Lang Ádám összes bejegyzése

Bejegyzések

Morris Methales ajánlata

Hozzászólás most!

 

Te, ott! Este ne hozz magaddal senkit, csak te gyere – írta és az egész délután, mint a Monarchia hullott szét. Ilyenkor mindig Cure kell, Kiss Me bakeliten. Sercegés és álmodozás, odakinn meg szégyenkeznek a szemek és az öklök, úgy ellágyultak a mezőn egy rongy szivárvány alatt: 2009 szeptembere van, elhull a világ: elvonult a menet. Csak sorskérdést hagyva maga után: ez mi volt? Hogy mi kedves olvasóm? Egy gyönyörű nyitókép Petőfi és Ady soraiból összeollózva. És egy melegfelvonulás – természetesen. Mi legyen ezzel az reprodukcióra képtelen életformával? Ostoba egy küldetés – fontoskodik kísérőm – de a hazáért mindent! Ismét útra kell kelni, az első cél az emberiség és az AIDS bölcsője: Afrika. Önmagában persze mit se ér maga az utazás, hisz minél távolabb megyek szép hazámtól, annál kevésbé érzem a külvilágot. Mégis e felszines külső utazás kell, a stewardessek  combja (most kivétlesen hordárok bokája), hogy megadja a hangulatot a spirituális utazásra, mely végén aztán úgyis magamban lelem fel a közös isteni igazságot, ami úgy egy, hogy minden egyes földi ember húsába befalazva ott van, mert ott kell lennie. És a felpiszkált Isten úgy mászik majd ki belőlem, mint gnóm a megrepedő föld alól, szájában sárral. Te, ott, Márja! Acetonszagban pihegsz. Ha a kéz és a lábkörmeim különböző színűek, az béna, ha mindkettő úgyanolyan, az pedáns, ha nincs kifestve, akkor unalmas vagyok. Fesd, mondjuk, csak a kezeiden. Igen, úgy lazának tűnök majd! Igen, légy az, ahogy estefele kilököd a lépcsőház ajtaját, hajadbatúrsz, mint a samponreklámban, megvillanak a piros körmök. Vér. Eközben én Afrika kellős közepén állok egy leláncolt behemót néger előtt. Csókold már meg – veszem ki nagy nehezen kísérőm szavait, nem tudom, hogy röhög, vagy prüszköl a homoktól, esetleg csak a bélyeg torzít. Nem megy, nem magy, nem megy! – ordibálok, majd hasbaütöm tiszta erőből. Az nem mozdul, mint egy tengely áll ki a kibaszott egyenlítőből. Irány a terepjáró, irány a reptér, el innen, legyen Berlin, javasolja a kísérőm. Legyen New York, döntök én. Majd nem, mi? Te meg, igen, te, ott! Nézed a tévét, közben olvasod ezt a számítógépeden, frissíted a postafiókod, és annyira, de annyira nem érzed az idő múlását, mint én a sebességet felszállás után. Én reptérről reptérre, miközben az ország, mint egy duzzogó kiscica gubbaszt a Kárpát-medencében. Egyik éjjel kihúzott szemmel korzóztunk a Sohóban, amikor a kísérőm a fülembe súgja, hogy már nem „szűz”, de nem emlékszik, hogy milyen volt, viszont kipróbálná még egyszer. Rámutatok egy csövesre és nem bírom abbahagyni a röhögést. Cé Ronaldo, Cé Ronaldo – kiabálja a kísérőm, majd elvégzi a bűntetőt. A la Esti Kornél – legitimálja rögtön tettét egy intertextussal. Morris Methales utálja Kosztolányit – írták valahol. Ady-t messze többre tartja – írja a Blikk. Posztromanticizmus – így hívják a világirodalom következő korszakát a Times.com kulturális rovatában, mely a posztmodern belátásait el nem veti. Sőt elfogadja, hogy az írás mögött nincs semmi, csak a végtelen űr – olvasható az ÉS Semmiért egészen című írásában. Ugyanakkor komolyan veszi, hogy csak az írás és az Írás van, legyen írva bármi, de bármi. A szó már nem strandlabda, amivel tét nélkül dobálózunk, hanem szörfdeszka – és a vihar kurva nagy. Az van amit írunk és amit nem tudunk leírni, ami leírható, az nincs, az a nix. Magyarorság is csak a képzeletben él, két iszonyú erőtér, a dukumentálhatatlan kelet és a dokumentáló nyugat közti vákumban. Ha Morris ír, talán lesz euró, ha arab lányokra pazarolja drága idejét, akkor valószínűleg nem, és maradnak a gyilkos ösztönök, apró cigányok a ravatalon hófehér ruhában, vér áztatta szivárványos zászlók, tükörképnek meg Szlovákia. Posztromantika – hm… ám legyen – mondom, majd – felszívom az MDMA nagy részét, kicsi a nyelv alá, a százeuróst odadobom az ágyra, a tükröt meg majd tisztáranyalja a cica: Most mirajtunk a sor. Mondjam azt szerelem? Szerelem, mondom, hát az. És elveszek az örök éjszakában. Magamban? A srácban? Eredményes a küldetés vagy nem? A Felvidéken földrengést jeleznek a műszerek. Te, ott. Iszod a söröd egyedül, áhh, mégiscsak jobb lett volna, ha nem egyedül mész, Tom Waits-szel nyomod tele a zenegépet cserébe a felesleges ábrándozásért, amikor nyílik az ajtó… Másnap meg reggel letagadod, hogy ki szívta ki a nyakadat – még sálat is veszel, így meg azt hiszik, Godart-t majmolod. Te tudod. Aztán te, ott a végeláthatatlan sikátoron sietsz át, amikor késpenge csap oldaladba. Kinek a bosszúja, ki ez, ki arconcsap és tépi le a ruháidat? Erre most nincs magyarázat, hogy nagyobb legyen a döbbenet. Ezért a sok izgalom, mondaná valaki, ha nem kettőnk titka volna a délutánod. Piros körömlakk. (Így továbbra is a Balatonra kell azt mondani, hogy tenger.) Biztos norvégok voltak – írják másnap a kuruc.infón. Majd a buzi és a cigány – a két szimbolikus ellenség, ugye – praktikus ötvözetén fantáziálnak. Pedig, tudhatnák, az asszimiláció a tökéletes formája a kiírtásnak, mert nem maradnak tetemek se. Aztán majd lehet írni, hogy holokamu. És mi marad a kisebbségek után? Mi lesz ezzel a tűzzel belül, ami városokat képes felégetni (Lásd: Varsó, Drezda, Berlin), ha elvesztem felette a kontrollt? Ezzel az elfojtott tűzzel keblemben hogy nézzek a Jóisten tengerkék szemébe, hogy ne lökjem el magamtól édesanyám hófehér kezét, és hogy juhászodjam meg arám mezőszőke öle előtt, hogy ne szennyezzem vérrel az átizzadt nyoszolyát? A földrengés erősödik, majd a szétomló lemezek közül egy kéz nyúl elő. A történelmi Magyarország egy emberként fordítja álmos tekintetét észak felé. Te, ott, igen, te, te, aki ezt olvasod a monitorodon, figyelj rá, te is:

 

“Az ÚjNautilus nagyszabású pályázatot hírdet MAGYARORSZÁG címmel.

 

Mivel a téma koránt sem könnyű, ezért egyéb feltételeket nem is igen szabnánk. A beküldendő pályamunkák lehetnek szubjektívek és objektívek egyaránt, foglalkozhatnak mindennapi gondokkal vagy akár évszázados kérdésekkel is. Műfaji megkötés szintén nincsen: ugyanúgy örömmel fogadunk filozófiai-, publicisztikai- és tudományos szövegeket, ahogyan prózát illetve lírát.

 

A beküldési határidő 2009. december 24-e. A legjobb, győzelemre esélyes szövegeket folyamatosan töltjük fel az ujnautilus.info címen elérhető webes felületre. Végül 2010. január 1-e reggelre meghozzuk ítéletünket.

 

Terjedelmi korlát nincsen, de a hosszabb szöveggel pályázókat előre megkérnénk, hogy egy-két oldalt emeljenek ki munkájukból, és ha azt izgalmasnak találjuk, akkor úgysem mulasztjuk el végigolvasni a teljes művet.

 

A szövegeket az alábbi címre várjuk:

nautilus@ujnautilus.hu
 

A legjobb szövegek itt lesznek elérhetőek:

 

Jó munkát kíván a zsűri:

Bánki Éva, Borbély András, Lang Ádám
ÚjNautilus”

 

 

Bejegyzések

Morris Methales szabadsága

Hozzászólás most!

Megrövidített nyugdíjak, lezuhant repülők, monszun a Kárpát-medencében. 2009 van drága olvasóm, július, én, itt, írom életem regényét, írom Morris Methalest, anyád ellenségét, te pedig olvasod a diákhitelből vett monitorodon, az ÚjNautilus vagy valamely jóízlésű irodalmi folyóirat on-line kiadásában, mert Morris nem hisz a nyomtatott szövegben: életem regényét nem öntöd le kávéval, nem eszel felette morzsahullajtó zsemlét, nem firkálsz bele illékony gondolatokat. Csillog a regényfejezet a monitorodon, amit leönthetsz kávéval – akkor rád sötétség borul – viszont az írás tovább csillámlik az egy igaz helyen. Ott ahová nem járnak buszok, se hajók. Addig nyújtozkodik az ember amíg ér, a csillagoknál viszont távolabbra nem meresztjük tekintetünket. Oda plakátokat ragasztunk, hogy ne lássuk mögötte a birodalmi jelképeket, csak a Csodaszarvast, ahogy bírkózik a Göncöllel. Odakinn szellemgárda vonul kettes sorban. Mifene? Húnyd be a szemed drága, képzeld el, hogy talán megkérem kezed, mégha kicsit buzisnak is tűnik adott esetben – úgyis csak átverlek. Számoljunk tízig, és mire kinyitod a szemed Magyarországon leszünk. Tíz, kilenc, nyolc – már egyre lassabban lélegzel – hét, hat, öt – már nem gondolsz semmire – négy, három – már felkészültél erre, ugyanmár!, arra az országra – kettő és egy. Nem költőnek, te mindennek jöttél. Te! Te, grammatikai alany, puszta névmás, ne légy ilyen üres, legyen arcod, olvasó, hogy el tudjalak képzelni, hogy ha hozzádszólok, ne pattanjanak le a betűk a képernyőről. Körvonalazlak: cigány vagy, bundesliga-frizurával, a neved pedig legyen Billie Jean, az áldott, jó Michael Jackson egy régi, ámde még bőven vállalható slágere után. Na, milyen? Míg megbarátkozol ezzel a – valljuk be – nem épp álomszituval, közlök még egy újabb rossz hírt, mint ígértem, mire kinyitod a szemed, Magyarországon leszünk. Igen, te ott is vagy, nézz körül, milyen könyvek vannak a polcaidon, lapozz csak bele, egyiket se érted – magyarul vannak. Te Magyarországon vagy, de engem nem látsz, csak ezt a szöveget olvasod – egy másik dimenzióban, ott ahol e lángoktól ölelt ország, mint kötél szorul a nyakadra. Mégis, ha hóhérod leoldaná ezt a kötelet, te holtan zuhannál össze. Irtózatos madár-szív lüktet és én szabadságon vagyok. Nem, ez így nem igaz. Küldetésem van. Olyan nincs, hogy Morris Methales szabadságon van, mert Morris Methales szabad. És csak ő, senki más, ezért mondják, nincs szabadság, pedig dehogyisnem, csak elgondolhatatlanul, mint elefánt a porcelánmolekulában, mint a birodalom lelkiismeretének érzéketlensége – talán ez Morris Methales szabadsága? Vagy az elefántté. De hagyjuk. Most őszinte leszek, mikor te, Billie Jean, „ezt” olvasod, én Japánban vagyok. A küldetésem az volt, hogy kiderítsem honnan ered ez a széporcájú, baljós nép, amely Magyarországon él ezeregyszáz éve. De miért épp Japán, vakarod a fejed, továbbcsúfítva a frizurád. Erre én most csak annyit mondok, hogy most még nem óhajtok válaszolni. Ülsz a szobádban, cigány vagy, bundesliga frizurád van, körülötted van talán pár könyv valami érthetetlen nyelven. Felálsz, összehúzod melegítőfelsődet, és a szobádon átszalad az ősz. Az előszobában hat-nyolc gyerek: füstösek, furcsák, búsak, bíborak. Augusztusban már csak kettőre jön segílyke! Félhomály van, csak a márciusi segélyből vett monitor világít. (diákhitel, hjaj, ugyan már, tudjuk…) Mítoszok születnek csak ilyen motoszkáló csöndben. A gyerekek ölelik egymást. Egyik sem a tiéd, nem tudod miért vagy itt. Szűz vagy – igen, még ez is. Megváltógyanús helyzet, ugye, már érzed? Kinn a konyhában pedig az ősanya szoptatja a sokadik csecsemőt. A roppant emlők mögül egy fekete szempár néz ki rád. Árvaházak álma, alvajárok gyöngye… Na, most menj vissza szobádba – vond meg a kevés fényt ettől a készülő világtól. Tej forr a villanyrezsón – ez fontos. Neked is küldetésed van, húzd ravaszra keskeny szemöldököd és találd ki, hogy teszed ezeket a cigány cigányokat a magyar cigányok hasznos kisebbségévé, hogy állítod össze ezt az örökké széthulló kirakót, hogy ne folyjék szerte-széjjel ez a tíz-tizenötmillió kis-Magyarország a Jóisten markában. Nem lesz oly könnyű dolgod, mint nekem, aki a magyar magyarok őseinek őseire vadászva beutaztam széles Ázsiát. Persze nem találtam semmit, hiába feküdtem össze mindenféle fehérnéppel, thaiföldi tiniprostival, kínai rízsszedő anyókával, aids-es bombai-i titkárnővel, perzsa színésznővel, japán mangafigurákkal – végig nyaltam és csókoltam testüket, de nem leltem sehol azt a ízvilágot, – mert gasztronómia ez, legalább részben – ami összekötötte Zrínyi Ilonát Morvai Krisztinával. Egyszer aztán beleuntam ebbe az eszetlenségbe. És inkább indiai gettókban fociztam helyi suhancokkal, híres emberek képeire maszturbáltam és öreg néniket kísérgettem át pekingi, kalkuttai és oszakai zebrák rövidke zöldjei alatt. Majd ebbe is beleunva, inkább mégiscsak folytattam munkámat. Neked más út rendeltettet, szűzen fogsz meghalni, mint ő. Neked nem kell gyereket nemzeni, azok maguktól készülnek a meleg cukros tej illatából és az állati ösztönökből és a kristályok hidegségéből. Annyi nem-e-világi képesség, mire csak ingerülten lehet reagálni, a megférhetetlenség erotikáját csak kiközösíteni lehet. Kirekeszteni a csillagok utáni plakátok mögötti térbe, hova nem lát bámész tekintet, ahol sátorvárosokban a monitornál is igazabb valóság lángja mellett dörzsölik kezeikez ezek a lények, akiknek csak száz ezer forint havonta, óh, egy párizsi hétvége ára. És te töprengsz, minden hajlamod ellenére, csak figyeled ezeket az értelmetlen sorokat a monitorodon, milyen veszett nyelv ez, istenkém? – sóhajtozol, visszagörgetsz a képhez, magadhoz nyúlsz – hát ha ez segít, utána talán tisztábban látsz, pedig nem, neked a sorok közti beláthatatlan űr marad, nem osztályrészül, hanem jobbhíján, ez kísér el egészen a sírodig. Ez kéne neked, egy fehér nő, akit meghódíthatsz, mert ha a magafajtával keveredik az ember, az valamennyire még tán buziság is – okosítasz. A tökéletes más, ez az! Széttépni a ruháit, semmivétenni a helyzeti hátrányod, miszlikbe a kibaszott Gucci fátylat. Kizipzározod az eurosportos melegítőd, hogy lássa, itt hódítás lesz. Ez nem egy randevú, ez örökre szól. Emlékezz a halálra – mondom én. De te nem figyelsz. Egy új faj, igen – ez az Morris, mondod, de én se figyelek rád. Más dimenzióban vagy – én szóltam. Pont mikor másodszor is visszagörgetsz a képhez, már Vereckénél vagyok. Falja a Mustang az aszfaltot. Csak ne lenne szőrös, fut át a tudatalattidon. Nemsokára benyitok a házatokba, a madame sorbaállítja lányait, a legkisebb kilenc hónapos, a második tizennyolc hónapos és így tovább, egészen a huszonegyedikig, aki száznyolcvankilenc hónapos, azaz, segítek Billie Jean: tizenöt esztendős. Őt kérem – mert mégiscsak Ember vagyok. (Azon az estén a Csodaszarvas megmakacsolta magát, és más univerzum felé vette az irányt, később senki nem látta többé) Ember és szabad. Hát útnak eredek a fahéjszín bőr mögé, és a tekergőző érszalagok nyomába szegődök: atomkatasztrófa Észak-Koreában. Van bennem felelősség, ezért a csupasz puncijára élvezek, nem bele. Majd a madame csillámport hínt magjaimra, tejjel kínál. Ez a szépség. Az elhaló lehetőségek embereninneni romantikája. A spanyolfal mögött a többi húsz lány lélegzetvisszafojtva vár. Na, Billie Jean, ki mersz jönni, végrehajtottad a küldetésed, kitaláltál valamit? Nem. Gyenge vagy! Csak bámulod ezeket a számodra érthetetlen sorokat, és átfut a tudatalattidon az íráskényszer. De nekem elfogy a türelmem. Elveszem a neved, a fajod, a kibaszott bundesliga-frizurád, az egész pereputtyod. Te! Te! Te, üres névmás! Nézz ki az ablakodon!

Tériszony.

Bejegyzések

Szerzői örökség

Hozzászólás most!
–- Reviczky Gyula Apai örökség című regénye(i) –
Reviczky Gyula a magyar irodalmi kánonban, ha periférikus pozícióban is, de jelen van. Kronologikus áttekintésekben Komjáthy Jenő „szomszédjaként”, és Ady Endre (egyik) előzményeként szokás megemlíteni. Ez (utóbbi) lehet annak az oka, hogy a középiskolás tankönyvek csak verseit tárgyalják, valamint Szerb Antal sem említi meg irodalomtörténetében az Apai örökséget és Reviczky másik kisregényét, a Selyembogarat sem.[1]
Mai szemmel nézve viszont egyre inkább úgy tűnik, hogy a Reviczky-ouevre kiemelkedő darabja az Apai örökség, és nem a versek. Ezt támaszthatja alá, az Osiris diákkönyvtár sorozatában megjelenő Reveczky-kötet, ahol az Apai örökség szerepel a kötet elején, és csak utána következnek a lírai művek.
Reviczky (tartalmilag) meglehetősen homogén életművet hagyott maga után. Az életrajz, a két hasonló felépítésű verseskötet (Ifjúságom, Magány) és az Apai örökség két változata megannyi átjárási és összehasonlítási lehetőséget biztosítnak mediális szempontból. A már említett osirises Reviczky-kötet szakítva a hagyománnyal és ellentmondva az „utolsó kéz” elvének az 1887-es végleges verzió helyett, az addig szinte elérhetetlen 1884-es változatot közli. Császtvay Tünde indoklása szerint a korábbi, egyötöddel hosszabb verzió, azzal, hogy tartalmazza a második verzióból feltehetőleg kritikusi vélemények miatt törölt részeket, árnyaltabb képet ad a főhősről. Az egyetlen – a főhős anyjáról szóló – bővítést és a regény 1887-es zárlatát Császtvay a szerkesztői utószavában közli.[2]
            A második változat előszavában Reviczky nem reflektál a legfontosabb, a regény lezárását érintő változtatásra:[3] az első verzió Tibor öngyilkosságával zárul, a második nyitva hagyja a befejezést. Kunkli Enikő mutatott rá, hogy az első változat befejezését nem érte anno kritika, az öngyilkosság elmaradását pedig következetlenségként értelmezték.[4] Kunkli, az említett osirises kiadás előtt egy évvel, az Irodalomtörténetben publikált Reviczky-tanulmányában ennek változtatásnak a megindokolására vállalkozott és – véleményem szerint – meggyőzően érvelt a második, mint következetesebb változat mellett. Kunkli alapos elemzés alá veti a főhős, Fejérházy Tibor, a főhős kitartó barátja, Burda Tódor és az elbeszélő elbeszélései folyamán képződő identitásokat. Elemzése szerint, az első változat elbeszélője Tibor (következetes) öngyilkosságán keresztül Tódornak igazat adva, vele megegyező véleményre helyezkedik, ezzel didaktikussá téve a művet. A második változatban ezzel szemben az elbeszélő narratív identitása Tódor megkonstruálódó és Tibor megkonstruálhatatlan önelbeszélése/identitása közötti mozgás (játék) eredménye. Így a narratív identitás egyszerre jeleníti meg a két szereplő önelbeszélését/ön-el-nem-beszélését, ugyanakkor reflektál Tódor önelbeszélésének ingatagságára, ezzel enyhíti a kontrasztot Tibor és Tódor önelbeszélései közt.[5]
            Kunkli következtetése szerint, a változtatás nem visszakanyarodás Jókaihoz, mint ahogy azt Szilágyi értelmezte, hanem a Jókai nevével jelölhető irodalmi hagyomány folytatása.[6] Azzal, hogy Fejérházy egy korábbi (nemesi) világrendből kiszakadva, kódváltásra való képtelensége mellett kutatja önelbeszélésének lehetőségeit – Kunkli szerint – gyengíti a turgunyevi „fölösleges emberrel” kimutatható párhuzamokat.[7] Emellett rámutat Szilágyi azon meglátására, hogy a második változat azzal, hogy nem mutat be teljes életutat, eltávolodik a Bildungsroman műfaji hagyományától.[8]
            Bár Kunkli tanulmánya teljesíti, amire vállalkozott, közel sem zárja le a kérdést. Amikor Kunlki Tibor egy (számára) letűnt korhoz kapcsolódó ugyanazosságát imaginárius jelenbeli totális önmagaságként értelmezi, nem számol (érdemben) azokkal a szöveghelyekkel, ahol Tibor egy Rousseau-i társadalomnélküliségről álmodozik. (pl. „világból kirohanni (…) {oda} ahol nincsenek emberek, ahol nincs etikett” <70.>) Talán érdemes lenne összeolvasni a művet de Man Narcisse és Pygmalion elemzéseivel.[9] (Sejtésem szerint főleg Tibor és Ágnes kapcsolatában lehetne termékeny egy ilyesmi elemzés.) Ha jól értem de Man ezen Rousseau-elemzéseit a nyelv társadalomelőttiségére alapozza, ezzel a Kunkli által felhasznált ricoeuri origó helyett talán egy másik kiindulópont lehetne de Man írása. Erre jelen dolgozat keretein belül sajnos se idő, se tér nincsen, ezért dolgozatom hátralévő részében egy másik a regény olvasása közbeni impressziómnak járnék utána.
            Kunkli szándékosan egy leegyszerűsített séma (Tibor – Tódor – elbeszélő) szerint vizsgálta a regényt, arra azonban nem volt szükséges reflektálnia, hogy az elbeszélő identitása/önelbeszélése sokkal bonyolultabban konstruálódik. A regény (a korábbi változata is) számtalan helyen tartalmaz függő idézeteket, amelyek alkalmanként megfejthetetlen játékba húzzák bele az olvasót. A függőidézetek és a nagyszámú (főként Tibor önelbeszéléséből származó) irodalmi allúzió között egy az én meglátásom (vagy megérzésem) szerint egy új elbeszélői pozíció van kialakulóban, ami talán „modernebb” is a Jókai-formulánál.
            A Mikszáthnál dominánssá váló szabad függőbeszéd, mint a rögtön citált részlet is mutatja, csak egy szólamot olvaszt magába, amelyet egyfajta „közvélekedésként” szokás értelmezni:
„Megnépesült a part, s itt-ott megvillant egy-egy ásó vagy kapa. Az öreg Sós Pál még csáklyát is hozott. A gazdák barázdákban eresztették le a folyóba az esővizet. Csak aztán vissza ne térjen többedmagával!”[10] (kiemelés tőlem – Ádám)
Reviczky kisregénye Mikszáthnak a sikert meghozó 1881-es és 1882-es kötetei után egy-két évvel egy sokkal összetettebb elbeszélői szólamot mutat. A (néha zárójellel elkülönített) függőidézetek hol beazonosíthatóan, hol beazonosíthatatlanul vezetnek be egy-egy új nézőpontot a narratívába. Az alábbi példában, amit szándékosan nem lőttem el a de Man-elemzéssel való esetleges párhuzamba állításkor – ide tartogattam – nem igazán lehet eldönteni, hogy Tibor „vademberként” történő megnevezését kinek köszönhette:
„Este beszéd közben fölemlítette Tódor, hogy Ágnes reggel elutazik, s hogy nagyon szeretett volna a vademberrel (így nevezte Tibort) találkozni.
A vadember nem válaszolt. Visszavonult szobájába…” (111.)
Az Ágnestől, vagy esetleg Tódortól származó megnevezést („vadember”) az elbeszélő rögtön beépíti az elbeszélői szólamába.
            A következő példában az apa szólamát veszi át az elbeszélő:
„Mikor Vilmuska kiment, Fejérházy átszellemült tekintettel fordult Tibor felé, s így szólt hozzá:
–         Szeresd ám! Az egy kincs, egy drágagyöngy! Mondom, szeresd őt!
A drágagyöngy ismét belépett. (…) A drágagyöngy saját kis kövér kezeivel előhúzta a szoba sarkába letett csomagot…” (17.)
            A zárójeles beékelések az elbeszélői szólam összetettsége mellett és sokszor az által a regény sajátos humorának a hordozói is. Az alábbi esetben az elbeszélő ahelyett, hogy átvenné az „új anya”, Vilma kifejezését, eufemisztikusan reflektál rá:
„Sokszor célzásokat tett férje előtt, hogy kár volt így elpazarolni nyolcezer forintot néhány hónap alatt. Ő ugyan nem sokat élvezett belőle. Az a néhány rongy! (Selyemruháit értette.) No bizony!” (24.)
A fenti esetekben, véleményem szerint, a játékosság és a humor előnybe kerül a narratív identitás következetességével szemben. Úgy érzem, pont ez – hogy összetett függőbeszéd-rendszere közelebb áll a háy-i sémához, mint a mikszáthihoz – teszi ma is élvezetes olvasmánnyá az Apai örökséget. Ez a narrációtechnika ugyanis rokon vonásokat mutat Háy János novellisztikájával. Háy A Pityu bácsi fia című művének novella változatában hasonlóan jár el.[11] A novellában látszólag a főszereplő (fiú) nézőpontján keresztül értesülünk a történetről, egyes szöveghelyeken azonban elbizonytalanodik az elbeszélői szólam látszólagos homogenitása. A főszereplő apját következetesen „fateromnak” szólítja, csak a novella fele táján értesülünk a következőről:
„És te mi leszel? – kérdezte a Pityu bácsi, és a szavak közben olyan barátian dirr-durr: megverdeste a vállam, ami azt jelentette, hogy nagyon szeret engem a Pityu bácsi, és a haverjának tart, mert itt, Pesten nem úgy vannak a fölnőttek meg a gyerekek, hogy magázódnak például, csak mint a haverok: szia öreg – ezt mondják egymásnak, ha találkoznak, meg helló fater, ilyeneket, nem hogy édesapám.” (a kiemelés tőlem – Ádám)
            Reviczky elbeszélője a szereplők egyéni szólamának beépítésével, csak ironizált azokon, Háynál azonban már nagyobb a tét, az ő elbeszélője az bizalmas „édesapám” megnevezés helyett a távolságtartóbb „fateromat” használja, ezzel eltávolodik az apai örökségtől, megtéve azt a lépést (és kódváltást), amire Reviczky hőse a kisregény egyik változatában sem volt képes. Ennek a szólamokat összefonogató narrációtechnikának ragyogó példája a Háy-novella zárójelenete. Ezzel zárom dolgozatomat:
                              
„Lassan jutott egyik helyről a másikra. Volt tíz perc, mire abba a végébe keveredett, ahonnét a nagyapám a szénát szokta hurcolni. Először olyan volt, mint mindenütt, talán egy kicsit jobban rugózott. A harmadiknál csusszant meg az eresz, aztán hirtelen szakadt le a kazal oldalán, a Pityu bácsi fia homlokkal követte lefelé, még nevetett, hogy milyen jól megcsúszik az egész, milyen finoman siklik, mint egy szánkó, amikor aztán a szénahúzó villa egyik csáklyája elkapta a bal szemét, és a szemüregen át beleszaladt az agyába – mondták később az anyjának, a középső csak kicsit fúródott a homlokcsontba, s a szélső nem is sértette komolyan, alig karcolta a bőrt.”

[1] A 2007-es Magyar irodalom történetei című esszé és tanulmánygyüjtemény is csak Komjáthynak szentel külön fejezetet. Ha ez a mérvadó, akkor Reviczky nem része a kánonnak!
[2] Császtvay Tünde, Szerkesztői utószó = Reviczky Gyula, Apai örökség / Válogatott versek, Budapest, Osiris, 2005, 376-377. Az oldalszámokat az alábbi kiadás alapján adom meg.
[3] Uo., 375.
[4] Szilágyi Márton, Egy átírás tanulságai – Reviczky Gyula Apai örökségének két változata, Alföld, 1994/10, 57-68.
[5] Kunkli Enikő, A szereplő jelleme az elbeszélés sorsa – Narratívaképződés és értelmezésbeli következményei Reviczky Apai örökségében, Irodalmotörténet, 2004, 485-510. Egy rövid megjegyzés erejéig kitérnék egy, a regény kétváltozatúságát érintő érdekes szakmai paradoxonra, amivel egyben meg is indokolnám jelen dolgoztom címének áthúzott ’i’ betűjét. Az Apai örökség-elemzések rendszerint örömmel veszik, hogy a regénynek két változata is van, ennek ellenére feltett szándékuk az egyik változatot illegitimálni. A dolog megérne egy metaelemzést, mint ahogy valószínűleg az én szerény javaslatom is, amit csak itt lábjegyzetben vetnék fel: szerintem az lenne a legjobb megoldás, hogy – szerzői örökségként – a regény két változatát egy regényként fogadnánk el. Ennek megvalósíthatóságát kétféleképpen tartom lehetségesnek a gyakorlatban: 1. az osirises kiadáshoz hasonlóan az egyik szöveg teljes közlésével, hozzácsatolva a másik szöveg eltérő részeit. Egy bátrabb író-szerkesztő akár egyfajta elegyítéssel is megpróbálkozhatna – hiszen a kortárs olvasási stratégiák alkalmasak arra is, hogy egy művet két (vagy akár több) befejezéssel is értelmezni tudják. (Vö.: Latzkovits Miklós, Laboda, Budapest, Magvető, 2008.) 2. A második megoldásnak azt tartanám, ha párhuzamosan tenné egy leendő kiadó elérhetővé a két szöveget. Tükörszerűen, ilyesmi.
[6] Uo., 509.
[7] Uo., 486.
[8] Uo., 502.
[9] Paul de Man, Én (Pygmalion) = Az olvasás allegóriái, Budapest, Magvető, 2006, 188-219.
[10] Mikszáth Kálmán, A néhai bárány = Tót atyafiak – A jó palócok, Budapest, S. O. S. Diákkönyvtár, 1992, 97.
[11] Háy János, A Pityu bácsi fia = Élet és irodalom, 2002/35.
Bejegyzések

Az idézőjeleken innen

Hozzászólás most!

(The Antlers: Hospice)

 

Az internettel járó, elkerülhetetlen kulturális átrendeződés ezidáig legradikálisabban a könnyűzenei világban mutatkozott meg. Az irodalom még túlságosan kötődik a maga materiális médiumához, bár már van rá példa, hogy egy blogon futtatott dologból lett nagykiadós regény. A film viszont egyelőre csak anyagi veszteséget könyvelhetett el, mivel az internetes videómegosztókon közétett házivideók inkább a Lumiére-filmek vásári mutatvány-jellegét tükrözik, a homevideósok méliés-i útra lépése egyelőre várat magára.

 

Azonban a könnyűzene (értsd: zenélők és hallgatóik) – miközben a kiadók és a szerzői jogvédők több mint egy évtized alatt sem voltak képesek mit kezdeni az MP3-mal – pár év alatt berendezkedett az új médium adta lehetőségekre. A könnyűzenével foglalkozó blogok olyan sűrű hálót alkotnak, hogy szinte lehetetlen, hogy egy tényleg jelentős, zenemegosztóra kitett produkció ne akadjon fenn rajta. Korábban egy nulláról induló előadónak a kilátástalan koncertezés és a szintén kilátástalan kazettaküldözgetés voltak a megmutatkozási lehetőségei. Ma ez úgy néz ki ez, hogy adott egy húszas évei elején járó kaliforniai srác – nevezzük most Nathan Williamsnek – aki miután összehallgatott mindenféle zenét, megalakítja a Wavves nevű egyelőre egyszemélyes zenekarát, és elkezdi feltöltögetni a világhálóra a fülsértő zajba csavart, eszményi (milyen jó szó ez ide!) beach-punk nótáit. A blogszférában aztán begyullad a gyújtózsinór, hamarosan jön az első album (2008 októbere) valami nevenincs kiadónál, majd rá négy hónapra (!) a második is megjelenik egy nagyobbacska terjesztőnél. Közben a turné is elindul, egy sebtében szerzett dobossal kéttagú zenekarként eljutnak Bécsig. Végül, 2009 májusában, nyolc hónappal az első lemez után jön az összeomlás: a finoman szólva jó nevű barcelonai Primavera fesztiválon a teljesen szétcsúszott, játszani képtelen Nathan összeveszik a közönséggel és a zenekar másik felével. (A hírek szerint Nathan azóta túl van egy elvonón, valamint egy gördeszka-baleseten is és már új dobossal szöszöl az új dalain.) Az alábbi kis anekdota jól példázza a világháló és a ráépülő bloghálózatok (demokratikus!) hatóerejét. Igazából itt dől el minden, ez az első befogadóréteg tulajdonképpen már kódolja a szaklapok kritikáit is. Most pedig térjünk rá egy másik hasonlóan induló történetre, amelynek a hőse egy bizonyos Peter Silberman, aki azért megy – a lassan már szimbolikussá váló – Brooklynba, hogy Zenész legyen. Itt ír egy rövidke, álmos, enyhén folkos poplemezt, természetesen hálószobában, majd’ szálgitárral. Másra nem is, arra mindenesetre elég volt az első műsor, meggyőzze Michael Lernert és Darby Ciccit, hogy csatlakozzanak hozzá. Már együtt, Antlers néven adnak ki két minialbumot 2008-ban. A Cold War és a New York Hospital című korongok afféle előtanulmányok az elkövetkező nagy műhöz, a három tag egymásra hangolódásának dokumentumai. 2009 márciusában aztán megjelenik, az akkor még nem is igazán várt Hospice, ami beindította a láncreakciót a blogokon, de annyira, hogy augusztusban egy nagyobb kiadó újrakeverve kiadta újra a Hospice-t, majd októberben Európában is megjelent a lemez.

 

Ha könnyűzenében lehet modernről beszélni, akkor a posztmodernje bizonyos értelemben a Nirvana utáni időszakra tehető. A Nirvana volt az első zenekar, amelyik tulajdonképpen nem talált fel semmi újat, hanem a mindenféle obskúrus zenekarokban roppant jártas Kurt Cobain összeollózott egy csomó mindent: egy Black Sabbathos riff, utána meg egy Vaselines-szerű popverze, refrén alá vissza a riff, majd egy kamu-Sonic Youthosan elsikált ’szóló’ és kész a szám. Másrészt a Nirvana volt az utolsó zenekar, amelyik úgy isten igazából – úgy ’modernesen’ – komolyan vehette magát. A Nirvanát követő poppunk hullám legfeljebb a komolytalanságában volt komoly, a Radiohead már túl okos volt (Anyone Can Play Guitar) hogy ne legyen ironikus, az épp a 60-as/70-es évek garázsrockjában utazó Primal Scream pedig azzal, hogy kiadott egy acid house hatású lemezt, tényleg lezárt minden visszavezető utat. (A My Bloody Valentine például egy dalt nem adott ki azóta, hiába költött el Kevin Shields milliókat stúdiózásra, és sodort ezzel csődszélére kiadókat. Narratívám szempontjából kiengesztelő lehet Shields számára, hogy később őt hívták meg gitározni, vagy inkább gerjeszteni azt a Primal Scream speedes lemezére.) Az általános jellegűvé lett cinikusság mellett azonban valahogy megmaradt az igény a ’komoly’ hangvételű produkciókra is. Ilyen a szaksajtó Jolly Jokere erre a kérdésre, a kanadai Arcade Fire Funeral című lemeze 2004-ből.

 

 

A lemezcím, bár nem témamegjelölő – a fáma szerint azért lett ’Temetés’ a lemez címe, mert több rokonuk is meghalt a lemezfelvételek alatt – valahogy mégiscsak úgy hat az egész, mint egy végigénekelt halotti tor. A gyermeki naivitás és valamiféle szürreália közt mozgó dalok („ások egy alagutat a hóban, ablakomtól ablakodig”, „a szomszédok a rendőrszirénára táncoltak” stb.) valami egész idegen tapasztalatot vezettek be a popzenébe, vagy hoztak vissza inkább valahonnan a popzene előttről. Talán e lemez felől közelíthető meg legjobban az Antlers új lemeze. A Hospice a Funeralhoz hasonlóan komoly, „iróniamentes” lemez egy csontrákos lány elvesztéséről. A nyitó instrumentális Prologue és a záró Epilogue közti nyolc számban betekintést kapunk az elbeszélő és haldokló szerelme világába. Kegyetlen őszinteséggel tárja fel a lírai én egymásrautaltságuk viszontagságait, reflektálva korábbi vitáikra is. A Funeral naivitása helyett Silberman a Sylvia Plath-féle vallomásosság felől közelíti meg témáját. Az első dolog, ami eszembe jut a lemezről, az a hihetetlen jó arányérzék, mind dalszövegben mind zenében. A lemez prológustól epilógusig, az első találkozástól a temetésig tart, egységes narratíva mégsem rajzolódik ki a dalszövegek egymásutániságában, inkább tablószerűen közvetítenek, a koherenciát első sorban maga a zene biztosítja. A zene, ami rengeteget változott Silberman előző lemeze óta, a korábban az alaphangot megadó akusztikus gitár helyett, itt a témához jobban illő, finoman folydogáló szintetizátor és az ezt kísérő posztrockos, zajos gitártémák dominálnak. A korábbi egyhangúságot nem túl frivol változatosság váltotta fel, aminek legjobb bizonyítéka a New York Hospitalon már feltűnő, akkor még eléggé színtelen Sylvia, itt már egy erőteljes, nagyívű, a végén trombitamotívumban megnyugvó dal, a lemez első tetőpontja. A másik két húzódal, az elbeszélő elképzelt huszonegyedik szülinapját elmesélő, folkos refrénnel megfejelt Bear („pezsgőt ittunk (habár, te nem szoktál)”) és a bendzsós, lassan építkező Two. Ez a két dal amúgy a lemez két legoldottabb momentuma is egyben, nem véletlen, hogy ezeket választották kislemeznek is. http://www.youtube.com/watch?v=ZsXKa97J6pM Bármennyire is jó dalok a Bear és a Two, a lemez ereje mégiscsak egységében rejlik, a remekül elhelyezett betétek: zúgó elektronikus effektek, trombitás és akusztikus gitáros részek lassan összeállnak egésszé, közben a lány is elénekli a maga két sorát az egyik dalban (Thirteen). A merészebbre rajzolt vonalak ellenére megmarad valami az előző lemez hálószobai intim jellegéből, de most úgy, hogy épphogy csak nem feszíti szét a lemez a négy falat. Szűkre szabott, hermetikus elzárt és feszült világ rajzolódik ki a fiú és a lány hős között a Hospice hallgatása közben („two people living in one small room”), sőt, még az elképzelt születésnapra sem jönnek el a barátok („None of our friends will come, they dodge our calls…”). Az, hogy mennyire idegenül mozog a zenekar nagyobb tereken, jól látható a zenekar különdöző youtube-videóin, ha viszont kisebb klubban játszanak, akkor rögtön koncentrálódik a feszültség és akkor tényleg tudnak élni a dalaik. És végül a slusszpoén: A Hospice története fikció (igen, a szülinapé pedig fikció a fikcióban). Peter Silberman nem gyászol, ő csak egy huszonhárom éves hiperérzékeny srác, aki képes megfogni úgy egy ilyen kényes témát, hogy az nem válik se giccsessé, se üresen patetikussá. És ez hihetetlen nagy erény egy olyan világban, ahol már az idézőjelet is idézőjelbe kell tenni, hogy jelezzük a reflektáltságot.

 

Bejegyzések

Morris Methales szabadsága

Hozzászólás most!

 

Megrövidített nyugdíjak, lezuhant repülők, monszun a Kárpát-medencében. 2009 van drága olvasóm, július, én, itt, írom életem regényét, írom Morris Methalest, te pedig olvasod a diákhitelből vett monitorodon, az ÚjNautilus vagy valamely jóízlésű irodalmi folyóirat on-line kiadásában, mert Morris nem hisz a nyomtatott szövegben: életem regényét nem öntöd le kávéval, nem eszel felette morzsahullajtó zsemlét, nem firkálsz a margóra illékony gondolatokat. Csillog a regényfejezet a monitorodon, amit leönthetsz kávéval – akkor rád sötétség borul – viszont az írás tovább csillámlik az egy igaz helyen. Ott ahová nem járnak buszok, se hajók. Addig nyújtozkodik az ember amíg ér, a csillagoknál viszont távolabbra nem meresztjük tekintetünket. Oda plakátokat ragasztunk, hogy ne lássuk mögötte a birodalmi jelképeket, csak a Csodaszarvast, ahogy bírkózik a Göncöllel. Odakinn szellemgárda vonul kettes sorban. Mifene? Húnyd be a szemed drága, képzeld el, hogy talán megkérem kezed, mégha kicsit buzisnak is tűnik adott esetben – úgyis csak átverlek. Számoljunk tízig, és mire kinyitod a szemed Magyarországon leszünk. Tíz, kilenc, nyolc – már egyre lassabban lélegzel – hét, hat, öt – már nem gondolsz semmire – négy, három – már felkészültél erre, ugyanmár!, arra az országra – kettő és egy. Nem költőnek, te mindennek jöttél. Te! Te, grammatikai alany, puszta névmás, ne légy ilyen üres, legyen arcod, olvasó, hogy el tudjalak képzelni, hogy ha hozzádszólok, ne pattanjanak le a betűk a képernyőről. Légy cigány, bundesliga-frizurával, a neved pedig legyen Billie Jean, az áldott, jó Michael Jackson egy régi, frankó slágere után. Na, milyen? Míg megbarátkozol ezzel a – valljuk be – nem épp álomszituval, közlök még egy újabb rossz hírt, mint ígértem, mire kinyitod a szemed, Magyarországon leszünk. Igen, te ott is vagy, nézz körül, milyen könyvek vannak a polcaidon, lapozz csak bele bármelyikbe, egyiket se érted – magyarul vannak. Te Magyarországon vagy, de engem nem látsz, csak ezt a szöveget olvasod – egy másik dimenzióban, ott ahol e lángoktól ölelt ország, mint kötél szorul a nyakadra. Mégis, ha hóhérod leoldaná ezt a kötelet, te holtan zuhannál össze. Irtózatos madár-szív lüktet és én szabadságon vagyok. Nem, ez így nem igaz. Küldetésem van. Olyan nincs, hogy Morris Methales szabadságon van, mert Morris Methales szabad. És csak ő, senki más, ezért mondják, hogy nincs szabadság, pedig dehogyisnem, csak elgondolhatatlanul, mint elefánt a porcelánmolekulában, mint a birodalom lelkiismeretének érzéketlensége – talán ez Morris Methales szabadsága? Vagy az elefántté. De hagyjuk. Most őszinte leszek, mikor te, Billie Jean, „ezt” olvasod, én Japánban vagyok. A küldetésem az volt, hogy kiderítsem honnan ered ez a széporcájú, baljós nép, amely Magyarországon él ezeregyszáz éve. De miért épp Japán, vakarod a fejed. Erre én most csak annyit mondok, hogy most még nem óhajtok válaszolni. Ülsz a szobádban, cigány vagy, bundesliga frizurád van, körülötted van talán pár könyv valami érthetetlen nyelven. A szobádon átszalad az ősz, te összehúzod melegítőfelsődet, és a szobádon átszalad az ősz. Az előszobában hat-nyolc gyerek: füstösek, furcsák, búsak, bíborak. Augusztusban már csak kettőre jön segílyke! Félhomály van, csak a márciusi segélyből vett monitor világít. (diákhitel, hjaj, ugyan már, tudjuk, tudjuk…) Mítoszok születnek csak ilyen párás csöndben. A gyerekek ölelik egymást. Egyik sem a tiéd, nem tudod miért vagy itt. Szűz vagy… – igen, még ez is. Megváltógyanús helyzet, ugye, érzed már? Kinn a konyhában pedig az ősanya szoptatja a sokadik csecsemőt. A roppant emlők mögül egy fekete szempár fordul feléd. Árvaházak álma, alvajárok gyöngye… Na, most menj vissza szobádba – vond meg a kevés fényt ettől a készülő világtól. Tej forr a villanyrezsón – ez fontos. Neked is küldetésed van, húzd ravaszra keskeny szemöldököd és találd ki, hogy teszed ezeket a cigány cigányokat a magyar cigányok hasznos kisebbségévé, hogy rakod össze ezt az örökké széthulló kirakót, hogy ne folyjék szerte-széjjel ez a tíz-tizenötmillió kis-Magyarország a Jóisten markában. Nem lesz oly könnyű dolgod, mint nekem, aki a magyar magyarok őseinek őseit kutatva beutaztam széles Ázsiát. Persze nem találtam semmit, hiába feküdtem össze mindenféle fehérnéppel, thaiföldi tiniprostival, kínai rízsszedő anyókával, aids-es bombai-i titkárnővel, perzsa színésznővel, japán mangafigurákkal – nyaltam, csókoltam testüket, de nem leltem sehol azt a ízvilágot, – mert gasztronómia ez, legalább részben – ami összekötötte Zrínyi Ilonát Morvai Krisztinával. Egyszer aztán beleuntam ebbe az eszetlenségbe. És inkább indiai gettókban fociztam helyi suhancokkal, híres emberek képeire maszturbáltam

és öreg néniket kísérgettem át pekingi, kalkuttai és oszakai zebrák rövidke zöldjei alatt. Majd ebbe is beleunva, inkább mégiscsak folytattam munkámat. Neked más út rendeltettet, szűzen fogsz meghalni, mint Ő. Neked nem kell gyereket nemzeni, azok maguktól készülnek a meleg cukros tej illatából és a csillagok állásából. Annyi nem-e-világi képesség, mire csak ingerülten lehet reagálni, a hozzáférhetetlenség erotikáját csak kiközösíteni lehet. Kirekeszteni a csillagok utáni plakátok mögötti térbe, hova nem lát bámész tekintet, ahol sátorvárosokban a monitornál is igazabb valóság lángja mellett dörzsölik kezeikez ezek a lények, akiknek csak száz ezer forint havonta, óh, egy párizsi hétvége ára. És te töprengsz, minden hajlamod ellenére, csak figyeled ezeket az értelmetlen sorokat a monitorodon, milyen veszett nyelv ez, istenkém? – sóhajtozol, visszagörgetsz a képhez, magadhoz nyúlsz – hátha ez segít, utána talán tisztábban látsz, pedig nem, neked a sorok közti beláthatatlan űr marad, nem osztályrészül, hanem jobbhíján, ez kísér el egészen a sírodig. Ez kéne neked, egy fehér nő, akit meghódíthatsz, mert ha a magafajával keveredik az ember, az valamennyire még tán buziság is – okosítasz. A tökéletes más, ez az! Széttépni a ruháit, semmibevenni a helyzeti hátrányod, miszlikbe a kibaszott Gucci fátylat. Kizipzározod az eurosportos melegítőd, hogy lássa, hódítás lesz itt. Ez nem egy randevú, ez örökre szól. Emlékezz a halálra – mondom én, de te nem figyelsz. Egy új faj, igen – ez az Morris, mondod, de én se figyelek rád. Más dimenzióban vagy – én szóltam. Pont mikor másodszor is visszagörgetsz a képhez, már Vereckénél vagyok. Falja a Mustang az aszfaltot. Csak ne lenne szőrös, fut át a tudatalattidon. Nemsokára benyitok a házatokba, a madame sorbaállítja lányait, a legkisebb kilenc hónapos, a második tizennyolc hónapos és így tovább, egészen a huszonegyedikig, aki száznyolcvankilenc hónapos, azaz, segítek Billie Jean: tizenöt esztendős. Őt kérem – mert mégiscsak Ember vagyok. Ember és szabad. Hát útnak eredek a fahéjszín bőr mögé, és a tekergőző érszalagok nyomába szegődök: atomkatasztrófa Észak-Koreában. Van bennem felelősség, ezért a csupasz puncijára élvezek, nem bele. Majd a madame csillámport hínt magjaimra, tejjel kínál. Ez a szépség. Az elszalasztott lehetőségek embereninneni romantikája. A spanyolfal mögött a többi húsz lány lélegzetvisszafojtva vár. Na, Billie Jean, ki mersz jönni, végrehajtottad a küldetésed, kitaláltál valamit? Nem. Gyenge vagy! Csak bámulod ezeket a számodra érthetetlen sorokat, és átremeg tudatalattidon az íráskényszer. De nekem elfogy a türelmem: elveszem a neved, a fajod, a kibaszott bundesliga-frizurád, az egész pereputtyod. Te! Te! Te, üres névmás! Nézz ki az ablakodon!

 

Tériszony.

Bejegyzések

Morris Methales szerelme

Hozzászólás most!

Rajt volt már a halál szaga. És én hogy utálom ezt a szagot. Baloldalról egy kamasz karolt belé és vezette át a zebrán a kabrió Mercedesek és zümmögő olasz robogók cirkuszában. De vidám ma mindenki! Szaporán veszi a levegőt, száz méter már megvan, még nyolcvannyolc, azaz pont annyi méter van hátra, ahány év mögötte. Megszületett Szegeden császármetszéssel, óvódában megharapta a Lacika pöcsét, vérzett neki, sírt, szülei ágyában vesztette el a szüzességét, ahol fogant, összevérezte, mint amikor fogant. A második világháborúban nem engedett be egy zsidó fiút az Andrássy utcai lakásába, a zsidót agyonlőtték, ő ezt nem tudta, de egy zsidónak szült egy kislányt. Cserébe? Helyette? Nem. Nem. Negyvennyolc évesen elvált, ötvanhat évesen volt utoljára férfival, lányával a rendszerváltás óta nem beszélt és most itt van, egy kamasz vezeti át a zebrán, kezében szatyor, abban virág: rózsa és krizantém, ez egy ilyen történet, 2009-ben, Komáromban. A kamasz átkíséri a sikátoron is, ahol csak egy nyikkanás – na mi van mama!? – tizenhárom méterre a hentestől. Péntek tizenhárom van, reggel fél nyolc. A sikátorból csak a kamasz jön ki, rózsával a kalapján. Az utcán divatos diáklányok mászkálnak, csinosak, telefonálnak. Nekem az a fekete kékszemű kéne, az a miniszoknyás. De lennék a dzsekszonja!

A kamasz neve Józsi, egy tizenhat éves rák, ki lehet számolni, apja elhagyta őt, nőt akar. Horoszkópja szerint ez ma meg is lesz. Munkahelyen, – úgy értsd Józsi, hogy iskolában – viszont szerencsétlen lesz ez a péntek, de ez kit érdekel, ki a faszt 2009 márciusában? Amikor az öreg megkérte, hogy segítse át, akkor megijedt. Ez lenne az?!?! Olyan nincs, az nem lehet!!! A matek karó után viszont már olyan magabiztosan ment oda Fannihoz, ahogy csak Schumacher ment a szpá frankosam(p)-i ringen fénykorában. Délután gyere velem sétálni, talán át is ugorhatnánk szlovákba. Na? És Fanni belement. De miért?

Azért mert Fanni tizenhat és kos. Ránézésre, mint egy Nyeste-hős. A horoszkóp ma először igért neki fiút, mióta Mikit elvitte a gyivi. Azóta dolgoznia kell. Keményen. Ő nem Mikit várta azóta, hanem a megfelelő időpontot, amióta elvitték azt, azóta minden padban Józsi könyököl számára. És pont ma elé áll: Délután gyere velem sétálni, talán át is ugorhatnánk szlovákba. Pont amikor a horoszkóp is. És hiába háromszáz az Euró. Amikor a napi kajára alig telt.

Mennek át a hídon, át Komárnóba, Fanni vadító, Józsit meg ismerjük. Fanni belekarol (Fiatalember, kérem!), Józsi megijed, de hagyja. Ma meglesz végre! Amióta nem jár pszichológushoz, azóta csak erre gondol: nő kell! Csillámló házfalak, fénytörés az országhatáron. Ki itt Zsolt volt, ott Slota. És ível a híd, ahogy a nap hullik át felvidékre, majd megáll pozsony felett, ahol délután háromkor – Krisztus halála perce ez – iszom a kávémat, cukor nélkül, sárga Camellel. Még egy tárgyalás, a köcsög szlovákokkel még megetetem a tervem, aztán enyém a világ, meg a Gyulának meglehet az fehéringes rihe. Pszichológus, hja! Na még egy cigi, mert tényleg aggódom a hazámért. Slukkolok, a Józsi, meg letér a hídról, balra ahol kis park, aztán sétálóutca, majd egyre kisebb utcák, azon is átmennek, ahol az az aljas lángosozó van, ahova Menz meg Fürth se mertek bemenni pár éve, oda most ők se, és csak jönnek az egyre szűkebb utcák, ahogy karol belé Fanni, a Miklósé, aki most is dolgozik. Az utcák úgy szűkölnek, mint valami kibaszott Kafka-regényben. És Józsi elcseszi!!! Eszébe jut a lány reggelről, a fekete kék szemű, akit én néztem ki magamnak. Fanni már majdnem egy bogár az oldalán, nem is Medúza – ez megcsókol, bassza meg – gondolja, majd ököllel arconüti. És újra bogár! Mellédobja a kokárdát és itthagyja ezt a kafkai szart. Aztán egyre csak nyílnak az utcák, már majd nem mennyország, és jön a fekete kék szemű – ezt képzeli a köcsög, csak a teste kell neki. A nyaka vonala, amit én néztem ki magamnak, hajlik, becsavar, mint egy húsdaráló, és csak szerelem marad meg valami nem-lét, pedig épp hogy átment melletted az utcán és azt mondta a telefonba, édes vagy. Én meg fáradt vagyok, nyomom a gázt a Mustangban. Van egyénisége a verdának, ezt be kell törni, mint egy lovat, kurva fáradt vagyok mondom még egyszer, annyira, hogy már a kocsi visz engem a fasz tudja, hova haza. Szeretném, ha a kékszemű mellettem ülne, de nem bírom ideképzelni úgy, hogy az a köcsög Józsi is rá gondol. Meg kellett volna basznia Fannit, de elkúrta. Egy peronon majd bevárom.

Éjjel bárányfelhők haladnak el a Kárpát-medence fölött.