Bánki Éva összes bejegyzése

Bánki Éva (1966, Nagykanizsa--). Író, irodalomtörténész. Kreatív írást és világirodalmat tanít a Károli Bölcsészkarán. Könyvei: Esőváros (2004, Magvető), Aranyhímzés (2005, Magvető), Magyar Dekameron (2007, Magvető), A bűn nyelvét megtanulni, tanulmányok (2014, Napkút), Fordított idő (2015, Jelenkor), Elsodort idő (2017, Jelenkor), Összetört idő (2019, Jelenkor), a Telihold Velencében (2020, Jelenkor) c. esszékötete Szépíró-díjas lett. Versei Át (2022, Napút) címmel jelentek meg. Térey-ösztöndíjas, jelenleg Budapesten él.
Bejegyzések

Romok királynői. Pethes Mária legújabb verseskötetéről

Hozzászólás most!

Különös műfajú verseskötetet tart kezében az olvasó. Talán nem tévedünk nagyot, ha a Romok királynőit, Pethes Mária szokatlan, drámai és epikus elemeket is variáló verseskötetét női monológok tablójának tekintjük: különböző helyzetű nők vallanak párkapcsolati tragédiáikról, szerelmi csalódásaikról, a másikhoz való viszonyukról.

A szerelem szóval amúgy nagy bajban vagyunk, hiszen manapság az embereknek identitásaik, esetleg traumáik, függőségeik vannak – a szerelem egy igen divatjamúlt érzemény. A verseskötetben megidézett nők kalandjait, sorsfordító eseményeit mégsem titulálhatjuk egyszerűen „pasizós történeteknek”, bár persze nem kevés szociografikusan pontosan felvázolt vagy fekete humorral előadott, groteszk történetről is olvashatunk. Minden nőszereplő (hősnő?), a romantikusak és a kevésbé romantikusak is a lényét kiteljesítő lelki felszabadulásról ábrándozik – mintha egyikük sem lehetne szabad és teljes a másikra való rátalálás öröme és boldogsága nélkül. A szerelem újra és újra „visszabeszéli magát a női szereplőkbe, még akkor is, ha „nem tudom, mit kerestem / mindent jelentő szívedben / a semmi közepén”.  (Szandráért – a semmi közepén)

Mit jelent a rom a kötet címében? Az elhasznált testeket, a tönkrement, sokszor be nem teljesült szerelmeket, a boldogság kínzó hiányát (a boldogságét, ami nélkül nem lehetnek épek a női beszélők)? És kik ezek a rom-nők? Akik mégiscsak királynők, noha csak egy rommező vagy a romlás (szerelem?) fölött uralkodnak? A változatos nevek és vallomások mintha valami univerzális nő sorsot sugallnának, de erről szó nincs, a kötetben tükröződő élményanyag többnyire csak a középkorú (vagy annál valamivel idősebb), középosztálybeli nők csalódásait öleli fel. De így sem panaszkodhatunk: annyi hangot, tapasztalatot, életérzést ismerhetünk meg, mely már-már epikus gyönyörűséget okoz. Kevés ennyire vállaltan többszólamú lírai kötet született a magyar irodalomban, mint Pethes Mária verseskötete. És nagyon különös demokratikus üzenete is van a címnek: csak a sors, a közös női sors, a romlás vállalása révén lehetsz királynő.

És milyenek a férfiak, akik fel-felbukkannak (majd el-el-tünedeznek) Helga, Tünde, Fatima, Ildikó, Jázmin és a többiek vallomásaiban? Ők is nagyon sokfélék: kavarnak, szörnyet halnak, megcsalnak, hazudoznak, fészbúkoznak, vadásznak, bántalmaznak, kereket oldanak (az egyik legremekebb versben a hazugságtól „összemennek”), ám többnyire csak a távollétükkel vagy a bűneikkel vannak jelen. És akármilyen sokfélék, ők nem szólalhatnak meg különféle nyelveken.

A páratlan stílusgazdagság és sokszínűség a kötet egyik legnagyobb erénye. A szerző a magyar költészet legszebb hagyományaival koronázza meg a „romok királynőit” – a költő (mert hiszen költő) a nyelveket, a lírai megszólalásokat különíti el, nem a szociografikusan megragadható élethelyzeteket. (Bár az utóbbira is láthatunk szép példát, Amal, a menekült lány vallomását.) A kötetben megszólaló nők sorsát többnyire a nyelvük jelöli ki, nem a történetük. Vannak romantikus versnyelven megszólaló nők, más női beszélők szókincse a szürrealista, szimbolista, egzisztencialista vagy épp a népies lírából táplálkozik. Szerintem a legpompásabbak a minimalista vershagyományt variáló versek. Mert hiszen a legtöbb költemény azért felvillant – sokszor a hiányon keresztül is – valamiféle történetet vagy legalább történetszilánkot, ezek gyakran csattanóval zárulnak, márpedig az epigrammatikus zárlatok legjobban a minimalista versnyelv segítségével érvényesülnek.

A Katalinért – időjárásváltozás c. verset teljes terjedelemben idézzük:

szombat éjjeltől hétfőig
szakadt az eső pocsolya
fodrába írtam 

VÁRLAK 

kedden erősen sütött a nap
elillant a tócsa
cserepes száján ennyi állt 

NINCS ÜZENET

Pethes Mária igazi varázsló, a szerelmi vágy halhatatlanságát és végtelenségét (vagy inkább végtelen változatosságát) képes megteremteni az általa megidézett nyelvek, stílusok sokaságával. A Romok királynői tekinthető amolyan kifordított magyar irodalomtörténetnek is: a sok mai nő, a Juditok, Ildikók, Edinák, Lillák vallomása után könnyebb elképzelnünk, hogy éreztek és szenvedtek a hajdani Terikék, Bözsik, Annuskák, Lenkék – a régi idők „királynői”. De a hagyományt illetően csak a saját fantáziánkra vagy a kortárs magyar lírára támaszkodhatunk, hiszen a magyar irodalomból mintha hiányozna ez a fajta nőköltészet – jellemző, hogy a „leghíresebb” és leginkább szerelmes természetű XIX. századi költőnőnket, Lónyay Erzsébetet is egy XX. század második felében írt költő (egy férfi!) teremtette.

A Pethes Mária költői varázstükrében megidézett asszonyok mind a férfiköltészet nyersanyagából építkeznek (mert mást nem tehetnek, a rom-metafora akár innen, a nyelv felől is értelmezhető), de a kötet elején megidézett Frida Kahlo-mottó azt sugallja, lehetne másféle is a magyar irodalom… Ez az elragadóan bátor és varázslatosan sokszínű verseskötet efelé tesz egy nagy lépést.

Bejegyzések

Pilinszky és Róma

Hozzászólás most!

Pilinszky János 1947 telén érkezett Rómába, a háború után, a visszaemlékezések szerint rettenetes nyomorúságba, mikor is az utcagyerekek még rongyokban fagyoskodtak Róma utcáin. Félresikerült ösztöndíj volt ez Pilinszky életében: úgy sejthetjük a levelekből, hogy nem teljesen érezte itt jól magát, végig hiányzott az édesanyja, és hamarabb haza is utazott.
Ennek ellenére olyan intenzitással bomlik ki az Itália-élmény, a tenger, az idő, az Örök Város, amihez talán már nemcsak egy fantasztikus Itália kellett, hanem az is, hogy amint hazamentek az ösztöndíjasok, bezárultak mögöttük a határok. Jöttek a szörnyű ötvenes évek, a rémes hatvanas évek, és mindenki abból táplálkozott, amit itt átélt. Ragyogó dimenzió vagy látomás lett ezekből az élménymorzsákból Pilinszkynél is, akiről én azt gondolom, hogy nem a hagyományos Rómát fedezte fel a történelem színeivel, hanem egy metafizikus időélményt vagy perspektívát.
Róma Pilinszky számára sorsfordító, a költészetétés időfogalmát megalapozó élmény volt. A tenger (az éjszaka, a halak, az áramlás) már Róma előtt megjelenik a költészetében. Az örökkévaló tenger kiszakíthat a kelet-közép-európai történelemszemléletből, ahol csak katasztrófa van, de folytatás nincs.

Ez a típusú idő- vagy természeti élmény mélyen hozzájárult Pilinszky történelemszemléletének a radikalizmusához, vagy akár a második világháború feldolgozásához…

Van valamiféle örökkévaló jelen az állandóan változó dolgok mögött, amiről Pilinszkynek nem mindig volt teljesen jó véleménye, de aki a tengert nézi, az megtapasztalhatja, hogy minden hullám mögött ott
van az örökkévalóság, az örök idő is.
És ez egy nagy kilépés a magyar vagy kelet-európai
idő vagy történelemtapasztalatból.

Én a nyolcvanas években először egy Pilinszky-olvasókörben tértem meg, ahol a verseket szinte nevetséges kamaszossággal olvasgattuk: húszéves, fekete szoknyás bölcsészlányok gyertyákat adogattunk körbe egymásnak – és közben a könnyeinket törölgettük. Ez akkor benne volt a nyolcvanas évek hangulatában. Pilinszky nemcsak egy költő, hanem az akkori spirituális ébredés motorja is. Sokan meg-
tértek az ő verseit, megnyilatkozásait, naplóbejegyzéseit olvasva. Azt gondolom, hogy ez nemcsak egy radikális költészet, hanem egy radikális kereszténység is. És nagyon furcsa ez a Pilinszky-féle ellenbeszéd, ellenhit a világ zajlásával szemben, ami a tengerhez hasonlóan az állandóan változó dolgokkal szemben fogalmazza meg önmagát. Erre a nyolcvanas években még rettentően fogékonyak voltunk.

A kilencvenes években erre a típusú radikalizmusra mintha már nem lett volna igény. De hát itt az ideje újra felfedezni ennek a költészetnek az erejét és bátorságát, és látok abban valami csodálatos ellentmondást, hogy Európa egyik legnagyobb misztikus költője, az egyszerűséget és a fekete-fehér nyelvet, ezt a radikális igen-nem típusú ellenbeszédet a világ legszínesebb, legzajosabb, leglármásabb, legváltozatosabb világában, az örök városban találja meg.

 

Bejegyzések

A gyerek (5.)

Hozzászólás most!

Géza bácsi már kilenc éve nem tanított. A nevelés persze nem olyan mint a villanyszerelés, az embernek a vérévé válik. Küldetés ez. Étosz a javából.
Egy magányos, nyugdíjas tanár persze ritkán találkozik gyerekekkel. Géza bácsi leginkább csak a társasházban lakó gyerekes anyukáknak szokott tanácsokat osztogatni. Melyek a gyereknevelés aktuális trendjei. Melyek a tanulási zavar biztos jelei? Hogy kéne… mikor,  meddig, mennyire,. Ám ezek a nők nem voltak hálásak. Géza bácsi megpróbálkozott apróhirdetéssel: nyugdíjas tanár délutáni korrepetálást vállal. De kinek kell egy nyugdíjas földrajztanár, aki nem beszél angolul, és nem tudja, hogy mi a különbség a paralelogramma, a paradeltopipoid és a deltoid között? A szülők kinevették. Maradtak hát a buszon utazgató vagy a játszótér szélén őgyelgő anyukák. Géza bácsi nekik is tanácsot adott: mikor kell logopédushoz vinni a gyerekeket, pontosan hány óra testmozgás egészséges. De hogy játszótéren őgyelgő mamákkal szóba elegyedhessen, neki magának is őgyelegnie kellett – és ki lehet gyanúsabb, mint egy, a játszótér sarkában a gyerekeket bámuló sovány öregember?
Mi Japán fővárosa, tudod-e?, kérdezgette egyszer egy magányosan ácsorgó kislánytól. És ki volt az a hajós, aki először megkerülte a földet? Erre a padon ülő anyukák előkapták a mobiljukat, és rendőrt hívtak rá.
Ezek után Géza bácsi többnyire céltalanul rótta az utcákat vagy a konyhaablakából figyelte a társasház lakóit. Ki hánykor indul, mikor érkezik. De ha legalább lenne egy kutyája! A téren hány fontos, jó és megszívlelendő tanácsot osztogathatna! De sajnos egy ósdi rendelkezés miatt tilos volt kutyát tartani a társasházukban. Géza bácsinak időtlen idők óta csak aranyhalai voltak.
A „kutyás szabályt” egyébként még az ő édesanyja fogadtatta el a ház lakóival. Emmi néni ugyanis nem bírta az ugatást, a piszkot, a kutyákkal való rajcsúrt, a felfordulást. A macskákat is utálta, de még a tengeri malacokat és a hörcsögöket is. Példás rendet tartott, három-négy évente kifestette a szobákat, minden évben átnézette a konvektorokat és a vezetékeket, feltakaríttatta a pincét, mert rögeszméje volt, hogy a patkányok beleköltöznek a csövekbe. Hogyan költözhetnének, anyuka, hiszen bele se férnek. De Emmi nénit, az anyukát ez nem érdekelte.

Hét éve aztán rászakadt Géza bácsira a szabadság. Ő már nem tologatta hetente a bútorokat, nem hajkurászott patkányokat a pincében. A pókok elfoglalták a sarkokat, hangyák szaladgáltak a konyhaszekrényben, és mintha a függönyök is életre keltek volna: szürkésen-sárgásan lengedeztek az örökös dohányfüstben. De honnan volt anyukának annyi pénze tisztítószerekre? Hogy volt képes mindent megjavíttatni és időben befizetni? Géza bácsi annyira elmaradt a számlákkal, hogy kénytelen volt nyaranta táboroztatást vállalni. Csakhogy volt ezzel egy kis bökkenő: Géza bácsi a kerület több iskolájában tanított, és a volt kollégái nem akarták őt maguk mellé felügyelő tanárnak.  Pedig aligha volt Géza bácsinál képzettebb földrajztanár.
Tudod, melyik a föld leghatalmasabb folyója? Tudod, hogy ki mászta meg a Mount Everestet először? A gyerekek nem tudták.
A háta mögött Gizi bácsinak csúfolták.

De a legrémesebbek mégis a gyerektelen őszi és tavaszi napok voltak. Amikor semmiféle táborra nem nyílt kilátás. Géza bácsi otthon bámulta a lengedező függönyöket, és azon töprengett, milyen lenne, ha az unokájával élhetne. Példásan, mások tiszteletétől és irigységétől övezve.
A konyhaablakból figyelte a szomszéd házban lakó Hajniékat! Micsoda család! Szerencsétlenek örökbe fogadnak egy kisfiút, és lám, nem tudnak mit kezdeni vele. Hiába, pancserek. Nem értenek a gyerekekhez.
Beszélgetni próbált szegény Hajnikával, ajánlott neki szakirodalmat, de a kosztümös liba eleresztette a füle mellett. Olykor megpróbált csatlakozni a kutyáját sétáltató Bercikéhez: mesélt arról, milyen romvárosok lapulnak még a latin-amerikai őserdők mélyén. hogy hogy fedezték fel az amerikaiak Machu Picchut.
Bercikét ez egy cseppet sem érdekelte.
Pedig célozgatott rá, hogy milyen mélyen együtt érez Bercike problémáival, az ő beilleszkedési nehézségeivel. Az egész problémahalmazzal, mondta fontoskodva. Hiszen pontosan tudja, hogy milyen nehéz dolga van egy örökbe fogadott kisfiúnak. De szívesen segít a matekban, kikérdezi a Himnuszt, és elkíséri Bercikét a Természettudományi múzeumba…
–  Kopj le már, te vén pedofil – rivallt rá a játszótér szélén  Berci.
Géza bácsi halálosan megsértődött. Való igaz, hogy a nőkkel nem volt szerencséje… de, hogy ő! Soha.
Még álmában sem.

Úgyhogy nem is kopogott rá Bercire, mikor anyukáját, azt a nagyképű libát elvitték a mentők koronavírussal. Ő nem akaszkodik senkire! Csak tévézze magát hülyére az a hálátlan kis patkány! No de hogy patkány! Géza bácsi egy pillanatra elszörnyedt magától. Egy pedagógus… ejnye-ejnye! Elszégyellte magát, de közben egyre nagyobb gyűlölettel figyelte az utcákon ténfergő Bercit.
Patkány, patkány, patkány. Talán már bele se férne a csövekbe, olyan kövér, gondolta elégedetten. Hogy meghízott pár nap alatt! Az a sok csipsz, csoki, kóla! És elképzelte, hogy a magányos Berci beszorul egy nap a bejárati ajtóba, és a tűzoltóknak kell kiszabadítani.
Pár nap múlva Berci egy négy-öt éves gyereket vonszolt magával az utcán. Rabolt magának egy kis társat, gondolta komor elégtétellel Géza. Egy ilyen gyerektől minden kitelik. A szemét a mocskos konyhaablakra szegezve most valami nagy drámát várt: visító anyukát, visító apukát, fel-alá  rohangáló szomszédokat, rendőröket, de nem történt semmi.
Ki lehet ez a kisfiú?, töprengett Géza bácsi.
Hogy lehet, hogy senkinek nem hiányzik?
Ám mint pedagógus nem engedhette, hogy egy ártatlan gyermek áldozatul essen ennek az elhízott, hálátlan Bercinek.
Pontosan tudta, hogy kell a gyerekeket – különösen a rossz tanulókat – megfélemlíteni.
Becsöngetett Hajniék lakásába, és egy dossziét szorongatva elkezdett a gyámhatóságról, az emberi jogokról, az államtitkárokról, a gyerekvédelmi ombudsmanról fecsegni.
Ombudsman? Emberi jogok? Államtitkárok?
Berci a felét se értette, de nagyon megszeppent. Úgyhogy a kisujját sem mozdította, mikor Géza bácsi a dossziéját szorongatva bemasírozott a nappaliba.
Micsoda rendetlenség! Géza bácsi majdnem elcsúszott egy kóla-tócsában. Talán nagyobb itt a kupi, mint az ő lakásában.
– Hol az a szegény kiskorú? – kérdezte egy családlátogatásra induló osztályfőnök hangján.
Ám az ütődött Berci csak meglapult a folyosón.

A kisfiú összekuporodva ült a nappali szőnyegén, és kifelé bámult az ablakon.
Talán valami baj van a fülével?
– Hogy hívnak, gyermekem?
A kisfiú lustán felé fordította a fejét.
Mint valami halacska az akváriumban, akinek megkocogtatták az üvegét. Géza bácsi rámosolygott, és könnyedén felemelte.
– Tiszta idióta ez a gyerek – fakadt ki Berci a folyosón. – Nincs ki a négy kereke. És talán nincs is neve.
Géza bácsi megcsóválta a fejét.
Hiszen mindenkinek van neve. A kutyáknak, az aranyhalaknak is. Talán azoknak a szigeteknek is, amiket nem fedezett fel senki.
De ő most a hatóságokat, a törvényt, az emberi jogokat képviselte.
– Csak van anyja valahol! Beviszem szegényt a rendőrsége.

De ahogy a gyerekkel a karján kilépett az utcára, egészen más járt a fejében.

Előzmények: http://ujnautilus.info/a-gyerek-a-gyerek

A gyerek II.

Drága, drága! (A gyerek III.)

A gyerek IV.

Bejegyzések

A gyerek IV.

2 hozzászólás

A felnőttek összeolvassák a betűket szavakká, a szavakat mondatokká, de nem mennek semmire. Összeadnak, kivonnak, de ez csak egy ostoba játék, se teteje, se veleje. Micsoda ostobaság!
Berci jobban szeretett videózni vagy a kertben ugrálni. Tizenegy évesen hozták ki az intézetből, tizenkét évesen fogadták örökbe. Tizenkettőből tizenegy az egy. Hét meg három az tíz. Tizenegy meg tizenegy az huszonkettő. Pontosan annyi, mint hárommillió meg háromszázhetvenöt milliárd.
Vagyis semennyi. Az egésznek semmi értelme.
Hajnalka és Bandi, a nevelőszülei semmi mást nem tudtak, csak számolni. A betűket a számokat tologatni. Hétszer hét az mennyi? Mondd csak meg, Bercike! Melyik az a szám, amit megszorzunk hárommal, és kilencet kapunk?
Ki a fenét érdekel?
Az új otthonában Bercit reggeltől estig a matekkal és az olvasással gyötörték. Hajnalka elmesélte, hogy ő, ahogy minden unokatestvére, elvégezte az egyetemet, már legalább millió és millió számot adott össze… nem nagy ügy, csak egy kis figyelem kell hozzá. Ambíció, türelem, lelkesedés.
Megembereljük magunkat, ugye, Bercike?

De semennyi szám és betű (meg ambíció) nem segített Bandin és Hajnalkán. Hiába volt rengeteg pénzük, minden nap csak füveket és főzeléket ettek. Ha volt egy kis szabadidejük, takarítottak, tologatták a dolgokat vagy veszekedtek. Poroltak, súroltak, szidták egymást vagy éppenséggel Bercit. Nem jó helyre tetted, kisfiam! Nem raktad vissza! Nem jó helyre raktad! Mért nem dobtad ki? Ha kidobtad, akkor mért nem vigyáztál jobban? Hajniéknak óriási lakásuk volt, de semmi sem volt jó helyen benne.  Mindent mindig keresni kellett. Aztán mindig mindent a helyére tenni. Leginkább Bercit, aki álmodozva gondolt rá, hogy az intézet is mennyivel izgalmasabb volt ennél az örökös rakosgatásnál.
Összead, kivon. Feltesz, lerak. Elővesz, visszarak. Kidob a szemétbe. Berci soha nem értette: hova lesznek ezek az elpakolt, összerakott-összeadott dolgok? Segít-e bárkin vagy bármin, ha örökösen rakosgatnak? Négyen éltek a Soós-családban: apa-anya-fiú-kutya, azaz Bandi, Hajni, Berci és Kolomp, a skót juhászkutya. Mindig pakolgattak, de sosem érezték jól magukat.

Apa nagyon szerette Kolompot, vele hempergőzött a nappali szőnyegén, miközben Berci ott rostokolt valamelyik unalmas matekpélda fölött. Igazi megtiszteltetés, ha Kolompot, a csodás juhászkutyát elviheti a József-hegyi kilátóhoz! A kilátónál  Berci próbált barátokat szerezni, de a gyerekek, akik Kolompot istenítették, tőle elhúzódtak. Hisz Kolomp gyönyörű, fajtiszta, okos, ő Berci intézeti gyerek — pár hete fogadták örökbe, gyanús, rossz tanuló. És ez még nem elég! Barna bőrű is. Berci elunta, hogy a kilátónál körbeállják és csodálják Kolompot, ezért szeretett jó hangosan ilyeneket kiabálni a kutyának: jössz-ide-te-tetves-rohadék-a-kurva-anyádat! Az anyukák elszörnyedtek, a gyerekek sikongva menekültek.
A kiabálás volt a legszebb az egész kutyasétáltatásban.
De valahogy az ostoba Bandi fülébe jutott, hogy ő sétáltatás közben kínozza az állatot. Hogy csúnyaságokat kiabál. Hogy nem elég, hogy rossz tanuló, hogy visszabeszél, hogy a takarításban nem segít, még micsoda rossz ember is… Egy állatkínzó, egy söpredék, mondta sziszegve Bandi. Hajnalka reszketve csillapítgatta: ez csak valami pszichés probléma, kivizsgáltatja a gyerekek szakorvossal, nem kell ennek akkora feneket keríteni… Bercike megjavul egy-kettőre. Minden problémáját hamarosan kinövi.
Ám pár sör után Bandi kibökte: ő soha nem akarta, hogy ez a kis emberszabású itt éljen velük. A gének, ugye. Ő már az első percben látta, hogy ebből a Berciből nem lesz senki.

Egy meg egy meg egy meg egy az négy. Ha négyből elveszünk kettőt, akkor kettő marad. Bandi és Kolomp elköltözött, Hajni és Berci maradt. Talán nemcsak Kolomp, a kutya miatt. Meglehet Hajni egy vázát, egy poharat, egy dísztányért rossz helyre rakott vissza, és Bandi örökre megsértődött.
Most már csak ketten vagyunk, édes kisfiam! Ugye, nem akarsz engem elszomorítani többé? Bercinek nem volt különösebb oka szomorkodni, különösen járvány idején, mikor a fene sem törődik azzal, hogy bekapcsolódik-e vagy sem az online órákba.
Ugye, megcsináltad a leckéidet, kisfiam? Berci ilyenkor engedelmesen bólintott. De Hajni állandóan köhécselt, prüszkölt, és túl gyenge volt ahhoz, hogy őt ellenőrizgesse.
Bekaptad azt a koronát, mondja Berci együttérzően. Most micsoda szerencse, hogy nincs itt Bandi, egyedül járhat az Aldiba bevásárolni: banán csoki, chips, kóla, nagy tábla Milka.
Ezek mind rendes kaják, Hajni, meglátod, majd megerősödsz.
De Hajni napok óta egy falatot sem eszik.
Nem hogy nem eszik, nem is rakosgat, nem is pakolgat semmit. Egész nap csak sír és sír.
Fehér ruhás férfiak jönnek a lakásba, elszörnyednek a rendetlenségen, a szétdobált csokipapírokon a nappaliban. Ki fog felügyelni a kiskorúra?, kérdezik. Berci Hajninak szólítja az anyukáját, a mentősök ezután nem sokat törődnek vele, nyilván csak egy szomszéd kisfiú vagy egy itt tébláboló rokongyerek.

És most már végre Bercié a világ.
Senki nem jön, senki nem telefonál. Senki nem pakolgat semmit. Senki nem kérdezi, hogy hét meg kilenc mennyi, hogy mit mondott az osztályfőnök, hogy megmosta-e a fogát, hogy miért chipset reggelizik.
Berci kirángatja az ágyneműt a nappali közepére, és hajnalig bámulta Tom és Jerryt, utána a Clarence-t. Másnap kódorog egy kicsit az utcán, vesz egy kis energiaitalt, aztán újra bekapcsolja a tévét. De nem talál vissza Tom és Jerryhez, a felnőttek egyre csak a járványról harsognak, korona, korona, korona – vége-hossza nincs. Berci elszörnyed, mi lesz, ha Hajnalka nem jön többé vissza, ő elkapja ezt a szörnyű micsodát, és egyedül fog haldokolni ebben a teraszos, hatalmas lakásban. Nem is Bandi, nem is Hajni hiányzik, hanem Kolomp, a juhászkutya.
Hirtelen majd eleped az intézeti gyerekzsivaj után, haza szeretne menni – de hol van a haza? Berci eddig egyedül még soha nem közlekedett sehova. Intézetis korában mindenhova a többiekkel vonult, mikor pedig Hajniékhoz került, állandóan  kocsival vitték ide-oda – talán hogy út közben is gyötörhessék a szorzótáblákkal.
Hát hol van az intézet? Merre van a Trombita utca? És merre lakik Hajni anyukája? Ha neki lenne igazi, rendes anyukája, ő vajon felhívná a kórházból? Hajni, Hajni, Hajni… a telefon hosszan kicsengett, mintha  Hajni elmenekült volna előle egy másik világba.
És merre van Kolomp? A kutya, aki akkor se sértődött meg, ha mások füle hallatára az édesanyját szidta.
Késő este kióvakodott a Pusztaszeri útra. Hangosan füttyögött, ugrált, de egy teremtett lélek nem jött, hogy leteremtse, ugyan mit csinálsz itt,  kisfiam?

Másnap délelőtt, a villák közt ténferegve vette észre, hogy egy négyéves-forma kisfiú csimpaszkodik az egyik magasföldszint ablakpárkányán.
Talán az ő szüleit is elvitték a mentők, talán nem talál vissza ő sem az intézetbe. Kis agyalágyult. Talán neki sincs is senkije.
– Hé! – kurjantott rá. – Téged hogy hívnak?
A kisfiú felé fordította az arcát, de nem felelt.
Micsoda lúzer, gondolta Berci, ez a gyerek nemcsak számolni, még beszélni sem tud. De más játék nem volt az utcában. A lábánál fogva  lerángatta a gyereket az ablakpárkányról.
– Téged hogy hívnak? – kérdezte újra, de a kisfiú egy szót sem szólt.
Akkor sem felelt, mikor Berci megrángatta a fülét, Akkor sem sírt, mikor Berci a gyomrába bokszolt,  rávágott a térdére, megrángatta a lábujját Hát ez gyagya, gondolta Berci. Kis húgyagyú. Retardált. De mivel hetek óta nem találkozott egyetlen gyerekkel sem, elég érdekes játék volt. Nem nevetett, nem sírt, nem felelt, de azért gyerek volt. Olyan amilyen, de azért  eleven, puha, mozgékony.

Akár haza is viheti. Meg is etetheti. Viheti sétálni.
– Akarsz-e a kutyám lenni? – kérdezte a fiútól.

 

Előzmények: http://ujnautilus.info/a-gyerek-a-gyerek

A gyerek II.

Drága, drága! (A gyerek III.)

Bejegyzések

A gyerek II.

5 hozzászólás

Trepáknét se ma szalajtották. Átlátott ő a nyafizós védőnőkön, a félbolond úriasszonyokon, a nagyképű illetékeseken…. Átlátott mindenen, mindenkin… Kádáron, Orbánon, talán még a Gorbacsovon is… Ha él még valahol ez a tökkelütött.
Ha él még… A világ egyre bolondabb, minek a tévét bámulni.
Tudta ő már 1980-ban, hogy a kommunizmusnak annyi. Abban is biztos volt, hogy ez az új rendszer sem tart sokáig. De mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Így ment már csillebérci úttörőtáborban is. Ők eladták a férjével a megmaradt ételt, a leselejtezett ágyneműt, no, de a gazemberek, a hatalmasok még többet loptak! Nekik semmi nem volt elég. Még jó, hogy a gyerekek szemét meghagyták… Szép élményekkel térhettek haza…  Hisz  a kommunizmusban mindenki boldogulhatott. Trepáknén akkor sem múlt semmi. Ő a szívét-lelkét is kitette,  éjjel-nappal talpon volt. Egyik gyereknek a hasa fájt, a másiknak a foga, a harmadiknak meg ki akart lyukadni a vakbele. Szaladni a mentő után, mosogatni, rendet csinálni, takarítani. Intézkedni reggeltől estig. Mert arról híresek a tanárok, hogy nem csinálnak semmit. A munka nehezét az alantasokra hagyják. A takarítónőkre és a gondnokokra.
Piszkok, gondolta Trepákné. De legalább úgy végezték, ahogy kell. Tengődnek otthon a kis nyugdíjukból. Ő, Trepákné Magdi viszont  nem hagyta magát. A férje halála után – a szíve vitte el, hisz hitt a rendszerben – elég hamar összekapta magát. Volt otthon három kiló Kiváló úttörő-jelvénye.  Egy csomó, a nagy összeomlásból kimentett jegyzőkönyve. Melyik nagy kereszténydemokrata volt rajparancsnok Csillebércen… Hogy ugrált ő is, mint a mókus fenn a fán… Na, majd meglátjuk, mit szólnak hozz?.  Egyszer majd ő is előáll az igazsággal!
Szegény embernek is kell a biztonság.

Ő nem gyűjtött szemetet, konzervdobozokat, kidobott újságot, összetaposott cigarettásdobozt, mint az a szerencsétlen Lenke, a szomszédasszonya. Csak értékeket: igazolványokat, pénztárcákat. Az ember nem szürkülhet bele a nyomorúságba!  Egyszer talált az egyik hegyi úton egy autóstáskát, benne egy államtitkár kulcsaival, noteszével, igazolványaival. Ha megkeresi a gazembert, akkor pár ezer forinttal kiszúrják a szemét. Ám ha csak őrizgeti a kincseket, és arra gondol, mennyi csalafintaságot követhetne el az iratokkal, a boldogságba belereszketett.
De egy talált gyerek persze más.
Az annyit ér, amennyit fizetnek érte.
Épp a nyomorult Lenke tornáca közelében ólálkodott, mikor elhozták a kisunokáját. Ő aztán tudta, hogy ez a nyomorult Lenke két nap múlva már nem emlékszik rá, hogy került hozzá ez a gyerek. Gyogyós, mit csináljunk.
Elvesztette az unokát? Nem vigyázott rá? Megy a börtönbe vagy a diliházba.
Ezt a Lenkét arról is meg lehet győzni, hogy az idő a járvány miatt visszafelé folyik: szerda után kedd jön, utána hétfő… a végén meg majd mind megfiatalodunk.
Nem is volt nehéz elhozni tőle a gyereket. – Most szépen hazasétálunk az unokámmal, maga meg csak pihenjen – mondta Lenkének, és szép nyugodtan kézen fogta a gyereket.
– Gyere Andris, indulunk!
Helyes kölyök, az bizony igaz. De hogy lehet, hogy nem tud beszélni?
Trepáknénak az úttörőkre korlátozódtak a tapasztalatai, nem  is nagyon ismert kicsiket. Hirtelen nem is tudta, hány éves korban kell elkezdeni beszélni a gyerekeknek. De ha nem beszél, akkor annál jobb. Legalább nem csinál lármát, nem óbégat, nem rázza fel az utcában az összes szerencsétlent.
Befektette a gyereket a saját ágyába, és ráripakodott, ne bámuljon rá, hunyja le a szemét, nyugodjon szépen! Normális gyerek persze zokogna, ha el akarják a családjától választani. De ez? Minél mulyább, annál jobb.  Majd ő keres neki jó szülőket.  Kiteszi a szívét! Megteszi, amit megtehet.
De ahelyett, hogy nyugodtan átengedte volna magát a tervezgetésnek, a hasára szorította a kezét. Eddig azt hitte, tíz vetélés után őt már nem érheti meglepetés. Hogy örökre meggyűlölte a gyerekszülés gondolatát is. De ahogy nézegette a lehunyt szemmel fekvő gyereket, átsuhant rajta, ő is felnevelhetné. Elmúlt hetvenöt, no igen. De kutya baja sincs, nyugodtan megérhetné a kilencvenet is. A rokkantnyugdíj persze kevés. No de ha eladná a gyűjteményét? Vagy ezt a príma, budai telket, és leköltözne egy faluba Andriskával… Kézen fogva járnák az erdőket-mezőket…
Felröhögött az ötlet képtelenségén.
– Fordulj a fal felé! – mordult a gyerekre.

Trepákné azért járta a piacokat, üzleteket, sőt azért lófrált a városban, hogy minél több emberről minél több mindent megtudhasson. Az emberek imádnak panaszkodni – de csak kevés alkalmuk van rá. Ő, Trepákné szívesen segített ezen. Mindenkit örömmel meghallgatott, alig várta már, hogy megtudja, melyik szemétláda mikor mit csinált. Elég volt leülni a buszon az emberekhez, és már ömlött belőlük a sóhajtozás. Sógor, unoka, unokahúg, unokaöccs, polgármester, miniszterelnök. A körzeti orvosok még a vízvezeték-szerelőknél is rosszabbak. Nem hallgatnak rájuk. Nem figyelnek. Hiába tömik őket pénzzel, nem csinálnak semmit.
Így aztán Trepákné pontosan tudta, hogy a Héthalom utcában él a Kinizsi házaspár, ahol az asszony már belebolondult a mesterséges megtermékenyítésbe. Évek óta szurkálják, de semmi eredménye. Szegény Kinizsi doktornő! Mit nem adna már egy babáért! Persze Trepákné nem tudta, hogy hány évesnek kell lenni az áhított babának. De gondolta, Andris is megteszi, olyan tedd ide-tedd oda. Nem tud beszélni. Úgy néz ki, mint egy óriási csecsemő.

Másnap meglátogatták doktor Kinizsiéket a Bóbita utcában.
– A legjobb szívű doktornőt keressük, bejöhetünk-e? Csak egy kis bizalmi megbeszélésre…
De Kinizsiné Tünde, az agyonszurkált doktornő nem sok bizalmat érzett Trepákné iránt. Csak a harmadik felcsengetésre volt hajlandó elindulni a társasház kapujához. Elkínzott arcú, nagy darab, harmincas nő volt,  és körzeti orvoshoz méltatlan viszolygással méregette Trepáknét.
Hát nem ezek a rókaképű vénasszonyok árulnak román ágyneműt? Akciós étkészletet? És nem ők azok, akik rosszullétet színlelnek, és gyorsan fel kapkodnak mindent?
Harcias tartással vonult a kapuhoz.
Trepákné bemutatkozott, és gyorsan elhadarta: ennek a drága kisgyermeknek, ennek a drága kis Andriskának az édesapja autóbalesetet szenvedett. Az édesanyja meg Olaszországban kóricál valamerre. Apai nagyanyjának nem kell, anyai nagyanyja meg azt sem tudja, milyen nap van ma. Hát nem érdemel ez az ártatlan kisgyermek egy csöpp szeretetet? Egy csöpp figyelmet?
Tünde legyintett, és megkérdezte, miért nem fordul Trepákné a gyámhatósághoz. Ez az ő dolguk, mi köze ehhez egy körzeti orvosnak?
Trepákné elkapta a karját. Biztos forrásból tudja, hogy minden gyerekből bűnöző lesz, ha bekerül egy intézetbe. Hát hogy lehet a doktornő ilyen szívtelen? Ez a kis Andris nem érdemelne valami különbet?
Tünde sarkon fordult volna, de Trepákné belecsimpaszkodott a vállába.  Ha kap 300 000 forintot, elfelejti, hogy itt járt. Ennek a szegény Andriskának semmilyen igazolványa nincs. Aki ügyes, az megszerezheti. Csak egy kis bátorság kell hozzá, és mindenki jól jár.
Kinizsiné Tünde rácsapta Trepáknéra a kaput.

A kitüntetések, a leltári jegyzékek, az eldobott igazolványok nem kérnek enni. De mennyibe kerül egy éhes kisgyerek, töprengett Trepákné a buszon. Ha ez a gyerek csak eszik, eszik, eszik, és végül senki nem hajlandó elvinni.
– Kuka vagy, csúnya,nem kellesz senkinek – sziszegte Andriskának, miközben lecibálta a buszról.
Ám nem érzett különösebb szomorúságot. Érdeklődő később is jöhet, ez a hisztérika, ez a bolond Kinizsiné  nem a világ. És ha nem jön érdeklődő, akkor majd ő feláldozza magát. Elköltözik ebből a rohadt Budapestről, és egyedül felneveli a gyereket.
Alszunk rá egyet, aztán majd meglátjuk.
Ahogy álmában átölelte a gyereket, arra jutott, ketten laknak majd az erdőben. Andriska előbb-utóbb meghálálja a gondoskodást és a szeretetet, kedve támad megszólalni, és az első szó, amit kiejt a száján, az lesz, hogy…
Reggel arra ébredt, hogy nincs az ágyában a gyerek.
Ha ott nincs, akkor hol lehet?
Valahova elcsatangolt? Hogy a fene vinné el! Kinn bóklászik az udvaron? Átment a szomszédba, és kézzel-lábbal reggelit kunyerál? Micsoda rohadék! Nem  hagyja aludni, és még szégyent is hoz rá!
Káromkodva összegombolt magán egy régi iskolás köpenyt – jó az, nem a bálba megy – és kiállt az udvar közepére. Andris! Hogy-az-a-fene-vigyen-el-téged! Hol-az-istenbe bujkálsz?
De a gyerek nem volt az udvaron. Nem volt a szomszédban. Nem volt az utca túlsó oldalán sem. Gyere elő, mert úgy megjárod, hogy na!, kiáltotta, és ekkor vette észre az ablakának támasztott sárga borítékot.
Hát mégis meggondolta magát az a bolond hisztérika, gondolta Trepákné, és bent a konyhában reszkető ujjakkal átszámolta a pénzt.
Harminc tízezres. Se több, se kevesebb.
Kicsit elszontyolodott. A szívében ürességet érzett. Most akkor kinek főzzön ebédet?
A hőség is egyre elviselhetetlenebb lett, nem volt tekintettel senkire és semmire.
Hát nem lesz semmi a nagy önfeláldozásból? Az erdőbe való kiköltözésből? Ez az Andris soha nem fogja neki azt mondani, hogy mama?
Ám ha már lemondott arról, ami minden nő életének értelme, kérhetett volna egy kicsit többet. Kicsit okosabban is kifundálhatta volna a végösszeget.

Első rész:

A gyerek

Bejegyzések

Drága, drága! (A gyerek III.)

4 hozzászólás

Kinizsi Tünde szülei orvosok voltak. A nagyszülei is. A szülei, a nagyszülei barátai is. Fül-, orr-, bőr-, tüdő-, szív-. A sok orvoson kívül csak betegek éltek a földön. Ők örökösen aggódnak, fegyelmezetlenek … Nem szedik be a gyógyszereiket, nem jönnek vissza időben… Mellébeszélnek és sajnáltatják magukat. Tünde úgy tervezte, orvos lesz, hozzámegy egy másik orvoshoz, születik két szép gyereke – ők is potenciális orvosok – és zúgolódva szolgálják tovább a betegeket.
Tünde a valakikhez akart tartozni, és nem a mindenkihez.

Tünde szülei orvosok voltak. Az összes rokon, a rokonok barátai is. És mindnek volt két szép gyereke, leszámítva Kálmán bácsit, aki csak pszichiáter; ő kivétel, ami a szabályt erősíti. Tünde biztos volt benne, hogy mihelyt felteszi az első lakásában a függönyöket, eljön az ő ideje is, és lesz két szép gyereke. De az az idő, a nagy boldogság nem jött el. Az orvosok őt is, a férjét, Gábort is tökéletesen rendben levőnek találták, makkegészségesnek, a pszichiáter, Kálmán bácsi pedig megsúgta, hogy nem kell annyira akarni… csak szépen, lazán, élvezettel. Eltelt két év, három év, négy év, öt év, a függönyök már kicsit megkoptak, de semmi.
Tünde csak a hetedik év után esett teherbe. Végig olyan érzése volt – milyen nevetséges is ez egy orvostól! – hogy valahogy fordítva ül benne a gyerek. Egy hathetes magzat persze nem ül sehol. Lebeg, úszik, fickándozik. De az ő gyereke valahogy rosszul fickándozott. Tündét már az első perctől balsejtelmek gyötörték. A rosszullét épp a kezelőben tört rá. Ó, a szegény doktor néni, milyen véres a köpenye!
Szörnyű, szörnyű, de ez legalább erőt ad nekünk, mondogatta Gábor. Hogy mégis. Hogy megvan a bizonyosság. Most már csak nagy odaadás és türelem kell. Tünde öt éven keresztül gyakorolta az odaadást és a türelmet. Háromszor elvetélt, elviselte a kezeléseket, a petesejt-beültetéseket, magára szedett harminc kilót, és már a gyerekrendelő portása is azzal alázta meg, hogy remélem, Tündike, most végre szerencséje lesz.

És itt van most  egy hús-vér kisgyerek!
Ha jól értette azt a szánalmas öregasszonyt, a kisfiú félárva, az anyja külföldre költözött, a nagyanyja teljesen demens. Csak fel kell kapni az utcáról, és kezdődhet a  családi élet.
Éjjel  csodálatos tervek suhantak át rajta: átcsempészi a kisfiút Olaszországba, és aztán meg sem állnak Amerikáig. Félálomban már egy Rejtő-regény hullámain hajókázott, látta magát (harminc kilóval könnyebben), hogy  a kisfiával leszáll a hajóról az Angyalok városában… A tömeg éljenez, a kormányzó (aki meglehetősen hasonlított Kálmán bácsira) eléjük siet…
Csak lazán, csak élvezettel!
Egy szempillantásnyi idő múlva Tünde a mobilja pittyegésére ébredt.
Hajnalban beszállt a kocsijába, elhozta a gyereket arról a nyomorúságos telepről, hiszen az álom is erre kötelezte. Meg a tizenöt év hiábavaló küzdelem. Senki sincs, aki könnyedén beismerné, hogy egész életében illúziókat kergetett. De a Csillebércen megtalált gyerek nem hasonlított az álombeli, virgonc fiúcskára.
Egy mukkot nem szólt, csak engedelmesen beszállt Tünde kocsijába.
Jól vagy, ugye, drágám? Aztán majd mesélsz magadról, duruzsolta Tünde. A gyerek – egészségesnek látszó, négyéves fiúcska – nem vonakodott, nem sírt, hagyta magát kézen fogva vezetni, és most engedelmesen ücsörgött a hátsó ülésen. Vigyél, ahova akarsz! Csak nyugodtan rabolj el. Érted, amit mondok?, kérdezte Tünde. A gyerek nyilván ugyanilyen engedelmes lett volna, ha Tünde felülteti egy sárkány hátára. De nem volt sárkány sehol. Nem volt egy lélek az utcában. Csak az engesztelhetetlenül tűző nap és Tünde rozoga Toyotája.
Drágám, drágám, drágám, motyogta Tünde zavarában, és gázt adott. Csak pár száz méter után jött rá, hogy a fiú keresztnevét sem tudja.
A Pusztaszeri úton, a saját nappalijában aztán megvizsgálta a kisfiút.
Csípések, horzsolások, semmi komoly. A fogak? Rendben. Még mit vizsgálhatna meg?  Tetű? Nem tűnt annyira elhanyagoltnak a gyerek. Zavarában megint megölelgette a kisfiút. Drága, drága, drága! Mintha az iskolai színjátszó körben próbálna egy jelenetet, és a többi lány lélegzetfojtva figyeli, hogy nem hibázik-e. Kérsz egy kis tejet?, Mindjárt hozok, légy türelmes! A fiún nyoma sem látszott türelmetlenségnek, egy kortyocskát lenyelt, aztán visszaadta a poharat. Inkább csokit szeretnél?, faggatta Tünde, és kirohant a konyhába. Az csak a mosogatónál jutott eszébe, hogy az utolsó fogyókúrája előtt kidobálta az édességeket.
A gyerek elé odatett valami sós kekszet, aztán rohant a rendelőjébe.

Bogi, Panni, Berci, Flóra. Mintha minden gyereknek három torka és hat lába lenne. És a váróban rohangáló egészséges testvérek! No de senki sem olyan mulya, senki sem olyan tedd-ide, tedd-oda, mint az a kisfiú az ő nappalijában. Traumatizált vagy fogyatékos lehet? Tündébe belehasított, hogy hagyhatta ott a szerencsétlent néhány sós keksszel. És mi lesz, ha az a nyomorult a kekszet szétszórja? Ha unalmában vagy rosszaságból beletapossa a szőnyegbe? Mi van, ha Gábor korábban hazajön a klinikáról, és talál a nappaliban egy közönyös arccal szemetelő, kis ufót, aki nem emlékszik a saját nevére…  De nem volt ideje aggódni. Betoppant egy anyuka, és  egy megégett kezű kislányt húzott maga után. Kiömlött a kávéfőzőből a kávé, a kis Valentina meg megégette magát. Ha nincs ilyen szerencséje, dorgálta Tünde az anyukát, eljárás is lehet a dologból. Börtön, meghurcolás.
Börtön, meghurcoltatás. Valentina anyukája kisétált, de Tündének nem ment ki a fejéből. Elkapják az olasz határon a kisfiúval. Megírja a Nők Lapja. Nagypapa, apuka elhatárolódik tőle. Anyuka összeszorított szájjal mentegetőzik: ő nem tehet semmiről. Hogy az a szegény Tünde!
Szegény Kinizsi Tünde! A gyerekrabló.
De még nem volt vége a rendelésnek. Összeszorított ajakkal megvizsgált egy hisztis kislányt, akinek egy galamb költözött a hasába. Galamb! Te jóságos ég! Legszívesebben felpofozta volna a kislányt, de azért kitöltött egy beutalót. Aztán az utolsó pillanatban berobbant egy torokfájós testvérpár. Versenyt köhögtek, versenyt sírtak, versenyt kiabáltak. Összenyálaztak mindent. Körbeköpködték a rendelőt. Körbeköpködték Tündét, az asszisztensnőt. Körbeköpködték a  bútorokat.
Fél óra múlva Tünde reszketve ült a kocsijában. Ez nem lehet igaz! Erre vágyott ő tizenöt éven át? Vagy nem is vágyott annyira erre? És a babák, a hasában ficánkoló apróságok érezték ezt?
Csak sikerülne végre lefogyni, és újra átgondolhatná a dolgot!

De még nem csaptak össze a feje fölött a hullámok. Beviheti a kisfiút a rendőrségre. Ő, dr. Kinizsi Tünde meglátta a hajdani úttörőtábor környékén ezt a magányosan csellengő kisgyereket. És mint felelős orvos, keresztény értelmiségi rögtön arra gondolt, hogy a gyereknek megfelelő elhelyezésre lesz szüksége. Megfelelő elhelyezésre, gondolta, és egy pillanatra összeszorult a szíve. Rendelés előtt persze nem volt ideje beugrani a gyerekkel a rendőrségre. Addig a gyereket a saját otthonában biztonságba helyezte.
Biztonságba? És mi van, ha a gyerek fogott egy kötőtűt, és belenyúlt a konnektorba? Vagy ha Gábor már hazaért, és megtalálta a szőnyegen a magát összepisilt-összekakilt gyereket, és értesítette a rendőröket? Gyorsan tárcsázta az élettársát. Igen, igen, szívem, minden rendben.
Hamarosan odakanyarodott a házukhoz. Nem látott tűzoltókat, rendőröket, izgatott szomszédokat. Újságírókat sem. A gyerek biztos bent kuksol a nappaliban. Talán szétlocsolta a tejet – na, de kit érdekel. Persze egy gyerekorvostól a közvélemény elvárná, hogy enni adjon egy négyéves gyermeknek. Majd betesz egy mirelit pizzát a sütőbe. A többi nem érdekes.
Kopogós létekkel, a táskáját a hasához szorítva vonult végig a kerten. Dr. Kinizsi Tünde. Hát akkora bűn, hogy megesett a szíve egy szegény kisgyereken? És csak hat óra elteltével vitte be a rendőrségre?
Magabiztosan nyitotta az ajtót. Drága, drága, drága!, Csak én vagyok!
De a gyerek nem volt sehol.

Előzmények:

A gyerek

A gyerek II.