Az eset a kilencvenes években, a szabad-a-vásár korszakában történt. Kissné egy tömbház nyolcadik emeletén lakott szépreményű, erősen kamaszodó fiával. Igen, tudom, Kissnék és ígéretes süldők mindenütt élnek, és mindennapjaik vajmi kevéssel térnek el egymáséitól, de a mi Kissnénk nem mindennapi lélekjelenlétről adott tanúbizonyságot, ezért megérdemli, hogy példaként álljon más szülők előtt.
A Kissnék, különösen az egyedülállóak, valamilyen (genetikai?) oknál fogva rendkívül szívósak. Első látásra ez persze nem állapítható meg (másodikra se). Teherbírásuk, akár az öszvéré, fürgék, mint a nyúl. A pletykarovat mély pátosszal kezeli őket, az ember azt gondolná, bizonyára valamelyik áldozati szent egyenes ágú leszármazottjai. Fejlettebb egyedeiknél megfigyelhető az időszakos átalakulás képessége. Ez megnyilvánulhat a koránőszülő tincseikkel szembeni harcban: ilyenkor általában rapszodikus kísérletet tesznek arra, hogy Nőként is mutatkozzanak, vagy akár, mint a nyolcadik emeleti Kissné esetében, csatavonalak nem várt felzárkóztatásában. De ne fussunk a dolgok elébe!
A tömbházban, ahol laktak, az egykori tanácsi lakásokat a lakók felvásárolták, renoválták, és kialakult egy belső szokásrend, mely biztonságot nyújtott mindenkinek, függetlenül a családok háttérétől. Félévente lakógyűlést tartottak, s mindig akadt valaki, aki az öregecskéktől megkérdezte, nem szenvednek-e szükségben, és ha eldugult egy lefolyó, nem biztos, hogy rögtön vízvezeték-szerelőt kellett kiáltani. Vasárnap reggelente a folyosók gránitköve felmosószer illatát árasztotta. Két szempillantás közt még kaputelefon is került a főbejáratra. Egyes híresztelések szerint pont az ott lakó rosszfiú kezdeményezésére, aki így akarta távol tartani az őt bosszantani akarókat. Bizton mondhatom, a Szilikon-völgybe észrevétlen besétálni egyszerűbb volt, mint bejutni a nyolcemeletes őrtoronyba.
Kissné könnyed, nem túl tolakodóan emberi, ám maximálisan megbízható személyisége oszlopos pillére volt a kis közösségnek. A hétvége közeledtével mindig becsöngetett az alatta lakó mamihoz, aki necces táskát és egy rövid bevásárlási listát nyomott a kezébe, sűrű hálálkodás közepette. Sosem sietett, ha gyerekekről volt szó. Azok rajongtak is érte. Vasárnap reggelente rendre megszólalt a csengő, alatta Töpörtyűvel, aki, anyja szavaival élve, kávéra invitálta az ötödik emeletre.
Az életük tehát szokványos kisvárosi lét volt, a maga unalmas csapdáival, és fedő alatt tartott érzelmeivel. Kissné ebbe született bele, itt nőtt fel, számára a hétköznapok a biztonságos kimenetelű apró csatákat jelentették, melyekből általában győztesen került ki, vagy legalábbis nem túlságosan megtépázva. Nem kínozta magát az élet filozofikus kérdéseivel sem. Hogy rövidre fogjuk, kiszámítható volt, és bár igaz, ez által valamelyest unalmas a férfitársadalom számára, igen közkedvelt a középkorú nők körében. Ahogy azonban mindenkinek, Kissnének is volt egy gyönge pontja. Úgy hívták, hogy Kiss Fiam. A fiú ingerlően jóképű, szőke és kékszemű suhanccá serdült, olyanná, akiből egy kis torna hatására akár Brad Pitt is lehetne, de ne essünk az álmodozás csapdájába, az, mint tudjuk, az élet megrontója. Ott, ahol a mi történetünk játszódott, talán még a klónozás se segített volna a fiatalokon, nemhogy egy tornatermi bérlet. De hát a remény hal meg utoljára, különösen az anyák esetében, akik valamilyen oknál fogva úgy hiszik, hogy a szülés aktusa minden más csodára felkészítette őket. Fiam tehát minden anya álma volt, (különösen a lányosaké), ne is keressünk itt fonákot kérem, és Kissné úgy nevelte őt, hogy Amerikában akár top-listás könyv is születhetett volna sikeres nevelési módszereiről. Ez a gyerek adta élete értelmét, jogosultságát arra, hogy levegőt szívhasson, és ebben a hat láb magas suhancban látta jövőjének minden zálogát. Neki élt, még akkor is, amikor háttérbe húzódva figyelte kamaszodását.
Annyi szent, a fiú remekműnek sikeredett! Külön ébresztőórája volt, és pontban hét tizenötkor, felöltözve ott ült az asztalnál, és vele reggelizett. (Mi ebben a kunszt? Részletekért forduljanak az anyákhoz, kiknek gyerekeit úgy kell kiimádkozni az ágyból!) A gyermek napközben megbocsáthatatlanul jó tanulóként jeleskedett. A lányok csüngtek rajta, mint méh a porzón, és fiúbarátai is rendre felcsengették, ha eljött a hétvégi csavargás ideje. Délutánonként, mire Kissné hazaért, a zöldség megpucolva várta, hogy vacsora készüljön belőle, mi több, az is megtörtént, hogy a tészta vize is épp forrásba lendült, mire az asszony megmosta a kezét. Húst ritkán ettek, és egyéb luxusra is csak hetente egyszer vagy kétszer jutott, mert a lakáskölcsön törlesztésének havi összege felemésztette Kissné fizetésének a felét. Pedig jó állásban dolgozott. Titkárnő volt egy nagyvállalatnál, a vezér személyi asszisztense. Egy ilyen pozíció betöltése manapság már nem nagy kunszt, de az egyenrangúság korában, sőt, még egy szusszanásnyival utána is, tiszteletreméltó teljesítmény volt. A főnök jobb keze ugyanis mindenről tudhatott, amiről meg nem, azt kikövetkeztette. Az információ pedig érték. Más kérdés, hogy Kissné, bugyuta módon, sosem próbálkozott a franchise-zal.
Kiss családunk élt hát a maga kis világában. (Hogy mi történt az apukával? Kit érdekel? A jó tulajdonságokat minden gyerek az anyjától örökli). Kissné nem álmodozott. Tudta, igen, biztos volt abban, hogy az ő fia többre viszi majd, mint bárki a családban, aggodalomra tehát semmi oka. Illetve, mégis! Ezt pedig úgy hívták, hogy zöldhasú. Kissné még kimondani is csak lehunyt szemmel merte, azt is csak magában. A szóval kapcsolatban őt is megfertőzte az értelmetlen szégyenérzet, mintha már maga a pénz jelentése is bűnös lenne. Vessen magára! Csak szaglászta, mint virágot, de eszébe sem jutott letépni, hazavinni és vízbe rakni. Persze javára irható, hogy már a mezopotámiaiak is sikertelenül próbálkoztak az önbeporzással, igaz, annak van már pár ezer éve. Lűdiai királyok sem teremnek minden sarkon, hogy a nőkre jellemző álnok cselszövéshez lehessen folyamodni. Kissné különben sem számított fifikásnak „olyan” tekintetben, emlékezzünk. Volt tehát hét hónapja ahhoz, hogy előkerítse azt az összeget, amely, szerinte, fia továbbtanulási költségeit, legalábbis az első évét fedezné. Kiss Fiam ugyanis negyedikes gimnazista volt. Az, hogy hónapról hónapra bukdácsoljanak, szóba sem jöhetett, túlságosan rizikósnak ítélte meg. Miután végképp elhaltak az est zajai, leült szolgálati számítógépéhez, és belekezdett a kalkulációba: mit, miből, mikor lehet, kell és fog félretenni. A vérleadás is megfordult fejében.
És ekkor kezdődött az egész kálvária. Egy hajas baba sétált be az életükbe, hosszú lábaival, puha léptekkel, elegánsan és öntudatosan, mint egy párduc. Az anya eleinte nem is szentelt különösebb figyelmet felbukkanásának. Hogyan is sejthette volna, hogy fia pupillái mindig gombméretűvé tágulnak, amikor a lányra szegezi tekintetét, és éjszakánként olyan képek ringatják álomba, mint a kulcscsonton feszülő alabástrombőr, táncban edzett vádlik íve, ébenfekete pillák legyezőszerű remegése, vagy húsos sziromajkak, melyeknek érintésénél bűnösebbet elgondolni még lehunyt szemmel sem mert.
Szóval Cicánk besétált a jelenbe, olyannyira, hogy Kissné azon vette észre magát, gyakrabban csúsztat tepsit a sütőbe, tanácsokat osztogat menstruációs panaszok esetén, és inkább udvariasságból, mint az izgalomtól, kéjesen feljajdul, amikor beleszagoltatják az ezeregy éjszaka parfümös üvegcséibe. Ahogy mondom, olyan gyorsan berendezkedtek a majdnem közös életre. A hétköznapok eleinte a régi mederben zajlottak (ki-ki a saját otthonában), ám péntek este egyre gyakrabban jelent meg a lány, maradt ott náluk, a nyolcadik emeleti, kétszobás lakásban, egészen vasárnap estig. Kissné felvilágosult nő volt, és fiát még korakamasz korában kioktatta bizonyos lépésekről, melyeket egy férfiúnak megtennie ajánlatos, már ha nem akarja, hogy földrengéskor magvai a szélrózsa minden irányába szétszóródjanak. Így, mikor a gyerekszoba zárt ajtaja mögül Kissné kifinomult hallása dorombolást regisztrált, nyugodtan húzhatta be a konyha vagy a nappali ajtaját, s folytathatta a dolgát ott, ahol épp megzavarták.
Nem figyelt a jelekre, dorgálta magát a későbbiekben! Már akkor kellett volna lépnie, amikor kiderült, hogy a Vadmacska az ő főnökének a lánya! Szinte belesápadt, mikor megtudta. Mintha távolról kis harangok csilingeltek volna homloküregében! Mélyeket lélegzett, majd kispadra ültette a sikertelen próbálkozásoktól magába roskadó őrangyalát. Hogy is tehetett volna másképp! Gyermeke ott állt előtte, arcát a büszkeségtől kiverte a pír, és anyjának eufórikus megnyilatkozására várt, mint startjelre a futó. Mit meg nem tesz magzatjáért egy szülő! Azok az állhatatosan csillogó kék szemek! Szőkesége boldogságtól úszott azon a májusi napon.
Kissné lelkesedése azonban gyorsan lohadni kezdett. Ébrenléte arra ösztökélte, hogy észrevegyen olyan apróságokat, mint hogy a fia takarítja a szobát, vasalja a lány ruháit, kívánságra főz, és tálcán tálalja a vacsorát ennek a tündérnek, akiről, már ha korábban születik, a lorettói szüzet is megfesthették volna. Hetérát csak azért nem, mert keresztény kultúrán pallérozott elménk már rég elfeledte a görögöket, pedig azok, életpraktikák tekintetében hasznos információval szolgálhatnának.
Az anyának, mert az anyáknak sasszemük van, egy idő után az is feltűnt, hogy ez az oktondi gyereke a Bestiára költi minden keservesen megszerzett zsebpénzét, amíg ő az érettségijére kapott BMW-jén közlekedik a városban, ami átlósan se hosszabb, mint három és fél kilométer. Mérge lassan bugyogni kezdett, hiába próbálta magát csillapítani elkeseredésében és pusztán beruházásként felfogni az egészet. Elvégre, ha a fiatalok összeházasodnak (hiszen dúlt a szerelem, Egek, de mennyire!), akkor megnyílik az út egyenesen a boldogok vagy akár a szentek színe elé. Csakhogy Kissné józan életű, földön járó nő volt, aki különben is tériszonyban szenvedett. Tudta ő, amit tudott! Nem lesz itt hét országra szóló lakodalom és csinnadratta, könnyek viszont annál több. Márpedig rég tudjuk, a könnyes szem nem látja a betűket, és könnycseppből gyémánt is csak a mesékben fakad, röviden, nincs lacafaca, ettől az elkényeztetett Dögtől meg kell szabadulni! Szerelem? Micsoda marhaság! Itten és mostan a jövőre kell összpontosítani! A jövőt pedig pénzzel lehet csak kiváltani. Igen, pénzzel, ne húzogassuk orrunkat már megint, a trubadúrok kora rég lejárt! Ha nem így lenne, már leszoktunk volna a bankók nyomtatásáról. Ezt a gyereket meg kell fékezni! Csakhogy, hogyan lehet rávenni a vakul szerelmes embert, hogy tovább lásson az orránál?
Poszeidón is belepirult volna, úgy zajlott Kissnében az indulatok apálya és dagálya. Éjszakánként a plafont bámulta, és azon gondolkodott, miként laktassa jól a kecskét úgy, hogy a káposzta is megmaradjon. A télen rárakódott kilók varázsütésre hullani kezdtek. Reggelente a tükör előtt annyiszor elmélázott, hogy teljesen kizökkenve rutinjából, még ki is festette magát, csakhogy elrejtse sápadtságát. Talán ennek a hatásnak köszönhetően, mintha új egyénisége kezdett volna kibontakozni.
Egy újabb gondterhes reggelen sietősen lépett ki lakásából. Nőolvasóknak ajánlatos leülni, mert bejelentenivalóm van: léteznek bizonyos szintű empátiával rendelkező hímek az arénában! Vannak bizony, még ha síkos sarka is vagyon a szerencsének, rájuk lehet bukkanni! Mondjuk, egy liftben. A Férfi és Kissné szomszédok voltak, ugyanazon az emeleten laktak. Reggelente két kicsi gyerekével, kigyúrt vállaival sokszor préselte be magát a felvonóba Kissné mellé. Nem állíthatom, hogy snájdig ember volt, de rendesen tisztálkodott, vagy legalábbis jó illata volt, és tornacipőjét nem a kínai piacon vette. Néha még az ajtó elé kitett szemeteskukáját is levitte Kissnének. Gavallér volt a javából, az arany karkötő és nyaklánc, meg a mindig frissen borotvált feje is erre utalt.
– Minden rendben? – kérdezte a Férfi, búcsúszó helyett, és furcsállotta, hogy elmaradnak a reggeli közhelyek az időjárásról és politikáról, és az asszony, műmosollyal, elbámul mellette.
– Persze, persze! – vágta rá gyorsan a rúzsos ajak, bájosan lesütve szemét, lábujjaira összpontosítva, melyek körmeit hirtelen fellángolásból előző este pirosra festette, és most elszörnyedve tudatosította, hogy elfelejtette nylonharisnyába bújtatni azokat. Szép lábujjak voltak. A Férfi is észrevette. Olyannyira, hogy mikor Kissné kilibbent előtte a liftből, tekintetével követte bokáit. Nemcsak a lábujjak, a sarka is ennivaló, lepődött meg. Hogy lehet egy harmincnyolc éves nőnek sima sarka ennyi mászkálástól, dobbant meg a szíve. Ő aztán tudta, miről beszél, hiszen hivatalból ismert pár repedtsarkút.
Isten útjai kifürkészhetetlenek, annyi szent! A csinos bokák is emberben végződnek, és megértésre vágynak. Hogy mi? Szerelem? Viszony? Micsoda közönséges felvetés! Szó sincs itt testiségről! Tény, hogy a világ menetét az igazgatja, de nem, nem történt bűn és ármány. A férfi, eleven beszélőkéjének köszönhetően, egyre gyakrabban bírta szóra Kissnét, aki, túl frusztrációja klimaxán, készen volt arra, hogy lelki tusáit megossza bárkivel. A reggeli liftezés röpke percei a felvonót gyóntatófülkévé avanzsálták. Menedéke lett ez neki, és ha valamilyen oknál fogva elmaradt a találkozás, Kissné kissé csalódottan indult neki a napnak.
Mintha leszakadt volna az ég, úgy ömlött a váratlanul jött eső. Az emberek ott álltak az élelmiszerbolt torkában, tanácstalanul. A két szomszéd mosolyogva ismert egymásra.
– Üljünk be egy kávéra, míg eláll. – indítványozta habozás nélkül a fickó, és szaporán futva az eresz alatt, beültek a szomszédos cukrászdába. A pára szinte megcsapta őket. Kissné szinte kamaszos izgalommal fogadta el a meghívást. Évek óta nem járt ilyen helyen.
– Süteményt? – kérdezte a férfi, mikor leültek.
– Nem, köszönöm, nem megy le a torkomon semmi – futott ki a nő száján, minden hátsó szándék nélkül. Még mindig az újrafelfedezés örömének hatása alatt állt.
– Azt bizony a vak is látja! Mégis, mi történik? – A szomszéd ekkor mintha csak virágvasárnapi, megszentelt fűzfabarkává magasztosult volna. A nő rázúdította hát minden keservét, persze minden remény nélkül, hogy e beszélgetés elriaszthatja a vihart, vagy megállíthatja a készülődő jégesőt, mely az ő zsenge hajtását sárba tiporni készült.
A szomszéd közben úgy tanulmányozta Kissnét, mintha akkor látta volna először. Nem tudta, hogy hús-vér ember így képes szenvedni. „És milyen selymes tincsei vannak!” Suhant át az agyán.
– Szamárság! Elmúlik a szerelem, és minden rendben lesz. Mindig elmúlik! – nyugtatta meg, miután kitárta előtte az ajtót az eső elmúltával.
– Bár igazad lenne! Olyan elkeseredett vagyok! A minap kínomban, ahogy az erkélyről lebámultam, arra gondoltam, legszívesebben kiverném a kocsija fényszóróit.
– Igazán kár lenne azért a csinos BMW-ért! – csitította a szomszéd szélesre húzott szájjal. Mintha a Kissnében tomboló vihar is elült volna a sok szócsépléstől.
Eljött a hétvége, és – ahogy oly gyakran máskor is – az asszony leült a számítógép elé, hogy behozza lemaradását munkájában. A lakásban síri csönd uralkodott. Csak ő verte a billentyűzetet. A lány úgy járt a lakásban, mint az árny, hol itt, hol ott jelent meg. Egyszer a vécére ment. Cigarettát kért Kissnétől, és az erkélyen füstölt. Máskor egy szelet süteményt vágott. Piros orrú sejtelem, zsebkendőt szorongató szellem, meztelen talpával cuppogva a kövezeten.
– Most mije fáj? – kérdezte Kissné fiától, mikor végre kettesben maradtak.
– Szerdán a BMW ripityára törött. – súgta a fiú.
– Úristen! Elgázolt valakit? Meghalt valaki? – sikoltott fel halkan Kissné, őszinte aggodalommal.
– Á, nem, szerencsére, nem! De az autó totálkáros, és az apja úgy üvöltött, hogy beleremegtek a falak – húzta el a száját a fiú.
Kissné megcsóválta a fejét. Az apák mindig dörögnek. Néha olyanok, mint a tavaszi jégzajlás. Majd lecsillapszik. Ismerte főnökének hirtelen természetét. Az anyagi veszteséget meg túléli, van neki vagy két tucat cégben érdekeltsége, csak megtalálja a módját. A lány lelki horzsolásai is begyógyulnak, hamarabb, mint azt sejtené, gondolta Kissné, és egykedvűen, bár kissé bosszúsan, amiért az élet kiszámítható és elkerülhető gondjaival megzavarják, gyorsan napirendre tért a híren.
Négy és fél perccel később haldokló hattyúhoz hasonló pózban megjelent a konyhaajtóban a lány:
– Kiss néni, beszélhetnénk?
Tekintete megenyhült, ahogy az ott állt, frissen mosott, fejére tapadó, kifésült hajjal, nyuszis kezeslábasban, kifestetlenül, macinak álcázott melegvizes-palackot ölelgetve. Vak is láthatta, ártatlan!
– Hát persze, gyere, ülj le! – és nyomban arrébb nyomta a gépet. Közben megjelent a fia is, és Kissné agyán átsuhant a végzetes gyanú, hogy az autóbaleset csak előjáték volt egy nagyobb tragédiához, és ő nagyanya lesz.
Folytatása következik…
(Illusztráció: Vanessa Bell)
