Bejegyzések kategória bejegyzései

Előadás a színházban – második rész.

Lenin: Elv… barátaim! Azért gyűltünk itt össze, hogy megvitassuk a világ problémáit, és érdemi javaslatokat dolgozzunk ki a hivatalban lévő kollégák számára. Nos, a világhelyzet koránt sem megnyugtató. Kérem, fejtsék ki észrevételeiket, tegyék meg javaslataikat!

Mátyás: Fő az igazság.

Lenin: Nem baj, amíg nem végzünk, úgysem eszünk.

Mária Terézia: Lemaradtam, megint szülési szabadságon voltam. Tehát, mi is a gond?

A migránsok, Soros, Merkel, a klímaváltozás, kereskedelmi háború az USA-val, a V-4-ek, Orbán, Ukrajna, a klimax stb. – kiabálják egyszerre a jelenlévők, attól függően, hogy ki mit tart igazán fontosnak. Közben belép a terembe egy titkár, és bejelenti: újabb csúcstalálkozóra került sor a Csomolungmán, ám a résztvevőket elsodorta egy lavina, miközben visszafelé tartottak. A társaság a hírre elhallgat, és mindenki a gondolataiba mélyed. 

Johanna töri meg a csendet, aki még az előző gondolathoz szól hozzá: Srácok! Hallottátok, hogy az amcsik Afganisztán, Irak és Szíria után most Irán ellen készülnek? De rég voltam már egy jó kiadós csatában!

Gandhi: Ejnye, húgom! Szomorú, hogy mindig vérontáson jár az eszed. A békés módszerek mindig célszerűbbek, lásd az én példámat!

Rákóczi (gúnyosan): Valóban? Hogy is volt azzal a merénylettel? Békés módszer? Vajon Indira Gandhi, Rabin, Allende, Gyingyics, Lumumba vagy Olof Palme ma is egyetértenének ezzel?

Lenin gyorsan reagál: Ne zsidózzunk, kérem, kerüljük az antiszemitizmus minden formáját!

Attila (kissé tanácstalanul): Akkor most nem is foglalkozunk a Soros-tervvel?

Nem érkezik válasz a kérdésére. 

Sztálin: Én undorodom a mészárlástól.

Lincoln: Azért végeztetted mással.

Néró: Joszif, a te G-szigeteiden még Robinson sem unatkozott volna.

Lincoln (felemeli a Brezsnyev hűlt helye előtt maradt csengőt, és erélyesen megrázza): Hölgyeim és Uraim, ne személyeskedjünk! Komoly problémák megoldását kell elősegítenünk. Ne kövessük el hivatalban lévő kollégáink hibáját, hogy az érdemi munka helyett egymással marakodunk!

Váratlanul lövés dörren a háta mögött, és Lincoln előre bukik. Egy álszakállt viselő statiszta rohan ki a terem oldalsó ajtaján. Ez sem Kennedy volt – gondolja bosszúsan. Közben Lincoln magához tér, és egy segítő éppen rendbe teszi az ábrázatát. 

Gandhinak a vér látványától kicsit felkavarodott a gyomra: Muszáj ezt minden ülésen végignéznem? Mondja már meg valaki annak a fafejűnek, hogy Kennedy nem ebbe a klubba jár!

Lenin (mintha mi sem történt volna): Ne feledkezzünk meg az Iszlám Államról, ami csak látszólag halott, no, meg a három országot érintő kurdkérdésről!

Néró (felkacagva): Tényleg szexuális problémáid vannak, Vilikém?

Lenin (bosszúsan): Vlagyimir! Hányszor kell még bizonygatnom, hogy nem én vagyok Vili?!

Rákóczi: Csigavér, vagy mi ír…! Ne feledd, ezek a hülye rómaiak még most is azt hiszik, minden út Rómába vezet, ahol a harangok közlekednek. Igaz, hogy egy ideje az Afrikából érkező hajókat már nem engedik kikötni Itáliában. Valami Salvini mondta, hogy nem kérnek több feketét, már így sem tudnak éjszaka aludni a tam-tam dobok miatt.

Rettegett Iván: Dá, dá. Via a pia!

Luther: Te Matthias, úgy hallottam, a közel-keleti ramazúriba Hungária is belekeveredett.

Mátyás király: Semmi komoly, Viktor tanult András hibájából, most csak kisebb csapatok mennek feltartani a békét, amit a szövetségesek bombái teremtettek meg.

Sztálin: Ezt a konfliktust majd Vlagyimir és Donald elintézi.

Johanna, kuncogva: Szerintem ez kacsa.

Néró (a hasát fogva): Vajon melyik? 

Hitler: A zsidók is… Nem tudja befejezni, mert lehurrogják. 

Attila: Mindig velük hozakodsz elő. Hagyd már békén őket! Miattad nem lehet érdemben megvitatni a Soros-tervet anélkül, hogy az emberre ne aggatnának valami negatív jelzőt. Hát tudtam én, hogy ez a Szálasi majd felhasználja a sávjaimat? Most meg engem fasisztáznak a baloldalon közlekedők. Pont engem, aki ádázul ütöttem a fascio alatt masírozó római légiókat.

Hitler (indulatosan, rikácsolva): Most nem a te sérelmeidet tárgyaljuk, ne térjünk el a tárgytól! Forgok a síromban, amikor a tévében a válogatott játszik meg a Merkel nyilatkozik. Különben is, úgy kell neked, miért loptad el a sávokat Árpádtól?

Napóleon (kajánul): Dolfikám, ne idegeskedjen. Ön tudja a legjobban, hogy fő a nyugalom; mármint az örök nyugalom. Én sem repesek az örömtől, amikor a mostani mieinket látom játszani, de addig nincs gond, amíg nyernek.

VIII. Henrik: Hozzá kell szólnom e magasröptű eszmecseréhez, mert engem komoly aggodalommal tölt el az Albionban kialakult helyzet.

Kun Béla: Te beszélsz?! Nézd meg, mit művelnek Magyarországon a kisdobosok! Hej, ha ezt Kádár elvtárs tudná! Nyolc év alatt három K. O. Még egy saját jelöltre sem futja. Ki hallott már olyat, hogy egy kommunista tapsol a Karácsonynak? De csak várjatok, mondom nektek, leszünk mi még hatalmon. Ha nem megy a vörös csillaggal, nem megy a vörös szegfűvel, majd megy a vörös iszappal.

Johanna (miközben körülnéz): Apropó, hol van a Jani bá’?

Kun Béla: Rangadót játszik a Vasas a Fradival, oda ment az öreg.

Néró: Sose szerettem a focit.

VIII. Henrik: Így aztán gőzöd sincs róla, te babérkoszorús pojáca. Különben a Vasas már régen nem játszik rangadót a Fradival, kiesett az NB II-be, de azért van új stadionja.

Néró: Attól függetlenül, hogy a focihoz nem értek, elfoglaltuk Britanniát, igaz?!

Rettegett Iván: A Vasashoz visszatérve, nem olyan nagy ügy, nálunk a VB-re olyan modern stadionokat építettek, amiket később szintén másod-, sőt, harmadosztályú csapatok használnak.

Attila: De akkor most van Soros-terv vagy nincs?

Kun Béla: Hogyan lenne már, nem nézel ATV-t? Akkor legalább a Klub Rádiót hallgasd!

Julius Caesar: Nézzük meg, honnét is jönnek ezek a migránsok! Na, ugye, osztom nagy gondolkodónk véleményét, miszerint el kell pusztítani Karthágót. 

Napóleon: Már megtörtént, pont ez a gond, nincs erős állam, ezért sétálhatnak át olyan könnyen az Európába tartó hordák. Hogy is volt az a bizonyos arab tavasz?

Mindenki Lincolnra néz, aki éppen egy kis darab agyvelőt tuszkol vissza a koponyájába. 

Lincoln: Rám ne nézzetek, ez még a barackvirágzás idején történt! Nem a republikánusok műve.

Lenin (a helyzetet kihasználva): Ha már itt tartunk, meg kellene választanunk a soros elnököt. Természetesen magamat javaslom.

Bejelentését hangos moraj követi. Kun Béla, Sztálin és Rettegett Iván tapsol. Attila kirántja kardját a hüvelyéből, Mária Terézia annyira ellenkezik, hogy fejéről leesik a hatalmas paróka. Most az eddig hallgató Szulejmán rázza meg a csengőt és szól.

Szulejmán: Mindezt végig hallgatva, és látva a marakodásotokat, magam is osztom a nagy európai gondolkodó, Mogherini nézeteit, miszerint Európa mély válságban van, és ebből csak az iszlám migráció mentheti ki. Éppen ezért magamat javaslom elnöknek!

Pofátlan, bestye kontyosa, adok én neked elnökséget – Szinte egyszerre csap le Attila és Mátyás kardja a török turbánjára, aki székét felborítva hanyatt vágódik. Nyomban érkezik két teremszolga, akik kivonszolják, és elindulnak vele Szigetvárra, ahol részt vesz az emlékműve avatásán. Ezúttal Attila rázza a csengőt, és kardjával többször az asztalra csap. Lenin elindul az elnöki szék felé, mivel úgy ítéli meg, hogy az iménti eset forradalom volt. 

Attila: Megállj, kopasz! Téged leszavaztak – kardjával fenyegetőleg Lenin felé mutat. 

Johanna: Etele, ne bántsd az öreget! Tudod, hogy mennyit cipelte a gerendát. Kifáradt szegény. Szerintem ráférne egy wellness, ahol a testét jól bekennék finom balzsamokkal.

Napóleon: Johannácskát ajánlom elnöknek.

Lenin (méltatlankodva): Ugyan miért? Én több könyvet írtam!

Napóleon: Csakhogy Johannácskának jobb lábai vannak.

Caesar: A kocka el van vetve.

Mátyás: Anyád, meg a frissen mosott tunikája! Különben is, te csak jártattad a szádat, a kockát a mi Ernőnk valósította meg.

Mária Terézia (méltatlankodva): Nincs benne semmi nőies. Férfiruhában jár, kardot visel, káromkodik, iszik és köpköd, mint egy baka. Felháborító, hogy manapság mennyire elnyomják a nőies nőket.

Kolumbusz: Akkor hát szavazzunk!

Közben újra nyílik az ajtó, az egyik teremszolga lép be, nyomában egy kopasz, kontyos férfi, bő kék inget és buggyos, sárga nadrágot visel. A beavatott olvasó felismerheti benne Yul Brynnert, Tarasz Bulba alteregóját. 

Küldött érkezett Kijevből – szólal meg a teremszolga. A bugyogós férfi, kucsmáját kezében szorongatva, beljebb lép. 

Napóleon: Már megint itt akadékoskodnak. Többször megmondtuk, hogy várjanak türelemmel, most fontosabb dolgunk van!

A teremőrök határozottan kitessékelik a kéretlen vendéget. Közben felébred az egész találkozót átalvó Ferenc József, majd tört magyarsággal megszólal: Minden nagyon szep, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elegedve.

Meghallja ezt a teremből távozó kozák, s ezt a választ tolmácsolja kijevi urainak. A társaság Johannát választja meg elnöknek, majd mindnyájan átmennek a szomszédban lévő Ördögkatlan nevű bárba, ahol a tulaj már várja őket. 

*

– Hát ez meg micsoda? – ugrott fel Mitracsek, aki eddig inkognitóban a hátsó sorban húzta meg magát. – Ráadásul ebből is kihagyott, pedig ott lenne a helyem.

 

 

A borítóterv Lengyel János és Kis Judit munkája

Ősállapot; Ébredés; Kettős; Ittjártad

 

Ősállapot

 Aranyló tiszta egységgé emelkedsz,
napsűrű méz a lét, életpárlatot
szürcsöl ajkad, pihenve heverhetsz
szőlőlugasodban, hegyi táj áthatott.
Duruzsol kályhád, égparázs az alkony,
fáradt-boldog szíved derűsen feldobog,
végtelen gömb a lét, önmagán túllobog,
kint s bent béke zeng, hullámcsendes parton.
Bölcsen teremtő nyugalom az arcon,
mint rőt csillag érett-lassan forog,
s magján túl heves gázkéreg gomolyog.

 

Ébredés

Szívem árapálya – lebben, odacsap,
hol ősz hópart nyelvel felé s latol,
hisz égforró Napból csalt rá sugarat,
s prizmává izzva hűs jéggé rabol.
Tűzbe dermedt part öleli körbe
a lüktető szivárványvíz karjait,
mezsgye, hol szikrahad fúl örökre,
hullni kiket alákúszó Sárga vitt.
Nyomul a jégnyelvtömb, feszülve sikolt,
velejét rácsló bőre sír határt;
majd tükrébe hasad, őrizve, ki volt,
horpad, de újra forr a seb kitárt.
Kebelvíz ezer már kockát dajkál,
csillám tűn s vész felhánytorgó fényködén,
kel kocódva s elhal jégi zaj már:
átszőve szétremeg tudat bércölén.

 

Kettős

Nem-lévő sörényre hajlott
csalóka, renyhe szépség,
suttogón pástjára sajgod
szemed oldódó vétkét.

Tudod: ő jó – ezt értve meg
fogadd e húsodba tépést,
s fuldokolva, kérve vedd
a csilló mosolyba-térést.

Incseleg veled, hívogat,
megragadnád – ám hátba lök;
bár léptetek egybemérték;

leköt, évekre, így fogad, míg
belétek folyik a semmiség, két
homályos, sárga fénykép.

 

Ittjártad

Ittjártad elsimul.

Tó színén a ránc
szétfut, hirtelen kihullsz
a tömegből, rádtalál
szemem, te süvöltő
egyetlen arc, alak;
forrón lényembe ömlő
tárult igézet: láttalak.

Nekem gyúltál a világon,
tudom, ki vagy.
Bordámhoz bújt álom,
testem felitat.
Mellemre hunyt fejed
szövöm karomba, hajadban
ellobban kezem
kormába tapadtan.

Simogatsz; szánsz, óvsz:
béke,
tekintet transzcendens
fénye
tágulva lehámlik, sistereg
fázón, füstölve kicsap,
távolodsz; hiányod remeg,
fűrészes, forró iszap.

A látvány vagy maga:
optikum keresztezése.
Üveggé gyúrt hava
mered, szemembe vésve
hihetetlen röppenések
törékeny villanásait,
tükrökben pulzáló masszák
hajlongó, elfolyt árnyait.

Habos, zöld tajtékzás
vonul; tömör,
fulladtan kavargó
félelem: megvilágosodsz.
Asztrális táj,
szelíd idegenség;
végsőkbe számvető
distancia.

Rettegőn markolna még,
szomorú csonk – zuhansz.
Üres tisztaságú
terek, pontokban
izzó semmiség:
tövén az ég
sárrá keni
sárgás

leheletét,
s ott
egybeég
s összeforr
a vak
szivárvány
s a tündökölve csengő
földi kátrány.

 

(Illusztráció: Nidhi Choudhari: Surreal Mountain Lake)

Előadás a színházban – Részlet Lengyel János Feltámadás Beregszászon című könyvéből. Első rész.

Előadás a színházban

 

Ne fecséreld az időt, ez az élet építőköve!

Részlet az Elfújta a szél című filmből 

Az előző fejezetben, többek között, szóltam az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházról, ami a hatalom nyomására napjainkban a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház nevet viseli. Kiváló társulata, kis túlzással, már bejárta a világot, és számos szakmai díjat és elismerést hozott haza a Vérke partjára. Kezdetben többet léptek fel a városon kívül, mert annak polgárai közül csak kevesen látogatták az előadásokat. Szerencsére napjainkra megváltozott a helyzet. A város a kárpátaljai magyarság kultúrközpontja lett, a főiskola kitermelt egy új, művelt generációt, de az idősebbek is felfedezték a színház örömeit. Becsülni, szeretni kezdték a társulatot. Ma már büszkék rá, büszkék vagyunk rájuk! Kárpátalja olyan remek színészeket adott az egyetemes magyar színházi világnak, mint Szűcs Nelli, Tarpai Viktória, Trill Zsolt, Kristán Attila, Vass Magdolna, Béres Ildikó vagy Varga József, és a felsorolás koránt sem teljes. Ebben az összeállításban már ritkán szoktak fellépni, mivel különböző társulatokban öltik magukra az adott szerepeket, de ezúttal ez mégis bekövetkezett. Egyfelvonásos szatírát adtak elő, amit maga a Mester rendezett színpadra. A darab ugyan egyfelvonásos, de sokszereplős. Korábban még egyik társulat sem vitte színre az író egyetlen darabját sem, már csak azért sem, mert a repertoár mindössze három szatirikus műből áll. Ám most abban a megtiszteltetésben lehetett része, hogy a világhíres társulat műsorára tűzte a Túlvilági konferencia című szerzeményét. (Na, persze, csak szeretnéd. Álmodozz csak, írócska, amíg teheted! Közeleg az idő, amikor a karriered tragikomédiáját játsszák el cigány hegedűsök, miközben te részegen gajdolod bele a világba léted fájdalmát – szólalt meg Mitracsek a hátsó sorban meglapulva.) 

Talán a Mitracsekkel való hadakozás okozta rivaldafény okozta, de a jegyek hamar elkeltek, teltház előtt tartották meg az ősbemutatót. A közönség soraiban ott volt a környék színe-java, a város vezetősége a polgármesterrel az élen, továbbá az értelmiség illusztris képviselői. A szerző édesanyja testvéreivel érkezett. Eljött néhány barátja is. Ez nem éppen rockkoncert, de hát az író darabját mutatták be. Ott volt Csabi Grétivel, RVZ Ildivel, Bernadett, Deki, Satya, Büdi és Andi, Retyek és Jutka, Alka és Kriszta, és még sokan mások, még Angéla is időben odaért Ausztriából, meg Anikó a közeli Luxorból, csinos munkatársnőjével, Fischer viszont jelezte, ő nem költ színházjegyre.

Maga az író viszont nem volt jelen ezen a fontos eseményen, hiába indult el időben, az ukrán határon csak nyolcórás várakoztatás után engedték át. Már csak a közönség tapsára ért a színházba. De sebaj, ő úgyis ismeri a saját művét, viszont az olvasó nem. Ezért következzen hát a Túlvilági konferencia! 

Hatalmas ablaktalan terem, jókora, a mondai Arthur királyt és lovagjait idéző kerek asztallal a közepén, körötte párnázott székek. Bíborszínű bársony, ahogy azt megkívánja a jó ízlés. Az egyik falat teljesen beborítja egy világtérkép, amin folyton égő piros lámpák jelzik a konfliktusövezeteket. Európa fölött vészjóslóan villog a vörös veszély, Magyari-országnál is folyamatosan világít a lámpa. Még üres a helyiség, de máris érkeznek a hamarosan kezdődő konferencia résztvevői. Elsőként Bonaparte Napóleon lép be a terembe, kabátjába rejtve jobb kezét, aranyóráját szorítja. Megtudta, hogy számos kommunista vezető lesz jelen a megbeszélésen, félő, hogy a nép nevében még lefoglalják a becses darabot önmaguk számára. Nem elég, hogy szerencsétlen korzikaitól kétszer is elorozták a császári koronát, amire nagyon fájt a foga? Még a győri csatát követően került hozzá az óra, amikor az elhagyott magyar tábort szemlélte meg. 

Másodikként barna zubbonyos, alacsony férfi érkezik, bohókás bajuszka búvik meg az orra alatt, Herr Schicklgruber, a hírhedt szobafestő, művésznevén Hitler. Éppen Moszkvából érkezett idő előtt, még elérte a berlini gépet, amin a német labdarúgó-válogatott utazott haza. Ugyanis a focisták megbetegedtek, délben elkapták a koreát. Nosztalgiával telt pillantást vet a világatlaszra, de amikor Volgográd városára téved a tekintete, bosszúsan legyint. Majd a németek hős osztrák oroszlánja utoléri a korzikai francia tigrist, és beszédbe elegyednek.

Napóleon: Hogy szolgál az egészsége, tisztelt kolléga? Úgy értesültem, hogy kisebb gondok vannak odahaza. Kései utódának kezéből kicsúszott a gyeplő. Már megint a vörösökkel kell közösködnie a hatalmon maradásért. Mit szól ehhez, nem zavarja? No, meg Moszkva, megint egy csúfos vereség. Ejnye, nem megy ez maguknak.

Hitler bosszúsan veszi tudomásul a francia pimaszkodását: Sajnos, igen, elvesztettük a koreai háborút. Ahhoz viszont gratulálok, hogy az önöké az egyetlen világbajnok afrikai csapat. Ráadásul, még az argentinokat is a gyepre fektették, ez bizony olyan eredmény, amit messzi földön is emlegetni fognak.

Erre Napóleon arcára fagy a mosoly, de hamar túlteszi magát a káplár szúrásán: Ön szerint hová vezet ez a válság, megbuktatják a kormányt a bajorok?

Hitler (hátra teszi remegő kezét, és a távolba révedve mondja, nagy sóhajtozások közepette): Hiába mondogatom, hogy mer kell ezt csinálni? Ezek a bajorok mindig is hajlamosak voltak a rebellióra, meg az álmodozásra, mint a Lajos. Aggódom, de remélem, az európai vezető szerepünket sikerül megtartanunk. De ön sem lehet elégedett, hiszen hamarosan majd a müezzin hangja jelzi Párizsban a pontos időt. No, meg azt se felejtse el, hogy most is hozzánk járnak pénzért kuncsorogni a büszke gallok, miközben a nyeszlett kappan Európa vezető kakasának pózában tetszeleg.

Napóleon: Sajnos ez igaz. Nem is értem. Egykor én német királyokat és hercegeket neveztem ki vagy menesztettem, ha úgy kívánta úri kedvem. A calais-i csatát bizony elvesztettük, de Párizsért még folyik a harc.

Hitler (kajánul mosolyogva): Talán nem kellett volna annak idején Egyiptomban vitézkednie, most itt a böjtje. No, meg Algéria meg Líbia. Megfordult a menetirány, igaz? – odainti az egyik teremszolgát, aki egy műanyag szatyrot ad át. Hitler kivesz belőle egy sárga mellényt, és rezzenéstelen arccal átnyújtja a konyakos császárnak, aki érti a gesztust. 

Napóleon (megvetően reagál): Úgy emlékszem, ön is Egyiptomba indult, de velem ellentétben soha nem jutott el oda.

Hitler: Igen. De akkor más idők jártak. Akkor még voltak úriemberek, a britek felszórták előttünk az utat homokkal, hogy ne láthassuk, merre vezet. Azt ajánlom, fejezzük be az értelmetlen marakodást, most fontosabb dolgunk van.

A beszélgetés itt megszakad. Újabb hírességek, illetve hírhedtségek érkeznek a terembe: Mária Terézia, a kövér, parókás vas-szűz, Szulejmán, aki egy mohácsi forgatásról érkezett Tomori halálában, Mátyás, az igazságügyi szakértő és hun-cut Attila, az Etele tér keresztapja. Mind a négyen a nagy shownokot, Vlagyimir Iljics Lenin(grádo)t hallgatják, aki proletár-rokokó öltözetben érkezik. Bal vállán még látható a híres gerenda nyoma.

(Ha már Mitracsek és bandája az örök kárhozatból elővette Lenint és Sztálint, az író úgy gondolta, ebből ő is hasznot húz, s mielőtt e két gazember visszakerül a pokolba, még szerepet oszt rájuk a darabjában.)

Lenin (körbeforgó tekintettel, bal karját a hatás kedvéért felemelve): Elvtársak! Bocsánat, izé, emberek. Mi is az élet lényege? Harcolni az igazságért! No meg, tanulni, tanulni, tanulni!

Mátyás (meghökkenve, jogarával hátra tolja fején a koronát): Ez az én asztalom, kopasz, több száz éves tapasztalattal rendelkezem az igazságosság terén. Vigyázz, kivel beszélsz! Egyébként helyénvaló, amit mondasz.

Lenin (teljesen belelkesülve ordítja): Szembe kell szállni az elnyomó hatalommal! Le a zsarnoksággal! Éljen a liberális, akarom mondani, a szabad Európa!

Attila magától értetődően teszi hozzá: Rádió.

Mária Terézia és Mátyás király felkapják fejüket és rosszallóan tekintenek a magáról megfeledkezett Uljanovra. Szulejmán máris szóra nyitná a száját, de Mátyás erélyes mozdulattal fojtja azt belé.

Mátyás: Kuss legyen, török, nem egy kereskedelmi tévében vagy! Ez itt egy európai rendezvény, nem a német válogatott.

Lenin (közben): A zsarnokok elleni harcot csak akkor hagyjuk abba, ha már mi leszünk azok!

Egyenruhás, tömött bajszú férfiú lép oda a szónokhoz: Zsugás Vili, aki Sztálin művésznéven játszotta el szerepét a nagy történelmi pókerjátszmában. Csonka kezét zubbonyába rejti, ami Napóleon rosszallását váltja ki, a francia azt gondolja, így akarja őt gúnyolni. Éppen elég volt neki anno Kutuzov.

Sztálin: Uljanov elvtárs jól mondta. Mikor én kerültem hatalomra, megmutattam a népnek a helyes utat. Igyekeztem leszoktatni őket az olyan burzsoá csökevényekről, mint a kultúra, a szórakozás, a vidámság vagy az evés. Rámutattam, hogy a villanyáram használata vétkes energiapazarlás. A fűtés, az értékes szén- és a fakészletek elégetése szintén bűn! Továbbá: ingyen utaztattam és nyaraltattam a népet. Olyan csodálatos tájakat ismerhettek meg általam, mint a Csukcs-félsziget, a Léna és a Jenyiszej folyók környéke, a Jeges-tenger partvidéke vagy Kamcsatka. Megnyertem nekik a háborút. Megnyertem nekik a békét. Mégis én voltam a Rossz! Pedig minden építő jellegű kritikára nyitott voltam. Hát ezt érdemeltem?

Lenin (rezignáltan): Ezt…

Sztálin gyilkos tekintettel nézi Lenint: Lenin elvtárs, pont tőled nem vártam volna, hogy hátba szúrsz. Azt te sem tagadhatod, hogy az EU egyes vezetői számos módszert az én kézikönyvemből vesznek át. Végre ők is rájöttek, hogy a nép képtelen felismerni az igazi érdekeit, ezért nélküle kell meghozni a fontos döntéseket. Természetesen kizárólag a nép érdekében.

Benyomul a meghívottak újabb csoportja: II. Rákóczi Ferenc, a Rodostó-Tours igazgatója; Kolumbusz Kristóf, a világ pechjére Amerikát felfedező olasz, Ferenc József, az öreg huszár, Julius Caesar, jobbján nejével, Március Idusával, Brezsnyev elvtárs, a plecsnigyűjtők doyenje, Luther Márton, a reformista, Rettegett Iván, a szurokfőző, Kun Béla, akit utoljára akkor láttunk, amikor Bécs felé repült, a Szűz jegyében született Johanna, Mahatma Gandhi, az első bőrfejű, Abraham Lincoln, a híres céltábla. Miután elfoglalják helyüket a kerek asztalnál, a soros elnök, Brezsnyev kísérletet tesz a konferencia megnyitására.

Brezsnyev: Továriscsi! Továr-iscsi! Továr-iscsi…

Kolumbusz: Na. Mindjárt kibukik a nyuszi. Én gyorsabban felfedeztem Amerikát, bár Indiát kerestem volna, minthogy Leó elmondjon egy normális mondatot. Cserélje már ki valaki az öreg elemeit, mert sosem kezdjük el!

VIII. Henrik: Legalább a Playboy nyuszi lenne.

Luther (fejcsóválva, kezeit imára kulcsolva): Uram, könyörülj tévelygő szolgádon, hogy energiája kitartson az ülés végéig!

Caesar (türelmetlenül feláll és kijelenti): Az ülés megkezdődött, más szóval: a kocka el van vetve! Leül, de hirtelen gondolattól vezérelve újra felpattan, és mielőtt Lenin megszólalhatna: Jöttem, láttam, győztem!

Közben a háttérben két kellékes próbál elemet cserélni Brezsnyev elvtársban, de pechükre a kínai termék nem kompatibilis az öreg komcsival, pedig ezek is vörösök. 

Lenin (kissé bosszús, amiért kikerült a középpontból, a beálló pillanatnyi csendet kihasználva felkiált): Világ proletárjai, egyesüljetek!

Kolumbusz (fanyalogva): Ez már uncsi. A római fószer folyton a mezőgazdasággal jön elő, a kis kopasz meg ezzel a szexuális maszlaggal. Ez ma már nem divat, nem kívánatos. Javaslom, ahhoz, hogy másként lássák a világot, szívjanak el egy sodrás vad-gendert!

Brezsnyev: Továriscsi! Továr-iscsi… (az elemei teljesen lemerültek, de a két munkásnak sikerült rákötnie a hálózatra, ám a nagy feszültség miatt nyomban leütötte a biztosítékot.)

Rettegett Iván: Maradjál már, Leonyid! Most miattad kialudtak a fények. És még ti beszéltetek haladásról?

A munkások gyorsan elhárítják az áramkimaradást, de Brezsnyev tekintetében feladják. Az öreget, integető pózban, karosszékestől beültetik az egyik sarokba. 

 

 

Folytatása következik.

A borítóterv Lengyel János és Kis Judit munkája.

ez most egy ilyen mél; március

 

ez most egy ilyen mél

a nő hajléktalannak nézett a kasszában
hát tényleg úgy nézek ki
tökig beöltözve, három pulóver, kötött sál, irhabunda, prémcsizma, sísapka,
mint akinek mindene magán van
pedig süt a nap és csiripelnek a madarak
még jó, hogy a fürdőlepedő nem volt a fejemen, amit az inhalálások közt napokig hordtam
és akkor még a nagy hátizsák
meg a vászonszatyor vállra akasztva, az is fullos
a sapka alatt szemüveg, lassan újra emelkedő láz
elbizonytalanodó járás, amit csak a bevásárlás rögzít
a hajléktalanok valószínűleg ritkán szoktak ekkora bevásárlást csinálni
be kéne vennem a paracetamolt megint
nem megvárni, hogy újra rámtör a láz
lassan megyek, nehéz ez a szar
bazmeg ez a cipelés
eleve ha az ember napokig bent van, utána mindig egészen szürreális kint
mintha szédülnék kicsit és a fény
már a dm-ben észrevettem, milyen furcsán megyek
szokatlan volt a gravitáció
mintha félig lebegtem volna, de közben meg mégis teljesen suta,
„botromász” (ez anyám szava volt)
a medencém valahol a levegőben lógva siklik előre, a talpaim meg mintha nem gördülnének normálisan
ide teszek is gondolatban egy post-itot, alkalomadtán majd eszembe juttatom magamnak, ha kell,
aha, testemlékezet, ilyen volt az a menés!
fáradt vagyok
pedig csak a sarokra jöttem
ilyen lehet az öregeknek
elmennek a boltba és elfáradnak,
de örülnek, hogy süt a nap
és hunyorogva nézegetik, amit életük nagy részében elfelejtettek nézegetni
és „felfedezik”, az utcát például
mi a nagy szart fedeznek fel, csak kibaszottul sajnálják magukat és elönti őket a félelem
jó, akkor most anélkül, hogy jelentés-mániába esnénk:
ha úgy van, ahogy a táncban, vagy eleve, ahogy a színpadon, hogy minden egyes mozdulatnak, minden egyes tettnek, rezdülésnek, mindennek jelentése van – nem feltétlenül reprezentáció értelemben –
tehát, ha esetleg így van az életben is,
akkor mit jelent, hogy meg kellett állnom a negyedórás távolságból félúton hazafelé sírni ezen a padon, a hátizsákot le sem téve, izzadtan, a szatyorból kiálló póréhagymákkal, a tizenkettes wc-papírral meg a nyitott baracklével?
mit jelent, hogy ennyi idősen itt lakom, így lakom, bevásárolok, lázas vagyok, két napja közönség előtt táncoltam, david nem jutott be az előadásra, hajléktalannak néz a kasszásnő,
mit jelent, hogy engem ez a legkevésbé sem érdekel?
hogy képes lennék akár a törölközővel a fejemen is itt ülni és megállíthatatlanul, végtelenhosszan sírni a napban?
leveszem a szemüvegem, máris öt dioptriával kevesebb a kurva világ
a cipelés, ó, a cipelés! minden bevásárláskor eszembe jut, hogy –
igazán vicces, hogy pont bevásárláskor, de persze, érthető, holott nem kizárólagos apropója lenne –
mit jelent az, hogy az előadás után egyedül utazom haza tök betegen a város másik végébe,
és még azon a napon is én kúrálom annak az egyetlen embernek a lelkivilágát, aki a táncot látta,
de aki magától nem képes annyit mondani, hogy szuper volt, köszi, örülök neki?
és mért van ez basszus MINDIG így? mért, hogy én akkor is egyedül vagyok, amikor az én napom van?
ohohó és most menjünk át fülesbe
mit jelent itt ez a kerek kis tér és hogy magamban beszélek?
mit jelent a tiszafa intenzív sötétzöldje a büchnerwegen?
hogy elszórtam magamat, éveket?
hogy nem abba invesztáltam, amibe kellett volna?
célok, valóságmegfelelések, melyik hova fejlődött alul? hova nyomorodott? hova nyomorítottam, hova nyomorították?
keressünk felelőst, legalább annyi kis mulatság legyen
mindent azonnal meg kéne tenni, amitől a pszichológia olyan gondosan óv
az lenne a kezdet
jó könyv az a kapitány-testvéreké, hiába
kár, hogy nem olvastam korábban normálisan
bár valószínű rajtam az se segített volna
vagy most ez is csak öngyűlölet
más szóval önsajnálat
a nagy belső motiváció meg közben, mint egy máglya, amire ömlik az olaj –
miért csak az én kérdésem az, hogy „hogyan segíthetek”?
ezt a kérdést nekem mért nem teszi fel soha senki?
de az hagyján: mért veszem én ezt így természetesnek?
a maximum, hogy a kérdésre kegyesen válaszolnak
„megengedik” vagy épp kijelentik, hogy mit képzelsz! és azzal kérkednek, hogy nem segíthetsz, hahaha!
a betölthetetlen, a soha be nem hozható dolgok
„ne aggódj, senki se fog épp téged szeretni”
de én mégis szeretem, aki ezt írta –
akkor ez már ellenpéldának számít, beckett?
ez az egész naaaaaaagy hajcihő, haccacáré
azért a nulla egész nulla-nulla-nulla-nulla-nulla-nulla-nulla-nulla-egy nanométernyi kis jóért,
amihez eleve szét kell esni, szétveretődni, péppé darálódni, hogy finomságában fölfoghassuk?
mit jelent, hogy alig találkozik az ember valami kevés jóval, bármi legyen is az, azonnal száz kilométert kell hátrálni tőle, falat húzni, betonbunkert, kerítést és szkafandert fel,
különben – ez törvényszerű – eszetlenül nagy szívás lesz?
a fejem tiszta forró
ha hazaérek, beveszem a paracetamolt
az öregek elmennek előttem
lassúak, de én még lassabb vagyok
maradok a padon
tényleg jó, hogy süt a nap, de ma mégsem tudok hinni se neki, se az égnek,
pedig felhőtlen
egy héj, vagy kéreg, lassan visszakeményedik, ami az előbb még olvadva folyt
sajnálnom kéne? az üres bokrokat bámulom
egyre biztosabb lesz,
hogy
nemsokára
fel fogok állni
és
el fogok indulni
és
haza fogom cipelni a táskákat
a póréhagymával a wc-papírral
és
útközben meg fogom inni a ragadós baracklét

 

március

ma a copy shopba menet annyira váratlanul jó idő volt,
le kellett húznom a kabátom cipzárját,
és erre eszembe jutott, ahogy anyám mesélt a születésemről,
„már nyitott kabáttal lehetett menni”
„már sütött a nap és fújt az a jó márciusi szél”;
ezeket minden alkalommal elmondta
így emlékezett az időre, amikor születtem
és most én is, aki sokkal idősebb vagyok, mint anyám volt az én születésemkor,
lehúztam a kabátom cipzárját,
sőt, a sálat is levettem,
nyitott kabát, igen! szél! nap! az én időm!
ó, nemsokára!
nevetnem kellett, egyrészt, mert örültem, másrészt meg azon is, hogy nevetek
ugyan mitől kerekedett ilyen jó kedvem?
a születésem örömünnep mivolta, na igen, ha magamra nézek – de ezt most hagyjuk
bekapcsolhatnánk ide egy-két beckett-idézetet
sőt -képet sőt egész szöveget vagy színdarabot
vagyis: az alapkérdés: mért megyek nevetve az utcán?
mért gondolom, hogy nekem szól mindez,
hogy a világ rám készül,
mint akkor, anyámon át,
és most, anyám szavain át,
az idő,
megérkezve sok-sok év után váratlanul
az én-előttemből az én-utánamba
egy éppen olyan tavasz, egy éppen olyan márciusi hét
miközben még csak azt se tudhatom biztosan, hogy hát tényleg éppen olyan-e,
valahonnan mégis: ráismerek
hé, világ! vársz?

 

(Illusztráció: Nils Gleyen: The Triumph of the Bulb)

Lehúnyt szemmel futok

LEHÚNYT SZEMMEL FUTOK

Harminchat napja élünk négyen, kilencvenkét négyzetméter védelmező fogságában. Esténként kirekesztem a külvilágot, lehúnyt szemmel futok két köbméternyi birodalmamban. Utazom. Térben és időben szabadon. Az út mentén ágaskodó hirdetőtáblákon megelevenedik néhány emlékfoszlány.

2014-et írtunk, váratlan dolog történt. Látszat-duzzogással igent mondtam. Esküvőre készülődtünk – semmi felhajtás, pár nap boldogság a hegyekben. Mi pedig, friss házasok, rollerrel száguldoztunk sötétedésig, halálra rémítve a húsvéti nyuszit váró, izgatott gyerekeket a falu főterén. Persze már akkor is tudtam, hogy az igazi nászút nem ez lesz. Umbria szinte ismerősként üdvözölt a lelkemet sokadszorra is elragadó Utas és holdvilágból. De Toszkána más volt. Októberben utaztunk. Nem akartam én is csak egy betolakodó lenni, aki tíz másodpercenként kattint, s állóképek élettelen sorozatával a memóriakártyáján becsomagol fél nappal később, aztán nesztelenül tovább oson a következő turisztikai látványosságra vadászva. Részese akartam lenni a hétköznapjaiknak, reggelente futni, vásárolni, főzni, sétálni kézen fogva, néha betérni egy pohár vörösborra. Ízlésesen berendezett, kétszintes kis lakást találtunk Lucca belvárosában. Tökéletesen ráláttunk a Torre Guinigi szürreálisan ágaskodó magyaltölgyfáira. Tenyérnyi terasz nyílt a dolgozószobánkból, langyos szél csiklandozta a tarkónkat, ahogy esténként ücsörögtünk a kissé kényelmetlen kovácsoltvas székeken. Amikor úgy tartotta kedvünk, felültünk egy vonatra, meg sem álltunk Sienáig, vagy hármasban, egy-egy nyolcvan év körüli, ezüst hajú néni társaságában Bargába utaztunk. Módszeresen, csillapíthatatlan étvággyal, mégis tisztelettel törtünk apró falatkákat e lenyűgöző vidék hétköznapjaiból.

Elkap egy örvény, kijózanodom. Fojtogat a jelen, arcomba löki a lélegeztetőgépen küzdők tehetetlen testének bénító valóságát. Zihálva futok csukott szemmel a következő emlék felé. Ahogy közeledem, és felismerem a helyszínt, összerezzenek.

Az évszám ezúttal 2010. Szomorú virágvasárnap.  Krónikus bel – apám zavart tekintete, szűkölő vadállat. Öklendeztem az orrfacsaró bűztől. Árpi énekelt a folyosón. Kedves, csupaszív „nővér” – elhalmozott bókokkal, miközben laza mozdulattal hajította az elhasznált pelenkákat a szemetesbe. Később élő slágerrádióként átsuhant a „lányokhoz” – átlagéletkor hatvanöt. Visszaülhettem az ágy szélére. Apám szomszédja lassan felém fordult – hetvenéves, magas, csontsovány, de mégis sokkolóan vonzó, haldokló, rákos férfi. Nem kaptam levegőt.  Évekkel ezelőtti lélekromboló szerelmem alteregója volt. Döbbenten bámultam, amíg már kínos. Megkért, hogy hozzak neki egy tejeskávét.

Menekülök. Futok, pár másodpercig üres aggyal, képek nélkül, vakon, de az olcsó kávé illata nem enged. Újabb óriásplakáthoz érek. Lassítok. Pereg a film.

Még mindig a szülővárosom. 2020. február, pályaudvar. Minden ugyanaz…. Leültem a büdös padra, és ölemben a fényképezőgéppel igyekeztem felvidítani magam egy citromos-mákos sütivel. Hátrapillantottam és meglepődve mosolyodtam el. A másik padon ott ült egy kedves, idősebb nő, fényképezőgéppel az ölében – citromos-mákos sütit majszolt. Nevetve összeültünk. Felváltva vigyáztunk egymás hátizsákjára, amíg a másik fotózta a simogatóan bársonykék eget. Kijevbe utazott. 20 év volt köztünk…. Vajon 20 év múlva én is Kijevbe utazom a győri pályaudvarról?

Egyre sötétebb lesz, ezúttal nem várom meg a vonatot. Futok tovább. Fáradok, csorog rólam a veríték, csöpög a képernyőre. Valaki gyengéden megérinti a karomat. Megkönnyebbülten nyitom ki a szememet. Tizenegy éves lányom néz rám várakozóan.
– Anya, már egy órája futsz, úgy jársz, mint Bridget Jones – szemtelenkedik. Nézek rá büszkén, ezt is tőlem tanulta.
Miközben remegő vádlival lépek le az elliptikus trénerről, faggat, könyörgő tekintetem cseppet sem lágyítja meg:
– Mikor sütünk néger csókot?! Találtam még négy tojást. Idén ne fessünk, inkább együk meg! – mondja nevetve. – Csinálok kétdimenziós papírtojásokat – javasolja, aztán bölcselkedve hozzáteszi: – Nyilván csak a dedósok hisznek a húsvéti nyusziban, de anya, szerinted idén eljön? Mert az nem lenne túl biztonságos. De nézd, rajzoltam neki maszkot, kesztyűt! Legalább a csokitojásokat eljuttathatná valahogy a rászorulóknak. – Pajkosan, jelentőségteljesen, hosszan belenéz a szemembe. – Mázli, hogy a húsvéti nyúl a haverom…

 

Fotó: Hoppál-Kovács Edit

Vérző vers; Húsvéti text

 

Vérző vers

Páskabárány

Az elkóborolt juh. Jót tett.
Kiszökött a Mennyből a kenyér.
Tudta, hogy az erő a feltámadott Szó lesz.

A zálog a vér.

S az Írást megverik.
Szegeket vernek a testébe.
Megöli a vallási elit.
Ócsárlás, becsmérlés lesz a mérce.

A képmutatás útjában állt.
Elképedt erején a halál.
Nem tudta hálójába fogni a sötét.
Mivel Ő volt személyesen a Fény.

Róla írt a Tóra. Az Ézsaiás igék.
S lett szellemtől a fogantatás.
Hogy felnőjön egy valódi Messiás.
S föltámadt testben. Vivát!

 

Húsvéti text

Az áldozat értelme

Elhagyja a férfi az ő atyját és anyját
A felesége miatt
S lesznek egy testté.
Jézus is elhagyta az Atyát a felesége, az egyház miatt.
Hogy életét adja Érte.
A legnagyobb szenvedés árán megmentette.
Ádám is elhagyta az Atyát a felesége miatt.
Inkább választotta a feleségét, mint az Örökké Élőt.
De hűsége Krisztusban tulajdoníttatott igazságul.
Jézusnak saját bűne nem volt.
A mi vétkeink miatt halt meg a kereszten.
A testté lett Írás.
Még ma is eleven bennem.
Az Írás vére folyt ki.
Az Írást feszítették meg.
Az Írásból keletkezett az új élet.
S az Ige Isten:
az Atya szájából jött ki.
Nem csak kenyérrel él az ember.
Hanem azzal, ami a Beszédet őrzi.

A Kenyér az Ige.
A Bárány a Szó.
A Páska a Logosz
A vér: szabadító.

Imádkozom, hogy jöjjön a Jó!

 

(Illusztráció: Matt Philleo: Loaves and Fishes)