Azon az éjszaka halálos, áthatolhatatlan köd ereszkedett le a szigetre.
A napfelkelte előtti órán Riolda felriadt, a keze-lába reszketett, és még a hajából is csavarni tudta a nedvességet. Meglehet, ilyen lehet a Fekete-tenger, melynek pusztító mélységeiben se halak, se rákok, se kagylók nem élnek, és ha lemerülsz, csak halálos, fekete villámok sisteregnek körülötted. Riolda érezte, hogy idő van, az ő ideje. Világot kéne gyújtani, felöltözni, indulni a kikötőbe, elbúcsúzni a fiától vagy megnézni, hányan maradtak a szigeten, de a mellére nehezedő szivacsos köd megbénította.
Mikor felébredt, a rettenetes ködtenger arrébb vonult, a kis Csacsi félig már elhagyta a kikötőt. Opálos, nyugodt fény ragyogott az öbölben.
A gyerekek fel-alá bóklásztak a parton, ennivalót kerestek, rákot, kagylót, aztán jobb szórakozás híján a fényt próbálták összegyűjteni egy rossz agyagkorsóba, vagy meztelen kezükkel, lábukkal püfölték a hullámokat. Ma ingerültebbek voltak, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Riolda próbált az ablakból integetni nekik, de mint a fejüket lehorgasztó állatok, csak egymásra figyeltek. Nem láttak, nem hallottak – de legalább kevesebben voltak: Kyd tartotta a szavát, a nagyobb gyerekeket elvitte magával.
Istenem, könyörülj rajtunk!
Hamarosan Benjámin tántorgott be a hálószobába, és rögtön mesélni kezdte, hogy mennyire rettenetesen, mennyire szörnyen megviselte ez az éjszaka.
Hogy ez nem igazság… Hogy mennyire, de mennyire…
Ehhez fogható ködöt eleven ember nem látott még se Arrrrrméniában, se Ciprrrruson, se Alexandrrrriában, se sehol a művelt világban… Valami rrrette… rrrette… rrrettenetess…
Riolda bólogatott, és életében először megsajnálta Velence ál-Guidóját, Örményország püspökhelyettesét, a soha-nem-volt zsidó királyság alapítóját. Benjamin nyelve nehezen forgott, bizonyos hangokat furcsán ejtett, a Velence szót többszöri nekifutásra se tudta kimondani: Ve-ve-velence… A fél arca lebénult, csodálatosan fekete, bal szeme, melyet a hályog megkímélt, veszített a ragyogásából.
Leült-felállt, leült-felállt, nem létező legyeket hessegetett el az arca elől, aztán lassan-kínlódva az ablakhoz tántorgott. Mintha elfújták volna az életerejét: vénasszony módra kotkodácsolt, méltatlankodott, mintha Riolda lenne felelős az időjárásért.
És talán így is van, gondolta Riolda. Én vagyok a felelős mindenért.
– Már nem szenvedünk sokáig – ígérte Benjaminnak.
A beteg fiához kellett volna sietnie: sürögni-forogni, megkérdezni, hogy van (mintha nem tudná mindenki), betakarni, megitatni, de minden idegszálával érezte, hogy valami üzenet vár rá a könyvtárban. Félretolta hát a szörrrrrnyű idő-dő-dő-járásról lámentáló Benjamint, átvágott a furcsa sziszegésekkel teli folyosókon, és próbált megmelegedni a régi könyvei között.
Időhúzás, igen. Ki tagadná.

Három fényes, üres négyzet, a Kydnek ajándékozott kódexek helye, N herceg agyonolvasott kézirata… de ugyan kinek van most kedve szerelmes versekre? Ám akárhova pakolja, ezek a versek mindig elől vannak… Mit tehetne? A könyvtár az a hely, ahol az ősei üzengetnek, és ahol a távollétében átforgatják a lapokat. Az egyetlen hely, ahol nem én vagyok felelős mindenért, gondolta. Meglehet, ezért szeretek itt üldögélni annyira.
Riolda előre-hátra húzogatta a könyveket, megpaskolta a megmaradt kéziratokat, aztán a verses kéziratcsomó mögött rátalált egy új kódexre. Hogyan szerezte a nevét a sziget, és hogy veszítette el?
Bár a címet könnyen elolvasta, de az ide-oda masírozó hangyákhoz hasonló kézírást nehéz volt kibogarászni, pedig az apró jelek minden oldalon, minden sorban kísértetiesen egyformák voltak. Fekete, kérlelhetetlenül egyforma, hajszálvékony, se jobbra, se balra nem dőlő betűcskék.
És mennyi, de mennyi érthetetlen, senki által nem használt kifejezés! És micsoda ostoba történet! Riolda bosszankodva felnevetett: vulkánok, gleccserek, kráterek, földcsuszamlások – mintha élne földi halandó, aki beleláthatna a szárazföld vagy a tenger gondolataiba, aki sejtené, hogy hogy születnek, mit álmodnak, aki a krónikásukul szegődhetne!
Vagy tudhatná, ki volt az első ember, aki ennek a szigetnek a földjére lépett.
De nem zsörtölődött tovább, hanem csalódottan kibámult az ablakon. Hogy érthetnénk jól egy vulkánt, egy több, mint ezer esztendős, magányosan fortyongó teremtést, ha még egy összeomlóban lévő közösség is ennyire titokzatos?
Ki érti, hogy miért dülöngélnek az alattvalói fel-alá? Miért csoszognak ide-oda, mért nem várják be valamelyik kunyhó mélyén a halált?
Ám egyszer csak az összes fel-alá imbolygó férfi és nő megdermedt, és mintegy varázsütésre megindult Vörös Sjön kunyhója felé. Ennek egyetlen oka lehet, gondolta Riolda: az örökké egymás közelében élő lények a levegőből is megérzik a másik halálát.
Nincs több haladék. Megpróbált felemelkedni a székéről, de csak a semmire, a levegőre nehezedett, nem érezte a saját lábfejét. Kötelességtudón elindult kifelé, de a végtagjaiból nem múlt el a zsibbadtság, a kínos, lebegő semmilyen-érzés. Hiába lépkedett egyik lábát a másik elé helyezve, úgy érezte, mintha lassan – nagyon lassan – úszna a levegőben. De minek? Hova menekülne? Hova úszna, repülne, sétálna vagy szaladna? Csámborogjon a kihalt folyosókon? A lábait egymás mellé rakosgatva, a súlyától mégis megszabadulva most mégis lebegett a levegőben, aztán dülöngélve lebicegett a tizenhét lépcsőfokon.
Immár pontosan úgy lépkedett, mint az alattvalói.
Mindenki a téren gyülekezett: az előbb még ide-oda csoszogó férfiak, a pár perce a sárban tántorgó, részegen dülöngélő asszonyok. Nyilván azért csuszkálnak és bukdácsolnak, mert ők sem érzik a köveket a talpuk alatt. Egy pillanatra feltűnt a tömegben a bőbeszédű Osjan, Fiona férje, a hüllő módjára összetöpörödött Harcias Mork. Most egy cseppet sem tűnt harciasnak vagy izgágának – vajon észrevette-e egyáltalán, hogy a felesége és a gyerekei már úton vannak Normandiába? Már nem számít. Kit érdekel.
Riolda hümmögött egy kicsit, majd benyitott a kunyhóba, és a hadonászó karjával irányítva magát Vörös Sjön ágya elé tántorgott.
– Gyönyörű vagy, egyetlenem – suttogta a fiának, aki kinyújtózva, megfésülve hevert az ágyon, mintha egy láthatatlan kedves felkészítette volna az anyjával való találkozásra.
Boltozatos homlok, álmélkodó, de szabályos vonások, mintha egy ifjú hős elmélkedne a rá váró, hatalmas – de mindenképp örömteli – utazásról. A homloka hideg, de a keze még várakozóan meleg volt.
Vörös Sjön magabiztos és gyönyörű volt – olyan nyugodt, fiatal és erős, mint Sjön, az ő szerelme, akivel együtt bandukoltak Normandiában, és várták, egyre csak várták a hajót, amely majd hazaviszi őket Riolda szigetére…
Ahol aztán boldogan élnek…
Időtlen időkig… Mindörökre.

Illusztráció: Zdzisław Beksiński

Mert a könyvek nem tudnak megfelelni minden nehéz kérdésre.
Pedig I. Bandemag ĺrországból hozatott könyvtára bővelkedett tudós etimológiákban, regényes életrajzokban, verseskötetekben, létező és nem létező népekről, lehetséges és megvalósult világokról szóló beszámolókban.
No de melyik tudós és jelentékeny férfiú vesződne a gyerekszülés, a csecsemőgondozás, a szomorúság vagy az öregség titkaival?
I. Bandemag könyveiben a férfiak mindig valahova bátran elindultak, ott kikötöttek, hogy haladéktalanul meghódítsanak, elfoglaljanak, felfedezzenek, megismerjenek valamit… Vagy magányosan üldögéltek a szobájukban, és csodás találmányokon törték a fejüket. Egymással versengve igázták le a tüzet, a szelet, a távolságot, a szörnyeket, az ismeretlent, a számokat, a villámokat vagy csak a nőket… Mert hiszen még ezekben a nagy dolgokban is örökösen perlekedtek, Riolda szinte hallotta, ahogy a feje fölött feleselnek.
Ő maga persze soha nem vetemedett volna arra, hogy a dolgok summáját elkészítse, hogy hetvenhét könyvből írjon egy hetvennyolcadikat, és mint valami kincseskamrába, egy külön kódexbe összegyűjtse a legcsodásabb találmányokat, a legelmésebb ötleteket, a legjobb történeteket.
A kérdéseit csak a kódexek margójára jegyezte fel, apró gyöngybetűkkel, olvashatóan – egy olyan szigeten, ahol a betűket kinevették, és ahol a nevelt fián, Shiobianon kívül senki sem tudott olvasni.
De ha a mások válaszait nem ismeri az ember, talán nem is lennének kérdései.
Meglehet, Riolda abban bízott, hogy a kihalt palota labirintusaiban bujkáló ősök egyszer majd felelnek neki.

A nevek tényleg megkötözik az embereket? Örökre meghatározzák a jellemünket és a tetteinket? Ha az ő neve, a Riolda nem jelentene királynőt, akkor várandós anyaként visszatérhetett volna-e a szigetére?

Ha a szavak csak véletlenül jelentik, amit jelentenek, akkor hogy képesek fullánkokká változni? Embereket tönkretenni és megbélyegezni? A nevek, a jelzők, a határozók lennének a mi élősködőink?

Vajon a költők mindig igazat beszélnek? Ha nem, akkor miért élvezzük a verseket? És ha a zene a legcsodásabb, a legártatlanabb igazság, akkor hogy gyönyörködhetnek benne a velejéig romlott emberek?

Igaz-e, hogy hajdanán mind a tengerben éltünk, és egy szavak nélküli nyelvet beszéltünk? Láttuk vagy inkább a zsigereinkben éreztük egymás gondolatait. És nem voltunk-e boldogabbak tévedések és félreértések nélkül?

Miért alszunk egyáltalán? Mi értelme a napjaink egyharmadát kábult kiszolgáltatottságban tölteni? És ha mi, izgő-mozgó lények nem élhetünk pihenés nélkül, akkor a tenger hogy-hogy nem fárad ki az örökös hullámzástól?

Ha minden változik, a föld, a tenger, a nyelv, a törvények, akkor mi értelme hűségesnek lenni? Miért ragaszkodunk egy szigethez, egy öregedő férjhez, egy kisgyerekhez, ha már jól elboldogulunk nélküle is?

Riolda nemcsak az unalmasan körben forgó vagy lomhán elterpeszkedő időt, a mindennapok szörnyűséges ritmusát akarta az olvasással megszakítani. I. Bandemag kódexeiben a búskomorság, a letargia, vagyis Sjön betegségének ellenszerét kereste. Egy jó harcos mindig tudja, hogy melyek a halálpontjaink, hogy a torok, a váll, a fej mely részét kell megütni, hogy az ellenség holtan essen össze. De mik lehetnek az életpontjaink? Azok a szavak, szertartások, szokások vagy tettek, amik meggyógyítják a beteg szíveket?

Kiss-Farkasnak rossz napja volt. Délelőtt a sógora kocsiját vitte vizsgáztatni, délután a személyigazolványát intézte az Okmányirodában, aztán órákig ült a hetes buszon a dugóban…  csak nyúlt-nyúlt az idő, mint egy Duna-parton tekergő, hatalmas kígyó, és nem látszott a vége.
Otthon érte az üzenet, középső gyereke, Boti megnyert egy irodalmi pályázatot.
– De hiszen csak kilenc éves! – hördült fel Kiss-Farkas a telefonban. – Miféle versek! Ilyen nincs is, ez abszurdum!
Gyorsan hívta a feleségét, de Erika ki volt kapcsolva, hívta az anyósát, végül – kínjában – a kislányát, Lénát, de senkit sem ért el.
Botinak, a fiának nem volt telefonja.
De hát miért lenne akkora képtelenség?, töprengett. Ha vannak gyermeteg lelkű költők, akkor miért ne lehetnének a költők közt gyermekek? Miért ne írhatna egy kilenc éves fiú is tökéletes verseket? Kiss Botond, Kiss Botond, Kiss Botond… Egy negyedik osztályos tanuló! Micsoda meglepetés! Kiss-Farkas végigdőlt a kanapén, és a legszigorúbban végigolvasta a fia neten keringő verseit.
Üres poénok, semmi különös.
Mikor az ötödiket olvasta, átfutott rajta a boldog felismerés, hogy ezeket a fia  csak kimásolta valahonnan. Ügyes kisfiúként csúfot űzött néhány sznob szerkesztőből. Az ő Botond fia egy elmés trükkel leleplezi… de mit leplez le egy kilenc éves? Abszurdum. Ez ugyanakkora abszurdum, mint a költészet
A hatodik versnél tartott, mikor visszahívta Erika, a felesége.
Ő mindig jó anya volt, neki a gyerekei az elsők, ő értük él, mindig rájuk gondol, magyarázkodott, mintha nyilvánosan rajta kapták volna valami mulasztáson. Három gyerek, igen: Léna, Boti, Samu. És ő mindig erején felül. Mindig maximálisan… Boti is mindent megkapott! Figyelmet, szeretetet, törődést. Intellektuális pluszt.
– Nagyszerű dolog ez a díj, büszkének kell Botira lennünk – mondta Erika bizonytalanul.

Kiss-Farkas Sándor, bár nem élt a családjával, egyáltalán nem volt hanyag apa. Mint sokat nélkülöző dramaturg természetesen nem engedhette meg, hogy anyagilag is méltóképp támogassa Erikáékat. De szerencsére az édesapja, a befutott építész nem viselhette el, hogy az unokái nélkülözzenek. Az öreg mániája volt a Botond név, és mivel nehezményezte, hogy a fia, Kiss Sándor beillesztette a nevébe a Farkast, ezért a fia kénytelen volt az unoka nevében kompromisszum-késznek mutatkozni.
Így lett Botiból Boti.
Kiss Botond. Kiss Botond. Kiss – és hozzá  Botond! Te jó ég!
Kiss-Farkas hátradőlt, és újra elolvasta a verseket. Aztán újra és újra.
Hát semmi értelmük, az biztos. Csak egy kis  ingyom-bingyom tá libe.
Hamarosan telefonált az egyik legközelebbi barátja, és kérte, meséljen valamit a kis zseniről.
– Ó, öregem! Ez valami abszurdum! – dadogta Kiss-Farkas, és félszegen  bontotta a vonalat.

Erikának igaza van, mind a ketten sokat tettek a gyerekekért.
Lénát hetente háromszor kellett jazz-balettre vinni, előtte-utána elviselni a hisztijeit, fellépőruhát csináltatni, ide-oda kísérgetni. Samu autista volt, Erika feladta az állását, hogy éjjel-nappal fejlesztésekre hordhassa, hogy blogot írjon Samuról és a magyar oktatásügy siralmas állapotáról. Erika nemcsak anya volt, hanem híres és tiszteletre méltó aktivista is
A szendvicsgyereknek, Botinak persze nem volt könnyű két ilyen különleges gyerek mellett: Sándor csak annyit tudott a fiáról, hogy a 33-as a lába, kicsit nagy a füle, él-hal a minecraft-ért, és hogy semmi baj nincs vele az iskolában. Hogy megfelelt, jól megfelelt vagy kiválóan megfelelt. Boti többnyire jól megfelelt. De hogy kik a barátai és mi van vele…? Tutá libe má libe. Közepes fiú, középső gyerek.
Tárcsázta Erikáék vonalas számát, hogy viccelődve gratuláljon a díjhoz, és megkérdezze a fiától, hogy hogy van.
– Semmi különös – mondta a gyerek.
Mikor visszafordult a laptopjához, Boti megosztásai már 350-nél tartottak.

Másnap Kiss-Farkas Sándorból Kiss Boti édesapja lett.
Szerkesztők hívogatták, aztán egy unokatestvér az állami tévéből, majd az a színházigazgató, aki kirúgta két éve, és most az orrát szívogatva kifejtette, hogy „mennyire irigyli”.
Ő meg közben újra és újra elolvasta a verseket. Mást amúgy nem olvashatott a neten: ha kinyitotta facebookot, minden percben a fia díjnyertes versei jöttek vele szemben, mintha őt akarnák elnyelni.
Kilenc éves, ugye? Ez valami abszurdum.
Szép lassan azért kiderült, hogy hogyan kerültek ezek a kis, Boti-féle ingyom-bingyomok, játékos versikék a szerkesztőségekbe. Kiara nénit  helyettesítette a 4/A-ban Ági néni, Ági nénit aztán Adrienn néni, aki Boti verseit benevezte az iskolai Ki mit tud-ra. A Ki mit tud zsűrijében ott ült egy izgága öregdiák, aki javasolta Adrienn néninek, hogy Boti verseit küldjék el egy irodalmi pályázatra. Meg is mondta, hova.
Kiss-Farkas most természetesen botrányt kavarhatott volna – de Adrienn néni meghurcolása azt a hitet kelthetné, hogy nem örül a fia sikerének. Pedig , a fene vigye el, dehogynem!
Rápislantott a facebookra: a versek már hétszáz megosztásnál tartottak.
Ez már tényleg abszurdum! Boti óvodás korában felolvasta a betegágynál Weöres Bóbitáját, aztán néhány népmesét és egy kalózos mesekönyvet, amit az egyik színházi kollégája tukmált rá, de Boti csak udvariasan unatkozott. Egyetlen vers sem váltott ki belőle nagyobb lelkesedést, mint a Csodák palotája vagy az Állatkert. Kiss-Farkas akkor becsapva és megalázva érezte magát. De nem annyira, mint a díjnyertes pályázat után.
Délután már apja, Kiss Zoltán vidéki építészirodájába is eljutott a hír.
Hát ez hihetetlen, nem? Jobban kéne vigyáznunk erre a  kis gyöngyszemre. Az öreg lelkesedése nem ismert határt: ha egy gyerek kilenc évesen megnyer Magyarországon egy költőversenyt, akkor tíz év múlva már akármit megnyerhet. Talán külföldre kéne vinni, egy jónevű magániskolába. Boti lesz az angol nyelvterület legnagyobb költője. Egy új Shakespeare. Csak vigyázni kell rá.
És bár az öreg egy rendkívüli összeget átutalt a számlájára, Kiss-Farkasnak esze ágában nem volt az iskolából kivenni a fiát. Viszont visszaköltözött Erikához, mintha valamelyik gyerek – vagy maga Erika – halálosan beteg lenne.
Mert valakinek irányítani kell a dolgokat.
Kézben tartani. Becsatornázni.
Mit szólsz, Boti ehhez a Pilinszky-vershez? Hogy tetszik neked?
Boti udvariasan és félénken felelgetett, és Kiss-Farkasnak az volt az érzése, a fia talán még azt sem gondolja, hogy a versei, amikből manapság akkora hűhót csinálnak, olyanfélék, mint amikkel tele van az irodalom tankönyve.
A minecraftos barátait pedig nem érdekelte a költészet.
– És kik ezek a minecraftos barátok? – kérdezte Kiss-Farkas.
– Orange-Eszti. Crocodilus 17. CreepyShake. Jó fejek.
– Ó! – mondta Kiss-Farkas Sándor. – De kik ezek?
Boti sem tudta. Pedig a minecraft és az anyja laptopja jelentette a kapcsolatot az igazi valósággal. Ami azt illeti, Botinak naplója vagy kéziratai sem voltak, a verseit fejben tartotta.  – Mi értelme lenne leírni azt, ami már arra sem elég jó, hogy emlékezzünk rá? – magyarázta.
Boti elhitte, hogy az ötletek áradata kitart az élete végéig. Hogy minden nap lesz jobb, lesz másik. Hogy elég reggel felébredni, és kezdődik az “áradás”.
Kiss-Farkas péntekenként felolvasóestekre vitte a fiát.
Boti a kicsit manószerű arcával, az elálló füleivel ott ült a közönség első soraiban. Udvariasan és félénken. Mint valami kis zombi, gondolta szégyenkezve az édesapja.
– Alig hiszem el! Te vagy a kis Botika? – kérdezgették öregedő költőnők a felolvasások szüneteiben.
Gyengéden a tarkóját simogatták, a fülét húzogattak, némelyek a keblükre is vonták, mintha Boti nem egy kisfiú, hanem egy rózsaszín malacka lenne.
– Istenem! Alig hiszem el!
Kérdezgették, hogy hány kiló, ki a kedvenc költője, és hogy mit álmodott tegnap. És nem jönne el, hogy néhány aranyos, kis abszurdot felolvasson a saját költői estjükön?
Az aranyos, kis abszurdok szerzője udvariasan és félénken hallgatott. Este kilenckor már rettenetes fáradt volt, az ágyába vagy a minecraftos barátai közé kívánkozott.
– Igen, igen – hajtogatta engedelmesen.
Kiss-Farkas megígérte a hölgyeknek, hogy ő lesz az, aki a fia jelenlétében majd felolvas a verseiből. Mert nem akarja a sok nyilvános szerepléssel a fiát tönkretenni. Ő még egy kisfiú, mindene a foci, a minecraft, ezt tiszteletben kell tartani.
Kiss-Farkas Sándort ezek után már senki sem hívta Kiss-Farkasnak. A nevéből kihullott a „farkas”, Kiss Sándor lett, a csodálatos és zseniális Kiss Boti édesapja. A legodaadóbb, a legigazabb apa.
Erikával eldöntötték, hogy a „körülményekre való tekintettel” felújítják a fürdőszobájukat, és vesznek egy saját laptopot Botinak. Hogy Olaszországba mennek nyaralni az „atmoszféra” miatt. Az öreg Kiss amúgy egy használt autót ajánlott fel, ha Boti eljön az ő szülővárosába, és ad egy „szép interjút” a megyei újságnak. A verseket természetesen mindig Kiss-Farkas Sándor olvasta fel, és ő nyilatkozott – Boti nevében – a megyei újságnak. A tévébe is együtt mentek, ahol Boti a szerénységével mindenkit „megigézett”.
Igen-nem. Igen-nem.  Boti soha nem felelt egyebet.
A rendes tyúkok naponta egy tojást tojnak, de Kiss-Farkas naponta két verset is ki tudott a fiából préselni, egyet reggel és egyet este.
Soha nem beszélgettek egymással, mert ami azt illeti, a zseniális Botit egy cseppet sem érdekelte a kultúra. Boti csak úgy írt verseket, mint ahogy mások futnak vagy levegőt vesznek. Az apja színházi bemutatóját ugyanolyan udvariasan ülte végig, mit a saját felolvasásait. – Olyan kis szerény a fiad, meg kell enni – mondták Kiss-Farkas kolléganői.
Megenni, megenni, megenni. Boti egyre soványabb lett, mintha az emberek a pillantásaikkal is harapnának belőle.
Kiss-Farkas Sándor csak mosolygott. Lenézte a fiát, miközben rettegett is tőle.

A szereplésekért Boti egyetlen dolgot kért, hogy szombatonként nyugodtan focizhasson a haverjaival. – Hál’ istennek! Ugyanolyan kisfiú, mint a többi – mosolygott Erika.
De Kiss-Farkas Sándor tudta, hogy ez nem igaz.
Az ő fia nem ugyanolyan, halálra sebezte ez a pályázat. Ahogy Boti kitette a lábát, Léna rákezdte, hogy a szülei úgy odavannak ezért a hólyagért, hogy már azt sem vennék észre, ha ő holtan esne össze… Aztán pár perc múlva Samu, a legkisebb kapott dührohamot, mert az apja hazaköltözésével nagy lett a felfordulás, nem talál semmit. Ó, dögöljetek meg! Dögöljetek meg mind!
Kiss-Farkas arra gondolt, hogy fiát a titokzatos Orange-Esztin, Crocodiluson, CreepyShake-en kívül senki sem szereti. De ez a gondolat ijesztő volt és értelmetlen. Erika, aki Boti „feltűnése” óta amolyan pedagógiai tekintélynek számított a neten, kifejtette, hogy itt az ideje, hogy egy nagyobb és rendesebb lakásba költözzenek.
Itt az ideje, itt az ideje, itt az ideje. Kiss-Farkas Sándor nem morfondírozhatott ezen sokáig, mert a fia hamarabb jött vissza a focipályáról: valaki beletalpalt a sípcsontjába.
– Drága kicsikém! – hajtogatta Erika. – Drága kisfiam! Hidd el, neked ez meg sem kottyan! Gyere csak, megsimizem neked!
Hogy mi kottyan meg a fiának, azon Kiss-Farkas is már sokat gondolkodott. A középső gyereke lába minden ütéstől megduzzadt és bevörösödött, mintha Boti egészen másféle anyagból lenne, mint ők négyen, a „farkasok”. És Kiss-Farkas éjszakánként érezte a falakon át, hogy a fia nem tud a kíntól aludni. De nem mert átmenni a gyerekszobába, hisz mi van, ha csak képzelődik, ha csak szeretné, hogy Boti meglakoljon a zárkózottságáért… Igaz, most sokkal sápadtabb és soványabb is, mint a múlt hónapban… És valahogy fülesebb lett, mert azok a nagy, elálló fülei mintha maguktól nőnének, miközben a gyerek lassan zsugorodik össze.
– Nem akarod, hogy valamit felolvassak, kisfiam? Nem ennél valami különlegeset vacsorára?
Nem, ma nem. És mintha minecraft sem létezne, Boti magzatpózban lehevert az ágyra, és a falvédő mintáit bámulta.
Szerdán a legnagyobb irodalmi lap hozta le Boti „tréfás abszurdjait”, illett hát elmenni a bemutatójukra.  A hét második felében Boti nem ment iskolába, hogy péntek estére friss és kipihent legyen. De a nagypapának így is csalódást okozott, olyan sápadt volt, kicsi és elgyötört. Ám ez a gyötrelem valahogy hitelessé is tette a költészetét. Akárki nem tud kilenc évesen ilyen verseket írni, ám ez a vértanúhoz hasonló, angyalszerűen sápadt kisgyerek, talán igen.
– Beletalpaltak a vádlidba? – szörnyülködött a nagymama. – Ó, kisfiam! Az ilyesmi egy rendes gyereknek meg se kottyan.
Erika nevetett. Mert aki focizik, az normális. Az pont olyan, mint a többi.  Hát, persze. Katonadolog.

Vasárnapra Boti másik lába is megfájdult, a pupillája a szenvedéstől összeszűkült, a szeme nem is acélkék volt, hanem haragos fekete. Megváltozhat valakinek kilenc éves korában a szeme színe? Kiss-Farkas nem tudta. Ahogy még mindig nem tudta, írhat-e valaki kilenc évesen ennyire jó verseket. És ha ír, akkor hogyan?
Elvitték megröntgenezni a lábát: semmi. Talán nő a gyerek, mondta a sebészorvos, ezért fájnak ennyire a végtagjai. Katonadolog, tűrni kell.
De Kiss-Farkas úgy látta, a fia az utóbbi hónapokban nem nőtt semmit, inkább összezsugorodott.
– Mint valami csúnya manó – mondta Léna elégedetten.
Kiss-Farkas tudta, hogy más orvosokat is meg kéne keresni, de készült egy bemutatóra, és neheztelt a fiára: csak duzzogj, kisfiam,  néma gyereknek az anyja sem érti…
A hét közepén az iskolaorvos telefonált, és dühöngve szidta a szülőket, akik ennyire felelőtlenül…, akik ilyen helyzetben sem…
– Milyen helyzetben? – kérdezte dadogva Kiss-Farkas.
Az iskolaorvos úgy beszélt, mintha valami katonai akcióról lenne szó.
Teljes vérkép. Kivizsgálás. Ha-la-dék-ta-la-nul.
– De nem ez a szegény kisfiú ír verseket? Hihetetlen kínokat tűrt összeszorított foggal! Tényleg különleges gyerek.

Nekem a gyerekeim az elsők, magyarázkodott Erika az onkológusnak.
A gyerekek, a gyerekek, a gyerekek! Mindent értük tettem!
Hideg, könnytelen decemberi nap volt, Kiss-Farkas nem tudott sírni, csak tántorgott. Ez nem lehet igaz! Ez abszurdum!
– Van ilyen – mondta az orvos. – A ráknak egy különösen agresszív fajtája, nem is olyan könnyű felismerni.
Kiss-Farkas este visszament a kórházba, hogy megkérdezze Botit, van-e új vers… hogy hogy érzi magát, hogy nem enne-e valami különlegeset, hogy nem akarja-e, hogy felolvasson valamit.
De nem volt semmi: a gyerek magzatpózban hevert az ágyon, a pupillája egy tűhegynyi ponttá zsugorodott.
Már egyáltalán nem válaszolt.
Többször Kiss-Farkas nem is látogatta meg. Erika maradt Botival a kórházban, ahogy az természetes, ő pedig rohant haza, hogy estére pizzát rendeljen a gyerekeknek, kezelje Samu dührohamait, felkészítse Lénát a holnapi fellépésre. Meg aztán jön a vízvezetékszerelő, mielőbb el kell dönteni, hogy lemondják-e a felújítást. Meg egyáltalán… ott a két gyerek.
– Azt mondják az orvosok – sikoltozott a telefonban egy hét múlva Erika –, hogy fel kell készülnünk a legrosszabbra! Hogy fel kell kell készülnünk! Érted ezt?
– Fel kell készülnünk – mormolta tompán Kiss-Farkas. – Ez abszurdum!
Fel kell készülnünk, fel kell készülnünk, fel kell készülnünk.
Hónapok óta először álmodott: ugyanabban a dugóban ült a hetes buszon, mint aznap, mikor Boti megnyerte a pályázat. De most csoda történt: a kocsisor hirtelen megindult, a hetes buszon káromkodó-zsörtölődő utasok egymás vállának estek.
Másnap reggel a saját facebook-profiljával (a bélyegképe egy farkas) belépett Boti rajongói oldalára.
„Ez elképzelhetetlen” – kezdte a facebook-posztját, melyben hírt adott Boti rettenetes betegségéről, miközben megemlékezett a kisfia csodájáról, a Boti elméjében kavargó csodálatosnál csodálatosabb versekről, az ő mérhetetlen bánatáról. Mióta Boti az onkológián feküdt, valahogy könnyebben ment az írás. Bőbeszédűen újra rátért a csodára, amit Boti jelentett mindannyiuknak. Hogy Boti úgy írt verseket, ahogy más táncolt vagy szökdécselt. Aztán drámai tőmondatokban taglalta  a rájuk váró, szörnyűséges veszteséget.
Megnyomta a „közzététel” gombot, aztán könnyekkel a szemében még egyszer elolvasta a posztot.
Mire felnézett, legalább ötvenen osztották meg.

(Illusztráció: Paul Klee, Igor Melnikov)

Hárman vagyunk, ugyebár. Anya, apa, én. Ahogy kell.
Bár én még nem vagyok még nem vagyok teljesen befejezve.
Mint valami időzített bomba. Vagy beteg macska. Ha elcsatangolnék, szégyent hoznék a szüleimre.
Bár nem csatangolok túl sokat: ülök a kisszobában, zenét hallgatok, megcsinálom a leckét, vagy kimegyek, és anyával bámulom a sorozatokat. Néha ehhez sincs kedvem, csak figyelem az esőt vagy a havat az ablakomból. Ahogy szép lassan elkopnak a tárgyak az udvaron, ahogy a nap és a szél kiszívja a színt a virágokból. Végigheverek az ágyamon, és hallgatom a zajokat a csövekben.
Mit szólnál egy kis töltött paprikához, kislányom?
Minden körülöttem forog. Pedig anya még azt sem képes megjegyezni, hogy melyik a kedvenc ételem. Minden héten elcsodálkozik, hogy a töltött paprikát nem szeretem. De. Nem. Hogy-hogy? Pedig isten bizony, úgy emlékeztem. Minden hónapban kiszámolja, hogy mennyit költ rám: nyelvóra, cipő, fodrász. Ilyenkor birizgálom a hajam, lesütöm a szemem. Érzem, hogy valamit nyújtanom kéne – ezért a pénzért – , vagy legalább valamilyennek lennem, de nem megy.
Amit mondok, nem hallja meg. Mintha igazából semmi nem történne velem. Mért nem fürdesz, kérdi, mikor megfürödtem. Mért nem mentél edzésre, faggat, mikor onnan hazaértem. Mért nem csinálod? Mért nem mondod meg? Mért nem raksz rendet? Mintha árnyékba vonnék mindent magam körül.
Mit szólnál, kislányom, holnap egy kis töltött paprikához?
Nehéz a kamaszokkal, mondja apám a rokonok előtt, és megveregeti a vállam. És aztán rázendít: ő, bezzeg hol mindenhol biciklizett, pecázott, focizott, csajozott.
Észre sem veszik, hogy kiosonok. De. Nem. Hogy-hogy?
Nem tudom elmagyarázni, hogy nekem mért nincsenek barátnőim. Hogy mért nem megyek soha pecázni-biciklizni. Hogy mért nem vagyok valamilyenebb.
Olvasni sem szoktam, mert a hosszú mondatok idegesítenek. De a filmek is, mert nem bírom látni, hogy ez vagy az összejön valakivel. Egyszer kaptam egy kutyát. És én úgy éreztem, a kutya rabláncon tart, miközben kelletlenül sündörög utánam. Az ösztön, hiába. Két szörnyeteg: egy tacskó és egy tízéves, akit a felnőttek egymáshoz rendeltek.
Micsoda aranyos kiskutyád van, kiabáltak a játszótéren, miközben a tacskó a tűhegyes fogaival összeharapdálta a kezemet. Én persze nem haraphattam vissza, de nem is futhattam el előle. Egyik este, mikor senki sem látott, leoldottam róla a szíjat a játszótéren. Menj, szabad vagy, suttogtam a kutyának A tacskó boldogan belevetette magát egy kóbor kutya után a bokorba, én pedig rohantam, ahogy bírtam.
Semmi sem olyan jó, mint másoktól megszabadulni.
Semmi sem olyan jó, mint mikor bejelentik, hogy a tesi elmarad, helyette futkosni lehet vagy csak üldögélni, és egy kitépett lapra szörnyeket rajzolni. Semmi sem jobb annál, mikor kiderül, hogy apa beteg, és vasárnap elmarad a nagymama. Hogy a kocsi rossz, és húsvétkor nem megyünk a rokonokhoz.
Hárman vagyunk. Anya, apa, én. Mint a mesében. Igazából nem is a kutyáktól vagy a tesióráktól, hanem a szüleimtől volna jó szabadulni. Harmadikos korom óta álmodozom, hogy a szüleim egyszer csak elromlanak, tönkremennek, vagy egyszerűen „elmaradnak”. Elfelejtenek hazajönni. Beugranak a bokrok közé. Elcsábulnak egy kóbor kutyával. Elindulnak reggel, és este, mint Jancsi és Juliska a mesében, nem találnak haza. Hogy anya véletlenül só vagy bors helyett mérget rak a töltött paprikába. És én, szegény szerencsétlen életben maradok, hiszen válogatós vagyok.
Persze semmiféle mérgek nincsenek nálunk. A mosópor, a súrolópor, a szódabikarbóna fehér, rossz ízű, alattomos, de senki sem halhat meg tőle. És mi hárman olyan rendesek vagyunk, hogy még komoly gyógyszerkészleteket sem halmozunk fel. Az igazi mérgeket, a gyomirtókat a telken tartjuk. Hallani hallottam róluk, de látni nem láttam. Pedig a szombatokat és sokszor a vasárnapokat is a telken töltjük. Mert kell a jó társaság.
A szüleim udvariasabbak, mint én, de ők is magányosak. Meghívják Tibit, Sanyit, Ferit, Robit kávézni, néha még grillsütést is rendeznek (utána bedobunk néhány sört, ígéri apa), de se Tibi, se Sanyi, se Feri, se Robi nem lelkesedik értünk. Hiába lehet potyázni nálunk, apám születésnapjára is egyre kevesebben jönnek. Utoljára már csak heten: szia, szia, egy percre leülök, ugye, nem bántódsz meg, hogy utána rögtön rohannom kell?
Úgyhogy én vagyok a szüleimnek, egyedül, én. A szemük fénye.
Mit szólnál, kislányom,  egy kis töltött paprikához?
Már nem szólok semmit.
Utálom őket.

Anya állandóan beszél, állandóan fogadkozik, állandóan készségeskedik, de senkire nem figyel. Csak várj, hozom, kiáltja, de mire kimegy a szobából, és kering egy kicsit, már elfelejti, hogy mit kéne behozni. Nem is mondtad, milyen az iskola, hadarja, mikor elmesélem, hogy mennyire utálom az egészet. És ha elmondom neki, hogy nincsenek barátaim, úgy tesz, mintha hirtelen megsüketülne.
Na, várj csak, hozom, kiáltja apám is, aki pontosan olyan készséges, mint ő. Ha keresnek valamit, rögtön ketten rohannak, és én elképzelem, hogy köröznek egymás körül, egyikük kezében egy találomra felkapott kalapács, a másikuk kezében egy zsineg, fogadkoznak, előzékenykednek, és fogalmuk sincs, mit keresnek.
Rendes emberek, mondják a szomszédok rólunk.
Én inkább fekszem a szobámba, és figyelem a szelet.
Én vagyok az ürügy arra, hogy együtt vannak, hogy léteznek.
Hogy létezünk. Anya, apa, gyerek.
Egyik vasárnap aztán mégiscsak előkerül a méreg. Vagy legalábbis keresik. Mert túl sok az egér a pincében. Ezért mondtuk le a nagymamát, ezért jöttünk ki vasárnap is a telekre. Jaj, istenem, azt a zacskót hova tettem, sopánkodik anyám. Várj csak, megnézem én is, mindjárt hozom, ugrik apám. Nagyon ügyetlenek, de félfüllel hallom, hogy valami sötétkék zacskót keresnek.
Kimenekülök a tornácra. Nézegetem a szomszéd telkeket, hogy kopnak a reggeli fényben a tárgyak. A szél nem öregszik, pedig láthatatlan. És ekkor egyszer csak megpillantom azt a bizonyos sötétkék zacskót a terasz virágcserepei mögött.
Eldugom a melegítőfelsőmbe, és hagyom, hogy tovább kergetőzzenek a konyhában a szüleim. Aztán elunják, és a tornácra vonulnak keresgélni, én visszaóvakodom a konyhaasztal mellé.
Fojtogató ételszag, mint mindig. Anyám nem érzi jól magát, ha „valamit nem tehet a családért”.
Ahogy felemelem a fedőt, látom, töltött paprika. Na, tessék!
A sötétkék zacskóból beleszórok egy kicsit a lábasba.
Olyan lassan múlik az idő, mintha keresgélés közben elvesztették volna a szüleim. Én viszont érzem az időt, noha tudni nem tudom.
– Hogy-hogy nem szereted? – szörnyülködik az ebédlőasztalnál anyám. – Pedig eddig azt hittem. Teljesen biztos voltam benne, hogy ez a kedvenced. Na, ne nyafogj, kóstold meg!
De. Nem. De. Nem.
– Hagyd, kamaszodik! – legyint apám, a „rendes ember”. – Menj, kislányom, egyél egy májkrémes kenyeret!
Gyorsan megkenem a kenyeret, és anyám sopánkodásával nem törődve, közlöm, hogy kint eszem meg.
– Hát nem látod milyen finom? – siránkozik tovább anyám.
De én már nem is hallom, behúzom magam mögött az ajtót, és szaladok a buszmegálló felé. A májkrémes kenyeret útközben dobom el. Mi mást tehetnék, az ujjaimon ott a méreg.
A buszsofőr nem enged jegy nélkül fölszállni, nem érdekli, hogy összevesztem a szüleimmel.
Ami azt illeti, engem sem érdekel. Úgy nyargalok hazáig, mint valami elszabadult csikó. Soha nem gondoltam, hogy ennyire erős és kíméletlen vagyok.
Kezet mosok, domesztosszal, ecetes vízzel, körömkefével súrolom a körmeimet, aztán végigvetem magam a nappali szőnyegén, kitárom a kezem-lábam, és magamon kuncogva – nem is zavarnak a hosszú mondatok – elolvasok egy fél regényt. Nagyi ajándéka: Szívvel-lélekkel, egy kislány éjjel-nappal a mamáját keresi. Megnézem a szerzőt: Anna Taube. Hát tessék! Túljártam az ő eszén is.
Hajnalban a társasház csöveiből áradó szöszögés-bugyborgás ébreszt.
Te jó ég? Ha nem a nappali közepén feküdnék, azt hihetném, álmodtam az egészet. Nem kéne most azonnal visszarohanni? Hívni a mentőket? A nagyit? A nagybátyámat vagy a nénikémet? Mindent visszacsinálni?
Fázom a szőnyegen, a hangok pedig csak sustorognak-bugyborékolnak körülöttem, és mintha a nagyanyámat is hallanám, aki mindig azt mondta, olyan csendes és jó kislány vagyok, mint ő volt tizenkét évesen.
Ezek szerint a nagyi is megúszta. De annyira fázom, hogy nem tudok nevetni.  Lerángatom a takarót a szüleim ágyáról, és a fejem tetejéig beburkolózom. Négy óra, öt óra, hat óra, hét óra. Érzem az időt, tudni nem tudom. A szüleim szaga, anyám dezodorja, apám cigiszaga most még jobban fojtogat. Igen, rettentő hányingerem van, talán mert tegnap reggel ettem utoljára. Most sem merek ételt a számba tenni, vagy a kezemet az arcomhoz közelíteni, úgy gondolom, még mindig mérgezőek az ujjaim. Sőt tetőtől-talpig mérges vagyok.
Fél nyolckor feltápászkodom, fogat mosok, megfésülködöm, és a tegnapi ruhámban elindulok az iskolába. Hallom, hogy csörög a vonalas telefon, talán apámat keresik, ő mindig hétre jár dolgozni. Hát hol az a rendes ember? Talán elaludt? Mi történhetett vele?
Berántom magam után az ajtót, ide már nem jöhetek vissza, ez lesz az első hely, ahova este becsönget majd a rendőrség, az FBI, vagy valamelyik rémült telekszomszéd, a Tibi, a Sanyi, a Feri, a Robi. A nagynéném, a védőnő. Vagy maga a nagyi, esernyővel, összekócolt hajjal, összetörten. Milyen szerencse, kislányom, hogy te megmaradtál nekem!
Most iszonyú messze az iskola! Fáj a lábam, fáj a derekam, fáj a fejem. Ráadásul egyetlen óránk sem marad el. Matek, földrajz, francia, tesi, kémia. Már szinte támolygok az éhségtől, de nem merek egy zsemlét sem a kezembe venni. Nem merek egyetlen korty vizet sem lenyelni. Mérges vagyok, sőt meg vagyok mérgezve. Tetőtől-talpig.
Nem szólok senkihez. Hárman vagyunk. Anya, apa, én. Ahogy kell.
Az ötödik óra után múlik a mardosó éhség, minden tagom könnyű, röpülni tudnék. De természetesen nem röpülhetek. Talán már ott gyülekezik nálunk a rendőrség, apám főnöke, az FBI, a védőnő, az összes telekszomszéd. Meg a nagyi. Hát hol van az a szegény gyerek? Ki érti ezt?
Várom az estét a pingpongasztalok közt a kis játszótéren, ahol a tacskót tavaly szabadon engedtem. Amíg le nem száll a sötétség, a szelet figyelem.
Talán vége lesz mindennek, talán nem. Tudni nem tudom az időt, csak érzem.
A szél nem öregszik, hiszen láthatatlan.
Olyan könnyű vagyok, mintha a sötétség elragadhatna innen.
Úgy képzelem, reggelre egy pici árnyék marad belőlem.

Illusztráció: Herbert Bayer fotómontázsa.

Első megjelenés: Látó. 2018.

http://www.lato.ro/publication.php/2018.%20okt%C3%B3ber/157/