Többen tekintették már a szociografikus irodalom mesterművének[1] Tar A mi utcánkját, de a novellafüzért még nem vizsgálták a roma szereplők, a roma asszimiláció nézőpontjából[2].
Pedig a Görbe utca egymással oly szenvedéllyel kommunikáló lakói természetesen számon tartják egymás származását is. Hisz a kocsmában, a Misi presszóban vagy Piroska néni bögrecsárdájában semmi sem tabu: se a szex, se az erőszak, se a politika, se a halál, se a család. A „cigány” szó csak a tiszteletes szemében elmarasztaló értékítélet: „Végső Márton tiszteletes szerint olyanok itt az emberek, mint a cigányok”[3]. Erre a dehonesztáló megjegyzésre akkor kerül sor, mikor a Vida-fiú temetési menete megáll a Misi presszónál. Az egyik szomszéd nem is késlekedik a válasszal: „van itt mindenkiben egy vágás, mondta Dorogi, tán még magában is, és akkor”, feleli közömbösen. De mit jelenthet a vágás Dorogi szóhasználatában? Nem szükségképpen származást, hanem inkább kitaszítottságot, osztályhelyzetet, ellenvilághoz tartozást.
A Görbe utca két groteszken tragikus sorsú, cigányként nevesített szereplője, Harap Sanyi és Sóvágó Lajos persze asszimilálódni, nem a lecsúszottakhoz akart tartozni a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben. Ez a törekvés persze egészen nevetségesnek tűnhet a rendszerváltás utáni történések fényében, mikor is mindenkiből, a vidéki magyar munkásosztályból és parasztságból egyformán senki lett. („Olyan ez az utca, mint egy szemétlerakó hely vagy egy temető, mondta egyszer Dorogi a kocsmában[4]”) Harap Sanyi és Sóvágó Lajos görcsös igyekezete, hogy folyamatos munkával, megfelelni akarással kiérdemeljék az „odatartozást” ma már egészen abszurd a szemünkben. A Görbe utca lakóit többször hatalmába keríti a halálvágy, de csak Harap Sanyi és Sóvágó Lajos, az ún. „rendes cigányok” családjára jellemző az öngyilkosság. Az elbeszélés jelen idejében Sanyi épp kötelet keres (de nem talál).
Sóvágó Lajos és Harap Sanyi épp görcsös alkalmazkodni vágyásuk miatt „furi” emberek, ők semmiképp sem tartoznak az utca Misi kocsmában gyülekező elitjéhez. Sóvágó hajdan tűzoltóként fontoskodott, Harap Sanyi meg örökös harsány bizonyítási vágyával (élete álma volt, hogy ő is „kiprivatizálhasson” a munkahelyéről egy íróasztalt) tette magát nevetségessé. De mind a ketten végigdolgozták az egész életüket. És nem értik, miért nincs már rájuk szükség.
Rozikára, a Görbe utcában élő prostituáltra viszont szükség van. A „mi fiunk” édesanyját (hiszen senki sem tudja, ki lehet Dezsőke édesapja) mindenki szereti. Vagyis a férfiak szeretik, a nők irigylik. Ám Dezsőkének, az utcában csellengő nagykamasznak, a „mi fiunknak” már semmilyen jövője vagy helye nincsen. Néha bebuszozik a nagyvárosba, néha saját édesapát akar szerezni magának. Ellopja anyja „csodatevő érmét”, az ezüstpénzt – remélve, hogy ezután majd mindenki őt fogja szeretni – de mikor azt a szájába veszi, „nem érez semmit”. Anyja személyes varázsát és integritását képtelen kisajátítani vagy örökölni.
Egy közösségben, ahol nincs semmiféle jövő, a múlt könnyen felértékelődhet. Végső Márton tiszteletes egy „ásatás” apropóján ismerkedik meg alaposabban a Görbe utca lakóival: a falu múltját kutatva turkál az utcát szegélyező árokban. No de miféle varázslatos múlt rejtőzhet a Görbe utca befejezetlenül rohadó házai alatt? „A tiszteletes úr pedig biztos benne, hogy itt valahol avar kori sírok vannak, római kori emlékek…[5]”
A roma szereplők viszont egy egészen másféle múltba álmodják vissza magukat. Rozika elalvás előtt a fiának egy időtlenségbe merült csodálatos nyárról beszél: „halkan dünnyögve, énekelve az alkonyról, napról, tűzről, nyárfás rétről, ahol meztelenül fürödtek a lányok, neki egy kisfiú hordta a vizet, aztán leült arrébb, és őt nézte.[6]” Ezt az emlékképet nem is tarthatjuk egészen irreálisnak – de nagyon jellemző, hogy se Rozika, se Dezső nem akarja elhagyni a Görbe utcát. A csodálatos alkony és a közös fürdés már csak ábránd.
Ennél jóval zavarba ejtőbb és szürreálisabb a szerencsétlen sorsú tűzoltó, Sóvágó Lajos utolsó „utazása”. Mikor Lajos édesapja öngyilkos lesz, a Misi presszó vendégei már biztosak abban, hogy Lajost elviszi a mentő, a kórházból pedig „nemigen jön haza egyhamar”. De a mentőautó helyett egyszercsak tíz felcicomázott szekér érkezik a Görbe utcába. „Gyönyörű, kövér asszonyok ültek minden szekéren, viruló, merész arcú lányok, fiúk, nagy bajszú idősebbek, gyerekek is, nagy zsivajjal, a szekér alatt kutyák vakaróztak (…) már zene is szólt, virágok lógtak a szekerek oldalán, táncoltak, énekeltek mellette, Lajos meg fent ült az egyik bakon, mint egy király, és boldogan nevetett.” A menet egyre csodásabb lesz: „… színes lámpákat gyújtottak, Vereslaci szivárványt látott felettük, és azt mondta, menne ő is. Sudák is. Mérő Lajos is felállt nagy nehezen, és mentünk volna már mindnyájan, az egész utca, bárhova, de nekünk már késő.[7]” Ez a fejezet – jellemzően – a Néha úgy elmennénk címet viseli.
Mi annak a realitása, hogy valaki virágfüzérekkel ékesített vándorcigány-karavánt láthatott a kilencvenes években? Éltek-e még Magyarországon vándorcigányok akkoriban? Vagy ez a felvonulás inkább egy mennyegzői menetre emlékeztet? De Sóvágó Lajos, a szerencsétlen (és amúgy meglehetősen sótlan) tűzoltó nem vőlegénye senkinek. A Görbe utca lakóit megbűvölő csodálatos menet – a cirkuszhoz hasonlóan, amivel Rozika érkezik a faluba – a mágikus realizmus alapművének, a Száz év magánynak a cigány-karavánjait is megidézi. A mi utcánk lakói amúgy hajlamosak a véletleneket is (a Vida bácsi háza fölött köröző madarat, a váratlanul megkerült fekete lovat) is amolyan „csodás valónak” tekinteni. De ez a délibábos menet majdnem olyan abszurd és irreális, mint a lelkész által az Észak-Alföldön (Debrecen környékén!) keresett római romok. Amolyan mítosz. Vagy inkább ábránd. (De kulturálisan megalapozott ábránd.)
A valószerű és a valószerűtlen határait összemosó, a „majdnem-csodás” elemekkel való folytonos játék miatt is nehéz Tart szabályos realistának tekinteni. Ám A mi utcánkban azért megtaláljuk a nyomát a tipizálásnak. Nemcsak a Vida-apa és a Vida-fiú alakjára gondolok (a „fiú” – akinek a halála szinte kettévágja a ciklust – az egyetlen szereplő, akinek a gondolatait nem ismerjük meg). Béres Bálint és Végső Márton osztályának, a kelet-magyarországi parasztság és református értelmiség igen árnyaltan, részletezően ábrázolt képviselője. Hozzájuk hasonlóan az utolsó előtti fejezetben felbukkanó Ocsenás is beszélő nevet („miatyánk”) visel.
Ő egyáltalán nem olyan egysíkú, reflexióra képtelen, már-már karikatúraszerűen groteszk figura, mint Harap Sanyi vagy Sóvágó. Az ő asszimilációs törekvéseit siker koronázta: munkahelyén, a kórházban, ahol beteghordó volt megbecsülték, és közben nejével, Edittel élvezhette egy nagyvárosi panellakás „áldásait”. Beilleszkedett ember – aki érzelmileg mégsem tud a késő-kádári vagy rendszerváltás-kori Magyarország érzelmi valóságába beilleszkedni – szándékosan kilóg a sorból. A kórházban haldokló asszonyokat általa kotyvasztott vodkával itatja, a felesége ridegségét nehezen viseli.
Nem vesztesként érkezik a Görbe utcába, hanem „kipihenni” a fáradalmait. Ehhez képest hihetetlen energiával nyüzsög, „néhány nap múlva már mindenütt jelen volt, az utca teljes hosszában és szinte mindig.[8]” Mindig siet, mindenhol mindenkinek segít, Mérő Lajos azt gyanítja, „hogy Ocsenásék többen is vannak, és mind egyforma.[9]” Ocsenással egy gazdagabb nyelvi világ (ha tetszik, tágasabb emlékezet) érkezik a Görbe utcába. A hajdani beteghordó ugyanis rengeteg kuplét, nótát, mozgalmi dalt tud – és hozzá még kelmednek szólítja a lakókat – bár a Béresnek dúdolt nóta (Sej-haj szénaszál, a madár is odaszáll) eredetijére én sehol nem bukkantam.
Ocsenás vonzódása a Görbe utcához esztétikai és erotikus természetű, mint a másik „idegené”, a lelkészé, csak ezt ő nem is próbálja megvetéssel vagy pironkodással álcázni. Ocsenás nem Rozikába szeret bele, hanem Béres szélütött feleségébe, a magatehetetlen Magdikába.
„Ocsenás szerette a beteg asszonyokat, mert a kór finommá tette őket, arcuk, bőrük kisimult a betegség, a láz nyomán, gyengék voltak, elesettek, mozdulataik erőtlenek, lágyak, olyan nőiesen szépek, amint elomlottak a nyirkos lepedőkön, ezeken a szeszélyesen gyűrt drapériákon, átmelegedett párnákba süllyedve, mint azokon a barnás színű, régi képeken. Vagy ernyedt, kimerült testükből ideges katétercsövek futottak az ágy alá, sejtelmes folyadékokkal teli zacskókba…[10]”
Különös, de Ocsenás fin de siècle-érzékenysége megidézi az arisztokratikus nőeszményt is. Itt, a Görbe utcában is csontsoványra fogyott, nehezen pihegő, rákos asszonyokról álmodozik. A pusztuló világok „bája” Ocsenást megigézi és elbűvöli. A mi utcánk, a benne megmutatkozó öntörvényű világ hadat üzen a szexuális meghittségről vagy akár saját testünkről alkotott szokásos elképzeléseinknek és – talán – a 19. század mindent élesen szétválasztó fogalmainak is[11]. Hiszen a Görbe utca nemcsak borzalmas, hanem minden „rettenetével” együtt szép is.
És talán ez a magyarázat arra, hogy az Ocsenás-fejezet, az El, valahova miért csak a keretes szerkezetű novelláskötet végén, a zárófejezet előtt kap helyet. Ocsenás viszonya a Görbe utcához és lakóihoz kijelöl egyfajta nem kizárólagos, de mindenképp figyelemre méltó befogadói attitűdöt A mi utcánk világához.
[1] Születtek érdekes tanulmányok (ld. pl. Deczki Sarolta: A mi országunk – Tar Sándor és a szociográfia, in Deczki Sarolta: Az érzékiség dicsérete, Budapest, Kalligram, 2013, 11–19.), de ez a megközelítés Tar realizmus-fogalma miatt idegen tőlem
[2] A teljesség igénye nélkül néhány figyelemreméltó tanulmány A mi utcánkról: Szilágyi Márton: A Sátán fogságában. Tar Sándor novelláinak biblikus közege, Eső, 7. évf., 2005. tél, 73–78 Szilágyi Márton: Túl a reményen, Ex Symposion, V. évf., 57. szám, 2006/3., https://exsymposion. hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_article&rw_code=tul-a-remenyen_1357, Deczki Sarolta: A kizökkent utca. Tar Sándor: A mi utcánk, in Bartha Judit – Gyenge Zoltán (szerk.): Töredékes dialektika, Budapest, L’Harmattan, 2018, 279–285.), A mi utcánk közösségfogalmáról ld. Benke András: Történetek a mi utcánkból – 1. rész, A szem, 2015. ősz, https://aszem.info/2015/10/tortenetek-a-mi-utcankbol-1-resz/
[3]Tar Sándor: A mi utcánk, Budapest, Magvető, 2017, 193.
[4] Mi utcánk, 229.
[5] A mi utcánk, 47.
[6] A mi utcánk, 242.
[7] A mi utcánk, 163-164.
[8] A mi utcánk, 213.
[9] A mi utcánk, 214.
[10] A mi utcánk, 224.
[11] Bánki Éva: Bűn és kegyelem Tar Sándor rendszerváltás utáni prózájában, in Meghitt Bábelek, szerk. Horváth Csaba, Károli Gáspár Református Egyetem-L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2021. 227-268., 247.
