Nemcsak Szent Pantaleon foglalkozott sokat a testnedvek és az üdvösség egyensúlyával, az égitestek és a táplálkozás összefüggéseivel, a húsevés áldásos vagy elítélendő voltával, az állati és emberi vér különbségével, hanem a sziget első királya, Bandemag is. Ő a bizánci doktornál gyakorlatiasabb útmutatót szerkesztett. Ennek töredékére talált rá Riolda a Pantaleon-kódex kötése alá rejtve. 

A madarak, a kacsák, a tyúkok húsa finom, porhanyós, de jó lelkiismerettel csak terhes asszonyoknak és kisgyerekeknek ajánlhatók. A fehér húsok simogatják a beleket, megnyugtatják a félős lelkeket, de erőt nem adnak a harcosnak. A galambhúson hizlalt asszonyok szépek, porhanyósak, kellemesen hízelkedők, de épp ezért nem feleségnek, csak ágyasnak valók.
Mielőtt felhajtanád egy asszony szoknyáját, tudd meg, milyen húsokon nevelkedett, és ennek alapján döntsd el, milyen sorsra való!
(…) A húsok befolyásolják a kitartást és az akaraterőt. Hiszen nemcsak az állat húsát és vérét, hanem akaraterejét, emlékeit, a tapasztalatait is megemésztjük.
Ki ne tudná, hogy a kacsahús fáradhatatlanná és izgágává tesz, hogy a gondos gazda ezzel eteti a szolgálóit. Mert a vízimadarakon nevelt asszonyok sokat fecsegnek, de belőlük lesznek a legtürelmesebb, a legkitartóbb mosónők. A kacsahúson hizlalt nőstények akkor sem fagynak meg, ha telente a puszta földön alszanak, vagy ha a befagyott folyón fehérneműt mosva a köpenyük a derekukra fagy.
A szabad embereknek, a győztes katonáknak, a diadalmas férfiaknak csak friss, vörös húsok valók. Ezek – egy időre – lobogó tűzzel töltik meg a szíveket, erősítik az izmokat, állhatatossá és bátorrá teszik a lelkeket.
Előrelátó atya tej helyett vérrel itatja a fiúgyerekeket! A tehén- vagy kecsketejnek minden cseppje méreg! Puhánnyá és álmodozóvá teszi a serdülő ifjakat.
(…) A nyers marhavér fájdalommentesen megfojtja azokat a félénk és satnya fiúcskákat, akik nem lennének alkalmasak a harcra, akikből a leggondosabb, a legszakszerűbb kiképzés után sem válhatna jó katona.
Ne hallgass hát az asszonyokra! A marhavért nem szabad kisütni, nem szabad fűszerezni, mert megrontja a kisfiúkat, és elveszíti jótékony tulajdonságait.

Zsigerek, vesék, tüdők, szívek, májak, körmök, véres, főtt vagy porrá őrölt csontok. Talán egy recepteskönyv bevezetője? Vagy hadtudományi munka? Vagy szent Pantaleon őrült kiegészítése?
A szorgok gyilkosa, a terhes anyákra íjjal-nyíllal lövöldöző, nagy Alapító talán az étkezés megreformálásával akart unalmában egy mindennél erősebb népet kinevelni?

A háziállatok húsának mértéktelen élvezete a druidák és az ókor legszentebb filozófusainak véleménye szerint előbb-utóbb elkerülhetetlenül lomhává és ostobává tesz. A birka húsa engedelmessé, a tehéné lustává, a disznóé falánkká.  A háziállatok húsa előbb-utóbb lealjasítja a katonákat. Mi lesz abból a harcosból, aki heteken-hónapokon, sőt éveken-évtizedeken át színtelen-szagtalan húsokat vesz magához? Még a gyümölcsön, gabonán, főzeléken hizlalt szolgáknál, az ostoba fiatal lányoknál, a dologtalan vénasszonyoknál is ábrándosabb és beletörődőbb semmirekellő. Egy disznó-testvér, birka-testvér, kecske-testvér nem vágyik semmi másra, csak hogy böfögve, bóbiskolva a múlt legszebb csatáin, az emberfián, a szerelmen és más költői haszontalanságokon merengjen. Ám azért nagyon sok múlik az elkészítésen. A háziállat húsa akkor a legártalmasabb, ha vajjal, fűszerekkel készíted, és balga módon gyümölcsöt vagy kenyeret harapsz hozzá.
A vaddisznó- vagy szarvashús talán nem ennyire káros és veszedelmes, ám mértéktelen fogyasztásuk riadozóvá, félénkké tesz. A vadhúst csak ízesíteni és puhítani lehet. Nincs az a pompás szakács, aki a szarvas húsából ki tudná vonni a félelmet, a menekülés vágyát, a nyugtalanságot.
Egy legyőzhetetlen hadseregnek, a halál katonáinak egészen másféle húsokra van szüksége.
Nem az állatok megadására, riadalmára és emlékeire…

És aztán egy jókora folt a beszámolóban. Mintha valaki rémületében vagy felháborodásában bodzalevélből készült tintával akarná eltüntetni I. Bandemag eszmefuttatásait.

Elpuhult lelkek mézes disznóhúsnak nevezik az emberhúst. Túl édesnek találják, viszolyognak tőle, azt híresztelik, hogy túlzott fogyasztása álmatlanságot okoz, elvásítja a fogakat, mi több, búskomorságra, öngyilkosságra és vérfertőző gondolatokra sarkall.
Ezek puhány, öreg katonák téveszméi, akik ostoba babonákkal akarják a fiatalokat a harctól visszatartani.
Hiszen mi tehetné teljesebbé és tökéletesebbé egy harcos győzelmét, ha nem az, hogy félelem és bosszúvágy nélkül falatozik az ellenségei húsából?
Hogy nemcsak az asszonyait, a földjeit, a szolgáit, a javait teszi magáévá, hanem a legtitkosabb érzéseit és gondolatait is… Léteznek bölcsek akik szerint az emberhús nemcsak bátorrá és állhatatossá tesz, hanem megajándékoz az örök ifjúság mámorító élményével is. Aki felfalja az ellenségeit, az képtelen lesz megöregedni.
(…) Az emberhús kellemetlenül édes ízét petrezselyemből és a csalánlevélből készült mártás segítségével ellensúlyozhatjuk. A legporhanyósabb a gyerekek húsa, de sajnos ez a legédeskésebb is. A csalánleveles mártáshoz érdemes valamennyi paszternákot keverni, így gondos előkészítés mellett a gyerekhús is könnyen összetéveszthető a malachússal! Az érzelgősebb harcosok olykor-olykor persze sajnálják a csaták után feláldozott kislányokat és kisfiúkat. Ám ha a levágásra kiszemelt gyerek belátja, hogy halála nemcsak elkerülhetetlen, hanem hasznos is, és ha nem puszta beletörődéssel, hanem örömmel fogadja az elkerülhetetlen véget, akkor nem olyan viszolyogtató a húsának édeskés mellékíze.
Az emberhúson hizlalt katonák rettenthetetlenek, mert a legyőzött ellenség földöntúli erővel ajándékozza meg őket…
Similis simili gaudet, ahogy Rómában mondják a bölcsek.
(…) Végy egy szép combot, egy csipetnyi zsályát és három gerezd fokhagymát…

Riolda nem volt képes tovább olvasni I. Bandemag őrült eszmefuttatásait. A királyét, aki egy kicsinyke sziget közepén élt a rabszolgáival és tizenegy megmaradt katonájával, és közben egy emberhússal táplált Tökéletes Hadsereg élén akarta Írországot és Angliát lerohanni.
Egyetlen nélkülözésekkel teli tél ilyen gyötrelmes őrületbe hajszolta?
Vagy a lelkifurdalását akarta a hadseregszervezéssel csillapítani?
Elhitetni magával, hogy nem gyilkos, hanem tudós feltaláló? Bölcsebb, mint a bizánci Szent Pantaleon? Nem kegyetlen őrült, hanem a hadtudomány megújítója, művelt és körültekintő „szakíró”?

Riolda felsóhajtott. Éjszaka kiosont az öbölbe, és mikor a köd elhomályosította az égboltot, elégette a pergamencsíkokat.
Megfogadta, hogy gyümölcsön és kenyéren él ezentúl.

Illusztráció: Zdzisław Beksiński

Pedig tizenkét évesen már sokaknak.
Tizenöt évesen már majdnem mindenkinek.
De ez nem jelent semmit, ugye. Van, akiknek soha. Sokan úszni nem tanulnak meg, valami ellenáll bennük a víznek. Valaki fél szemmel vagy csak egy vesével él. Valakinek nem két petefészke van, hanem egy, esetleg négy vagy egy sem. Hogy a szüleimmel soha nem beszélgettünk ezekről a dolgokról, az még nem jelenti, hogy ne szeretnénk egymást, vagy hogy ne lennének bizalmas, meghitt szokásaink. Nem tudom, hányas lába van apámnak, de ettől még őszintén ragaszkodom hozzá. A szüleim életmódja megkövetelte, hogy hamar önálló emberré neveljenek. Az a te bajod, ha elkésel az iskolából. Az a te bajod, ha fáj a fogad és nem szólsz. Az a te bajod, ha nem intézed, ha nem gondoskodsz, ha nem csinálod. Nekem már akkor is saját fürdőszobám volt, amikor még a nagymamám vigyázott rám.
Igy a természetes, szokta mondogatni apám.
Ráadásul anyám szenvedélyes temperamentumával sem fért össze az örökös aggodalmaskodás. Kislánykoromban nyáron gyakran egyedül hagyott a kutyákkal, néha olyan hosszú időre, hogy azt hittem, a világ is véget ért. A félelem olyan, mint a magaslati levegő, meg lehet szokni, én talán mást nem is tudnék belélegezni. És ugyan nem szoktunk a szüleimmel egymás egészségéről faggatózni, de ők azért iskola-ügyekben nagyon figyeltek rám. A szüleim Görögországba küldtek régésztáborozni, Olaszországba nyelvet tanulni, a nagynénimhez Londonba elereszteni magam, más levegőt szívni, kinyújtózni. Ha itthon voltam, járhattam gitározni, jógázni, balettozni, üvegfestést, hindu kardtáncot, dokumentumfilm-készítést tanulni. Anya a rá jellemző odaadással felügyelte az iskoláimat: három gimnáziumból vett ki, mert elégedetlen volt az iskola szellemiségével, az osztályfőnök hozzáállásával, a kötelező olvasmányokkal, a történelem tanárral.
De talán velem volt leginkább elégedetlen.
– Ugye, azért szeretsz? – szoktam kérdezni tőle.
Anya sértődött arcot vág, de ilyenkor azért megölelgetett.
– Életre-halálra, nyuszibogár.
Anyukám örök-elégedetlen, forradalmár típus, így kell elfogadni. Valamin minden nap felháborodik, csapkod, ordítozik, aztán elneveti magát.  A londoni nénikém szerint egész életében ilyen túlzóan, ilyen szeretetreméltóan, ilyen primadonnásan szenvedélyes volt. Én mindig úgy éreztem, anyukám azért ordítozik és csapkod annyit, hogy ne érjenek hozzá.
No de ez a londoni nénikém volt az, aki elcsodálkozott, hogy nekem nincs sportmelltartóm. Hogy nincs rendesen levágva a lábkörmöm. Hogy nem hallok rendesen a jobb fülemre, hogy még sohasem voltam nőgyógyásznál – sőt nekem még meg sem jött.
– De hát tizenhat éves vagy? Hogy lehet?
Mikor legközelebb Budapestre járt, és a belvárosban sétáltunk, és ő meglátta az osztálytársnője bátyjának a réztábláját: dr. XY nőgyógyász. Rögtön fel is hívta a volt osztálytársnőjét, mire ő elintézte, hogy a bátyja egy órán belül fogadjon minket.
A nénikém szerencsére nem jött be velem a rendelőbe. Hogy egy rakás terhes nő között kellett ücsörögni, lelohadt a lelkesedése. De kioktatott, mit mondjak, hogy viselkedjek.
– Nem jött meg – mondtam bent a nőgyógyásznak szemlesütve.
Az orvos fáradt volt, és láthatóan kicsit ingerült, hogy nyakába sóztak egy külön beteget.
–  Terhestesztet csinált?
Mondtam, hogy nem. De a jövő héten. Majd az is meglesz.
– Akkor várom a jövő héten.
A nénikém gálánsan kifizette a húszezer forintot. És megnyugodott, hogy előbb-utóbb lesznek majd „további kivizsgálások”.

Szeretem a szüleimet, a nénikéimet és a bácsikáimat, és soha nem szoktam őket szándékosan becsapni. De tiltakozni nem tiltakozom, ha valamit félreértenek. Mert tisztában vagyok vele, hogy csak csillapítani akarják a velem kapcsolatos csalódásaikat. Apám mindig azt mondja, elbűvöli a törékenységem, az őzike-természetem. Anyám szerint még nem fejlődtem ki igazán, és ilyenkor – de csak ilyenkor – megsimogatja az arcomat. Úgy mosolyog, mintha a hátam mögött valakitől elnézést kéne kérnie. A szüleim nehezen bocsátják meg, hogy nem tanultam meg jól egyetlen nyelvet sem, hogy „nem állok ki magamért”, hogy nehezen olvasok. Persze tudok olvasni, csak egy-két lap után elkalandozik a figyelmem, és azon kapom magam, hogy a szüleimre gondolok. Koreai nyelvet tanulok az egyetemen, mert megnyugtat, hogy anyám ebbe nem szólhat bele, és persze koreaiaul mindenki dadog. Bejárok az órákra, készülök, igaz, az alapvizsgát még nem sikerült letennem.
Talán a hiányzó, az alvó vagy nem-tudom-milyen petefészkemmel vagy a fejletlenségemmel függ össze, hogy legszívesebben kertészként dolgoznék. Nem kerttervezőként, ahogy anyám ajánlgatja, hanem átlagos kertészként, akit a szomszédok felfogadnak, hogy locsolja meg a muskátlikat, vigyázzon a növényekre, lélegezzen velük. Mikor a szüleim számára világos lett, hogy a kertek valamennyire érdekelnek, fel-alá hurcoltak különféle kastélykertekben. Elmagyarázták az egyes parkok eszmeiségét, stílusát, filozófiáját, és apám lefényképezett mindenféle kúp alakúra nyírott bokrok és romos szökőkutak előtt. Én persze ideálltam, odaálltam, mosolyogtam is, hisz nem akartam senkinek csalódást okozni. Pedig én biztos nem tudnám az életemet ilyen mértani alakzatokba kényszerített növények között leélni.
A mi otthoni kertünk olyan, mintha a gyümölcsfák, a bokrok, a virágok csak vendégségbe jöttek volna hozzánk. Ideállnak, odaülnek, kihallgatnak bennünket, aztán átsétálnak egy másik kertbe.
Mind a négy nagyszülőm a Duna mögé magasodó hegyen született. Édesanyám nem, a nagypapám híres karmester volt, ezért nagymamámra épp egy salzburgi operabemutatón törtek rá a fájások, és aztán – ha már így történt – a nagyszüleim tizennégy évig kint maradtak Ausztriában. Mikor Gilda halálos sebet kapott a Rigolettóban, szegény nagymama méhét is „éles kések kaszabolták”. Szégyellem kicsit, hogy nálam sohasem fognak semmilyen fájások elindulni, senki és semmi nem fog kaszabolni, és talán nem is lesz olyan férfi, aki elvisz magával a salzburgi operába.
Szégyellni szégyellem, de nem tudom, sajnálom-e. A növényekben azt szeretem, hogy nincs vérük, nem jajgatnak hangosan, és soha senkivel nem erőszakoskodnak. Elég sokat sétálok a kertek között, mert a szüleimnek elég nagy fájdalmat okoz, hogy nem olvasok, hogy nem zongorázom, hogy nincsenek barátaim. A második gimnáziumban, ahova jártam, volt egy barátnőm, az ő anyjának fodrászüzlete volt a Bécsi úton, gyakran jártunk át oda, a végén még Klári néni kuncsaftjai is a nevemen szólítottak. Érettségi után visszamentem ebbe a fodrászüzletbe, vittem egy csomag mazsolával töltött csokigolyót, de Klári néni nem állt szóba velem. Azt hitte, a szüleim azért vettek ki a gimiből, mert összebarátkoztam a lányával.
Kicsit ácsorogtam, letettem a papírzacskót a tükör elé, aztán eljöttem.
A barátnőm édesanyja amúgy téved: anyám nézeteivel egy ilyen döntés teljességgel összeférhetetlen lenne. Csak arról van szó, hogy a szüleim nem nagyon ismerik ki magukat az emberek között, és mindig azt hiszik, meg kell engem menteni valamilyen elnyomástól.
Az aggodalom, ez az ő fő bajuk. Félnek, hogy túl kicsi vagyok, hiszen huszonegy évesen sem nézek ki többnek tizenötnél, félnek, hogy minden elmegy mellettem, hisz az ő barátaik lányai már színdarabokat rendeznek, áriákat fújnak, tömegeket vezetnek. Vagy legalább vajúdni kezdenek, mikor Gilda a végén rázendít.
Én gyalog jövök le a hegyről és gyalog megyek föl, hogy teljék az idő, és a szüleim azt higgyék, vannak barátaim. Egy csomó koreai vagy másmilyen egyetemista. Apámnak azt mondom, hogy nem akarok nagyzolni, ezért nem hívom be őket a házunkba. Jól megvagyunk, csak nem vágok fel, tekintettel vagyok az érzékenységükre.
Az érzékenység a jó szó. A szüleim mindenki érzékenységére tekintettel vannak, ezért járnak állandóan tüntetni. Együtt indulunk el, aztán valahol útközben elfeledkeznek rólam, amit nem is bánok különösebben, ha látom, hogy már találkoztak a barátaikkal. Ilyenkor kényelmesen hazaindulok. Veszek kólát, pattogatott kukoricát, elnézegetem a Bécsi utat, majd visszakapaszkodom a hegyre. Néha a legtetejéig felsétálok, ilyenkor átélem, hogy nem hallom a zenét a salzburgi operában, de érzem a sejtjeimben. Örülök annak, hogy volt egy barátnőm, és szeptemberben újra látom a szegény koreai lektort, aki pont olyan zavarodott, mint én. Negyvenéves nő, de úgy téblábol ő is, mint akinek nem jött meg. Soha nincs egészen ott. Aki mindenhol úgy viselkedik, mint én a mazsolás csokigolyókat szorongatva Klári néni üzletében
De nem adhatom át magam a boldogságnak órákig.
A szüleimet jobban kell félteni, mint engem: nekik az a rögeszméjük, hogy mindenki szereti őket.
És hogy ők mindenkit szeretnek.
Kora ősszel akkor vagyok boldog, ha megérkeznek hozzánk a vendégek, kiviszem nekik a jégbe hűtött fröccsöt és limonádét, és hallom, hogy mindenki egyetért mindennel.
Egy kicsit ki is festem magam, hogy anyám megnyugodjon.
– Aztán ne maradj sokáig! – kiált utánam apám kópésan.
– Nem maradok! – ígérem.
Mindig a két utcával lejjebb lakó Aranka nénihez megyek. Játszom a macskáival, meglocsolom a virágait, meghallgatom, hogy egyszer – majd valamikor – eljönnek hozzá látogatóba az unokái. Hogy minden jó lesz, csak türelem.
Mint valami árnyas, kényelmes fogolytábor. Várunk valamire.
– Hát hogy lehet, hogy neked még mindig…?  – faggatózik Aranka néni. –  Nem kéne valamit, angyalom?
Nem szeretem ezt a témát, de valamit persze mondani kell.
– Mit csinálnék? Még nem jött meg.

A kódexeket megint össze-vissza forgatta egy, a folyosók közt láthatatlanul közlekedő ismeretlen, de az új, pihekönnyű kéziratlapokhoz, melyek futkosó hangyákhoz hasonló betűivel úgy felbosszantották, hozzá sem ért.
A huzatban most is könnyedén lélegeztek az áttetsző, fehér lapok.
Más dolga már nem is nagyon akadt, mint visszatérni a sziget ősidejéhez, a háborgó elemekhez.

Vulkánok, tengerárak, sziklák, hátságok, gleccserek!Riolda latinul, szászul, keltául is olvasott, és már hozzászokott, hogy fáradtságosan hüvelyezze ki az értelmet a mondatokból, ám a nagyképű beszámoló megint próbára tette a türelmét. És ez a sok idegen szó! Praxiciteleszek, menocipitrumo, izocitátumok…, ó, jaj! Mintha Nagy Károly tógás hivatalnokai duruzsolnának a fülébe. És ezek a dölyfösen ide-oda röpködő évtizedek és évmilliók! A mániákusan tudálékos krónikás, aki minden gleccsert, vulkánt, fűcsomót, sziklát, kavicsot megszámol! Aki végtelen gőgjében úgy hiszi, hogy a víz, a föld, a tűz lelketlen lények! De szerencsére hamar búcsút vett a gleccserektől, vulkánoktól és évmillióktól, és rátért a sziget „milliók képzeletét” megmozgató, rejtélyes ősi építményeire, melyekre I. Bandemag, az Ulsterből jött ír hódító építette fejedelmi székhelyét.
Már megint ezek a milliók, bosszankodott Riolda; mintha legalábbis sokan lennének kíváncsiak az őrült Bandemag szellemkastélyára! Ám az egyik lap szélén talált egy alaprajzot, amiben – meglepetésére – épp arra a kastélyra ismert, amelynek könyvtárszobájában éppen olvasgatott. Felismerte a fogadótermet, a körbefutó labirintushoz hasonló folyosókat, a híres tizenhét lépcsőfokot, amely alatt most ott hever a szőke fürtös Shiobian összetört holtteste. De a palota szárnyait olyan keresztfolyosók is összekötötték, amiket soha nem látott a saját szemével.
Hát ez hogy lehetséges? A tagjaiból megint kiszállt az erő, elzsibbadt a lába, a keze, a nyaka, és úgy érezte csak tehetetlenül lebeg a palota alaprajza felett.
Titokzatos őslakók! A hangyákhoz hasonló betűk megint összefolytak a szeme előtt. Ezek szerint nem Corcból és Ulsterből jött kőfaragók álmodták meg ezeket az irdatlan falakat! Ezeket a felesleges boltíveket, óriási termeket, pókhálókhoz hasonló keresztfolyosókat? I. Bandemag csak „rájuk talált”, mikor a sorsát megpecsételő, végzetes vihar a szigetre sodorta!
Hány és hány későbbi betolakodó kóválygott itt elveszetten, miközben a falak hasadékaiból, a lezárt keresztfolyosókról szellemeket, tündéreket vélt hallani? Nem félelemből falaztatott be annyi ajtót a lelkifurdalásába lassan beleőrülő I. Bandemag? Meglehet, nem ő, Riolda az egyetlen, aki egész életében úgy érezte, a falak rejtekében elevenen befalazott családok élik az életüket.
No de megint a számok! A nyavalyás krónikás, valamelyik távoli idő szülötte, mindent megmért, lerajzolt, kivont, összeadott, összeszorzott, mintha számok tartanák ezeket a falakat, nem a hit, a szorgalom – egy elveszett nép rejtélyes akarata. Addig-addig szorozgatott ez a bölcs férfiú, míg kiderítette, hogy legalább száz eleven munkásnak kellett dolgoznia az építkezésen, miközben a sziget birkanyájak nélkül képtelen volt eltartani ötven-hatvan embernél többet! Hát hogy lehetséges ez? A mindenható vagy mindentudó krónikás sem tudta. Ha más szigetekről idehurcolt rabszolgamunkások dolgoztak a falakon, akkor hol vannak az ő csontjaik?
Igy vagy úgy, ez a démonok, szorgok, tündérek vagy rabszolgamunkások építette palota örökös befejezetlenségre ítéltetett.

Ám a sok kivonásban, összeadásban, szorzásban, osztásban elveszett a lényeg. Mi kényszerítette ezeket a kiváló építőmestereket, a szorgok őseit, hogy teljesen megalázkodjanak az íreknek? Volt-e saját nyelvük? Tudtak-e az ír támadás éjjelén beszélni, vagy ez a kidőlt-bedőlt palota az ő grammatikájuk, az ő szókincsük? A történetük falakban, ajtókban, folyosókban elbeszélve…
Rioldának most tényleg kedve lett volna végigrohanni a folyosókon, és a haldokló Benjaminnal nem törődve végigkopogtatni a falakat, szétzúzni a bevakolt ajtókat, de tudta, annyira legyengült, hogy ha valahogy lábra áll és kisétál, többé nem térhet vissza. Átlapozott hát egy csomó számítást, unalmas és nagyképű magyarázatot (igen-de-mégsem-tulajdonképpen), míg végre odaért A sziget története a legendák tükrében-fejezethez.
Ez a nyomorúságos szikladarab, fejtegette a szerző, amit a középkori krónikák a Nyugati szél szigetének neveztek, volt az otthona a kor egyik legendás királynőjének, aki a mesék szerint bejárta Indiát, Kínát, hajózott a Níluson, és kísérletet tett, hogy megdöntse a hispániai emír, majd a bagdadi kalifa uralmát. A szerző hosszú-hosszú oldalakon át taglalta az ő létezésére vagy nem-létezésére vonatkozó bizonyítékokat.
Igen-de-mégsem-tulajdonképpen.
Rioldát aztán nemigen érdekelte az ilyen olcsó tudálékosság, úgyhogy unottan továbblapozott. Hisz a vulkánok gondolatait is ismerő, mindent gondosan méricskélő krónikás soha életében nem hallott a II. Bandemag népét sújtó átkokról vagy a szorgokról. Képes volt pontosan kiszámolni, hogy mennyi felnőttet és hány birkát tarthat el a sziget, miközben fogalma sem volt az az éhezők tudásáról: ő maga nem élt napokig áfonyán, nem érezte az orrában a sülő emberhús szagát, nem látott még „elfelejtett gyermekeket”, és talán el sem hitte volna, hogyan voltak képesek a szorgok a hideg földhöz tapadva félig-meddig eszméletlen állapotban, átaludni a teleket. Talán nem is sejti, hogy néha a szerelem vagy egy dal is elég, hogy jóllakjon az ember!
És már egy titokzatos módon feltűnt üstökös és egy kicsit hűvösebb nyár már elég ahhoz, hogy a családok felbomoljanak, a birkák elpusztuljanak és egy önfeladással járó kór kezdődjön.
De a számok varázslója talán tud valamit a gyerekei jövőjéről!
Riolda szívdobogva továbblapozott, utána összekulcsolta a kezét, ahogy a szelekkel és üstökösökkel hadakozó Rigoberta úrnőtől látta Normandiában. Ám még mindig csak unalmas részletek következtek valami Riolda-töredékből, majd a megszokott konklúziók: igen-de-mégsem-tulajdonképpen. Az ő történelmi létezése mellett szóló egyik legfőbb bizonyíték, hogy a Feröer-szigetek első királya, Kyd „egy bizonyos Rioldát” tartott az édesanyjának. Riolda szíve nagyot dobbant, mert a remény a félelemnél is erőszakosabb. Kyd! Feröer-szigetek… Istenem, ugyan merre lehet?
Az okleveleket megszállottan bogarászó krónikás aztán egy másik furcsa adatra is rábukkant. A Germantes-Chaussy-család ősanyja, a hétgyermekes Fiona úrnő egy olyan oltárterítőt adományozott az általa alapított sambrillaci apácakolostornak, mely a mesebeli Riolda királynő tengeri átkeléseit örökíti meg. A lap szélén Riolda az oltárterítő rajzát is megcsodálhatta: keresztet szorongató koronás asszony egy apró ladikban, körötte vidáman ugráló, kék, piros, sárga delfinek. A Fiona ír név, vélte a krónikás, Normandiában ráadásul meglehetősen ritka, úgyhogy nem teljesen elképzelhetetlen – vagyis igen-de-mégsem-tulajdonképpen – hogy az őrgróf felesége a Brit-szigetekről hozta a tengereket bejáró királynő kultuszát.
Apácakolostor, oltárterítő! Az én kis feketerigóm! Hogy mik vannak!
Letérdelt az asztal mellé, és gyorsan elmormolt egy hálaimát a saját tornyába zárt Rigobertáért, aki talán bemutatta Fionát valamelyik rokonának, és persze a sok munkásnak is, akik éjt-nappallá téve dolgoztak, hogy a kis Csacsi visszavihesse Kydet a történelembe. Reménykedve olvasott tovább, de a krónikás újra belegabalyodott az oktalan számolgatásba, és a valóban érdekes dolgokról pedig megfeledkezett: elfelejtette leírni, Kydnek születtek-e gyerekei, hogy hány év adatott meg a nevezetes Germantes-Chaussy úrnőnek, hogy az unokákkal mi lett.
De a Germantes-Chaussy család címerét lerajzolta: az arabeszkhez hasonló vizililiomok közt egymásba simuló, két szerelmes hattyút. Jette, hát mégis, suttogta magának Riolda.
Tovább lapozott, de már egyre jobban zavarták a krónikás masírozó hangyákhoz hasonló, egyforma betűi. És ez a sok-sok idegen név! Az egyre több furcsa esemény és az egyre több értelmetlen összefüggés (igen-de-mégsem-tulajdonképpen) – mintha a tudóskodó szerző alattomban nyelvet is váltott volna! Riolda lassan már az igéket is alig értette a mondatokban, de furcsa mód a neve (ilyen-olyan átírásban) a legtöbb fejezetben előbukkant. Bár a betűket aránylag könnyedén elolvasta, de a jövőről szóló beszámoló, ahogy távolodott önmagától, egyre kuszább lett.

De ami bizonyosan hiányzott a beszámolóból, amit a mindentudó krónikás is rosszul tudott, az is nagyon érdekes volt. Őt magát minden képen hullámos, szőke hajjal ábrázolták, mert persze a szőke haj királynősebb, előkelőbb, mint a fekete. Ezek szerint a szorg túlélők felolvadtak a környező népekben, és pár száz év múlva már senki sem emlékezett, hogy milyen különleges lények éltek a szigeten. A sok Jack, John, William között egyetlen arabos csengésű név nem akadt, az invázió nyilvánvalóan nem folytatódott – tehát nem volt miért kikutatni, hogy melyik emír megbízásából jött ide Benjamin. Nincs az a mindentudó krónikás, aki a saját jelenétől megszabadulhatna.
Most már csak egy kérdés motoszkált benne, amit régi tanítója, Illighaen hagyott az egyik kódex szélén: „Lehet-e a jövőre emlékezni?”
Lehetni lehet. Ám aligha tudunk ezzel mit kezdeni.
A figyelem szinte kiszívta minden erejét, úgyhogy a kéziratlapokra bukva bóbiskolt pár percig.
És ha minden nemzedékben mindig ugyanaz történik?
Ha mindenkinek egyformán kevés szabadság adatik?
Hiszen kevés birka és kevés ember fér el egy ilyen kis szigeten. Néhányan kitörnek, tanulnak, aztán visszatérnek, mert a kontinens sokkal tágasabb és izgalmasabb, de mindez csak látszat: ott is pontosan annyi ember élhet, ahányat a föld eltart, a számok (vagy inkább az éhes szájak) ott is mindenkit felfalnak. A múlt belakhatatlan számunkra, de azért az emberek mindig a származás, vagyis a legelfogadottabb mese alapján osztják szét a javakat.
Hiszen nem magunké vagyunk, hanem a halottainké. Még akkor is, ha nem tudjuk, kik a nemzőink, vagy hogy melyik asszony hordott a szíve alatt.
Semmi oka nincs hát, hogy időtlen időkig ne ugyanaz ismétlődjék. Vagy hogy ne minden egyszerre történjék. Riolda érezte, ha a gyilkos féreg, az éhség nem rágná a belsejét, ha gondosabban tanulmányozná ezeket a futkosó hangyákhoz hasonló betűket, még a születése titkára is fény derülhetne.
Ő tényleg II. Bandemag gyereke? A tébolyult és gonosz I. Bandemag unokája? Tényleg a palotában évszázadok óta rejtőzködő tündér az édesanyja? Ha pedig nem, akkor ki és miért végzett Fargein feleségével? Miért nevezte őt a sunyi és gonosz II. Bandemag az örökösének? De ma már senkire nem haragudott, senkinek nem akart igazságot szolgáltatni, úgyhogy semmi oka nem volt, hogy újra visszalapozzon a születése idejéhez. Egyetlen dolgot sajnált, hogy életének legtitkosabb szereplőjéről, N. hercegről nem tudott meg többet.
De ezen talán nem is sajnálkozott annyira.
Nem jár egy titkos költő minden asszonynak?
És persze mérhetetlenül hálás volt a sorsnak (a tündéreknek, az Időnek, az ismeretlen, talán a jövőből üzenő krónikásnak, a falak mögött lapuló ismeretleneknek), hogy ő tehet pontot a saját sorsa végére.
Tollat és tintát kotort elő, és szép, szabályos betűkkel odaírta az utolsó lap aljára.

Ma reggel meghalt a legkedvesebb fiam. És ma végeztem a fogadott gyermekemmel. Úgyhogy nincs más hátra, elbúcsúzom én is a világtól. Riolda, a Nyugati szél szigetének királynője

Letette a tollat, és az éhség üres káprázatában, amely szinte felemelte a székéről, ábrándozott egy kicsit. Mert hiányzik még valami, amiről egy lelkesen számolgató krónikás nem tudhat, a boldog jövő képe, a vágyakozás, ami rokonít a földön élő az összes emberrel. Hisz enélkül csak katonák vagyunk, egymást lökdöső, szorgosan menetelő hangyák, akik engedelmesen masíroznak a vég felé.
A remény lehetősége nélkül még meghalni sem lehet.

A föld fiatal marad. Visszaadja a leöldösött
állatokat. A vándor az őz lábnyomából iszik,
és hogy ő is újjászülessék, megtanulja
a madarak nyelvét. Növendék fák gyógyítják
az erdőket, rókák fészkelnek az elhagyott várakban,
kinn koronás fejét emeli a szarvas.
A holdfényben állatcsorda hömpölyög, talán
az éj sötétjétől, az örökös sötéttől menekülő
bárányfelhők. Kis pásztor, ne félj!

N. herceg kéziratkötegében már csak ez az egyetlen vers maradt. Vagy több vers is van, de ő ezeket nem láthatja? Az éhség nagyon alattomos, gondolta, meglehet, olyan, mint a hóesés, hófehéren káprázik, és eltakarja előlünk a képeket és a szavakat. Láthatatlanná teszi a semmihez vezető úton a nyomokat.
Könnyedén felállt, hogy egy utolsó pillantást vessen – ha még lehetséges – az ő szigetére, ahol se az állatok, se az emberek nem érezték otthon magukat. De ez mégiscsak otthon volt, az ő otthona. Behunyta a szemét, mert a szívét ki akarta nyitni arra a másik valóságra, ahol mindenki otthon lesz majd, és egyetlen kis pásztor sem fél újrakezdeni a világot.

A szemünket becsukhatjuk, de a fülünk, a legigazabb érzékünk nyitva marad halálunkig – nem engedi, hogy a saját szívünkbe meneküljünk.
Rettentő csend a szigeten.
Se csoszogó lépések, se jajkiáltások, se nyögések. Most először a hullámok zaját se hallja, mintha halálfélelmében a tenger is megmerevedett volna. Csak a köd hömpölyög alattomos, lassú neszezéssel.
Csengő kislányhang a köd szívéből. – Riolda vagyok, és holnap majd elindulok, hogy minden jobb legyen.
– Indulj csak, kedvesem! – mondta Riolda.
A gyerek elszaladt, a hang beleveszett a puha, nehéz fehérségbe.
Sehol senki. Sehol semmi.
– Menj csak! – sóhajtotta magának Riolda, és érezte, hogy a hullámzás, ahova N. herceg és a halottak tartoznak, lassan magával ragadja.