Nem, nem.
Szerintem sem helyes köztereken haldokolni. Aluljárók mélyén, számtalan ember jelenlétében vért köpni, hörögni, agonizálni – a köztereket nemcsak öregek és fiatalok, egészségesek és betegek használják, hanem – ugyanolyan jogon – óvodások is. Épp ezért nem helyes köztereken Sade márki legrafináltabb szerelmi gépezeteit újraépíteni a Filozófia a budoárban útmutatásai szerint. Egy nyilvános tér nem budoár. Ha mégis így teszünk, a gyerekes családok kiköltöznek a belvárosból, és a város minden szeglete elgettósodik. Nem lesznek köz-tereink.
Nem, nem. Bár nem gondolom az utcát az önmegvalósítás teljesen nyílt terepének, a hatósági vegzálást is elítélem. Pedig lehet egy csomó ésszerű szabályt hozni – tilos az utcán embert enni, tilos kutyánál nagyobb testű állatot (pl. struccot, elefántot) sétáltatni – de a túlszabályzás semmiképp sem civilizált. Talán érdemes abból kiindulni, nincs mindenkinek strucca vagy elefántja. És ha az embereknek van hol lakniuk, nem fognak az utcán haldokolni.
Nem, nem. Tényleg nem helyes azokkal tüntetni a hajléktalanokért, akik haladó tettnek gondolták komplett iparágak fölszámolását, munkásszállók bezárását, a „prolik” tönkretételét. Nem teljesen alaptalan azok baloldali meggyőződésében vagy akár empátiájában kételkedni, akik például „sértődötteknek” titulálják a rendszerváltás veszteseit. Még Mari nénit is, akinek ugyan tűzifára sem telik, a fia alkoholista, a lánya prostituált, de már harminc éve szép, egészséges, tévéstúdiókban terpeszkedő megmondók hirdetik neki, hogy mikor mitől kell elhatárolódni.
Nem, nem. A mai munkásosztály – a hajléktalanok többsége az átlagnál is rosszabb érdekérvényesítő képességekkel rendelkező hajdani munkás – ma nem a baloldal védence. Ha ezeken a “régi dolgozókon” múlt volna, akkor nyilván egy 1848-49 hagyományain alapuló baloldalt juttattak volna a rendszerváltás után a hatalomba. A mai baloldal nem is rendszerszinten védelmezi a munkavállalók és a munkából “kicsúszottak” érdekeit.
Nem, nem. Bár a nagypolitika (a rendszerváltás) teremtette meg a tömeges hajléktalanság feltételeit, de a saját hajléktalanságáról mindenki maga tehet. Hosszú betegség, nagy szerelem, alkohol, rossz, üzleti döntések, túl hosszú kölcsönszerződés, indokolatlan bizalom. A hajléktalansághoz vezető okok nem is mindig ellenszenvesek (nem a leghitványabb emberek azok, akiket a hozzátartozóik kiforgatnak a vagyonukból), de személyesnek mindig személyesek.
Ahogy a dzsungelben is elég egy rossz mozdulat, hogy az oroszlán letépje a fejed, egy aprócska figyelmetlenség, hogy hogy megmérgezd, tönkretedd, agyonüsd magad valamivel – ezek a balesetek is mind egyéniek. A jobboldaliak többsége szerint az ilyen „szerencsétleneket” be kell csukni valami biztonságos helyre, el kell takarítani őket, hogy ne legyenek szem előtt. Hogy ne mutassanak rossz példát a gyerekeinknek.
Nem, nem. Én nem szeretem, amikor egy nagyváros – vagy a társadalom – olyan, mint egy dzsungel. Hogy egy tévedésért, egy bűnért, egy hosszú betegségért a teljes életünkkel fizetünk. A civilizáció azt is jelenti, hogy kaphatunk még egy esélyt – még egy oroszlánt, még egy életet, még egy hajlékot. Nem, nem. Nem még egy kivilágított aluljárót, ahol nyugodtan megfagyhatunk. Nem kórházi ágyat félrecsúszott, de munkaképes emberként. Hanem esélyt. Jó szót.
Szociális bérlakást. Hajlékot.
Bánki Éva összes bejegyzése
Törik-szakad
Erzsi volt a harmadik.
Megígérték, hogy kilencre túllesz rajta, és ha minden jól megy, délre már ki is alussza magát. Kettőkor műszakváltás lesz a dohányboltban, ha törik, ha szakad, ott kell lennie, nem kockáztathat.
– Ez a hányadik? – kérdezte a vörös hajú nő a folyosón.
Erzsi magyarázkodni kezdett: ez nem úgy van, ez nem olyan abortusz, mint a többieké, van egy petevezeték-összenövése itt, egy miómája ott, fel is húzta a pólóját, és megmutatta a hasát, mintha a petevezetéke átderengene a hasfalán. Ő csak orvosi tanácsra. Nem kockáztathat, ott a két nagyobb, őket is fel kell nevelni.
– Aha – mondta a vörös hajú.
A vörös hajú is, Erzsi is ötre jött, hogy időben rájuk kerüljön a sor. Persze tilos a kórházból szó nélkül lelépni, de nem mindenki engedheti meg, hogy bent töltse az éjszakát, nagyságos asszony így, nagyságos asszony úgy. Már kilenc óra is sok, főleg így, hogy állnak a fal mellett, és nem történik semmi. Fél hétkor Erzsi szívesen felhívta volna a fiait, hogy megtaláltátok-e a reggelit, hogy hogy vagytok, boldogan belekapaszkodna a hangjukba, de mit feleljen, ha megkérdezik: te most mit csinálsz, anya.
Hétkor még senki és semmi. A veszélyeztetett terhesek már mind ott őgyelegnek a folyosón, kinyúlt köntösben, szemükbe lógó, lenőtt hajjal, elítélő, sértődött arccal, a kezükben átlátszó dobozkákkal. Szőlő, körte, alma, narancs, ne sajnáld magadtól, kell a vitamin. Szék nincs, ami van, az kell nekik. Fél nyolckor, mire az orvos megjelenik – jóreggelt, hölgyek, jóreggelt –, Erzsi már alig tud a fal mellett egyenesen állni.
A hölgyeket, mintha fertőzöttek lennének, ugyanabba a szobába fektetik. Erzsi nem érkezett nagy pakkal, a papucsa, a köntöse otthon maradt, nem hozott rágcsákat, csokikat, narancslevet – mégis mit képzelnek egyesek, neki a munka után be is kell vásárolni, ha nem sok mindent, de akkor is. Holnap úszás, rendesen kell vacsorázni.
Az ügyeletes orvoson rögtön látszik, hogy hétpróbás szemétláda: előre veszi a rihegő-röhögő kamasz lányokat, aztán egy tüsihajú, szemüveges, izzadt nőt, aki fél nyolc előtt két perccel tolakodott eléjük. Erzsi már annyira gyűlöli az egész társaságot, hogy a dühtől elfehérednek a kezén az ízületei.
Jobb is ez, mint a gyerekre gondolni. Akit nem akarnak, az nincs is. Nincs, nincs, nincs. Fél tizenegykor beállítja a mobilján a félegyes ébresztést, becsúsztatja a telefont a párna alá (remélem, itt nem lopnak!), elmormol néhány átkot az orvosnak, és már felnyalábolják, tolják a műtőbe. Megy ez, mint a karikacsapás, gondolja Erzsi, sőt annál is jobban. Hétévesen sorban állt a Corvin áruházban az anyukájával, várták a fülbelövést, egyik kislány végzett, aztán jött a másik, egy szőke, egy fekete, egy hajpántos, egy csillámpónis, az egyik sír, a másik diadalmasan nevetgél. Erzsi nagyon fél, de az anyukája vigasztalja, egy nő, egy igazi nő, ugye, mindig fülbevalót hord. Ha törik, ha szakad, megszenved érte. Van itt mindenféle kő: madaras, delfines, virágos, kisbékás, azért jöttünk a Corvinba, mert itt a legjobb a választék.
Semmi az egész.
A műtőben majd elájul a vérszagtól. Nem ismer rá a reggeli orvosra: az arca most nyúzott, a szeme alatt sötét karikák, mintha tíz évet öregedett volna. Így megy a karikacsapás, hát nem borzasztó? Vagy ez nem is ugyanaz az orvos? Ekkor megpillantja az egyik fényesre suvickolt műszeres tálcán a saját vonásait. Mintha hetek óta nem aludt volna egy percet sem.
– Várjunk még! – dadogja Erzsi, és elhúzza a karját, mielőtt beleszúrná az asszisztens az injekciót. – Ne szórakozzunk, Ágika – hördül fel az orvos, és mielőtt Erzsi elmagyarázná, hogy ő nem Ági, hanem egészen más, ő Nagy Erzsébet, harmincnégy éves, ő csak orvosi tanácsra, mert nem kockáztathat, már alszik is.
Madár, delfin, virág, kisbéka. Csak erre szabad gondolni.
Hogy valami iszonyú dolog történt, azt már ébredéskor érzi. Egyszerre van két helyen: fogja az anyukája kezét – ugye nem is fájt, kislányom? –, és itt lebeg a hetes számú ágyon, a hasában valami irgalmatlan kővel. És büdös van, igen, rettentő büdös, fasírt- és krumplifőzelékszag, mindenki alszik, de ott a nyolc tálca az ebéddel az asztalon. Az Erzsihez legközelebbi tálcára rárepül egy légy – hogyhogy nem süllyed el?, micsoda táncosnő! –, kicsit sétálgat, forgolódik a főzelékhalmon, aztán megvetően tovaröppen. A legyek azért mászkálnak össze mindent, mert a lábukon keresztül is érzik az ízeket – de vajon ezek kívül mit éreznek? Hogy Erzsi borzalmas. Hogy Erzsi elárult mindenkit. Hogy a munkából is elkésik.
A legyek… hogy van ez a legyekkel? Ha nem találják a krumplifőzeléket elég ízletesnek, megisszák a vért is?
Összemászkálják a gyerekeket?
Borzalom. De ha törik is, ha szakad is, indulni kell. Feltűnés nélkül kijutni az előcsarnokba.
A taxissal elbeszélget a magyar egészségügy siralmas helyzetéről, a sok csaló, pénzleső orvosról, a rengeteg hányaveti ápolónőről, akik kifosztják a betegeket, a szörnyű várólistákról. Hogy mennyire másképp megy minden Németországban, ott sem tudnak mindenkin segíteni, de legalább az emberség megvan, azért az valami, hangsúlyozza a bajszos sofőr. Megy ez nekem, gondolja Erzsi, és lelkesen bólogat. Legalább az autóban úgy nézek ki, mint egy normális, rendes ember, helyeslek, visszakérdezek, ahogy kell. Aztán mikor a taxis lelassít a trafiknál, a világ hirtelen tótágast áll.
Megy az anyukájával kézen fogva a Nagykörúton, most ragad a keze, mert megettek egy gofrit – ajándék, mert Erzsi nem csinált ribilliót, és el is köszönt rendesen a nénitől. De anyukára a körúton megint rájött a rájöhetnék: elmondta, hogy sehogy sem lesz jó semmi… hogy a világ szemét… hogy megint becsapták-megcsalták, hogy legjobb lenne teljesen eltűnni. Erzsi szerette volna, ha egy kicsit még örülnek a fülbevalónak, ha anyuka nem sír a nyílt utcán, ha nem kiabálja hangosan, hogy te sem értesz meg, ha… Ha mind a ketten elsüllyednek a föld alá, ha…
Anyuka megérzi benne az ellenszegülést, és diadalmasan odavágja: – És majd neked jobb lesz, kislányom, hát azt képzeled?
Örököljük a szenvedésrevaló tehetséget, gondolja Erzsi, ahogy bebotorkál a dohányboltba.
Akár törik, akár szakad, ma dolgozni kell. Mosolyogni, lehajolni, elvenni a pénzt, visszaadni, ezt a kis sápadtságot a frontra fogni: a meleg mindig kikészít, hát te is tudod. A főnök már akkor is morgott, amikor Balázska tüdőgyulladása miatt otthon maradt. Mert ő eddig lázasan is bejárt dolgozni, nem olyan anyuka ő, aki a könnyeivel terhel akárkit. Még csak az kéne, hogy ő is húzza maga után az utcán a két gyereket, és kiabálja a fülükbe, azt hiszitek, nektek könnyebb lesz?
– Jól vagy?
– Jól vagy? Jól, köszönöm. Akkor majd holnap.
Nem is kell több. Csak ez a szúrás a hasában nem akar csillapulni, olyan, mintha egy óriási, kibírhatatlan gyerek fészkelődne benne. És mi van, ha tényleg? Ha az a fáradtságtól reszkető orvos kivett belőle valamit, de otthagyta a gyereket, aki most ott vergődik a méhében, agyonszurkálva, dühösen, véresen. Rápillantott az egyik cigarettásdobozra: micsoda szörnyű kép ez is, egy tehetetlen, pár hetes magzat fuldoklik a dohányfüstben. Ki tesz ilyet? Melyik anya dohányzik terhesen?
Már alig tudott felállni: ha kértek tőle valamit, amiért létrára kellett volna mászni, vagy hátra kellett volna menni, sopánkodott, hogy elfogyott. Elektromos cigi, szivar? Hogyisne! Sajnálom, nincs, majd tessék benézni a jövő héten. A vér átüt a fekete szoknyáján, csiklandozza a combját, de nem tud ötpercenként átugrálni a szomszéd virágboltoshoz: ne haragudj, bocs, hasmenésem van, remélem, nem zavarlak többször.
Ha törik, ha szakad.
Öt órakor már ahhoz is alig volt ereje, hogy felvegye a saját mobiltelefonját.
– Nem, nem a Niki vagyok, ez téves – kiáltotta bele. És míg egy férfihang szabadkozott, belé megint belényilallt, hogy mennyire utálja a keresztnevét. Erzsinek, ugyebár, csak a falusi nénikéket hívják, próbálkozott ő már a Zsókával, a Zsóval, a Lizivel, de egyik rémesebb, mint a másik. Pedig mennyivel jobb lenne, ha… Mennyivel jobb lenne minden, ha másképp lenne! Ha Ági vagy Niki lehetne! Ha az a séta a körúton nem olyan gyorsan romlott volna el. Ha anyuka nem olyan gyorsan sírdogálja-panaszkodja át magát a túlvilágra. Most átmehetne hozzá, és könnyekkel a szemében, örökösen panaszkodva megfőzné a vacsorát…
A fiai! Csak harmadszorra méltóztatnak fölvenni.
Megcsináltad? Levitted? Kicserélted? Míg hallgatja, hogy mennyi igazságtalanság történt az osztályban, hogy az a hármas nem hármas, hanem négyes, Erzsi már biztos benne, hogy az az orvos tényleg rettenetesen elszúrt valamit. Átszúrta? Benne hagyta? Tönkretette? Valami rettenetes történhetett ott a műtőben. Most itt ül vérvörös combokkal a forgószéken, a szoknyája nehéz a vértől, ömlik belőle minden, alig tud megmozdulni. Örököljük a szenvedésrevaló tehetséget.
Ha a kedves vendég közelebb jön, egy vértócsát lát a pult mögött.
Istenem! Itt minden törik-szakad. Hogy fog a végén feltakarítani?
Ez egy hentesbolt, tessék mondani?
A hét óra után betérő vendégek hívták a mentőket. Erzsi a babás cigarettásdoboz fölött zokogott: micsoda borzalom, egyesek megmérgezik ezeket a gyönyörű gyerekeket, hát hogy hagyhatjuk ezt? Mi lesz belőlünk? Mi lesz itt még? Holnap majd minden gyereket megölnek? Olyan lázas volt, hogy a kiérkező mentősöknek a saját nevét sem tudta megmondani. Nem úgy van az, felelte, nem úgy van, én csak orvosi tanácsra, mondogatta, akárki akármit kérdezett.
Aztán felemelte a fejét, megragadta az egyik körülötte sertepertélő vásárló karját, és kérte, hogy vigyen haza tojást a gyerekeinek.
Holnap úszás lesz. Hát nem értik? Úszás!
Milyen furcsa, hogy a corvinos fülbelövő néni butikjában egy fehér köpenyes orvos ül! Ő ma harmadik a sorban, mint ma reggel. És az orvos is ugyanaz, akivel már találkozott délelőtt. Csak most feketére festette a haját, talán mert vele együtt ő is szégyenkezik. Tessék mondani, nem lesz baj? Nem fog fájni?
– Majd meglátjuk – mondja az orvos. – A méhét azonnal ki kell vennünk. Aztán majd meglátjuk, a végén majd kiderül. Nyújtsa ki a karját!
Betesz-kivesz. Kivesz-betesz. Hát nem csoda ez? – Én azt a kék fülbevalót szeretném – suttogja az altatóorvosnak Erzsi.
Első megjelenés: Eső, 2018/III.
http://www.esolap.hu/archive/83/2027.html
Allah mindenkit szeret
Allah mindenkit szeret.
De legjobban mégis a köveket és a szavakat szereti. A biztonságot, az állandóságot. Ezért aki Allahhal él, azt nem gyötrik régi bánatok. A hitetlenek háromszor halnak meg, de egyszer sem tudnak a szeretteiktől elbúcsúzni. Egyáltalán vannak-e szeretteik? Vagy csak ide-oda hányódik a lelkük: amikor megpihennek, akkor futni szeretnének, ha esznek, akkor éhesek, ha alszanak, akkor pedig… Al-Jabi legyintett: vannak-nincsenek. Az a félelmetes bennük, hogy nem hagyják az ember lelkét megnyugodni. Ha megölöd őket, akkor visszajönnek, tétován bámészkodnak, mintha kérdezni akarnának valamit. Mint a szagok, nem lehet tőlük megszabadulni. De vajon Allah nem könyörületes a szagokhoz, a kagylókhoz, a füvekhez, a madarakhoz, a szokásokhoz?
Al-Jabi, a lókereskedő nem szerette mások emlékeit. Egy elhagyott lápvidéken épített házat, mert nem nem akart mások múltjával megbarátkozni. Ha nem vigyáz az ember, akkor a saját szolgái úgyis telebeszélik-telelélegzik a rémtörténeteikkel a folyosóit. Hogyaszongya holdtöltekor mindennek vége lesz, jövőre már a tulajdon gyermekeink sem ismernek meg minket. Al-Jabi gyorsan megszabadult az ilyen kótyagos, teliholdat bámuló rabszolgáktól, és biztos, ami biztos: keletről megbízható szlávokat hozatott.
Lovak, igék, fűszerek, selymek – álmok egy magabiztos, fényes valóságból. De a vérbeli kalmár nemcsak lovakkal, és fűszerekkel, hanem ígéretekkel is kereskedik. A normann és frank előkelők, ha beleszeretnek egy pompás kancába, várakkal is hajlandók fizetni érte. És nemcsak várakkal, hanem információkkal is. A feleségeik pedig talizmánként hordják a kalifák aranypénzeit. Babonák, mosolygott Al-Jabi, egy elöregedett világ gyanús téveszméi. Hogy lehet egy aranypénzt egy keleti piac fényáradatával összehasonlítani? Aki beszippantja egy ilyen kavarodás illatát, az talizmánok nélkül is képes oroszlánokat nemzeni.
Oroszlánokat? Al-Jabi kilenc fiút nemzett – ami tiszteletreméltó –, de a fiúk erejét elsorvasztotta, hogy nem Allah ege alatt születtek. Persze minden ég Allahé, a bánatosan szürkés is, de a Mindenható nevének ragyogását könnyebb egy napfényes országban átélni. A kilenc közül csak Al-Jabi harmadik és hetedik fia élte meg a felnőttkort. Elmegyünk, mondták, ha már te sem hiszel , akkor mi mért ragaszkodjunk a napi ötszöri imához?
De hát milyen fiúk az ilyenek?
Néhány paripán meglátszik, hogy korán fog meghalni.
Ám csak a hit tartotta vissza Al-Jabit, hogy ne eredjen a fiai nyomába. Igen, a hit… mert megszedte ugyan magát a paripákon, de őt nem szegfűszeget, lovakat árulni küldték Andalúziából. Ezért sem költözött be egy római kövekből összetákolt szellemvárosba, hanem sólymok, keselyűk közt teremtett otthont. Nem pletykált, nem közösködött, nem szomszédolt: katona volt, igazi harcos. A saját várában fogadta a kalifa megbízottait, itt számolt be a fűszerzacskókkal jövő-menő katonatiszteknek, hogy hány folyó van Dániában, milyen hajókkal lehetne a fjordokba behajózni.
Mert nincs irgalom – a képzeleten túli világ is megérett Allah szeretetére. Al Jabi már csak az áradásra várt, amely áttör a Pireneusokon, megmenti ezt a kiszikkadt, valószerűtlenségében is vonzó világot. De hát áradásra várt ebben a kiszikkadt világban mindenki! Az asszonyok a konyhában, a kísértetek, a csavargók az utakon és minden rendű-rangú földönfutó.
A szolgáknak persze az a dolguk, hogy féljenek. A rettegés a legolcsóbb izgatószer. Nem fáj, nem piszkol, talán meg sem rövidíti az életet. De hát nem is a csavargók vagy a rabszolgák voltak a legrosszabbak, hanem a hozzá vendégségbe járó, arab ménekről diskuráló harcosok. Al-Jabi hízelegve kísérgette őket: hogy van a kedves feleséged, barátom, hol építkezel… és közben hallgatta láthatatlan hadseregekről, levágott fejekről szóló meséket. És észre sem vette, hogy a hite közben olyan puha lesz, mint az omlós tészta, amit a szolgáló tálcán körbekínál a vendégeknek.
Haragudna-e Allah, ha néhány napot kihagyna?
Egyáltalán észrevenné-e?
A felderítőknek persze könnyű: megköszönik a vendéglátást, összegöngyölítik a térképeiket, és ahogy pirkad, mennek is tovább. Ő meg ittmarad a szláv rabszolgáival, a kilenc fiú emlékével (hét meghalt, kettő használhatatlan), a zavaros félhomályban sopánkodó, a világvégére váró szomszédokkal. Majd jövőre, mondogatták a hírszerzők, mhiszen tudod, hogy mi Hispániát is egyetlen karcsapással… Ilyenkor Al-Jabi reménykedett és próbálta száműzni a gondolatot, hogy ez az örökös készenlét mégiscsak mennyire beleillik az általános romlásba…
Aki szereti a Szunnámat, az szeret engem, és aki szeret engem, az velem lesz…
De a szent szavakból áradó nyugalom vibrálóvá lett Sárország ablakaiból kitekintve. Mert hinni mindenki hitt: ki az őseiben, ki a tündérekben, ki a holnapi világvégében. Al-Jabi legszívesebben a gyomrát is kitisztogatta volna, ha egy normann jött hozzá vendégségbe.
Vilmos herceg unokatestvére, Henrik is az ilyen furcsán-hívők közé tartozott. Hitt abban, hogy a hercegséget neki kell megkaparintania, hogy Allah, Jézus, a germán istenek és a tündérek az ő pártján állnak, hogy Vilmos herceg, a mostani uralkodó az ő közbenjárásuk miatt magtalan. Al-Jabi hallgatta, ahogy ez a száraz férfiú a kalifa haderejéről, harci kedvéről érdeklődik. Hogy te milyen éleseszű vagy, kedves testvérem! A-Jabi hümmögetett, felelgetett, és közben töprengett: vajon Allah is az árulókat szereti-e?
Ki tudhatná? De így kell elképzelni a bevonulást? A dicsőséges honfoglalást?
De az itteni nyughatatlanok közül a legrosszabbak mégis a nők voltak. Az egész áradat: öreg nők, a fiatalok, a kislányok, a szoptatósok, a szépek, a csúnyák, a sánták, a nyurgák, a kövérek, az erős körtefához vagy az összetöpörödött falevélhez hasonlók. Igazhitű férfinak nem tévelyeg a képzelete, de Al-Jabié bizony tévelygett, ha a szomszédok feleségeire, a fehér, fekete, szőke, barna, vörös, elomló, kemény, friss, kiszáradt nők seregére gondolt. Épp az akármilyenségük izgatta: a szőkeségük, a barnaságuk, a vörösségük, a frissességük, a fonnyadtságuk, ami akkor is ott lebegett, ha a nők már kimentek a szobából, vagy eltemették őket.
Az esős napokon, mikor a kilovaglást is a szolgáira hagyta, Al-Jabi nőkről álmodozott. Nőkről, aranykincsekről, pompás aranyhalakról. Vadász módjára ott kuporgott a toronyszoba ablakában, és ábrándozás közben előfoglalta Allahnak Normandiát. Képzeletben végigsétált a termeken, palotákon, valóságos és kitalált tereken, és foglyul ejtett annyi nőt, ahányat csak bírt az áradatból.
Halak, halacskák, kékek, pirosak, zöldek, sárgák…
Allah, meggyógyítja a zavaros szíveket .
De a magányosság díszletei már összezárultak körülötte.
Mindig fáradt volt, de nem tudta kialudni magát. Minden reggel izgatott szoknyasuhogásra ébredt. De talán ma! Ahogy kibámult a szemközti bagolyvár udvarára, furcsa hercehurcára lett figyelmes.
Ez a düledező palota egy frank előkelőé volt, aki hitt abban, hogy a fürdője mozaikdíszei, a kopott római madárkák rémálmokat hoznak rá. Miután a frank belehalt a képzelt rémálmokba, kóborló gyerekek foglalták el a várat: kibontották a vízvezetéket, elmocsarasították a kertet, és éjjel-nappal a romok közt hujjogattak. Al-Jabit zavarta az örökös hujjogatás, de az volt a kalifa parancsa, hogy éljen hangya módjára, kerüljön minden békétlenséget. A csavargó gyerekek helyét aztán csavargó felnőttek foglalták el – hogy rokonok vagy ellenségek, azt nehéz eldönteni a hitetleneknél. Ők nem hujjogattak, az egyikük vörös szegélyes köpenyt hordott, és Normandia császárának nevezte magát.
Akik most jöttek, nem látszottak bolondoknak. A toronyszoba ablakából pattogó vezényszavakat hallott, aztán vezényszavakra felelő, fegyelmezett dörmögést. De az a rejtélyes, az az incselkedő szoknyasuhogás… Al-Jabi felmászott a tetőre, ám a várudvaron sem látott szoknyákat, csak széles, lapos katonaarcokat. Szláv rabszolgatestőrök, gondolta. Aztán az engedelmes dörmögésbe belehasított egy csecsemő hangja.
Hát nemhiába várt! Ahogy a köd feltisztult, átszaladt az udvaron egy kislány, ámde a fekete haja, a sápadt bőre senkire nem emlékeztette. Ír földönfutók költöztek volna a palotába? A kislány olyan törékeny, mintha bánattal etették volna csecsemőkorában. Hat-éves lehet, de a normannok nem vetnek meg ennél éretlenebb gyümölcsöket sem. Beszalad, kiszalad, kosarakat, ládákat cipel – nem lehet rokongyerek, csak egy kiscseléd. Néhány perc múlva feltűnt egy karvalyarcú öregasszony. Arannyal dúsan szegett, vastag selyemköpenyt viselt, ami udvarhölgyhöz illett, nem egy romos palotában bujkáló földönfutóhoz.
Mikor érzi meg az ember, hogy kicsinyes események után egyszercsak a világtörténelem sűrűjébe csöppen? Ezeknek az idegeneknek túl sok volt a ládája, túl sok volt a testőre, de Al-Jabi igazából akkor döbbent meg, mikor a birtok határán kitekert tagokkal, átvágott torokkal megtalálta „Normandia császárát”, a vörös szegélyes köpenyt viselő aggot. Csak nagyon magabiztos emberek engedhetnek meg maguknak ilyesmit.
Gyereksírás, dörmögés… gyereksírás, dörmögés…
Az udvaron megint átszalad a kislány, és végre valahára tényleg megjelent egy magas, szőke, várandós fiatalasszony, az a csendes fajta, akit a normannak az asztalfőre ültetnek.
Al-Jabi, aki hajnal óta várt erre a szoknyasuhogásra, most belereszketett.
A serleg, amit csordultig töltöttek…
De Al-Jabi nem mert tovább gyönyörködni benne, mert csak egy sehonnani nem ismerte volna föl ebben a szőkében Vilmos herceg feleségét. Gyorsan a háza felé fordult, mert megint eszébe jutott szegény „császár” dicstelen halála. De hát mi történt? Mért menekül egy ilyen hercegi szőke egymagában? Hol vannak az udvarhölgyek és hol van maga a herceg?
A holnap a holnap… De még hány nap van holnapig?
Ez a holnapok szokása, éltetik a vak reményt, de most mintha tényleg megmoccant volna az idő ebben a ködös sárfészekben. Pártütés, járvány, gyilkosság, trónviszály?
Al-Jabi olyan izgatott lett, mintha egy éjjel kifogott ranyhalat tartana a kezében.
Kár volt semmibe venni azt a Henriket!
Úgy látszik, ő nélkülem is belekezdett.
A hitetlenek minden zűrzavara közelebb hozza a megtisztulást. Vége a sok unalmas délutánnak! Talán még ez a borzalmas tavaszi sár is felszárad!
És ha beindul az áradat, akkor ezeknek a nőknek védelemre lesz szüksége. Allah mindig irgalmas az asszonyokkal.
És lehet-e a jövőre emlékezni? (Fordított idő III.)
És a halál ünnepélyessége csak lassan foszlott szét.
A kunyhóba berontott két kisfiú, és kirántottta Vörös Sjön merev dereka alól a takarót.
– No de miért nem lehet? – méltatlankodott az egyikük. – Mi csak sátrat akarunk az öbölben építeni.
Riolda bólintott: ugyan miért is ne? Annyian haltak meg, hogy a szigeten a halál most már bújócskázásnak tetszett. Az emberek elrejtőznek a sziklák között, egy pillanatra mozdulatlanná dermednek, aztán kibújnak a bőrükből, és nevetnek. Ha tudsz, keress meg!
Tipegve, még mindig a karjaival egyensúlyozva lassan megindult a könyvtár felé. Nem akarta megvárni, hogy a széket, a ládát, a fia utolsó köpenyét is kicibálják a kunyhóból.
Lehajtott fejjel nekiveselkedett a lépcsőnek, és sokáig nem hallotta, hogy egy dühös hang neki kiabál a magasból:
Ó, te aljas bajkeverő! Ó, te rohadt, képmutató! Most aztán olyan vagy, mint a védenceid! Ó, hogy pusztultál volna el, mikor kibújtál az anyád méhéből! Mikor először megjelentél Velencében!
A szálegyenes Shiobian toporzékolt a lépcső tetején.
Talán most vette észre, hogy a hajót, a jövőjét ellopták előle. Milyen király az, aki a saját szigetéről se szabadulhat?
Te alattomos boszorka! Hát így próbáltad megmenteni a két kisebb gyerekedet? Hajnalban elküldted Kydet a hajóval? Fulladna bele a tengerbe! De fulladtál volna meg te is, mikor betetted a lábad Velencébe! Pusztultál volna el az összes szorggal egyetemben! Ó, te… te, te, te, te! Mi lesz most énvelem? Hajó nélkül hogy találok szövetségeseket?
Hiába hunyjuk le a szemünket, hiába fordítjuk el a fejünket, a hangoktól nem szabadulunk. Mintha Shiobian gyalázkodása a karjaiból, a derekából, de még a lábából is kiszívta volna az utolsó erőt. Riolda felkapaszkodott az első lépcsőfokra, aztán négykézláb, a karjával tolva magát, felcsimpaszkodott a másodikra. Közben felpislantott. A nevelt fia mintha megnyúlt volna haragjában.
Most pont olyan vagy, mint a védenceid! Ezek a szörnyszülöttek, ezek a pókhálótenyerűek, akikre az első királyotok még íjjal-nyíllal vadászott! Te hozzájuk voltál hűséges, nem pedig énhozzám! Megérdemelnéd, hogy az ellopott hajóért levágjam a fejed! Hogy kitépjem a szíved! Hogy élve megegyelek!
Riolda a legfelső lépcsőfokon kuporogva nézett fel Észak fejedelmére.
Takaros nadrág, kitűnően szabott ing, és egy olyan köpeny, amit a Nyugati szél szigetén rajta kívül még emberfia nem látott. Meglehetősen piperkőc viselet egy olyan szigeten, ahol pár hét múlva csak a szorgok maradnak.
De vajon milyen hajó hozta a szigetre a kortól roskadozó Benjamint? És melyik hadvezér ajándékozta meg Shiobiant ezekkel a kitűnő ruhákkal? Kinek a fejében fogant meg az új Velence terve, az Idő kútjának a kiaknázása?
Kérdések, amikre talán már soha nem tudja meg a választ. De azért megpróbált csendesen, nyugodtan felelni, mert más fegyvere nem akadt.
– Ne rikácsolj, fiam! Van még annyi fa a szigeten, hogy tutajt ácsolj magadnak!
Shiobian, aki a nyugodt hangtól zavarba jött, idegesen felkacagott.
– Én nem az éhségtől félek, te tökfej! Bár legalább harminc embert csempésztél ki a hátam mögött, akik itt maradtak, azok majd jóllakatnak. Ők már csak két lábon járó kecskék, birkák vagy nyulak. Persze a birka sem hiszi el, hogy arra való, hogy egyesegyedül arra született, hogy a húsából lakmározzanak. De mit számít? Kit érdekel?
És rázendített egy dalocskára, amivel Velencében a mammák szólongatták a csatorna partján játszó gyerekeket.
Trampariram pempere. Jertek, jertek haza gyerekek! Tramparampa rempere! Itthon vár a leveske!
Riolda felegyenesedett: – Megőrültél, fiam? Mióta elmentek a vándormadarak, azóta nem bírsz magaddal? Elment az eszed? Tudod, mi történt I. Bandemaggal, aki evett a szorgok húsából? Megbolondult, rémálmok gyötörték, és a végén éhen pusztult saját palotájában!
– Hahahaha! És a végén nyakukba kapták szegény flótást az ördögök, és nagy dudaszóval vitték a pokol fenekére! Hahaha! – Shiobian úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult. – Azóta is szegény Bandemag talpát sütögetik, és még énekelnek is hozzá! Trampariram pempere! Hát azt hiszed, én beveszem ezeket a nevetséges meséket? Hogy reszketek a szorgok bosszújától vagy a drága Jézuskától? Hahahaha! De megadom neked a tiszteletet, Riolda! Téged úgy sütlek meg, hogy N. herceg költeményeit szavalgatom közben.
Riolda lábába visszatért az erő, felegyenesedett. A düh villámfénye kiszakította a dermedt kábulatból, és megint hallani vélte ama Fekete-tenger dühödt morajlását. Végre! Újra érezte a talpát, a könyökét, a vállát, a derekát, a csuklóját! Erősen megrázta Shiobiant, de ő csak nevetett: Jertek, jertek haza gyerekek! Pampariram pempere, pamparampa rempere.
– Ez lesz a sorsotok! – kiabált Shiobian. – Mert van Isten! Azért teremtett szorgokat, hogy ne haljak éhen! Hahaha!
– Pusztulj csak! – kiáltott Riolda – és nagyot lökött a nevetéstől rázkódó Shiobianon.
A szemünket behunyhatjuk, de a hangoktól nem szabadulhatunk.
Riolda fél szemmel sem mert a lépcső alatt elterülő Shiobianra odanézni, de hallotta, ahogy a koponyája – tizenhétszer! – nekiütődik a köveknek.
Pam-pa-pam. Pam-pa-ri-ram-pem-pe-re. Pam-pa-ri-ram-pem-pe-re.
Ó, borzalom! Keze-lába reszketett, és közben szilaj, elviselhetetlen boldogságot érzett.
Most könnyedén lerohanhatott volna a lépcsőn, és segíthetett volna a nevelt fián. De nem tette. Csak óvatosan megfordult, és körbekémlelt a szigeten: a ködfátyol mögül kikandikált a nap, hogy egy pillanatra belenézzen Shiobian tágra nyílt, ábrándosan kék, üveges szemébe.
De ezen a kósza napsugáron kívül senki sem volt kíváncsi Észak hercegére. Vörös Sjön kunyhója előtt – valamilyen ismeretlen táncrend szabályai szerint – megint ide-oda dülöngéltek az emberek. Ugyanúgy nem törődtek Shiobiannal, mint a lábuk között ugráló hét-nyolc kicsivel vagy az északon újra gyülekező, csaholó, veszett kutyákhoz hasonló esőfelhőkkel. Végtére is Vörös Sjön a gyerekkori játszótársuk volt, tehát létezett, Shiobian pedig csak egy rossz álom, egy veszedelmes és alattomos betolakodó.
Hét-nyolc gyerek? Ez azért már nem olyan rettenetes, gondolta Riolda. Ennyi kicsit talán majd befogadnak a szorgok, ők aztán tudják, hogy kell halálos álomba merülve, egymás szagával jóllakva a hideget kihúzni.
De se velük nem akart találkozni, se a szélütött, a palota folyosóin kétségbe esve keringő, talán még mindig az Egyesült Zsinat, a Zsidó Királyság, az Új Velence vagy ki tudja, micsoda eszméjét hajszoló Benjaminnal. Annyira viszolygott tőle, hogy a konyháig sem volt hajlandó elmenni, hogy egy kis száraz maradékot keressen. Az éhség, mint valami fájó daganat egyre növekedett a gyomrában – mióta Jette meghalt, talán csak pár falat kenyeret evett.
De mire menne most néhány morzsával? A benne növekvő , most még alvó szörnyet egy elrágott falevél is képes lenne felébreszteni.
Jól van ez így, nagyon jól van, gondolta. És a szoknyáját lesimítva visszatért a könyveihez.
(…)
Illusztráció: Zdzislaw Beksinski
Hölgy homályos tükörben. Tájak és nők a X-XIII. századi japán és nyugati irodalomban (Szarasina napló)
Bár a régi Japán nőirodalmáról keveset tudunk, azért a Szarasina napló nem mégsem teljesen ismeretlen előttünk. 1966-ban Philipp Berta már fordított részeket belőle, ám talán ennél is közelebb áll hozzánk a Szarasina napló ihletésére született kortárs opera. Eötvös Péter először 2008-ban Lyonban bemutatott Lady Sarashina című remekét a zeneszerző 70. születésnapján a Zeneakadémia is színre vitte.
Tehát Szarasina (vagy inkább Sarashina) egyfajta mítosz vagy a hívószó a kortárs művészetben, miközben a Heian-korról és a naplót inspiráló nőirodalomról csak kevés elképzelésünk lehet. A címben szereplő “Szarasina” tulajdonképpen csak egy helynév, egy irodalmi utalás, nem magára az írónőre vonatkozik. Az Eötvös Pétert is megihlető napló szerzőjét csak Ivan Morris, a második angol fordítás készítője nevezi Szarasinának. Az irodalomtörténet-írás többnyire Szugavara no Takaszue lányaként vagy rövidebben Takaszue lányaként ismeri a szerzőt[1]. Erre a korra amúgy jellemző, hogy a nőknek (még ha jelentős szerepet játszott is egy-egy császárnéi vagy császári udvar kulturális életében) nem maradt fenn a nevük, és még a történelmi feljegyzésekben vagy arisztokrata naplókban is csak “lány”-ként (“nő”-ként) aposztrofálták őket. Ennek ellenére én nem tudok elszakadni ettől a Szarasina névtől – számomra majdnem felfoghatatlan, hogy egy ilyen nagy író nevét egyszerűen nem ismerjük.
Ráadásul már a híres írásmű műfaját is nehéz meghatározni. Irodalmi napló lenne? Női vallomás? Regény? Vagy inkább prózai kommentárokkal ellátott verseskötet?
Bár a történelmi párhuzamok sem sokat segítenek, azért más mankó híján nehezen szabadulunk tőlük. A számos női regényből inspirálódó, a japán udvari irodalmi életben tevőlegesen is szerepet játszó Takaszue lánya, Szarasina akkor alkotott, mikor a legelső nyugati trubadúr, Aquitániai Vilmos még meg sem született. A távol-keleti és a nyugat-európai udvari kultúra között tényleg rengeteg meghökkentő egyezést találhatunk – és ezektől elbűvölve tényleg úgy érezhetjük magunkat, mint mikor balga módon összehasonlítjuk Új-Zéland csúcsragadozóját, a Haast-sast az szavannák oroszlánjával – könnyen megfeledkezve arról, hogy az egyik emlős, a másik madár.
Pedig az arisztokratikus kultúra – úgy tűnik – Nyugat-Európában is, a Távol-Keleten is nagyjából hasonló társadalmi feltételek között működött. A birodalmak katonai és bürokratikus elitjét kinevelő annak (élet)mintát adó udvar mindig is élesen elkülönült a köznéptől, mely az udvarban a romlottság és /vagy egy kifinomult álom, „égi való” megtestesülését látta. A rajongás és az elutasítás itt nyugaton – gondoljunk csak Artúr „csodálatos” udvarára vagy a Biblia a Babilonjára – elég széles skálán mozgott. A köznéptől való izolálódást nemcsak a mindennapitól eltérő szokások biztosították, hanem az arisztokraták érzelmi viszonyai is. Az udvar „másvilágában” a patriarchális hiearchia is visszájára fordulhatott. Az arisztokraták piedesztálra emelhették a nőket, kiemelt értének tekinthették az udvari szerelmet. Az általunk ismert arisztokratikus kultúrákban a nők mind nagy befolyással bírtak.
Az udvari kultúra Nyugat-Európában az egyházi műveltség árnyékában virágzott, az írás-tudás a világiak körében sokkal kevésbé volt elterjedt, mint a középkori Japánban. Az antikvitás, Bizánc, az Abbásszidák és a Fátimidák alapvető mintául szolgálhattak volna a nyugat-európai udvaroknak, de a legtöbb nyugat-európai uralkodó mégiscsak egy mitikus, mesebeli királyságot, Artúr birodalmát tekintette példának. Ez a nyugati udvari kultúra autonóm fejlődését is biztosította.
Japán szigetország, ám Kína mégis döntő hatással bírt a japán arisztokráciára. Mint a fordító, Fittler Áron kitűnő tanulmányából tudjuk, Takaszue lánya, Szarasina rokonai és barátai nagy odaadással tanulmányozták a kínai költészet, sőt kínai nyelven is írtak verseket – hasonló „tisztelet” vagy minta-átvétel Párizs és Bagdad, Párizs és Bizánc viszonylatában egyszerűen elképzelhetetlen.
Lenyűgöző a Heian-kor, a IX-XII. század (ezt a japán irodalomtörténet nem is középkornak, hanem ún. klasszikus kornak tekinti) nőirodalmának a gazdagsága! A IX-X. században, mikor Nyugat-Európában a nők még csak elenyésző számban tudtak írni-olvasni, japán arisztokrata hölgyek már verseket / tankákat szereztek, regényeket, verses naplókat írtak, részt vesznek a kor pezsgő szellemi életében, császári antológiákban publikáltak. A nőirodalomnak komoly társadalmi funkciója is volt: a férfiak sokszor az arisztokrata lányok kézírásába, költeményeibe szerettek bele (a házasságkötés előtt sokszor nem is láthatták az arcukat), egy jó vers tehát a nők előtt is megnyithatta a társadalmi érvényesüléshez vezető utat.
A nyugat-európai, középkori udvari irodalom is ismer nőszerzőket: trobairitzokat, azaz női trubadúrokat, sőt egy nagy nőírót is, az angol udvarban alkotó Marie de France-ot. De azért a nők szerepe az irodalmi alkotásban mégiscsak elenyésző. A galego-portugál női dalok, a cantiga de amigo-k szinte összes alkotója férfi – a „női hangról” nevezetes galego-portugál irodalomban egyetlen jelentős nőköltőt sem találunk.
Az irodalmi aktivitás mértékéről persze még nem következtethetünk a nők társadalmi szerepére. Jellemző, hogy nagy nőírók életművei Japánban névtelen alkotásokként maradtak fenn. Nyugat-Európában (és Kelet-Közép-Európában) viszont az arisztokrata dámák nemcsak a zárt főúri udvarok érzelmes csendjében teljesítették ki magukat. Hildegard von Bingen – ez a hihetetlenül tehetséges és eredeti apáca-költő – a teológia és a költészet mellett természettudományokkal is foglalkozott, Árpádházi Szent Erzsébet (aki kislányként hagyja el Magyarországot) forradalmasította a középkori misztikát és szentkultuszt. A középkori lovagi elbeszélések ismernek aktívan cselekvő, magukat más kultúrákban ügyesen feltaláló asszonyokat (Nicolette) is. Talán mert a nyugat-európai udvari kultúra társadalmilag nem is volt annyira zárt, mint a japán – jellemző, hogy még az ünnepelt trubadúrok sem voltak mind nemesi születésűek (Marcabru, Bernart de Ventadorn). Aki szereti az értelmetlen méricskélést, megjegyezheti, a japán udvari kultúra „fejlettebb”, hiszen arisztokratikusabb, vagy megállapíthatja épp ilyen ostobán, hogy a nyugat-európai középkor “értékesebb”, mert rugalmasabb.
Nem lévén orientalisták, azért mégsem tehetünk mást, mint hogy ezt a távol-keleti udvarhölgy-irodalmat is nyugati szemmel olvassuk. Ám ha így teszünk, könnyen csalódhatunk, hiszen ezek a női elbeszélések (Muraszaki Gendzsije például) a legkevésbé sem „regényesek”: nincsenek bennük nagy „kalandok”, háborúk, fantasztikus lények, ráadásul hiányzik az ezeket értelmező mitikus háttér is, úgyhogy a nyugati lovagregényekhez képest meglepően modernnek tűnnek. A Szarasina napló metafizikus (buddhista) kerete sem feltétlenül segíti a nyugati olvasót: a főszereplő vidéki, arisztokrata lány a regények miatt akar megmerítkezni a császári udvar ragyogásában, de ráébred arra, hogy az irodalom „ál-világa”, az udvar felületes csillogása miatt elmulasztotta a buddhista jócselekedeteket, elvesztette az üdvösséghez vezető utat. Nyugati olvasói tapasztalatok alapján várnánk a regény végén valamifajta „bizonyosságot”, de a szerző sem tragikummal, sem a révbe érés tapasztalatával nem szolgál.
Takaszue lánya, Szarasina a napló / verses regény hősnője a regények miatt vágyakozik a fővárosba. És élete végén egy regényben számol le a regények hazug valóságával. Olvashatjuk a művet a fikció és irodalom világát többszörösen bonyolító Don Quijote-szerű elbeszélésnek (a kísérő tanulmány szerint a szöveg tele intertextuális utalásokkal), de talán kézenfekvőbb egy másik értelmezés: az irodalomban/udvarban való csalódás története mögött a traumatizáltság és talán a depresszió egyre fenyegetőbb, lassan mindent elborító valósága. Már a regényektől megváltást remélő, fiatal Szarasina is mániákusan önmagára figyel, és az idő előre haladtával a csüggedt befelé fordulás egyre hangsúlyosabb lesz.
De milyen varázslatos utakat nyit meg ez a befelé-figyelés! A Szarasina napló – amelyet talán helyesebb verses vallomásnak vagy önéletírásnak nevezni –, álmokból és természetleírásokból építkezik. Bár a lovagregényekhez tényleg nem hasonlítható, de nagyon is emlékeztet a a trubadúrversekből megszerkesztett késő középkori önéletrajzokra. Dante Vita nuovája is, melyet joggal nevezünk az első nyugati lélektani regényeknek, trubadúrversekhez írt kommentárokra és életrajzi jegyzetekre épül fel. Mivel az elbeszélő alig találkozik személyesen Beatricéval, a szerelmesek legtöbbször csak álmok, látomások és dalok útján kommunikálnak. A Szarasina napló felépítése emlékeztet erre – noha a japán mű épp az „igaz szerelem” hiányával szembesít.
A csalódott és melankolikus Szarasina a világirodalom egyik legnagyobb utazója. Pedig természetesen nem csatangolhatott szabadon fel-alá (végtére is udvarhölgy volt), ám a zarándoklatokon megismert táj, a hol tenger, hol hegy, hol virágos mezőként megnyilatkozó másik, mintha a nyugati regényekben megszokott társadalmi síkot pótolná. Hiszen a külső valóság csak utalások formájában és az olvasó számára nehezen követhető módon szivárog bele Takaszue lánya, Szarasina önéletírásába. Az elbeszélő még a magánélet legfontosabb fordulatainál is sok mindent homályban hagy. „Azon a tavaszon az egész város jajveszékelt, dajkám is, akinek holdfénytől megvilágított alakját annak idején a Várakozás-gázlónál láttam, a harmadik hónap elején meghalt” (109), írja a fővárosba való érkezéséről. A jegyzetekből tudjuk, hogy a nagy „jajveszékelés” oka egy hatalmas járvány volt, nyilván ennek esett áldozatul a szeretett dajka is. Ám a társadalmi katasztrófánál vagy a világos ok-okozati viszonyoknál sokkal fontosabb a szülés előtt álló dajka holdfényben megvillanó alakja. Takaszue lánya nem társadalmi regényt, hanem sajátos verses naplót ír.
Az önéletírás töredezettsége csak részben tulajdonítható az udvari élet legendás zártságának, a Vita nuovára emlékeztető, a versek és álomleírások közé ékelt narrációnak. A sok elhallgatás és kihagyás tudatos is lehet. Szarasina igen hosszan beszél megözvegyüléséről, de a házasságkötését, a gyerekei születését mintha elhallgatná – talán mert élete ezen eseményeit nem gondolja eléggé „regényszerűnek”. Meglehet, nem is a banalitásoktól való irtózásról van szó, hiszen igen megkapó módon számol be például a nővére váratlan haláláról, és hogy a tragikus esemény után hogy óvta a holdfénytől az unokahúgait.
Takaszue lánya a saját életét nyilván jelentéktelennek, középszerűnek és csalódást keltőnek tartotta. Nem a szerelem, hanem az utazásai során felfedezett természet lesz az ő igazi „irodalmi” témája.
Mindig is érdekelt, hogy ennyire szabályozott, mesterkélt, sokszor városias körülmények között élő udvari emberek hogyan láthatják önmagukat a természet „tükrében”. Mit is jelent a „természet” az udvari lírában? Michel Zinkkel együtt vallom[2], hogy a trubadúrcansók legerősebb, legintenzívebb része a nyitóstrófa, a formális elemeket variáló, vagy tavaszi vagy őszi (téli) tájat bemutató „tavaszi nyitókép” (ami után aztán sokszor túlírt vagy önismétlő versszakok sorakoznak) – és pontosan ezek a strófák azok, amik könnyen egybevethetők a japán tankákkal.
A „tavasz és ősz versengése”, a „tavasz az őszben” nagy témája a japán udvari költészetnek is. Ezt a gyönyörű tankát találjuk a Szarasina naplóban mindvégig referenciális pontnak tekintett Gendzsi regényében[3]:
Látom, mindenki
szívét a virágszirmok
kápráztatják el.
Egyedül én bolyongok
tavaszéj sötétjében.
Tavasszal minden lény örvendezik, egyedül a költői én „bolyong” az őszt vagy a telet megidéző „sötétségben”. Igen különleges tanka: az időviszonyok mintha térviszonyokká változnának, ráadásul a költői én meglepően aktív benne. Nemcsak „gondol”, „emlékezik”, hanem járkál is.
És ez a séta a „tavaszéj sötétjében” mintha hasonlítana Jaufre Rudel, a „távoli szerelem” költőjének híres nyitóstrófájához. Nyugaton persze nem a virágszirmok, hanem a madarak a természeti képek kötelező elemei – melyek Jaufre Rudelnél (meglehet) azért „távoliak”, mert Afrikából, a „távoli szerelem” vidékéről érkeztek.
Májusban hosszú már a nap,
madárdal ringat, távoli,
s ha másfelé visz gondolat,
szerelem az – egy távoli.
Lehorgadt fejjel ballagok,
galagonya s szép dallamok
olyanok, mint a tél fagya.
(Rajnavölgyi Géza fordítása)
De „itt” és „ott”, tavasz és ősz/tél Jaufre Rudelnél nem választható szét élesen. Később sem tudjuk meg, hogy az imádott hölggyel találkozott-e már a költő, találkozni fog vele, vagy hogy a találkozás teljesen elképzelhetetlen. A jelenen átsejlik az (elképzelt?) múlt és az (elképzelt?) jövő. Ez a „távoli szerelemről” szóló vers egyszerre tesz rafinált és mesterkéletlen hatást: a korabeli provanszál nyelv talán nem is igen alkalmas arra, hogy egyértelmű, világos időviszonyokat kifejezzen (számos korai költeményben a feltételes mód és a jövő idő „átcsúszik” egymásba). Talán ez is magyarázatul szolgál arra, miért nem jöhetett létre Jaufre Rudel korában nyugaton egy Szarasina naplóhoz hasonló lírai önéletírás. A korai trubadúrok talán el sem tudták volna mesélni folyamatos történetként a saját életüket. A sok kihagyás és irodalmi utalás ellenére Szarasina napló epikus időviszonyai (múlt-jelen-jövő) viszont teljesen egyértelműek.
A magyar fordító és szöveggondozó viszont egy sajátos (és költői) időkaput nyit a szövegbe. Fittler Áront lehet is, kell is dicsérni a pontos és élvezetes magyar fordításért, a kor nőirodalmát bemutató kiváló tanulmányáért, de ez nem elég: ő egy bátor gesztussal tovább aktualizálta a művet. Végig járta Takaszue lánya, Szarasina zarándokútjainak állomásait, és lefotózta ugyanazokat a természeti tájakat, fákat, bérceket, tisztásokat, melyekben a majdʾ ezer éve halott udvarhölgy gyönyörködött. Ugyanazokat a tájakat? Természetesen ezek a fák és virágok már a mi kortársaink, nem a napló szerzőéjé – a japán udvarhölgy nem pontosan ezeket a fákat és virágokat látta, ám a szövegben ezek a mai tájak mégis emlékjelekként funkcionálnak.
Megmutatva a jelenben a múltat. És a múltban a jelent.
[1] A fordító, az Ószaka Egyetem Japán Nyelv- és Kultúraoktató Központjában oktató Fittler Áron szíves közlése
[2] Michel Zink: A trubadúrok. Költői történet. LʾHarmattan. Bp. 2017.
[3] Fittler Áron idézi kísérőtanulmánya 50. old-án. Bár nem tünteti fel külön, de nyilván saját fordítása.
Szugavara no Takaszue lánya: Szarasina napló – Egy XI. századi japán nemesasszony önéletírása. Fordította, jegyzetekkel ellátta és a bevezető tanulmányt írta: Fittler Áron. Magánkiadás, Dunakeszi, 2018.
Fogadj szót! (Fordított idő III.)
Hogy ki volt Al-Rakmarán, létező személy vagy esetleg valami csatakiáltás, azt Jette sem tudta. Pedig ő volt a csapat legmegbízhatóbb, leghűségesebb katonája. Nem ivott, nem vagdosta a holttesteket, nem táncolt halottakkal, hanem minden csata után leült, és már-már áhítatosan várta a következő ütközetet. Sigurd szerint nem is egy vikinghez, hanem álruhás bizánci királyfihoz hasonlított. Pihenni sohasem pihent, a többiek szerint éjszakánként az alvást is tettette. De ő volt az a csapatban, aki zavaróan világos szemével addig fürkészte a hegycsúcsokat és az öblöket, míg rá nem bukkant a rejtőzködőkre.
Jette akkor is megtalálta a bujkálókat, ha egy cet gyomrában rejtőznek el.
És olyan sok titkot tudott, hogy még a saját katonatársai sem merték kérdésekkel zaklatni. Mintha féltek volna, hogy nemcsak látja, hanem hallja is a körülöttük csaholó démonokat.
Jette húsz évvel ezelőtt lánynak született, de akkora darab lánynak, hogy az édesanyja szégyellte mutogatni. Mintha nem kilenc, hanem tizenegy vagy tizenkét hónapot töltött volna az anyja hasában. Talán mert félt időre előbukkanni: az apja halálával rettenetes nélkülözés szakadt az anyjára és a hét nővérére. Egy rossz viskóban laktak, ha nem találtak az erdőben gombát, akkor korpát ettek vagy tölgyfakérget. Jette bőre talán ezekben az években száradt rá a koponyacsontjára, mintha az éhség és a düh, az őt emésztő örökös tűz nem hagyta volna meglágyulni a vonásait. De aztán végre valahára, a hetedik évben a szomszédjuk, Hjalmar bácsi megkönyörült rajtuk. Odaköltöztette az özvegyet és nyolc lányt a tanyájára.
Hjalmar bácsi jó. Nem szabad visszabeszélni. Nem szabad engedetlenkedni. Nem szabad, nem szabad, nem szabad. Hjalmar bácsi mindenkinek jót akar.
Jettének, aki a legcsúnyább volt a nővérei között, nem is volt szokása követelőzni. Ahogy nem volt szokása nyíltan engedetlenkedni. Mindig mindenkinek szót fogadott, és akkor sem tiltakozott, mikor Hjalmar bácsi magához rendelte az istállóba. Ahogy hirtelen maga alá gyűrte, elnémult a felismeréstől: ez hát az a borzalom, ami az anyjából terhességről terhességre botorkáló öregasszonyt faragott.
Hjalmar bácsi szelíden beszélt hozzá, miközben a karját lefeszítve beléhatolt: Halálfejed van, kislány! Ki vesz feleségül? Ki vigyáz majd rád, ha én nem leszek? Olyan hosszú vagy, mint a horgászbot. Szegénykém, szegénykém, kicsi bogaram! Mi lesz majd veled nélkülem?
Jette behunyta a szemét, és arra várt, hogy a halfiléző kést előhúzhassa a bácsi övéből, és akkurátusan beledöfje a rajta rángatozó testbe.
Kiáltani hiába is kiáltott volna. A nővérei kint nyűglődtek a földeken, a sok terhességtől vénséges szipirtyónak látszó anyja egy lakodalomban segédkezett. Az istálló ajtaját sem ők, hanem Hjalmar bácsi testvérei törték fel. Akkor már Jette megetette a disznókkal a bácsi szemeit.
Te, cafka! Te ronda égigmeszelő! Ki átkozott meg téged? Rosszabb vagy, mint egy patkány! Hogy vetted a bátorságot, hogy meggyilkold a jótevődet?
Jette csak bámult rájuk világos szemével.
Megverték egyszer, kétszer, háromszor. Letépték a ruháját. Aztán hujjogatva, az isteneket és az őseiket segítségül híva, Jette némaságától felbőszülve ünnepélyesen kivonszolták a főtérre.
Estére levágták a haját ugyanazzal a halfiléző késsel, amivel Jette szúrta meg Hjalmar bácsit. Bekenték az arcát a bácsi vérével, összekötötték a kezét a bácsi kötelével.
Az anyja, akit a nagy ordibálás, hujjogatás odavonzott a főtérre, kétségbeesetten zokogott a férfiak között: Ó, ez az ördögfajzat! Micsoda elképzelhetetlen szörnyűség! Ez a szörnyszülött, a saját méhének gyümölcse megfosztotta a szerelmétől. A gyámolától. A legjobb férjtől. Az élete értelmétől.
Jette nővérei is ott termettek, hogy kórusban sirassák a legjobb, a legirgalmasabb, a legszelídebb szívű, a legcsodálatosabb mostohaapát. Aki megkönyörült rajtuk, aki nekik fedelet, kenyeret, becsületet adott. Hiszen Hjalmar bácsi halála után ott maradt a gazdaság: három ökör, két tehén, hetvenhét birka. Egy takaros csűr, hatalmas istálló és egy terméskőből épült, jókora ház két kemencével. Ha szétosztják a vagyont, jut is, marad is, mindenki tudta, hogy Jettével már nem kell számolni.
Te, cafka, hogy merészelted? Ki átkozott meg téged, te szégyentelen?
Lefekvés előtt a férfiak újra összeverték. Egy öregasszony tanácsára parázzsal égették a nyelvét, az ujjait. A nővérei pedig – mind a heten – körbeállták és leköpdösték.
Rosszabb vagy, mint akármelyik patkány! Hogy mertél ránk ekkora szégyent hozni? Hogy vetted a bátorságot, hogy meggyilkold a jótevődet?
A falu elöljárója természetesen nem volt bolond. Hjalmarról eddig is sok furcsa történet keringett, a falu asszonyai, ezek a most felháborodottan toporzékoló fúriák nem is engedték a gyerekek közelébe. Mi oka volt Hjalmarnak, hogy bezárkózzék az istállóba a tizenkét éves mostohalányával?
Az ilyen nyomorultnak előbb-utóbb fejére esik egy kődarab. Egy ilyen szánalmas gazfickó előbb-utóbb megcsúszik a tengerparton, és a többiek, a rokonai, a barátai hiába kapnak utána. De a büntetés a férfiak dolga, nem tizenkét éves lánygyerekeké. Nem az olyan lánygyerekeké, akik késsel kaparják ki a mostohaapjuk szemét.
– Bűnös – mondta az elöljáró. – Ha a holnap reggelt megéri, akkor a tengerbe vetjük.
A tömeg, amely alkonyatra kifogyott a szitkokból, rugdosni kezdte a meztelenre vetkőztetett Jettét.
De senki sem hitte, hogy lábra áll többé, úgyhogy nem bajlódtak az őrizetével. Miközben Jettét rettentő szomjúság gyötörte, anyja és a nővérei, ahogy az összes falubeli hazatértek vacsorázni. Vagy talán nem is a vacsorához siettek: fel akarták törni Hjalmar bácsi kincsesládáját, és igazságosan megosztozni az örökségen.
Jette pedig, akiről sokan hitték, hogy a reggelt sem éri meg, szép lassan négykézlábra állt, kínlódva feltápászkodott, és még aznap éjjel felgyújtotta a falut.
Ahogy az elöljáró házának teteje beszakadt, olyan ordítás tört ki belőle, hogy pár percre belevakult az erőfeszítésbe. A gyönyörtől izzadtan tudatni akarta az égiekkel, élőkkel és holtakkal, hogy senki sem szabadul.
Jette már korábban is szeretett játszani a tűzzel. Estefelé, míg az állatokkal fagyoskodott, apró máglyákat gyújtott a mezőn, így üzent az égieknek. Még tízéves sem volt, és már kiismerte a tűz apróbb és nagyobb szeszélyeit, és az eget megtisztító eleven lángokról álmodozott. Most, félvakon, bicegve, kopaszra nyírt fejjel sem kellett sokat töprengenie, hogy melyik szénabálát gyújtsa meg először.
Talán már az anyaméhben, a rejtélyes tizenegy hónap is ezt a csodálatos tűzvészt tervezgette.
Sötét az árnyékod, kölyök.
Nem akarsz velünk tartani?
Sigurd csapatában, ahova már a tűzvész utáni héten befogadták, először senki nem nézte volna lánynak. Jette erős ember volt, és mintha az anyjától és apjától örökölt hús is engedelmeskedett volna az akaratának. A melle megállt a növésben, a hangja elmélyült, a karja, lába idomtalan maradt, miközben a pofacsontjára feszülő bőr mindenkit elborzasztott.
Jette minden arcot megjegyzett. Táplálta a tüzet, a kipadhatatlan dühöt magában, úgyhogy minden rezdülést, minden mozdulatot számon tartott. Őt aztán nem volt szabad megsérteni vagy csak nőnek nevezni, mert ha tehette, minden sértést megtorolt. A katonák szerint a pillantása áthatol a ködön, a hegyek szikláin, még az opálosan ragyogó tengervízen is. Világos szemével addig fürkészte a hegycsúcsokat és az öblöket, míg rá nem bukkan a rejtőzködőkre.
Jette nemcsak a közelharcban volt ügyes, a felderítésben pótolhatatlan, hanem mestere maradt a gyújtogatásnak is. Hiszen csak részeges, mámorosan hujjogató esztelenek vetnek lángcsóvát mindenre, ők azok, akik előbb porrá égetik a városokat, és csak ezután próbálják kirabolni. Jette sokkal óvatosabb volt: ő sohasem perzselt fel egész nagyvárosokat, hanem ravasz máglyákkal torlaszolta el a kapukat, hogy sokáig gyönyörködhessen az emberek szenvedésében. A benne lobogó tüzet, a kipadhatatlan éhséget, mint a költők, akik-fűbe-fába beleszeretnek, ő is eleven emberekkel táplálta.
A kardot a vér edzi meg, a tüzet a düh táplálja.
De hiába gyújtasz akkora máglyát, hogy azon egy madár, egy kísértet, egy egér sem tud áthatolni, a híreket nem lehet tűzzel elpusztítani, a szóbeszédnek még a legügyesebben meggyújtott lángok sem tudják elejét venni. Dániában mindenki tudta, hogy Sigurd csapatában van egy kopaszra borotvált nő, halálfejhez hasonló, kiálló arccsontokkal, akire rögtön halálos ítélet vár, ha beteszi a lábát a szabad parasztok földjére, Dániába.
Hát ezért volt szüksége Jettének Sigurdra és a titokzatos megbízóra. A háborúban élt, benne kelt, benne tért nyugovóra. Semmije nem volt, csak a háború. Haza nem mehetett, más kalózok pedig a külseje miatt nem fogadták volna be, a pofacsontja már azelőtt mindenkit elriasztott, mielőtt megtudták, hogy nem is férfi.
De ha nem férfi, akkor kicsoda? Ezt Jette sem tudta.
Lényegében Sigurd csapatában is csak az volt a dolga, hogy kövesse mások utasításait
A kapitány parancsára figyelt fel a szorgokra.
A sziklák mögött leselkedve észrevett egy kétségbeesetten ide-oda tekergő, kikötni sehol nem merő hajót. Először ő maga is azt hitte, hogy egy család utazik rajta. A bűn előbb-utóbb hasonlóvá teszi a családtagokat, ezért is örült Jette annyira, hogy nem hasonlít se emberfiára, se emberlányára.
Ők, tizenöten viszont nagyon is hasonlók voltak, igaz, a fiatal nő sokkal jobb ruhát viselt, mint az evezőkkel bajlódó fiúk és a hajó orrában ülő vénember. Egy külön nép, gondolta Jette, aki már hallott arról, hogy Afrikában ébenfekete bőrű, lángokkal táplálkozó lények élnek.
Az ő csodálatos „látása” csak a dorbézoló katonák között számított mesebeli képességnek. Jette – talán ez volt az anyaméhben töltött tizenegy hónap adománya – szerette alaposan megfigyelni a dolgokat.
Miért nem fordítják a menekülők a biztonságos nyílt víz felé a vitorlákat? Egy ilyen hitvány hajó fegyverek nélkül, tizenöt megszeppent utassal mért kószál a partmenti öblökben? Miért bámulják elkerekedett szemmel a víz színén lebegő hullákat, ahelyett, hogy rögtön hazamennének?
Jette hamar ráébredt, hogy nem tehetnek mást, nincs élelmük és ivóvizük, szomjasak és éhesek. És addig fognak itt halálra vált arccal hajókázni, szörnyülködni és sopánkodni, míg ki nem kötnek Bamburgban, mert azt hiszik, hogy ott élelmet és vizet találnak. Ott majd hatalmas magtárakra bukkannak, és szépen, kényelmesen megvacsoráznak a legelső kocsmában.
Eszem a szívüket, gondolta Jette.
Egy pillantást vetett a szeplős, fiatal nő arcára, és vigyorogva leugrott a szikláról
Szerencsére futni éppoly gyorsan tudott, mint gyújtogatni.
– Megvannak – újságolta Sigurdnak, aki már be is rendezkedett a bamburgi palota tróntermébe.
– Csak ne lábatlankodj itt, Jette – legyintett Sigurd. – A végén megrémülnek a csúnya pofádtól.
És azonnal a belső szoba felé indult, ahol pletykák szerint a titokzatos Al-Rakmarán tanyázott.
Jette a dühtől eltorzult arccal odaóvakodott a függönyhöz. De akárhogy meresztgette halálosan világos szemét, egy árva lelket nem látott a kamrában.
Talán nem is létezik. Al-Rakmarán. Talán ő csak egy láthatatlan bálvány, akire mutogatva a családapák azt kiabálják: Engedelmeskedj!
Illusztráció: Zdzislaw Beksinski