Alkonyatban lépked,
amikor ősz rajzol
macskaszíneket.
Első alkalommal
soha nem csókol meg,
csak odahajol
arcodhoz, mint mikor
közel száll egy méh,
szempilla-szárnyával
finoman simogat.

*

Szigorúnak tűnt,
haját kontyba csomózta,
senki sem tudta,
hogy bokáig ér;
féken tartott zuhatag,
felgöngyölített vízesés.
Kívülről egyszerű, szürke
fehérneműi
vörös bársonnyal voltak bélelve.

*

Tudja,
hogy a lángokból apró
tűzpollen száll
a földre,
de mégsem lesz belőle
tűzliliom.
Tudja, hogy
hogy a haldoklók
előtt megjelenik
a tenger,
akkor is, ha soha életükben
nem látták.
Szerelemben nem hisz,
de tudja, hogy rabság ez is.
Tudja, hogy az is szabadság,
ha halála után
a szélben
szétszórják hamvait.

Psyché Velencében

Ahol a nap a saját köldökében kel fel,
és felhőkig zendülnek a hegyek,
kertek szegfűszeg-tüdeje,
kamarazöldek elegáns melankóliája,
a színek vonzata a kövekben
feledteti, hogy a nappalikban itt
szombatonként átlebeg a világtörténelem,
és a polgárok puha álomhuzatokkal
takaróznak a nagy hőségben,
ott, ahol a szárított időt
kis tasakokban tartják a polcokon,
ahol egy kéz évszázadokat
vezetett át a magasba.
Ahol túl sok a templom,
és a só az áhítat
a tenger sötétjében.

Madárimágók pusztulása,
egy űrhajó szállt az arcra,
öregedtünk maszkban
és szkafanderben,
akkor jött a péntekóriás,
azt mondta, tilos repülni,
hölgyem, ne álmodjon
pusztulásról, nem illik.
Megjönnek a sírásók is,
ne mélyre áss, magasra,
kiabálják egymásnak.
Zsákmélyébe bújik az utca,
emitt ül egy macskadonna.
Csipkerózsikák álomkaranténban
és fehérségig kitakart táj.

(Illusztráció: Sandra Lett: Fire Lily)

Hajós Eszternek

„A papíreperfa kérge”

Talán a nyugalom parkjában található, egy diófa és egy szomorúfűzfa között, ahol az inspiráció patakja folydogál. Ha megvágod a kérget, vér folyik a fából. De ha rákened a szemedre, másképp látsz. Egy szaxofon alakú felhő lesz a begyógyult sebből. Majd égbolttá lesz a növény. Mellette oázis. Édes tinta a nyelv itatóspapírján. A fanatikusan racionális életvitel kódja van benne. Utolért szeretet. A vonakodás tökéletes zenéje. Persze kudarcot vall a szép szó, majd elkezd bízni valakiben a szív, akit nem lát, de érez. Így az elvágyódásnak be kell csukódnia, mint egy éjjeli virágsziromnak. Sűrű szövésű tűnődés szövi át a héjakat. Tüntető virradat. Pillangók repdesése a csillagkupola opál búrában. Színes szárnyak, szivárványos hártyák. Vitorlák kibomló kontya. A szél egy munkával telt szombat. Körülsimogatja a metaforákat. „Az egykori lét emlékezetét.” Most helyénvaló a szép. Mint egy pont. A taps hullámpapírja. Mintha egy sisak mögül ló vágtatna el. A kétely esőfüggöny mögött tűnik el. S marad a páraburok: a papíreperfa kérge visszanő a reggelre, mint a szem íriszébe gravírozott kék és sárga színek.

A papíreperfa kérgének követői

Ahogy besötétedett, a papíreperfa kérgének a nedve kicsurrant a felszínre, egy folyófű szender szállt rá. Pödör nyelvével érintette csupán a szuverenitást és tovább repült az aranyló gyökérrágó lepkék kolóniájához. Belehallgatott a piros gyantamoly monológjába. „A beszélő nyelv világot teremtett.” A kis színjátszó lepke folytatta: „A gyönyörködtetést a természet egybeszerkesztette a gondolkodással.” A pávaszem is hozzátette, ami nyomta a szívét: „Az igazi beszélgetés játékká lesz, az érzés pillangóbábbá.” A narancssárga-fekete Atalanta lepke leszállt a papíreperfa kék gallyacskájára és megszólalt. „A szellem megelevenítette az éjszakát. Mert a beszéd, amit Immanuel szólt, élet és pneuma.” Az Örökkévaló hallgatta a mondatokat és esőt permetezett a nyári pára könnyfelhői közé. Akkor a metafora-díva kezébe vette a pávaszemet és odasúgta neki: nem tudják az emberek, hogy a lepkék a hátsó lábaikkal kóstolnak.

Beleíródik a hang[1]

Nem létezik
Hogy a halál életben maradt
A pontszerű semmi megingott
S ezen nagyon meglepődött valaki
Aki épp ott volt nála
És újfent keletkezni kezdett
Megjelent a színen egy tömbnyi vörös agyag
És Isten maga elé vette
Nem vált köddé
Akarta hogy az ember testet kapjon
Átstrukturálódott az érzés az anyagból a lélekbe
A semmiből a székekbe
S a trón emlékezni kezdett a fára
Amiből kivájták kifaragták valahára
Nagy műgonddal rügyeket ontott a lépték
Egy sugallat bejegyezte magát a nyelvbe
Egy papíralapú kertbe
Ez a létesülés visszaíródás volt a tudatba
Kommunikálhatatlanságok egész garmadája
A beszéd a történet és a dolgok
A gyönyörködés a gondolkodásba áradt
A könyv s az én bőre alá kéredzkedett
Kihallgatta a beszéd a szót
Amit szeretett bennem
Visszakérdezett

[1] Voltaképp nagyban támaszkodtam Hajós Eszter erudíciójára, így ez egy virtuális négykezes vers-zongoradarab.

(Illusztráció: Federico Cortese:  Big butterfly)

Mondtam is a Misinek,
szoktuk emlegetni, a családban.
De érti a viccet,
nem egy olyan.

Múltkoriban mesélte, hogy jógázott.
Akkor tanulta, amikor Pesten
a nagy körzetben dolgozott harmadlagosként.
Tavasszal sűrűn szüreteli az ászanákat,
de most hideg van, így inkább a tévére jógázik,
a helyettes meg csak a kerszomszédig
hozza a leveleket, ezért
nekünk kell bemenni értük a postára.
A helyettes is érti a viccet.

A Bánszkiéknak három
kutyája van, az egyik négylábú.
Rettentően ugatnak.
A kutyák ilyenek.

A Postás Misi felesége
Diószegi lány volt, takarított
a monori áfész irodán, aztán
mikor a lánya elszökött egy monorival
Frankfurba, nem ment be többet.
Az anyák ilyenek.

Megették a Postás Misi tyúkját,
aztán elmarasztalták.
A kutya ette meg, de a kutyát
nem marasztalták el. Mire az állatorvos
kiért, már veszett volt. Az oltásokat
ezért a tyúkoknak adták be, a maradéknak,
a kocsonyában lehetett is érezni
még egy-két hétig.

(Illusztráció: Pirchala Imre: Vörös ház a falu szélén)