fekete színű lábbelikkel teli piros cipősszekrény tetején levő digitális óra piros jelzője világított: 23:58
– A rohadt életbe, elfelejtettem a villanykörtét! – morgott magában.
Elővette zseblámpáját, így annak halovány fényénél ki tudta nyitni a bejárati ajtót, hiszen már szürkületben sem látott éppenséggel túl jól.
Kint a teraszon borzongva fejébe húzta csuklyáját, és miközben rágyújtott egy cigarettára, az égboltot nézte: bár csodák csodájára alig voltak felhők ezen a késő őszi éjszakán, de mivel éppen újhold volt, az ember a saját orráig sem látott el, ő pedig nem éppen kiváló látásával még addig sem: azonban Varjú Rolandnak volt valami titokzatos érzéke, tán harmadik szeme, így, hogyha esetleg valami merénylő húzódott volna meg a ház sarkánál, azt ösztönei megsúgták volna neki. Bár akkor pont nem volt ott senki, volt már rá példa, hogy ez a különös képessége mentette meg az életét.

Fel–alá sétálgatott a teraszon, miközben nagy slukkokat nyelt a cigiből. Gondolkodni próbált, de akkor csak zavaros gondolatok futkároztak ide–oda agyában. Bár magának sem vallotta volna be, de Horváth Mercédesz halála mélyen megrázta. Noha a külső szemlélő számára úgy tűnt, hogy Varjú Rolandot, ezt a megrögzött agglegényt a nők mintha hidegen hagynák, és csak a munkájának élne, én tudtam, hogy nem ez az igazság.
Még évekkel ezelőtt Varjú egy darabig diszkréten udvarolt Mercinek. Hihetetlen, hogy Rigókő, mely majdnem tízezres lakosságszáma ellenére olyan volt, mint egy nagy falu, szóval, hogy a város lakói mit sem tudtak az egészről.
Viszonyuk nem tartott sokáig, talán mert ők két külön világ voltak, talán mert Bécs, ahová Merci felvételt nyert, túl távol volt Rigókőtől. Ki tudja?
,,Ne félj, mikor leszáll az éj, és eljő a boszorkányok órája; mert soha nem halunk meg, és a hosszú éjszaka után felragyog majd az arany hajnal, és én itt leszek.”
Most, hogy senki nem látta, egy könnycsepp gördült le arcán.

Még nem szívta el egészen a dekket, amikor hallotta, hogy csörög Nokia 3310–ese.
A hamutálként funkcionáló, vízzel teli dunsztos üvegbe dobta a csikket, és gyorsan felvette a hangosan csörgő készüléket, nehogy nagymamája esetleg felébredjen.
– Hallgatom, Szabó!
Szabó Marci elhadarta már a rendőrautóban ülve, mi történt. Varjú nem kérdezett semmit, hanem berohant fegyveréért és a kocsikulcsért, és rövidesen úton is volt a sötétkék Dusterrel.

…

Tamás atya sem tudott aludni azon az éjjelen, csak forgolódott.
Már elmondta a lefekvés előtti imát, de annyira forogtak agytekervényei, hogy csak meredten bámulta a szobája falán hol a feszületet, hol Szűz Máriát a gyermek Jézussal, hol pedig az immár felnőtt Jézust és Szent Lázárt, ahogy utóbbi kilép a barlangsírból, még halotti gyolcsokba csavarva, a zsidók csodálkozó tömege láttára.
A fiatal atya egyre azon gondolkozott, mit tehetne: Horváth Mercédesz gyilkosa szabadlábon, őt viszont az esküje köti…
Ráadásul, spekulált tovább, bár Varjú Roland csakugyan brilliáns nyomozó hírében áll, és a városban azt pletykálják, hogy az a krimiszerző barátja, Báthori is segít neki, mégis komoly kétségei vannak afelől, hogyha nem adja tudtukra azt, amit szegény Mercédesz elmondott neki az október 30–i esti mise előtti szentgyónásán, amikor utoljára látta, valaha is elkapják a tettest.

Felkelt az ágyából, és felkattintotta az éjjeli lámpát. Ránézett a faliórára: éjfél múlt.
Megborzongott.
Eszébe jutott, hogy a babona szerint – noha neki, mint az Úr szolgájának, nem szabad adnia babonákra – éjfél és egy óra közt a legéberebb a Gonosz. A Gonosz, aki mindenütt ott van, de Rigókőn különösen tanyát vert.
Ugyanakkor, nem csak a sötétség erői voltak a szokásosnál is éberebbek és aktívabbak ilyenkor, hanem az Anyaszentegyház szellemi védelmezői is: azok a néma szerzetesek, akik a Telki hegy túlsó felén laktak, önként vállalt remeteségben, és alighanem már készülődtek az ekkor esedékes zsolozsmára.
Már ha egyáltalán ott éltek még a kolostorban, és nem csak kísérteteik jártak ott. A nap folyamán ugyanis, amikor megkísérelt bejutni hozzájuk, hiába döngetett a nagy, gótikus, érces kapun, választ nem kapott, csak a csípős hideg szél fújt be reverendája alá. Pedig úgy hallotta régebben, hogy legalább még hárman vagy négyen lehetnek a barátok.
Persze, az is lehet, hogy akkor éppen pihenőt vagy szilenciumot tartottak.
Ott, a Boszorkányerdő szélén, a Telki hegy szőlőtermelésre alkalmatlan, sziklásabbik oldalán, Rigókő várának álmatag romjai alatt terült el az egész történelmi Magyarország egyetlen megmaradt karthauzi kolostora.
,,A kolostor itt áll a középkor óta, amióta megépítették – jutottak eszébe a Szentjóbra áthelyezett Alfonz atya szavai. –, a sziklás kapaszkodók és az erdő ősöreg fái által rejtve, benőtt ösvények közt. Megmaradt II. József kalapos király és jóval később a kommunista állampárt egyházpolitikai lépései ellenére is. Századok múltak, háborúk dúltak, forradalmak jöttek és nemzedékek mentek, még az Egyházban is változások történtek a múlt század derekán, de a kolostor: nem változott semmit.”
Lekapcsolta újból az éjjeli lámpát, és megpróbált elaludni.
Ismét Mercédesz jutott eszébe.

Négy évvel ezelőtt történt…
Pár hónappal azután, hogy frissen végezve a papi szemináriumban Rigókőre került, az öreg Alfonz atya helyére, huszonévei elején, a Prohászka Ottokár Művelődési Központban látta először Horváth Mercédeszt, aki a helyi Sárgarigó Néptánccsoport műsora után egy vonósnégyes tagjaként lépett fel. Vivaldi Négy évszakából a Telet játszották, mivel hogy adventi műsor volt, két másik lánnyal, a két hegedűssel, és egy brácsás, félcigány forma fiúval.
Illetve, dehogy! Eszébe jutott (immár félálomban) egy emlékkép, melyet tudatalattijába kívánt száműzni és elfojtani.
Nem sokkal előtte, amikor a Csáth Géza Gimnáziumba sietett bérmálkozásra felkészítő hittant tartani a végzősöknek kora délután, valami miatt nem a fő–, hanem a hátsó kaput vette igénybe. Mivel az iskola épületének hátsó ajtaja felújítás miatt zárva volt, oldalt, a tesifolyosóra nyíló ajtón ment be.
A lányöltöző ajtaja résnyire nyitva maradt, és ő önkéntelenül is odakapta a fejét. Mercédesz végzett utoljára az aznap utolsó 7. tanórára eső testnevelés utáni zuhanyzással. Egy pillanatig megdermedt, ahogy az akkor 11. évfolyamos lány – törölközőbe csavart haját leszámítva – oldalvást állva neki, teljesen meztelenül épp a bugyiját húzta fel…

…Kinyitotta szemét, fordult egyet, és már ott is volt, az ágya mellett. A törölközőből kiszabadította még mindig csuromvizes haját, és egy pillanat múlva már mászott a fiatal pap fölé.
„De hiszen… te meghaltál a tóban!”
„Csak fürödtem egyet benne. Hát nem látod, hogy a hajam még nem száradt meg?”
„Nem, ez nem lehet…”
„Csitt!”
A lány jobb kezének ujjával az atya ajkához ért, másik kezét pedig egyre lejjebb csúsztatva kényeztette.
Tamás atya remegett a rémület és izgalom különös egyvelegétől, ahogy a lány a mellkasától indulva végighúzta ujját; és ahogy húzta, húzta öle felé, a vágy kígyója tekergett végig gerinccsigolyáin, lefelé, hol nagyra nőtt, aztán…
Aztán pár perc múlva csöpögni kezdett a meleg vér, a lány nyakából, a tenyeréből, onnan lentről, nagy cseppekben, rá az ő hasára…
„HULLAGYALÁZÓ!!!”
Egy démon üvöltött rá, majd felnevetett, hogy beleremegett a falon a feszület is; torz viaszszín arca, fekete szemeivel és tűhegyes fogsorával, Mercédesz arcának helyén.

Tamás atya valósággal felugrott, amikor magához tért lidérces álmából, és gyorsan a fürdőszobába szaladt. Bedobta ruháit a szennyesbe, és azzal a mozdulattal már a zuhanyrózsa alatt is volt. Ahogy a hideg víz végigcsorgott testén, elvegyülve könnyeivel, már ott a tisztálkodás közben elkeseredetten, félhangosan fohászkodott irgalomért.
Mikor visszatért szobájába, és tiszta ruhát vett magára, folytatta tovább néhány percig a fohászkodást sírva, immáron az ágya mellett térdelve. Végül aztán nagy nehezen megnyugodott. A Gonosz csatát nyert, a halálos bűn sebét ejtve rajta, de most visszavonult, legalábbis egy időre…
Elimádkozott sietve egy tized rózsafüzért, majd, midőn végzett vele hajnali egy óra előtt pár perccel, elővett remegő kézzel egy papirost, és elkezdett egy levelet fogalmazni az éjjeli lámpa halovány fényénél.

…

Az alig pislákoló félhomályban, ahogy a doktornő magához tért, bal szeme sarkánál egy sötét alakot látott fel–alá sétálgatni.
Gerincénél hideg, fémes érintés, felette a hullaház szellőzőrendszerének hűtőrácsa a méregzöld plafonon, lábfeje és karjai is valami vászonnal kikötözve. És fázott.
– Mit… akar…? – nyögte.
– Á, hát magadhoz tértél, Fatima!
Az alak, egy szúrós szemű, zsíros sötétbarna hajú, kissé kövér fickó fölé hajolt, és egy bonckést szorított a torkához.
– Ha sikítani vagy kiabálni merészelsz, kivéreztetlek, mint egy vágásra érett tyúkot, megértetted csibém?
Rashad doktornő megkísérelte jelezni bólintással, hogy megértette, de rettenetesen sajgott a tarkója.
– Ki maga? – suttogva tette fel a kérdést.
Megborzongott. Nem csak a hidegtől, de a félelemtől is. Mert noha igyekezett leplezni, de a halálfélelemtől borzongott minden idegszála, a haláltól, mely minden egyes nap ott volt vele. A hidegtől pedig azért, mert az őrült megfosztotta minden ruhájától, egyedül az ankh fémes érintését érezte nyakcsigolyájánál.
– Az nem érdekes. – mondta az őrült, aki ezután egy hosszabb monológba kezdett, végig a doktornő szemeibe nézve zavaros tekintetével. – Legyen elég annyi, hogy már régóta szeretlek és gyűlöllek. Lángolón beléd szerettem, amikor megláttalak azon a patológia bevezető előadáson, bár nem ismertelek! Azt hiszem, a testedbe szerettem bele, csibém… – megnyalta a szája szélét. – De aztán meggyűlöltelek, amikor a gólyabálon, bár te ezek szerint nem emlékszel rám, mert ott a többi részeg tyúkkal vihorásztatok már, nem kevés pezsgőt ittatok, és megalázóan elküldtél a hülye barátnőiddel együtt! Kurvák vagytok, kurvák vagytok mind, és én mindannyiótoknak el fogom vágni a torkát, a világ összes kurváját ki fogom nyírni, és most veled kezdem, csibém!
Rashad doktornő nagyot nyelt, és elkezdett szipogni.
– Te ölted meg Horváth Mercédeszt?
Ahogy ezt megkérdezte, oldalra fordította a fejét, mert nem bírta nézni az őrültnek a tekintetét. Meglátta a mellette levő vizsgálóasztalon a csellistalány holttestét.
– Ne szakíts félbe, csibém! – vicsorgott rá az őrült, miközben a hajánál fogva visszarántotta, hogy őt nézze. – Amúgy nem tudom, kiről beszélsz, de ha ő is egy kurva, szívesen elvágom a torkát. Ja, hogy ez itt? Nem, nem ismerem! De látom, valaki más már megtette helyettem, amit meg kell tenni! De hol is tartottam? Ja igen, megvan, szóval a kurváknál, hát persze. Azért kezdem veled, mert rengetegszer fantáziáltam arról, hogy egy ilyen kreol kurvát megdugok, mielőtt elvágom a torkát…
Fatima nehezen vette a levegőt.
– Aztán meg felboncollak, bosszúból is, mert engem kirúgtak az orvosiról és nem volt alkalmam boncolgatni, nem úgy, mint neked, állandóan a hullák között voltál, ezért gondoltam, hogy elbújok itt, hogy megvárjam azt az arab kurvát, mármint téged, erre itt vagy, hát fantasztikus, mondom, persze csak magamban, nehogy bárki meghallja… Elmondom, hogy óriási szerencsém volt, hogy pont Mártonházára hoztak el még ki tudja mikor, nem számolom már a napokat meg éveket, miután megállapították, miután kirúgtak az egyetemről, hogy veszélyes vagyok a társadalomra és kiszámíthatatlan, mert megtámadtam egy kurvát, egy mocskos büdös kurvát, akit ki akartam nyírni, ide, a közeledbe, hát nem kegyes velem Fortuna?
A doktornő alig tudta követni, de már nem is figyelt annyira oda.
Magában fohászkodott az istenekhez: a Szentháromsághoz és távoli őseinek hatalmasságaihoz egyaránt, Anubiszhoz és Oziriszhez, hogy szenvedése rövid legyen, és a túlvilági bíró előtt méltónak mutatkoztassék a Paradicsomba belépni.
– Nem is figyelsz rám, te mocskos kurva, mi? Nem is érdekel, mit mondok, mi?
Egy darabig csendben maradt, majd közelebb hajolt.
– Na, még ezt a szart elveszem innen, mielőtt megtudod, miért is félelmetes a sötétség! – nyúlt az ankh felé.
Ekkor azonban olyan dolog történt, amit a doktornő sosem felejtett el később, soha, de soha.
Bár csak zavarosan emlékezett rá, és nem is tudta Varjú Rolandnak pontosan elmesélni, de úgy rémlett neki, mintha a talizmánjából valami halovány fény tört volna elő, egyenesen az őrült szemébe.
Amaz kezeit arca elé kapta védekezésül, és oldalra nézett, abba az irányba, ahol Mercédesz holtteste feküdt. Hirtelen olyan valami tükröződött arcán, amit Fatima sosem feledett: valami meglepettséggel vegyes félelem…
A kezeit és lábait túl gyengén kötözte ki az őrült, ezt érezte már előtte is, és ez a pár másodperc elég is volt, hogy kiszabaduljon. Elkezdett futni, menekülni valamerre, mire az futott utána.
Innentől még zavarosabbak emlékei, úgy rémlett neki, hogy az őrült egy darabig kergette és üvöltözött, talán percekig. Rémlett neki, ahogy megpróbál kijutni, de zárva az ajtó, és nincs nála a kulcs. A kergetőzés folytatódik, aztán sarokba szorul, majd…
Majd, amikor az őrült majdnem belévágja a bonckést, csattanás, egy férfi – Szabó Marci rendőr – hangja: „Álljon meg, kezeket fel!”…
Az őrült megfordul, a bonckéssel megindul a zsaru felé, lövés, újabb lövés. Szabó Marci nyomában Varjú Roland és Jeszenák Aranka is megérkezik.

Az őrült holtan esik össze.
Végre vége, de sokkos állapotban van, hívják kollégáit.

Sem a zsaruk, sem a hamarosan megérkező, lórúgásnyi nyugtatóval felszerelt Dr. Hoffer Nándor pszichiáter, sem a vele levő Somlai Abigél nem látta azonban azt, amit ő.
Mert, bár zavaros volt minden, de arra tisztán emlékezett, hogy amikor az őrültet elvakította a fény, mely kitört az ankhból, oldalra nézett. És akkor, abban az egy pillanatban, mely az életét megmentette – és ebben teljesen biztos volt –, Horváth Mercédesz nem volt ott a boncasztalon.
Pontosabban: akkor is ott volt valahol a hullaházban, mert érezte jelenlétét; de nem ott volt…

Zsávolya Zoltán kétségkívül a kortárs magyar novellairodalom egyik markáns, kiemelkedő, ugyanakkor meglehetősen nehezen besorolható és olvasható alakja, akinek írásai a szerző sajátos, összetéveszthetetlen prózaírói nyelvhasználata okán két-három mondatból felismerhetők. Gondolunk itt elsősorban a korábbiakban ismertetett és értékelt, huszonnégy, három elbeszéléskötetben különböző konstellációkban publikált elbeszélésekre, habár ugyanezek az állítások nyilvánvalóan a szerző három, regény(ként olvasható) prózakötetére is érvényesek lehetnek… Itt és most azonban szorítkozzunk csak arra, milyen is voltaképpen a Zsávolya-elbeszélés, a maga megragadható prózapoétikai anatómiájában?
Mindenekelőtt érdemes megjegyezni, hogy Zsávolya rövidprózai alkotásai általában igen jól körülhatárolható tematikák és szereplőtípusok mellett mozognak. Munkáiban a szerző a legnemesebb magyar prózaírói hagyományokat folytatja, sok esetben, miként azt korábbi kritikusai is megjegyezték, Mészöly Miklós, Mándy Iván, vagy éppenséggel Esterházy Péter nyomdokain jár, azonban egyúttal mindig egyéni atmoszférát, írói világot is teremt. Karakterei leggyakrabban igen-igen gyakran a mindennapok kisemberei és / vagy a társadalom aljára, peremére szorult, vagy éppenséggel valamivel magasabb társadalmi státuszú, de a világban a helyüket nem lelő, renitens figurák. A Zsávolya-novella sajátossága szinte minden esetben a legmélyebb mélységekig hatoló, a dolgokat és a körülményeket már-már szinte szőrszálhasogatón, öncélúan boncolgató lélek- és társadalomrajz. Deskripciókban bővelkednek a novellaszövegek, amelyek hol a külső környezet történéseit, hol pedig a szereplők belső világának eseményeit mondják el a lehető legnagyobb részletességgel. E szociografikus élű, lélek- és társadalomrajzot egyszerre előtérbe toló novellák sorába tartoznak többek között a Hamis hold, A lábadozás ezüstje, a Numera rasa, a Suhogó, A duplum sötétje, A helyzet kutyája, a Bitter lemon, a Fekete szalag, a Dámák, árnyékok, A lábadozás ezüstje, A Vallus-dosszié, Az eltűnt gavallér vagy a Sarokerkélyek kora című elbeszélések, a szerző rövidprózai munkásságának igen nagy hányada… A szociografikus-lélekrajzi elbeszélés tehát a Zsávolya-novellák egyik meghatározó típusa. Átfedések persze mindig lehetnek, hiszen a prózaíró alapvetően, legalábbis szerencsésebb esetben sosem tematikai kaptafára dolgozik.    Ha egyelőre elsősorban tematikai, s nem is annyira prózapoétikai alapokon vizsgálódunk és kíséreljük meg az író munkáit tipologizálni, akkor Zsávolya Zoltán elbeszéléseinek egy másik alapvető típusát azok a novellák képezik, amelyekben valamiféle hétköznapi történésből, szituációból kiindulva valamely abszurd, váratlan fordulathoz, már-már szürrealisztikus eseményhez vagy éppenséggel groteszk, a tudományos fantasztikum világában elképzelhető helyzethez vezetnek. Az ilyen abszurd-szürrealisztikus, némely esetben már-már a sci-fi vagy a fantasy műfajának határát súroló novellák példának okáért az S. megye titkos története, A metró ördöge vagy éppenséggel a Meskete – az Zsávolya-elbeszélések egy igen kis hányada, mégis igen-igen jól körülhatárolható típusa, ahol a váratlan, meghökkentő fordulatok, eseménysorok mellett immár természetfeletti motívumok is megjelennek…
Nagyobb csoportját alkotják Zsávolya Zoltán novelláinak, természetesen némi átfedésben a szociografikus-lélekrajzinak aposztrofált szövegekkel a többé-kevésbé valamilyen történelmi tematikák mentén mozgó alkotások. Történelmi novellák abban az értelemben, hogy cselekményüket a szerző a távoli múltba, az immár ködbe vesző történelmi időbe helyezik, vagy pedig valamilyen módon céljaik között szerepel, hogy egy adott történelmi korszakról és / vagy magáról a történelem és a történetiség természetéről közöljenek valamit az olvasóval, általában igen negatív következtetésekre jutva: Zsávolya Zoltán (elbeszélője) ugyanis hangsúlyozottan nem hisz abban, hogy az ember képes tanulni a történelemből, és folyamatosan a jó, a jobb felé törekedne, a történelmet pedig lényegében úgy fogja fel, mint ismétlődő, kaotikus és igazságtalan események láncolatát. Ebbe a történelmet és történelmiséget tematizáló csoportba tartoznak többek között Az eltévedt lovag, A Christophoros-boldogság, Az ifjú káosz, áttételesen, adott történelmi korszak sajátosságait és áldozatait bemutatva pedig ismételten csak A lábadozás ezüstje,  A Vallus-dosszié, a Sarokerkélyek kora, vagy éppenséggel a Numera rasa című elbeszélések. E novellák némelyike nem nélkülözi olykor-olykor az esszé és / vagy a tanulmány műfajára történő rájátszást sem, a szerző pedig helyenként sportot űz abból, hogyan tegye gúny, maró irónia tárgyává az esszéista értekezők olykor igencsak tudálékos stílusát.
A szociografikus és egyúttal lélekrajzi novellákkal igen erős átfedésben vannak azok a novellák, melyeknek főhőse, és gyakorta egyúttal elbeszélője is egy bizonyos személy, akinek az – általában negatív irányban való – lelki fejlődéséről számol be az adott novella. Nevezhetnénk ezen elbeszéléseket egy kissé pontatlanul talán Bildung-elbeszéléseknek is, miként azt áttételesen Zsávolya Zoltán egyik értő kritikusa, Németh István Péter tette, és gyakorlatilag minden esetben értelmiségi főszereplő és / vagy elbeszélővel van dolga az olvasónak. Ide sorolhatjuk többek között mindenképpen A délutáni lány, az Egy bevégzett töredék, ismételten csak A lábadozás ezüstje, a Dámák, árnyékok, az Esős nyár, a Hóer(n)ő, valamint a Színházban, valamint a Fekete szalag című Zsávolya-novellákat. Az ezekben feltűnő, jórészt túlérzékeny és egzaltált értelmiségi szereplők mozgatórugója általában valamiféle sérelem vagy hatalmas csalódás, és fokozatosan arra ébrednek rá, hogy nincs sok keresnivalójuk e világban, illetve minden bizonnyal nem létezik a számukra megváltás…
A tematikai és szereplőválasztási tipologizálás után itt az ideje, hogy rátérjünk arra, stilisztikai-retorikai szempontból milyenek is többnyire Zsávolya Zoltán novellája, hiszen a retorika és a stilisztika az, amely bizony az esetek igen nagy részében nem csupán felismerhetővé, de egyenesen összetéveszthetetlenné teszi őket más kortárs szerzők hasonló alkotásaihoz képest. Talán nem túlzunk, ha azt állítjuk, Zsávolya Zoltán alapvetően élvhajhász prózaíró, aki valamiféle nyelvi fundamentalizmus jegyében a mindenkori tartalmon túl elsősorban a szövegek nyelvi-stilisztikai megformáltságát tekinti a novella működtetőjének. Bár mindezt egyik regénye kapcsán jegyezte meg, Prágai Tamás az, aki igen találóan írta le, hogy Zsávolya Zoltán a legnagyobb magyar barokk író. Nincs okunk kételkedni abban: Prágai Tamásnak sok szempontból igaza volt. Zsávolya Zoltán ugyanis kétségtelenül kedveli a cirkalmas, olykor több soron át kígyózó, barokk(os) körmondatokat, melyek szinten minden egyes elbeszélését áthatják. Elég, ha csupán pár ilyen jellemző mondatot ragadunk ki néhány novellából, a véletlenszerű példálózás is igen-igen szemléletes lehet:

„Huttinger Charly életmomentumainak összessége sem volt sokkal több kezdetben, mint néhány olyan ugyancsak jól ismert elem látszólag véletlenszerűen egyéni kombinációja, amelyekből – nagy vonalakban legalábbis – majd minden normális nyolcadik kerületi nehézfiú élete kirakható.”

                                               (Bitter lemon)

 

„Teljesen pontosan háromnegyed kettőkor történt; és kicsivel előbb, talán úgy ötven gyenge perccel korábban, még senki sem gondolta volna, hogy ezt a vézna testű, sánta fiút rendőri kísérettel fogják elvezetni, miközben az összesereglett házbeliek csak szörnyülködve hallgatnak.

                                               (A duplum sötétje)     

 

„Az a nagyszabású „geograficus, historicus, agrárius, technicus, aesthetituc etc. vizsgálódási munka”, amelyet Antonio Bernadetti, az a korántsem hírhedett, inkább nagyon is csendes itáliai kalandor a 19. század közepe táján több évtizeden keresztül nagy elszántsággal, de eléggé diszkréten végzett Győrben és környékén valószínűleg mindjárt a városba érkezése után, tehát még 1833 őszén megindult.”

                                                                       (S. megye titkos története)

 

„Nem kímélte kimondottan a női nemet, miközben másfelől az is „szentigaz, hogy egyéberánt az asszonyállat igenha mög löhötött elégöngve az csúfságban, mer panaszt nem tehedd jószerivel ennik sem, csak irult-pirult, bárhogy ütötte vala ustorral némelliket a toportyán után nyomozó poroszlók hadnagya, úgyan nem sipitnak, hanem mikoron mások szemlátokra tertínt volt velek, akkor csak amúgy tessik-lássík.””

                                                                                              (Az eltévedt lovag)

 

„Marad csak bennünk (amennyiben ezzel a tudati képpel élni tudunk) ama megtorpanó autó, ama verőfény, ama kézkinyúlás, ama rémület az arcokon, ama vérpatakzás, immár mozdíthatatlan látványként: mint valamiféle időtlen kánikulai ég-lég-kristálygömb-zárvány.”

                                                                                                          (Az ifjú káosz)

 

„Ennek lényege röviden és ügyetlenül annyiban ragadható meg, hogy a fiatalembernek egy előttem homályosan kibomló életpárhuzam folyományaképpen brutálisan kellett volna bánnia barátnőjével, pusztán mivel közeli ismerőse korábban így viszonyult saját feleségéhez.”

                                                                                                           (A Vallus-dosszié)

 

„Indulok akkor, a gyomrom táján jóleső, semmire sem kötelező üresség, begombolom a kabátom, gondosan elrendezem gégém körül a sálamat, és talán most először, életünkben amióta ismerjük egymást, közvetlenül azelőtt, hogy elhagynám az elviselhetetlenül melegre befűtött helyiséget, valahogy tényleg úgy nézhetek vissza, egyszer, az öregre, mint akinek nincs több kérdése.”

                                                                                  (Sarokerkélyek kora)

 

A fent idézett, bizonyos elbeszélésekből szinte véletlenül kiragadott mondatok hosszúsága, szintaktikai összetettsége és körülményessége magáért beszél és jól szemlélteti, mit is érthetünk Zsávolya Zoltán elbeszélő prózája esetében barokk(os) körmondatokban megmutatkozó prózaírói terjengősség alatt… A prózaírónak talán akarva-akaratlanul az is célja, hogy az egymásba fonódó, kígyózó mondatok nyomán minél nagyobb terjedelmű prózaszöveg teremtődjék, melyben lehetőleg minden benne legyen mind formai, mind tartalmi tekintetben, ami csak belefér… A puszta morfo-szintaktikai szinten ide tartozhat a jelzők és határozók meglehetősen túlburjánzó halmozása, a módosítószók – olykor a redundancia benyomását keltő – gyakori alkalmazása, illetve a különböző igeképzők nagymértékű használata. Összességében elmondható, hogy Zsávolya Zoltán prózájában a bonyolult és körülményes grammatikai-szintaktikai szerkezetekből való építkezés lassítja a narráció folyamatát, valamint egyúttal az olvasás, a befogadás folyamatát is… Természetesen szándékos és magas szintű irodalmi szövegalkotási technikáról van szó, melyben nyilvánvalóan a prózafordulat által megteremtett szövegirodalom eszménye áll a központban, ez azonban mindenképpen lassítja és megnehezíti a novellaszövegek olvasói befogadását, befogadhatóságát.
A körülményes, terjengős mondatszövés, az egy-egy leírásnál való hosszas elidőzés, az elbeszélés fonalának szándékos összegabalyítása meglehetősen szoros kapcsolatban áll azzal, mennyire fontos Zsávolya Zoltán számára a nyelvi kreativitás, azon belül is a humor, az irónia. Az író nemes egyszerűséggel sportot űz abból, hogy lehetőleg minél több szójátékot, szóviccet, gyors és váratlan regiszterváltást, stílusbravúrt ültessen szövegébe, és mindennek általában – akkor és ott – vajmi kevés, általában csupán áttételes köze van az adott novella tartalmához. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy Zsávolya Zoltán prózapoétikája számára teljesen mellékes lenne a cselekményszövés és az olvasó felé valamiféle üzenet megfogalmazása, ha az olykor töredékesen is történik, mindössze annyit, hogy prózapoétika számára eredendő fontossággal bír a nyelvi forma, ennek megkomponálására pedig a novellák írója talán még a karakterteremtésnél és cselekményszövésnél is nagyobb gondot látszik fordítani. Formacentrikus, nyelvi leleményekkel átszőtt prózairodalom tehát ez, amelyben olykor a formaközpontúság nem átall a tartalom és a cselekmény követhetőségének rovására menni…
Ha pedig szó esett az iróniáról és a nyelvi humorról, okvetlenül meg kell nyilatkoznunk a narráció szintjén megjelenő humorról is… Zsávolya Zoltán (mindnkori elbeszélője) ugyanis kétségtelenül és vállaltan szeret szellemeskedni, miként azt egyébiránt számos kritikusa olykor számon kérő hangnemben vetette a szemére. Ugyan nem minden rövidprózai művével ez a helyzet, de általánosságban elmondható, hogy a novellák mozgatórugója sok esetben valamely váratlan fordulat és / vagy helyzet, miként azt fentebb már említettük, ez azonban soha nem mentes valamiféle túlhajtott, olykor groteszk és morbid humortól. Sajátja ugyanis ezeknek a szövegeknek az akasztófahumor, melynek következtében igen gyakori, hogy a novellák szereplői nem érik meg a történet végét, vagy éppenséggel az ő csúfondáros halálukkal zárul az adott elbeszélés. Az elbeszélő pedig – nem mentesen persze némi öniróniától sem, főként, ha maga is szereplője a történetnek – meglehetősen szeret gúnyt űzni a szereplők sorsából és helyzetéből, igen gyakran terjedelmesen és maliciózusan kommentálja az eseményeket, ezzel is demonstrálva, hogy az író (ÍRÓ ?) korlátlanul rendelkezik saját szereplői sorsa felett, sőt, még a cselekmény felett is. Példának okáért egy kissé talán erőltetettnek ható, humoros kiszólás keretében az íróval részint azonosnak tekinthető narrátor a Suhogó című novella vége felé magát a végkifejletet szólítja meg és inti türelemre, jelezve, hogy az író maga dönt arról, mikor mi történik, hol van vége az elbeszélésnek: „Kicsinyég várni!, még, Végkifejlet. Nem sietni: elegáns lenni. (Mivel a kapkodás oly taszító!)” Ez a szöveghely az egyik emblematikus példája annak, miként tolakodik előtérbe a mindentudó és mindenható elbeszélő, és miként próbálnak az ilyen írói gesztusok egyúttal humorforrásként is viselkedni…
Itt pedig rátérhetünk Zsávolya Zoltán novellisztikájának jellemző elbeszéléstechnikájára. Miként azt említettük, a Zsávolya-novellák narrátora alapvetőn mindentudó és olykor egyúttal mindenható elbeszélő is. Mindent elmond, mindent leír, amit csak lehet, olykor látszólag lényegtelen részleteknél ragad le igen-igen hosszasan, csak azért, hogy demonstrálja, mennyire jól tud fogalmazni, mennyire szép és / vagy költői leírásokat képes adni (vö. a Zsávolya-novellák sokszor erősen lírizáltak, és miként A metró ördöge fülszövege is felhívja arra figyelmünket, a prózaszöveg esetükben jobb pillanataiban versre emlékeztet…), ez pedig időről időre igencsak megakasztja a cselekményt. Az olvasónak mindig az az érzése támadhat, az elbeszélő sosem csupán elmondója, lejegyzője, ismertetője és passzív szemlélője, tanúja a történteknek – mindig egy határozott, meglehetősen körülhatárolható és markáns véleményt megfogalmazó énnel van dolgunk, akár látszólag külső, akár szereplő-elbeszélővel van dolgunk, aki igen sok esetben már-már szemérmetlen módon a novellák történéseinek előterébe tolja magát. Mindent kommentál, több szempontból megvizsgál, leír és értelmez, ezáltal pedig sokszor megbízhatatlanná teszi az elbeszélést. A narrátor önmaga előtérbe tolásának egyik legjellemzőbb eszköze, Zsávolya Zoltán rövidprózai alkotásainak egyik emblematikus alakzata nem más, mint az anekdotázás. A beszélő, aki igen sok esetben azonos az elbeszélővel, kötetlenül, csapongva és dagályosan adja elő mondandóját, egyes jelentéktelennek ható dolgokat olykor kiemelve, más, később lényegesnek bizonyuló momentumokat viszont egyenesen éppen hogy említve vagy elhallgatva. Az író és elbeszélője igen sok helyen szánt szándékkal zavarják össze és bizonytalanítják el az olvasót, ez pedig nem egy esetben odáig fajul, hogy az adott novellaszöveg egyenesen nem csupán töredékessé, de kriptikussá, az értelmezésnek erősen ellenálló nyelvi textúrává válik. Hangsúlyozottan ez a helyzet példának okáért az Egy bevégzett töredék, a Sarokerkélyek kora, a Színházban, a Hóer(nő) vagy éppenséggel a Nyárvíz című elbeszélések esetében, ahol a narráció (szét)töredezettsége, az olvasó elbizonytalanítása és  bizonyos cselekménymotívumok szándékos, módszeres homályban hagyása az egyébként magas prózaesztétikai színvonalon megkomponált novellaszövegeket az értelmezhetőség-értelmezhetetlenség határmezsgyéjére sodorja, ez pedig nem feltétlenül válik a szövegek javára, ami befogadhatóságukat, élvezhetőségüket illeti.
Ami a Zsávolya-novellák helyszíneit illeti, mindenképpen meg kell említenünk, hogy számos elbeszélés Győrben és / vagy környékén, az író gyermekkorának és ifjúságának színhelyén, de mindenesetre tágabb pátriájában, Győr-Moson-Sopron megyében játszódik. A Nyugat-Dunántúl helyszínei novelláról novellára laza biografizmust implikálnak, hiszen ez az a tájék, különösen Győr városa, melytől a lokálpatrióta író nem tud és nem is akar szabadulni, e biografizmus pedig sok esetben áttevődik az elbeszélések szereplőire is. Nem egy esetben Győr olyan hatást képes gyakorolni bizonyos karakterekre, amely külső szemlélő számára szinte meghökkentőnek hat – rabul ejti, nem ereszti, adott esetben megőrjíti őket, ez pedig egyszerre kölcsönöz valamiféle szakrális és démoni atmoszférát a novelláról novellára újra felbukkanó városnak és annak realisztikus hűséggel megjelenített egyes városrészeinek. Győr egyszerre az idill, a boldogság, az ifjúság és az újrakezdés helyszíne csak úgy, mint a reménytelenségé, csalódásoké, tragédiáké, haláloké. Sajátos mikrovilág, ahonnét az író és szereplői nem tudnak elszabadulni, és ahová időről időre szinte kényszeresen és végzetszerűen visszatérnek. Győr voltaképpen Zsávolya Zoltán írói univerzumának középpontja, alfája és ómegája, ahol minden kezdetét veszi, és ahol valamiképpen mindennek végződnie kel, legalábbis igen-igen sok novella ezt sugallja, hogy egyszerre beszélhetünk a kezdetek és a végzetek városáról.
A novellaszerkesztési módozatokon felül elengedhetetlen sajátossága Zsávolya Zoltán novellisztikájának az intertextualitás. Az intellektuális írástechnika, amellyel az író hatalmas, kifinomult műgonddal megkomponált novelláit létrehozza, igen sok mindent elárul arról, hogy bölcsész alkotóval van dolgunk. És valóban, a civilben egyébiránt irodalomtörténészként, kritikusként tevékenykedő Zsávolya Zoltán nem igazán tudja szépirodalmi alkotásaiban sem leplezni önnön (reflektált és hivatásos) olvasóságát, ami pedig igen összetett, explicit és implicit metairodalmi utalásrendszereket eredményez, túl az írás, az irodalmi alkotás folyamatának és az írói önreflexiónak számos novellában megjelenő motívumain. Miként azt említettük, a magyar irodalmi hagyományon belül Zsávolya Zoltán talán elsősorban Mészöly Miklós, Mándy Iván, a későbbi alkotók közül pedig a Péterek nemzedéke, a prózafordulat alkotóinak, igen nagy mértékben Esterházy Péter követőjének tekinthető, az őt ért hatások szempontjából azonban ennél jóval árnyaltabb képpel van dolgunk. Zsávolya Zoltán olyan tudós író, akinek prózapoétikája a maga egyéni invencióin túl igen-igen eklektikus, és számos, nem csupán magyar irodalmi forrásból táplálkozik. A prózájára ható magyar szerzők közül meg lehet példának okáért említeni a Cholnoky fivéreket, Ottlik Gézát, Tandori Dezsőt, egyik ifjúkori mesterét, Marafkó Lászlót, de a gyakran előkerülő lírizált, versprózára emlékeztető hangvétel kapcsán a lírikusok akár Illyés Gyulát vagy Ady Endrét is, ám a germanista irodalomtörténész-író prózájára a német nyelvű irodalom történetének olyan jelentős alkotók is minden kétséget kizáróan hatottak, mint Rainer Maria Rilke (vö. A Christophoros-boldogság Rilke ismert költői elbeszélésének posztmodern parafrázisa), a részleteknél való elidőzés kapcsán Robert Musil, vagy éppenséggel Thomas Mann… De más világirodalmi kapcsolódási pontok is fellelhetők, hiszen a hangulattermtést illetően okvetlenül hathattak Zsávolya prózájára Edgar Allan Poe vagy Joseph Conrad elbeszélései, ugyancsak a terjengős, olykor hiperrealisztikus leírásokban érhető tetten Marcel Proust elbeszélőművészetének szórványos hatásai, a sort pedig még igen-igen hosszan folytathatnánk… Vitathatatlanul szövevényes hatástörténet tárható fel filológiailag Zsávolya Zoltán elbeszélő prózája mögött, és bár e tudós író által művelt prózapoétika meglehetősen sok forrásból táplálkozik, miként azt fentebb részletesen ismertettük, nincs híján az egyéni invencióknak sem.
A fentiekben igen részletes kísérletet tettünk arra, hogy meghatározzuk Zsávolya Zoltán rövidprózai műveink anatómiáját. A novellaszövegek jellemző erényeire és felróható hibáira egyaránt rámutattunk, az pedig mindenképpen világos, hogy igen nagy befogadói aktivitást igénylő, nem könnyen olvasható, még nehezebben besorolható kortárs magyar prózáról van szó. Az intellektuális írástechnika és a gyakran alkalmazott elidegenítő effektusok, a magyar prózanyelv határainak olykor immár in extremis vitt feszegetése azt eredményezi, hogy e próza elsősorban rétegolvasói közönség érdeklődésére tarthat számon. A magas irodalom persze szinte sosem volt a nagyon széles néptömegek szellemi tápláléka, Zsávolya Zoltán meglehetősen komplex, posztmodern (poszt-posztmodern?) novellisztikája esetében azonban semmiképpen sem az átlagolvasó, ha van ilyen, hanem sokkal inkább irodalmár, bölcsész, humánértelmiségi olvasó, a komplex írástechnikát és az irodalmi poénokat értékelni és értelmezni tudó befogadó juthat az eszünkbe. A szerző ugyanis igen magas esztétikai szinten ír intellektuális, nehezen befogadható szépprózát, melynek olvasásához azonban, ha nem is minden esetben szükségeltetik okvetlenül, de nem árt bizonyos szintű irodalomtörténeti (és persze -elméleti) alapműveltség. Zsávolya Zoltán tehát vitathatatlanul egyike a jobb, relevánsabb kortárs magyar prózaíróknak, ám sajátos, felvállalt és következetes, bonyolult és nagy olvasói figyelmet igénylő prózapoétikája révén munkássága szükségszerűen csak kevesekhez képes szólni…