Bejegyzések kategória bejegyzései

Falak és fülek; Létár; Kézfogó; Hagyaték; A rózsatüzér

 

Falak és fülek

Amikor a falak fülekké váltak
szemekké az ablakok
s a félelem nyirkos mancsával
már álmainkban matatott
lábujjhegyre álltam
s megcsókoltam a Holdat.

– Hozz szabad holnapot!

S zúgni kezdtek a szelek
és támadt nagy áradás
és megrepedtek sorjában
a falak s ablakok.
Mert szólni kezdett mind
ki addig hallgatott.

 

Létár

Mint homokórában a homok
úgy fogyok
napról napra
percről percre.
Minden tiszta
szoba-konyha
kiseperve.
Elég.
S amit érzek, gondolok
mint fodros felhőt az ég
úgy issza fel a semmi.
Lenni
vagy nem lenni.
E néma bénaságban
ennyi maradt csupán
mint jégbefagyott virágon
a csepp – olvadás után.
A remény
Isten tenyerén.

 

Kézfogó

Anyám kezét anyja fogta
s övét, az övé
így vagyok az ősök foglya
magas tető s pincemély.

Van köztük, ki gázba fulladt
s van, ki föntről hegedült
vért spriccelt a forgó színpad
ki megmaradt, az elvegyült.

Láthatatlan kezek fognak
s nyirkos, nyálas félelem
van, ki ezen átlapozgat
szégyenük lett szégyenem.

Arcotok most eltakarva
– az összegyűlt magány –
ne lássék a karma karma
miért nincs, ha van hazám.

Véresen hullt madár tolla
s könnyeztek a csillagok
szólni, tenni kellett volna
de sunyított, ki jól lakott.

Összezárva, szétszakítva
elárult és áruló
láthatatlan kezek írják
szembe nézni volna jó.

Ki kezdte, hogy visszaütött
ki kezdte a szitkokat
bélyegét, hogy rád sütötte
ki kezdte, hogy szolga vagy?

Bottal vertél édes hazám
s lettünk száműzött
lelke mélyén mit talál
ha az üldöző lesz üldözött?

Borostyánba dermedt kínunk
kasztrált álmunk földereng
egymással, ha mégis bírunk
az új, édes hazát teremt.

Láthatatlan kezek írják
– s az Írás régtől írva van –
tisztítsuk ki múltunk piszkát
kiben lássam meg magam?

Anyám kezét apám fogta
s által jött az ősi seb
lesz, lehet annak bocsánat
ki szégyenében vétkezett.

 

Hagyaték

A nagymama elment a füstbe.
A házmesteré lett ezüstje.
A nagypapa cipője megmaradt.
Nem szakadt be a rakpart a súlya alatt.
Most ezüst cipőben táncolnak végtelen.
Az élet mulandó. Nem így a szerelem.

 

A rózsatüzér

A költő többnyire megmondja előre
hogy mikor töltik a puskát csőre
hogy mikor jön föl a mélyből az alja
s hogy lesz hirtelen szénából szalma.

Érzi messziről a rózsa illatát
hogy ki árul kenyeret, Istent vagy hazát
akkor is mondja, ha nem kérdi senki
ha nem tud érte paszulykát venni.

A költő költ, ahogy a varjú károg
egyszerre lesi a közelt s távolt
zsigeri az élmény, kínja van a dalnak
s ebbe a költők olykor bele is halnak.

Némelyik sejti, mindez csak álom
s vidoran pecázgat egy másik világon
a költő a semmiből húzza ki a halat
ott van otthon, itt így lehet szabad.

Ez persze túlzás, van ilyen mesékben
rabság, ha belelát a kollektív vesébe
és megmondja merészen, mi lészen előre
rózsát látna inkább minden puska csövében.

 

Rejtő Gábor, A rózsatüzér, 2021.

(Illusztráció: Evgeni Gordiets: Blue sun and bird)

magasparti napéjegyenlőség (vers/kép-ciklus)

(a két kerúb közül. Onnan beszélt hozzá.)

 

[nem az alt]
Ha nem csak meghallgatás,
meghallgattatás is lenne,
Nem az alt, a hegedű
akarok lenni az
erbarme dich áriában,
Hogy ne csak meghallgatás,
meghallgattatás is legyen.

 

magaspart257
[akkor kezd]
Mindegy, az elbeszélés
hányadik oldalon ér oda.
Zuhanni akkor kezd József,
mikor azt olvasom:
Mélységes mély a múltnak kútja.

 

magaspart258

 

 

[Éva leveléből]
Anyám szerint (ki részecske
természetében fizika tanár)
a világegyetem anyagszerűsége
érthetőbb lenne, ha egyáltalán
nem volna
fény.

 

magaspart276

 

 

[saját]
Készülődhetem?
A bizonyság sátrát
mint saját lakhelyem
felszedhetem?
A test sátrát
sem én bontom el.
A felhő még nem indult el.
De már felemelkedett.

 

magaspart254

 

[homo erectus]
Öt szigma körül van
a teljes bizonyosság.
Erős feltételes módokban.
Csak talán gyógyuljak.
Egyszer, még ha végre is,
felegyenesedjen, mi eddig
csak égig nőhetett.
Maradjon bár a csomó
csomónak.

 

magaspart282

 

 

[tetőzés]
Elég az húsvéti ígéretnek
hogy akkorra tetőzik a
járvány?
A legtöbb halottal.
A feltámadás járulékos
áldozatai. Vagy apámnak
csak igaza lehetett, mikor
már az érintéstől is bevérzett:
Ahogy az életben
körülvesz minket a halál,
a halálban körülvesz minket
az élet.

 

magaspart227

 

 

[féltétlen reflex]
Már megint majdnem holdtölte.
De még nem most vasárnap előtt
lesz teljes. A csodálkozás súlya
nem a kimondás sorrendje.
Előbb esik a majdnemre
mint a megintre.
A tavaszi napéjegyenlőséget
követő első holdtölte utáni
vasárnap csak a jövő héten van.
A feltámadás egyetlen
féltétlen reflexem. Lefagyva is
mozgó ünnep.
Telni, fogyni,
nem olyan mint kelni
nyugodni.
Hagyni egy másik égi
test töltse be híját
az időnek.
Vissza a csillagokig épp
ennyi napéj egyenlőtlenség
békéltet.

 

magaspart280

 

 

[zárvatermő]
Belső csend.
Szakadatlan figyelem.
Örökös jelenlét.
Magamra kell ehhez
maradnom egy cellában?
Vagy üres sírként
ez van a sejtjeimbe
magnak zárva.

 

magaspart266

 

 

 

 

Illusztráció: Hegedűs Gyöngyi, magaspart266, részlet

 

 

http://www.naputonline.hu/2021/03/28/hegedus-gyongyi-magasparti-napejegyenloseg-verskep-ciklus/

Vannak vidékek

 

Kányádi Sándor Előhangja nyomán

Vannak vidékek, tört jövők,
imákat hittel gyöngyözők,
vigyázó vének, ott, ahol
kimondhatatlan szó dalol.

Apám szemében láttam én:
vannak vidékek, láng s a fény;
ahogy beszélt a nép előtt,
hatalmas szíve égbe nőtt.

Vannak vidékek, csendesek,
ahol karácsonyt csengenek
öröktől fogva holtnapig,
ahol a tisztesség lakik.

Vannak vidékek, s fájdalom,
ahol a gond a vállakon
megélni sarkall, nem fenyít,
akár a gerle, oly szelíd.

Vannak vidékek, van magyar?
Mit ér a tő, ha sarja hal?
Hűségre int a magvető,
a homlokára gyűrt redő.

Vannak vidékek, ősi kincs,
ahol szabadság ölnyi sincs,
hazám hazádban…, közte tér.
De még a lelkünk összeér.

 

(Illusztráció: Raven: A Sanctuary of Calm)

Éva

 

(mit akarsz tenni a nyomásmérő műszer elhelyezésével megnyitásával  járni amíg vége nem lesz azt állítják az űrhajós kellemetlenül érzi magát a kabinban a manométerek adatai torzítanak feltételezhetjük a hold ásványi anyagai a földével megegyeznek így történhetett hogy Somfai pulzusa felszökött és a mesterséges űrállomás a napenergia középpontjába került)

Elrejtettek egy órát egy nyájas délutánon a napsütésben. Eldugták az időgép alá, bízva a meglepetésben. Eléggé hegyes és élénk óra volt valamilyen magasságban. A mutatók görbék, és vánszorognak, mint a vakond, és a nap helyzetének megfelelően mozognak. Néha könnycseppek gördültek végig rajta. Összehasonlításokon fog múlni, mit tesznek, és miben járnak. Összejönnek, ajánlkoznak, kit kéne megkörnyékezni? Éva is közöttük van, katonaruhában, kiböjtöli, sőt még utánuk is köszön. Kevésbé pillantgatnak egymásra, pedig elérkezettnek látszik az idő. Felnéznek, körülmutogatnak, boldogtalanok. Egymás hátába kapaszkodnak, ez a sírás. Beleszúrja a tűt, öltögeti oda-vissza a bőrét. A bánatot felváltja a lelkesedés, a legendát az anekdota. Éva bővebben…

Ellenpólusok harmóniája és boldogságalapú lét – Kun Árpád az alkotásról

A kortárs magyar irodalmi szcéna aktív követőinek nem kell bemutatni Kun Árpád Déry Tibor- és József Attila-díjas költőt, írót. 1989 óta jelennek meg művei: verseskötetek (Ilion, Bál, Medárdus énekel, Véletlen madár, Szülsz) és egy novellafüzér (Esőkönyv), majd egy regényciklus (Boldog Észak, Megint hazavárunk). Kun Árpád 2003 óta él külföldön: két évig a bordeaux-i egyetem magyar nyelvi lektoraként dolgozott, aztán 2006-ban családjával Norvégiába költözött. Azóta is ez az otthonuk. A négygyermekes családapa, aki a kutyájával jár a kert végi erdőbe futni, azt mondja, örömalapon él: sok mindenben meg tudja találni azt, és úgy érzi, Norvégiában ez nem is nehéz.

Két regényéről keveset kérdezem, azokat ismerjük. Tudjuk, hogy mindkettő egyfajta fejlődésregény, amelyekben képzelt és valós tapasztalatok, földrajzi és belső utak párhuzamai és ellentétei munkálnak. A 2003-ban megjelent, Aegon-díjas Boldog Észak nagy olvasói siker lett, a kritika is méltatta. A Megint hazavárunk című második regényt aztán többen bírálták nyers őszintesége miatt, illetve a szerző kissé veszélyes fiktív-önéletrajzi játéka miatt: a Kun Árpád nevű, sokszor kevéssé szimpatikusnak titulált főhős története, világlátása nem azonos a szerzőjével. A névválasztás, amely a szerző szerint arra a fikcióra épül, hogy az életéről ír mégis megnehezíti az olvasó számára a kettő közötti különbségtételt. Mindamellett a Megint hazavárunk amúgy is nehéz olvasmány: a fizikai utazás mellé rendelődő, az emlékek közt tett belső utazás kínos nyersességgel tárja fel a személyiségfejlődés útjait, a hangsúly nem is az utazás célján, inkább a megtett úton, és a személyiségre, kapcsolatokra gyakorolt hatásán van. Fikció és önéletrajzi élmények keverednek a Boldog Északban űzött szerzői játék során is: addig hittük, hogy a ki- és elvándorlás mentén felfűzött másik fejlődésregény Aimé Billionja és Grétéje valós személy, míg Kun Árpád le nem leplezte, hogy nem többek az őt ért norvég benyomások és történet-darabkák fikciós összességénél.

A ciklus harmadik darabjáról, készülő regényéről, nem szívesen beszél, így az alig kerül szóba. Annyit azért elárul, hogy ugyan tervben volt, de a második regény Kun Árpádjával szemben mégsem tesz majd igazságot. Beleunt az életrajziságba, inkább elment egy olyan fikció irányába, ami talán végül mesében fog végződni. A képzelet felé azért nyitja történeteit, mert úgy érzi, az, ami a valóságban megtörténik velünk és az, amit elképzelünk, egyaránt hatnak az életünkben. Nevetve mondja: megint attól fél, hogy jól fog végződni a regény, mint ahogyan az első kettő is végződött. „Van egy nagy nyomás, azzal kapcsolatban, hogy mi a komoly könyv” – mondja. „Az mindig olcsónak tűnik, ami jól végződik, amiben azt éled meg, hogy tulajdonképpen érdemes élni. Az Hollywood. Ha a szenvedésnek van értelme, az mindig olcsó.” Így aztán még nem tudja, a harmadik regény az első kettő által kijelölt boldogságspektrumon hova esik majd.

Több szó esik az alkotófolyamatról meg a norvég írói létről. Ahogy mesél, egy olyan író hétköznapjai bontakoznak ki, aki folyamatosan egyensúlyoz a magyar nyelvű írás, a nagycsaládos mindennapok és a norvég kultúrában, norvég nyelven végzett fizikai munka között. Úgy tűnik, nemcsak regényekre való élményeket nyer ebből, de mintha az egyensúlyozás feszültsége gerjesztene olyan energiát, ami a kreativitását hajtja. Tapasztalata szerint a szellemi munka annyira ki tudja zsigerelni, hogy nem mindig marad ereje jót írni. Azt mondja, ha fizikai munka miatt nincs ideje alkotni, sokkal termékenyebbnek érzi magát. A Boldog Észak és a Megint hazavárunk megírása során például időskorúak mellett dolgozott egy elszigetelt, fjord melletti kisvárosban. Ez az egzotikus elszigeteltség, meg a szellemet érintetlenül hagyó kétkezi munka és a négygyerekes családi élet szoros menetrendje használt az alkotókedvének. Közben nem áll meg útkereséseiben sem: beszélgetésünkkor épp új munkahelyet keres, és pedagógusképzésen vesz részt. A háromhetes pedagógus-gyakorlat, ami átmenetileg ismét távol tartja az írástól, megint az alkotást segíti. Azt mondja, most, amikor igazán nincs ideje nekiülni az írásnak, most látja át igazán, mit kell még „elrendeznie”, megírnia készülő regényében. Kell ez az időszakos távolság a szerzői összeszedettséghez. Közben az alkotás egyre fontosabb a teljesség érzéséhez, létszükséglet: a fizikai munkában töltött hétköznapok nélkülözhetetlen ellenpólusa, hogy mesél, és ehhez van magyar nyelvű hallgatóság, olvasótábor.

Máshol is mintha az ellenpólusok energiamezeje teremtené meg számára a harmóniát. Arról beszél, hogy kialakult egy balansz a közelség és távolság között a magyar írói szellemi közeggel fenntartott kapcsolatában is, ami szintén jót tesz az ihletnek: nem biztos benne, hogy főállású íróként, Magyarországi életben ennyire sikerülne felvenni ezt a termékeny távolságot a szcénától, azt a csöndet, amiben írni lehet, bár azt nem tudja megmondani, hogy ez miért van így. A magyarországi szakmabeliekkel eltöltött időszakok és a fjord elzártsága egyaránt jót tesznek az írásnak.

Sok helyen mondta már azt is, hogy van benne egyfajta hontalanság-érzés, valamiféle kívülállóság, ami Magyarországon jobban zavarta, ám Norvégiában élő külföldiként sokkal magától értetődőbb az élmény. Elsősorban a családjához, a családjába kötődik, a földrajz sok szempontból másodlagos. Ez a máshová nem kötődés pedig lehetővé teszi, hogy több helyen is működjön ez a boldogságalapú lét, amiről beszél. Kívülállása regényírói ethosz is, ebből az érzésből alkot, hiszen egy prózaírónak alapvető, hogy – ahogy Kun Árpád fogalmaz – az alkotás során Istent játszik a szereplőivel, a cselekménnyel, kívülről és felülről látja a történetet és a sorsokat.

Arra a kérdésre, hogy mi lesz majd, marad-e az otthonuk Norvégia, jönnek-e valaha haza vagy költöznek-e máshová, nem tud, nem is akar válaszolni. Azt mondja, az a saját életfilozófiájának arcul csapása volna. Azt látja, hogy azért boldogtalanok az emberek, mert azzal vannak elfoglalva, hogy mitől kell majd félni a jövőben. Ezért hát ő úgy döntött, inkább a pillanatban él.

 

 

A szövegben közölt minden fénykép Kun Árpád tulajdona.

Koronás bújócska; Capriccio koronavírus idején; Zörgessetek, és megnyittatik

 

Koronás bújócska

Sugárban ömlik a koranyár
a szörnyeteg bendőjű lakóparkokra,
honnan a kék ég alá ma már
nem pörög ki a friss világ tarka csokra.
Kaszáját megfente hangtalan
egy öntudatlanul gyilkoló tenyészet.
Vitába szállunk alaktalan
zabáló árnyak seregletével:
Aki bújt, aki nem, megyek!

Elosztjuk vetésünk aranyát,
bukott diákok, újrabújjuk a kevés
eléggé tételének tanát.
Négy fal között lenyűgöző holdas esték.
Pereg a festék mítoszokról,
az ember sohasem egészen comme-il-faut.
Szabálytalan szabadságunkból
hiába maradt annyi porszívó:
Aki bújt, aki nem, megyek!

Eresz alatt a cinkevilág
pártolásunk nélkül is zenétől zsibong.
Terápiát keres a lélek,
mi elmúlt vagy eljövő világból írt hoz.
A maszk alá begyűrt félelem
grimasz ma, holnapra összetartó mosoly.
Gyufásdobozba zárt lelkeken
a vész fogást se lel. Hosszú a sor:
Aki bújt, aki nem, megyek!

Köröskörül pörög a válság,
vízóra közepén a surrogó kerék.
Fogyasztunk, fejlődünk, és aztán?
Megáll az óra, részekre hull az egész.
Hogy volt, emlékszünk a jövőre?
Elölről kezdjük a múltat, ha nincs kiút.
Teremtett világunknak őre,
elárulója is magunk vagyunk…
Aki bújt, aki nem, megyek!

 

Capriccio koronavírus idején

Nézd a naptár üres lapját,
odaadnám érted Szatmárt.
Lásd a platán bársony kérgét,
kereslek görnyedve hétrét.
Maszkom fülemre akasztom,
ha nem jössz, fejem horgasztom.
Nem kérdezel, lefegyverzel,
összekötsz a végtelennel.
Virul a lonc, nő a páfrány,
szándék, tudás csupa zárvány,
a rend távoli szivárvány.
Besüppedő síron márvány,
szerelemből lenne járvány.

 

Zörgessetek, és megnyittatik

Almavirágsuhanás a szélben
lenge-könnyedén érkezik,
mint mikor táncolsz, kacagsz gyanútlan,
vagy kezet nyújtasz vagy szembenézel,
egyre megy, egyszerre megérkezik.

Gyanútlan éltél és adtad magad
munkának, csóknak, hitnek, faltörőnek,
formáltad azt, mi kezedbe került,
megültél már vadabb hullámokat,
egyre megy, udvaroltál felhőnek.

Széllel beszélsz, ennyivel beéred
gyolcspuhán, csendben fürösztöd fiad,
lányod, a nagyvilágon e kívül
nem láthatod közelgő lépésed,
egyre megy, a kék azúr élni hagy.

Körben magány üt tanyát, és indulsz
némán. Mire, kire hivatkozik,
hogyha ránk zárul a ház, míg épül?
Rozsdásra sírja magát küszöbön a kulcs
a lábtörlő alatt, várakozik.

 

(Illusztráció: Lynn Sposito: Sunset, Wine, Sublime)