–- Reviczky Gyula Apai örökség című regénye(i) –
Reviczky Gyula a magyar irodalmi kánonban, ha periférikus pozícióban is, de jelen van. Kronologikus áttekintésekben Komjáthy Jenő „szomszédjaként”, és Ady Endre (egyik) előzményeként szokás megemlíteni. Ez (utóbbi) lehet annak az oka, hogy a középiskolás tankönyvek csak verseit tárgyalják, valamint Szerb Antal sem említi meg irodalomtörténetében az Apai örökséget és Reviczky másik kisregényét, a Selyembogarat sem.[1]
Mai szemmel nézve viszont egyre inkább úgy tűnik, hogy a Reviczky-ouevre kiemelkedő darabja az Apai örökség, és nem a versek. Ezt támaszthatja alá, az Osiris diákkönyvtár sorozatában megjelenő Reveczky-kötet, ahol az Apai örökség szerepel a kötet elején, és csak utána következnek a lírai művek.
Reviczky (tartalmilag) meglehetősen homogén életművet hagyott maga után. Az életrajz, a két hasonló felépítésű verseskötet (Ifjúságom, Magány) és az Apai örökség két változata megannyi átjárási és összehasonlítási lehetőséget biztosítnak mediális szempontból. A már említett osirises Reviczky-kötet szakítva a hagyománnyal és ellentmondva az „utolsó kéz” elvének az 1887-es végleges verzió helyett, az addig szinte elérhetetlen 1884-es változatot közli. Császtvay Tünde indoklása szerint a korábbi, egyötöddel hosszabb verzió, azzal, hogy tartalmazza a második verzióból feltehetőleg kritikusi vélemények miatt törölt részeket, árnyaltabb képet ad a főhősről. Az egyetlen – a főhős anyjáról szóló – bővítést és a regény 1887-es zárlatát Császtvay a szerkesztői utószavában közli.[2]
A második változat előszavában Reviczky nem reflektál a legfontosabb, a regény lezárását érintő változtatásra:[3] az első verzió Tibor öngyilkosságával zárul, a második nyitva hagyja a befejezést. Kunkli Enikő mutatott rá, hogy az első változat befejezését nem érte anno kritika, az öngyilkosság elmaradását pedig következetlenségként értelmezték.[4] Kunkli, az említett osirises kiadás előtt egy évvel, az Irodalomtörténetben publikált Reviczky-tanulmányában ennek változtatásnak a megindokolására vállalkozott és – véleményem szerint – meggyőzően érvelt a második, mint következetesebb változat mellett. Kunkli alapos elemzés alá veti a főhős, Fejérházy Tibor, a főhős kitartó barátja, Burda Tódor és az elbeszélő elbeszélései folyamán képződő identitásokat. Elemzése szerint, az első változat elbeszélője Tibor (következetes) öngyilkosságán keresztül Tódornak igazat adva, vele megegyező véleményre helyezkedik, ezzel didaktikussá téve a művet. A második változatban ezzel szemben az elbeszélő narratív identitása Tódor megkonstruálódó és Tibor megkonstruálhatatlan önelbeszélése/identitása közötti mozgás (játék) eredménye. Így a narratív identitás egyszerre jeleníti meg a két szereplő önelbeszélését/ön-el-nem-beszélését, ugyanakkor reflektál Tódor önelbeszélésének ingatagságára, ezzel enyhíti a kontrasztot Tibor és Tódor önelbeszélései közt.[5]
Kunkli következtetése szerint, a változtatás nem visszakanyarodás Jókaihoz, mint ahogy azt Szilágyi értelmezte, hanem a Jókai nevével jelölhető irodalmi hagyomány folytatása.[6] Azzal, hogy Fejérházy egy korábbi (nemesi) világrendből kiszakadva, kódváltásra való képtelensége mellett kutatja önelbeszélésének lehetőségeit – Kunkli szerint – gyengíti a turgunyevi „fölösleges emberrel” kimutatható párhuzamokat.[7] Emellett rámutat Szilágyi azon meglátására, hogy a második változat azzal, hogy nem mutat be teljes életutat, eltávolodik a Bildungsroman műfaji hagyományától.[8]
Bár Kunkli tanulmánya teljesíti, amire vállalkozott, közel sem zárja le a kérdést. Amikor Kunlki Tibor egy (számára) letűnt korhoz kapcsolódó ugyanazosságát imaginárius jelenbeli totális önmagaságként értelmezi, nem számol (érdemben) azokkal a szöveghelyekkel, ahol Tibor egy Rousseau-i társadalomnélküliségről álmodozik. (pl. „világból kirohanni (…) {oda} ahol nincsenek emberek, ahol nincs etikett” <70.>) Talán érdemes lenne összeolvasni a művet de Man Narcisse és Pygmalion elemzéseivel.[9] (Sejtésem szerint főleg Tibor és Ágnes kapcsolatában lehetne termékeny egy ilyesmi elemzés.) Ha jól értem de Man ezen Rousseau-elemzéseit a nyelv társadalomelőttiségére alapozza, ezzel a Kunkli által felhasznált ricoeuri origó helyett talán egy másik kiindulópont lehetne de Man írása. Erre jelen dolgozat keretein belül sajnos se idő, se tér nincsen, ezért dolgozatom hátralévő részében egy másik a regény olvasása közbeni impressziómnak járnék utána.
Kunkli szándékosan egy leegyszerűsített séma (Tibor – Tódor – elbeszélő) szerint vizsgálta a regényt, arra azonban nem volt szükséges reflektálnia, hogy az elbeszélő identitása/önelbeszélése sokkal bonyolultabban konstruálódik. A regény (a korábbi változata is) számtalan helyen tartalmaz függő idézeteket, amelyek alkalmanként megfejthetetlen játékba húzzák bele az olvasót. A függőidézetek és a nagyszámú (főként Tibor önelbeszéléséből származó) irodalmi allúzió között egy az én meglátásom (vagy megérzésem) szerint egy új elbeszélői pozíció van kialakulóban, ami talán „modernebb” is a Jókai-formulánál.
A Mikszáthnál dominánssá váló szabad függőbeszéd, mint a rögtön citált részlet is mutatja, csak egy szólamot olvaszt magába, amelyet egyfajta „közvélekedésként” szokás értelmezni:
„Megnépesült a part, s itt-ott megvillant egy-egy ásó vagy kapa. Az öreg Sós Pál még csáklyát is hozott. A gazdák barázdákban eresztették le a folyóba az esővizet. Csak aztán vissza ne térjen többedmagával!”[10] (kiemelés tőlem – Ádám)
Reviczky kisregénye Mikszáthnak a sikert meghozó 1881-es és 1882-es kötetei után egy-két évvel egy sokkal összetettebb elbeszélői szólamot mutat. A (néha zárójellel elkülönített) függőidézetek hol beazonosíthatóan, hol beazonosíthatatlanul vezetnek be egy-egy új nézőpontot a narratívába. Az alábbi példában, amit szándékosan nem lőttem el a de Man-elemzéssel való esetleges párhuzamba állításkor – ide tartogattam – nem igazán lehet eldönteni, hogy Tibor „vademberként” történő megnevezését kinek köszönhette:
„Este beszéd közben fölemlítette Tódor, hogy Ágnes reggel elutazik, s hogy nagyon szeretett volna a vademberrel (így nevezte Tibort) találkozni.
A vadember nem válaszolt. Visszavonult szobájába…” (111.)
Az Ágnestől, vagy esetleg Tódortól származó megnevezést („vadember”) az elbeszélő rögtön beépíti az elbeszélői szólamába.
A következő példában az apa szólamát veszi át az elbeszélő:
„Mikor Vilmuska kiment, Fejérházy átszellemült tekintettel fordult Tibor felé, s így szólt hozzá:
– Szeresd ám! Az egy kincs, egy drágagyöngy! Mondom, szeresd őt!
A drágagyöngy ismét belépett. (…) A drágagyöngy saját kis kövér kezeivel előhúzta a szoba sarkába letett csomagot…” (17.)
A zárójeles beékelések az elbeszélői szólam összetettsége mellett és sokszor az által a regény sajátos humorának a hordozói is. Az alábbi esetben az elbeszélő ahelyett, hogy átvenné az „új anya”, Vilma kifejezését, eufemisztikusan reflektál rá:
„Sokszor célzásokat tett férje előtt, hogy kár volt így elpazarolni nyolcezer forintot néhány hónap alatt. Ő ugyan nem sokat élvezett belőle. Az a néhány rongy! (Selyemruháit értette.) No bizony!” (24.)
A fenti esetekben, véleményem szerint, a játékosság és a humor előnybe kerül a narratív identitás következetességével szemben. Úgy érzem, pont ez – hogy összetett függőbeszéd-rendszere közelebb áll a háy-i sémához, mint a mikszáthihoz – teszi ma is élvezetes olvasmánnyá az Apai örökséget. Ez a narrációtechnika ugyanis rokon vonásokat mutat Háy János novellisztikájával. Háy A Pityu bácsi fia című művének novella változatában hasonlóan jár el.[11] A novellában látszólag a főszereplő (fiú) nézőpontján keresztül értesülünk a történetről, egyes szöveghelyeken azonban elbizonytalanodik az elbeszélői szólam látszólagos homogenitása. A főszereplő apját következetesen „fateromnak” szólítja, csak a novella fele táján értesülünk a következőről:
„És te mi leszel? – kérdezte a Pityu bácsi, és a szavak közben olyan barátian dirr-durr: megverdeste a vállam, ami azt jelentette, hogy nagyon szeret engem a Pityu bácsi, és a haverjának tart, mert itt, Pesten nem úgy vannak a fölnőttek meg a gyerekek, hogy magázódnak például, csak mint a haverok: szia öreg – ezt mondják egymásnak, ha találkoznak, meg helló fater, ilyeneket, nem hogy édesapám.” (a kiemelés tőlem – Ádám)
Reviczky elbeszélője a szereplők egyéni szólamának beépítésével, csak ironizált azokon, Háynál azonban már nagyobb a tét, az ő elbeszélője az bizalmas „édesapám” megnevezés helyett a távolságtartóbb „fateromat” használja, ezzel eltávolodik az apai örökségtől, megtéve azt a lépést (és kódváltást), amire Reviczky hőse a kisregény egyik változatában sem volt képes. Ennek a szólamokat összefonogató narrációtechnikának ragyogó példája a Háy-novella zárójelenete. Ezzel zárom dolgozatomat:
„Lassan jutott egyik helyről a másikra. Volt tíz perc, mire abba a végébe keveredett, ahonnét a nagyapám a szénát szokta hurcolni. Először olyan volt, mint mindenütt, talán egy kicsit jobban rugózott. A harmadiknál csusszant meg az eresz, aztán hirtelen szakadt le a kazal oldalán, a Pityu bácsi fia homlokkal követte lefelé, még nevetett, hogy milyen jól megcsúszik az egész, milyen finoman siklik, mint egy szánkó, amikor aztán a szénahúzó villa egyik csáklyája elkapta a bal szemét, és a szemüregen át beleszaladt az agyába – mondták később az anyjának, a középső csak kicsit fúródott a homlokcsontba, s a szélső nem is sértette komolyan, alig karcolta a bőrt.”
[5] Kunkli Enikő, A szereplő jelleme az elbeszélés sorsa – Narratívaképződés és értelmezésbeli következményei Reviczky Apai örökségében, Irodalmotörténet, 2004, 485-510. Egy rövid megjegyzés erejéig kitérnék egy, a regény kétváltozatúságát érintő érdekes szakmai paradoxonra, amivel egyben meg is indokolnám jelen dolgoztom címének áthúzott ’i’ betűjét. Az Apai örökség-elemzések rendszerint örömmel veszik, hogy a regénynek két változata is van, ennek ellenére feltett szándékuk az egyik változatot illegitimálni. A dolog megérne egy metaelemzést, mint ahogy valószínűleg az én szerény javaslatom is, amit csak itt lábjegyzetben vetnék fel: szerintem az lenne a legjobb megoldás, hogy – szerzői örökségként – a regény két változatát egy regényként fogadnánk el. Ennek megvalósíthatóságát kétféleképpen tartom lehetségesnek a gyakorlatban: 1. az osirises kiadáshoz hasonlóan az egyik szöveg teljes közlésével, hozzácsatolva a másik szöveg eltérő részeit. Egy bátrabb író-szerkesztő akár egyfajta elegyítéssel is megpróbálkozhatna – hiszen a kortárs olvasási stratégiák alkalmasak arra is, hogy egy művet két (vagy akár több) befejezéssel is értelmezni tudják. (Vö.: Latzkovits Miklós, Laboda, Budapest, Magvető, 2008.) 2. A második megoldásnak azt tartanám, ha párhuzamosan tenné egy leendő kiadó elérhetővé a két szöveget. Tükörszerűen, ilyesmi.