És a halál ünnepélyessége csak lassan foszlott szét.
A kunyhóba berontott két kisfiú, és kirántottta Vörös Sjön merev dereka alól a takarót.
– No de miért nem lehet? – méltatlankodott az egyikük. – Mi csak sátrat akarunk az öbölben építeni.
Riolda bólintott: ugyan miért is ne? Annyian haltak meg, hogy a szigeten a halál most már bújócskázásnak tetszett. Az emberek elrejtőznek a sziklák között, egy pillanatra mozdulatlanná dermednek, aztán kibújnak a bőrükből, és nevetnek. Ha tudsz, keress meg!
Tipegve, még mindig a karjaival egyensúlyozva lassan megindult a könyvtár felé. Nem akarta megvárni, hogy a széket, a ládát, a fia utolsó köpenyét is kicibálják a kunyhóból.
Lehajtott fejjel nekiveselkedett a lépcsőnek, és sokáig nem hallotta, hogy egy dühös hang neki kiabál a magasból:
Ó, te aljas bajkeverő! Ó, te rohadt, képmutató! Most aztán olyan vagy, mint a védenceid! Ó, hogy pusztultál volna el, mikor kibújtál az anyád méhéből! Mikor először megjelentél Velencében!
A szálegyenes Shiobian toporzékolt a lépcső tetején.
Talán most vette észre, hogy a hajót, a jövőjét ellopták előle. Milyen király az, aki a saját szigetéről se szabadulhat?
Te alattomos boszorka! Hát így próbáltad megmenteni a két kisebb gyerekedet? Hajnalban elküldted Kydet a hajóval? Fulladna bele a tengerbe! De fulladtál volna meg te is, mikor betetted a lábad Velencébe! Pusztultál volna el az összes szorggal egyetemben! Ó, te… te, te, te, te! Mi lesz most énvelem? Hajó nélkül hogy találok szövetségeseket?
Hiába hunyjuk le a szemünket, hiába fordítjuk el a fejünket, a hangoktól nem szabadulunk. Mintha Shiobian gyalázkodása a karjaiból, a derekából, de még a lábából is kiszívta volna az utolsó erőt. Riolda felkapaszkodott az első lépcsőfokra, aztán négykézláb, a karjával tolva magát, felcsimpaszkodott a másodikra. Közben felpislantott. A nevelt fia mintha megnyúlt volna haragjában.
Most pont olyan vagy, mint a védenceid! Ezek a szörnyszülöttek, ezek a pókhálótenyerűek, akikre az első királyotok még íjjal-nyíllal vadászott! Te hozzájuk voltál hűséges, nem pedig énhozzám! Megérdemelnéd, hogy az ellopott hajóért levágjam a fejed! Hogy kitépjem a szíved! Hogy élve megegyelek!
Riolda a legfelső lépcsőfokon kuporogva nézett fel Észak fejedelmére.
Takaros nadrág, kitűnően szabott ing, és egy olyan köpeny, amit a Nyugati szél szigetén rajta kívül még emberfia nem látott. Meglehetősen piperkőc viselet egy olyan szigeten, ahol pár hét múlva csak a szorgok maradnak.

De vajon milyen hajó hozta a szigetre a kortól roskadozó Benjamint? És melyik hadvezér ajándékozta meg Shiobiant ezekkel a kitűnő ruhákkal? Kinek a fejében fogant meg az új Velence terve, az Idő kútjának a kiaknázása?
Kérdések, amikre talán már soha nem tudja meg a választ. De azért megpróbált csendesen, nyugodtan felelni, mert más fegyvere nem akadt.
– Ne rikácsolj, fiam! Van még annyi fa a szigeten, hogy tutajt ácsolj magadnak!
Shiobian, aki a nyugodt hangtól zavarba jött, idegesen felkacagott.
– Én nem az éhségtől félek, te tökfej! Bár legalább harminc embert csempésztél ki a hátam mögött, akik itt maradtak, azok majd jóllakatnak. Ők már csak két lábon járó kecskék, birkák vagy nyulak. Persze a birka sem hiszi el, hogy arra való, hogy egyesegyedül arra született, hogy a húsából lakmározzanak. De mit számít? Kit érdekel?
És rázendített egy dalocskára, amivel Velencében a mammák szólongatták a csatorna partján játszó gyerekeket.
Trampariram pempere. Jertek, jertek haza gyerekek! Tramparampa rempere! Itthon vár a leveske!

Riolda felegyenesedett: – Megőrültél, fiam? Mióta elmentek a vándormadarak, azóta nem bírsz magaddal? Elment az eszed? Tudod, mi történt I. Bandemaggal, aki evett a szorgok húsából? Megbolondult, rémálmok gyötörték, és a végén éhen pusztult saját palotájában!
– Hahahaha! És a végén nyakukba kapták szegény flótást az ördögök, és nagy dudaszóval vitték a pokol fenekére! Hahaha! – Shiobian úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult. – Azóta is szegény Bandemag talpát sütögetik, és még énekelnek is hozzá! Trampariram pempere! Hát azt hiszed, én beveszem ezeket a nevetséges meséket? Hogy reszketek a szorgok bosszújától vagy a drága Jézuskától? Hahahaha! De megadom neked a tiszteletet, Riolda! Téged úgy sütlek meg, hogy N. herceg költeményeit szavalgatom közben.
Riolda lábába visszatért az erő, felegyenesedett. A düh villámfénye kiszakította a dermedt kábulatból, és megint hallani vélte ama Fekete-tenger dühödt morajlását. Végre! Újra érezte a talpát, a könyökét, a vállát, a derekát, a csuklóját! Erősen megrázta Shiobiant, de ő csak nevetett: Jertek, jertek haza gyerekek! Pampariram pempere, pamparampa rempere.
– Ez lesz a sorsotok! – kiabált Shiobian. – Mert van Isten! Azért teremtett szorgokat, hogy ne haljak éhen! Hahaha!
– Pusztulj csak! – kiáltott Riolda – és nagyot lökött a nevetéstől rázkódó Shiobianon.
A szemünket behunyhatjuk, de a hangoktól nem szabadulhatunk.
Riolda fél szemmel sem mert a lépcső alatt elterülő Shiobianra odanézni, de hallotta, ahogy a koponyája – tizenhétszer! – nekiütődik a köveknek.

Pam-pa-pam. Pam-pa-ri-ram-pem-pe-re. Pam-pa-ri-ram-pem-pe-re.
Ó, borzalom! Keze-lába reszketett, és közben szilaj, elviselhetetlen boldogságot érzett.
Most könnyedén lerohanhatott volna a lépcsőn, és segíthetett volna a nevelt fián. De nem tette. Csak óvatosan megfordult, és körbekémlelt a szigeten: a ködfátyol mögül kikandikált a nap, hogy egy pillanatra belenézzen Shiobian tágra nyílt, ábrándosan kék, üveges szemébe.
De ezen a kósza napsugáron kívül senki sem volt kíváncsi Észak hercegére. Vörös Sjön kunyhója előtt – valamilyen ismeretlen táncrend szabályai szerint – megint ide-oda dülöngéltek az emberek. Ugyanúgy nem törődtek Shiobiannal, mint a lábuk között ugráló hét-nyolc kicsivel vagy az északon újra gyülekező, csaholó, veszett kutyákhoz hasonló esőfelhőkkel. Végtére is Vörös Sjön a gyerekkori játszótársuk volt, tehát létezett, Shiobian pedig csak egy rossz álom, egy veszedelmes és alattomos betolakodó.
Hét-nyolc gyerek? Ez azért már nem olyan rettenetes, gondolta Riolda. Ennyi kicsit talán majd befogadnak a szorgok, ők aztán tudják, hogy kell halálos álomba merülve, egymás szagával jóllakva a hideget kihúzni.

De se velük nem akart találkozni, se a szélütött, a palota folyosóin kétségbe esve keringő, talán még mindig az Egyesült Zsinat, a Zsidó Királyság, az Új Velence vagy ki tudja, micsoda eszméjét hajszoló Benjaminnal. Annyira viszolygott tőle, hogy a konyháig sem volt hajlandó elmenni, hogy egy kis száraz maradékot keressen. Az éhség, mint valami fájó daganat egyre növekedett a gyomrában – mióta Jette meghalt, talán csak pár falat kenyeret evett.
De mire menne most néhány morzsával? A benne növekvő , most még alvó szörnyet egy elrágott falevél is képes lenne felébreszteni.
Jól van ez így, nagyon jól van, gondolta. És a szoknyáját lesimítva visszatért a könyveihez.

(…)

Illusztráció: Zdzislaw Beksinski

Hogy ki volt Al-Rakmarán, létező személy vagy esetleg valami csatakiáltás, azt Jette sem tudta. Pedig ő volt a csapat legmegbízhatóbb, leghűségesebb katonája. Nem ivott, nem vagdosta a holttesteket, nem táncolt halottakkal, hanem minden csata után leült, és már-már áhítatosan várta a következő ütközetet. Sigurd  szerint nem is egy vikinghez, hanem álruhás bizánci királyfihoz hasonlított. Pihenni sohasem pihent,  a többiek szerint éjszakánként   az alvást is tettette. De ő volt az a csapatban, aki zavaróan világos szemével addig fürkészte a hegycsúcsokat és az öblöket, míg rá nem bukkant a rejtőzködőkre.
Jette akkor is megtalálta a bujkálókat, ha egy cet gyomrában rejtőznek el.
És olyan sok titkot tudott, hogy még a saját katonatársai sem merték kérdésekkel zaklatni. Mintha féltek volna, hogy nemcsak látja, hanem hallja is a körülöttük csaholó démonokat.

Jette húsz évvel ezelőtt lánynak született, de akkora darab lánynak, hogy az édesanyja szégyellte mutogatni. Mintha nem kilenc, hanem tizenegy vagy tizenkét hónapot töltött volna az anyja hasában. Talán mert félt időre előbukkanni: az apja halálával rettenetes nélkülözés szakadt az anyjára és a hét nővérére. Egy rossz viskóban laktak, ha nem találtak az erdőben gombát, akkor korpát ettek vagy tölgyfakérget. Jette bőre talán ezekben az években száradt rá a koponyacsontjára, mintha az éhség és a düh, az őt emésztő örökös tűz nem hagyta volna meglágyulni a vonásait. De aztán végre valahára, a hetedik évben a szomszédjuk, Hjalmar bácsi megkönyörült rajtuk. Odaköltöztette az özvegyet és nyolc lányt a tanyájára.
Hjalmar bácsi jó. Nem szabad visszabeszélni. Nem szabad engedetlenkedni. Nem szabad, nem szabad, nem szabad.  Hjalmar bácsi mindenkinek jót akar.
Jettének, aki a legcsúnyább volt a nővérei között, nem is volt szokása követelőzni. Ahogy nem volt szokása nyíltan engedetlenkedni. Mindig mindenkinek szót fogadott, és akkor sem tiltakozott, mikor Hjalmar bácsi magához rendelte az istállóba. Ahogy hirtelen maga alá gyűrte, elnémult a felismeréstől: ez hát az a borzalom, ami az anyjából terhességről terhességre botorkáló öregasszonyt faragott.
Hjalmar bácsi szelíden beszélt hozzá, miközben a karját lefeszítve beléhatolt: Halálfejed van, kislány! Ki vesz feleségül? Ki vigyáz majd rád, ha én nem leszek? Olyan hosszú vagy, mint a horgászbot. Szegénykém, szegénykém, kicsi bogaram! Mi lesz majd veled nélkülem?
Jette behunyta a szemét, és arra várt, hogy a halfiléző kést előhúzhassa a bácsi övéből, és akkurátusan beledöfje a rajta rángatozó testbe.
Kiáltani hiába is kiáltott volna. A nővérei kint nyűglődtek a földeken, a sok terhességtől vénséges szipirtyónak látszó anyja egy lakodalomban segédkezett. Az istálló ajtaját sem ők, hanem Hjalmar bácsi testvérei törték fel. Akkor már Jette megetette a disznókkal a bácsi szemeit.
Te, cafka! Te ronda égigmeszelő! Ki átkozott meg téged? Rosszabb vagy, mint egy patkány! Hogy vetted a bátorságot, hogy meggyilkold a jótevődet?
Jette csak bámult rájuk világos szemével.
Megverték egyszer, kétszer, háromszor. Letépték a ruháját. Aztán hujjogatva, az isteneket és az őseiket segítségül híva, Jette némaságától felbőszülve ünnepélyesen kivonszolták a főtérre.
Estére levágták a haját ugyanazzal a halfiléző késsel, amivel Jette szúrta meg Hjalmar bácsit. Bekenték az arcát a bácsi vérével, összekötötték a kezét a bácsi kötelével.
Az anyja, akit a nagy ordibálás, hujjogatás odavonzott a főtérre, kétségbeesetten zokogott a férfiak között: Ó, ez az ördögfajzat! Micsoda elképzelhetetlen szörnyűség! Ez a szörnyszülött, a saját méhének gyümölcse megfosztotta a szerelmétől. A gyámolától. A legjobb férjtől. Az élete értelmétől.
Jette nővérei is ott termettek, hogy kórusban sirassák a legjobb, a legirgalmasabb, a legszelídebb szívű, a legcsodálatosabb mostohaapát. Aki megkönyörült rajtuk, aki nekik fedelet, kenyeret, becsületet adott. Hiszen Hjalmar bácsi halála után ott maradt a gazdaság: három ökör, két tehén, hetvenhét birka. Egy takaros csűr, hatalmas istálló és egy terméskőből épült, jókora ház két kemencével. Ha szétosztják a vagyont, jut is, marad is, mindenki tudta, hogy Jettével már nem kell számolni.
Te, cafka, hogy merészelted? Ki átkozott meg téged, te szégyentelen?
Lefekvés előtt a férfiak újra összeverték. Egy öregasszony tanácsára parázzsal égették a nyelvét, az ujjait. A nővérei pedig – mind a heten –  körbeállták és leköpdösték.
Rosszabb vagy, mint akármelyik patkány! Hogy mertél ránk ekkora szégyent hozni? Hogy vetted a bátorságot, hogy meggyilkold a jótevődet?

A falu elöljárója természetesen nem volt bolond. Hjalmarról eddig is sok furcsa történet keringett, a falu asszonyai, ezek a most felháborodottan toporzékoló fúriák nem is engedték a gyerekek közelébe. Mi oka volt Hjalmarnak, hogy bezárkózzék az istállóba a tizenkét éves mostohalányával?
Az ilyen nyomorultnak előbb-utóbb fejére esik egy kődarab. Egy ilyen szánalmas gazfickó előbb-utóbb megcsúszik a tengerparton, és a többiek, a rokonai, a barátai hiába kapnak utána. De a büntetés a férfiak dolga, nem tizenkét éves lánygyerekeké. Nem az olyan lánygyerekeké, akik késsel kaparják ki a mostohaapjuk szemét.
– Bűnös – mondta az elöljáró. – Ha a holnap reggelt megéri, akkor a tengerbe vetjük.
A tömeg, amely alkonyatra kifogyott a szitkokból, rugdosni kezdte a meztelenre vetkőztetett Jettét.
De senki sem hitte, hogy lábra áll többé, úgyhogy nem bajlódtak az őrizetével. Miközben Jettét rettentő szomjúság gyötörte, anyja és a nővérei, ahogy az összes falubeli hazatértek vacsorázni. Vagy talán nem is a vacsorához siettek: fel akarták törni Hjalmar bácsi kincsesládáját, és igazságosan megosztozni az örökségen.
Jette pedig, akiről sokan hitték, hogy a reggelt sem éri meg,  szép lassan négykézlábra állt, kínlódva feltápászkodott, és még aznap éjjel felgyújtotta a falut.
Ahogy az elöljáró házának teteje beszakadt, olyan ordítás tört ki belőle, hogy pár percre belevakult az erőfeszítésbe. A gyönyörtől izzadtan tudatni akarta az égiekkel, élőkkel és holtakkal, hogy senki sem szabadul.
Jette már korábban is szeretett játszani a tűzzel. Estefelé, míg az állatokkal fagyoskodott, apró máglyákat gyújtott a mezőn, így üzent az égieknek. Még tízéves sem volt, és már kiismerte a tűz apróbb és nagyobb szeszélyeit, és az eget megtisztító eleven lángokról álmodozott. Most, félvakon, bicegve, kopaszra nyírt fejjel sem kellett sokat töprengenie, hogy melyik szénabálát gyújtsa meg először.
Talán már az anyaméhben, a rejtélyes tizenegy hónap is ezt a csodálatos tűzvészt tervezgette.

Sötét az árnyékod, kölyök.
Nem akarsz velünk tartani?
Sigurd csapatában, ahova már a tűzvész utáni héten befogadták, először senki nem nézte volna lánynak. Jette erős ember volt, és mintha az anyjától és apjától örökölt hús is engedelmeskedett volna az akaratának. A melle megállt a növésben, a hangja elmélyült, a karja, lába idomtalan maradt, miközben a pofacsontjára feszülő bőr mindenkit elborzasztott.
Jette minden arcot megjegyzett. Táplálta a tüzet, a kipadhatatlan dühöt magában, úgyhogy minden rezdülést, minden mozdulatot számon tartott. Őt aztán nem volt szabad megsérteni vagy csak nőnek nevezni, mert ha tehette, minden sértést megtorolt. A katonák szerint a pillantása áthatol a ködön, a hegyek szikláin, még az opálosan ragyogó tengervízen is. Világos szemével addig fürkészte a hegycsúcsokat és az öblöket, míg rá nem bukkan a rejtőzködőkre.
Jette nemcsak a közelharcban volt ügyes, a felderítésben pótolhatatlan, hanem mestere maradt a gyújtogatásnak is. Hiszen csak részeges, mámorosan hujjogató esztelenek vetnek lángcsóvát mindenre, ők azok, akik előbb porrá égetik a városokat, és csak ezután próbálják kirabolni. Jette sokkal óvatosabb volt: ő sohasem perzselt fel egész nagyvárosokat, hanem ravasz máglyákkal torlaszolta el a kapukat, hogy sokáig gyönyörködhessen az emberek szenvedésében. A benne lobogó tüzet, a kipadhatatlan éhséget, mint a költők, akik-fűbe-fába beleszeretnek, ő is eleven emberekkel táplálta.
A kardot a vér edzi meg, a tüzet a düh táplálja.
De hiába gyújtasz akkora máglyát, hogy azon egy madár, egy kísértet, egy egér sem tud áthatolni, a híreket nem lehet tűzzel elpusztítani, a szóbeszédnek még a legügyesebben meggyújtott lángok sem tudják elejét venni. Dániában mindenki tudta, hogy Sigurd csapatában van egy kopaszra borotvált nő, halálfejhez hasonló, kiálló arccsontokkal, akire rögtön halálos ítélet vár, ha beteszi a lábát a szabad parasztok földjére, Dániába.
Hát ezért volt szüksége Jettének Sigurdra és a titokzatos megbízóra. A háborúban élt, benne kelt, benne tért nyugovóra. Semmije nem volt, csak a háború. Haza nem mehetett, más kalózok pedig a külseje miatt nem fogadták volna be, a pofacsontja már azelőtt mindenkit elriasztott, mielőtt megtudták, hogy nem is férfi.
De ha nem férfi, akkor kicsoda? Ezt Jette sem tudta.
Lényegében Sigurd csapatában is csak az volt a dolga, hogy kövesse mások utasításait

A kapitány parancsára figyelt fel a szorgokra.
A sziklák mögött leselkedve észrevett egy kétségbeesetten ide-oda tekergő, kikötni sehol nem merő hajót. Először ő maga is azt hitte, hogy egy család utazik rajta. A bűn előbb-utóbb hasonlóvá teszi a családtagokat, ezért is örült Jette annyira, hogy nem hasonlít se emberfiára, se emberlányára.
Ők, tizenöten viszont nagyon is hasonlók voltak, igaz, a fiatal nő sokkal jobb ruhát viselt, mint az evezőkkel bajlódó fiúk és a hajó orrában ülő vénember. Egy külön nép, gondolta Jette, aki már hallott arról, hogy Afrikában ébenfekete bőrű, lángokkal táplálkozó lények élnek.
Az ő csodálatos „látása” csak a dorbézoló katonák között számított mesebeli képességnek. Jette – talán ez volt az anyaméhben töltött tizenegy hónap adománya – szerette alaposan megfigyelni a dolgokat.
Miért nem fordítják a menekülők a biztonságos nyílt víz felé a vitorlákat? Egy ilyen hitvány hajó fegyverek nélkül, tizenöt megszeppent utassal mért kószál a partmenti öblökben? Miért bámulják elkerekedett szemmel a víz színén lebegő hullákat, ahelyett, hogy rögtön hazamennének?
Jette hamar ráébredt, hogy nem tehetnek mást, nincs élelmük és ivóvizük, szomjasak és éhesek. És addig fognak itt halálra vált arccal hajókázni, szörnyülködni és sopánkodni, míg ki nem kötnek Bamburgban, mert azt hiszik, hogy ott élelmet és vizet találnak. Ott majd hatalmas magtárakra bukkannak, és szépen, kényelmesen megvacsoráznak a legelső kocsmában.
Eszem a szívüket, gondolta Jette.
Egy pillantást vetett a szeplős, fiatal nő arcára, és vigyorogva leugrott a szikláról
Szerencsére futni éppoly gyorsan tudott, mint gyújtogatni.

– Megvannak – újságolta Sigurdnak, aki már be is rendezkedett a bamburgi palota tróntermébe.
– Csak ne lábatlankodj itt, Jette – legyintett Sigurd. – A végén  megrémülnek a csúnya pofádtól.
És azonnal a belső szoba felé indult, ahol pletykák szerint a titokzatos Al-Rakmarán tanyázott.
Jette a dühtől eltorzult arccal odaóvakodott a függönyhöz. De akárhogy meresztgette halálosan világos szemét, egy árva lelket nem látott a kamrában.
Talán nem is létezik. Al-Rakmarán. Talán ő csak egy láthatatlan bálvány, akire mutogatva a családapák azt kiabálják: Engedelmeskedj!

Illusztráció: Zdzislaw Beksinski

Egy szélroham kivágta hirtelen a konyhaajtót, és berontott a torony második legtekintélyesebb személye, Rigoberta úrnő szóvivője, lába, karja, hangja, a szutykos kötényes, kis szobalány.
Rigoberta úrnő vacsorázni akar.
Rigoberta úrnő egy almát, egy pohár tejet, egy szelet kenyeret kíván.
Óriási zsivaj támadt, és vagy húszan álltak neki a vacsorakészítésnek.
Milyen szelet legyen? Kicsi vagy nagy? És az alma? Piros vagy sárga? A túl piros vértolulást okoz, a sárga álmatlanságot. Kiválasztottak egy hibátlan, hatalmas almát, amit legalább tízen megdörgöltek a kötényükkel. Ráfújtak, tovább suvickolták, dörzsölték, fényesítették, míg az alma úgy ragyogott, mint egy drágakő.
No de most meghámozzák? Szeletekre vágják? Hogy esne jobban Rigoberta úrnőnek?
És a tej! Nem mindegy, hogy kövér, lefölözött, meleg, langyos, savanykás vagy édes? Melyik csuporból öntsenek? Borzasztó lenne, ha a szegény úrnő még a tejben is csalódna! Az asszonyok végig járták a sajkákat, mindegyikbe beledugták a mutatóujjukat, hogy a tej elég friss és édes-e. Végül kiválasztották a megfelelőt, két asszony az ujjával gondosan kicsippentette a szőrszálakat, és óvatosan öntöttek belőle az úrnő ezüstpoharába.
De ez nem jó, kiáltott közbe valaki. A tegnapi tej sokkal édesebb volt. Nemcsak édesebb, hanem krémesebb, sűrűbb, melegebb. Még egy kis méz kellene bele, egy egészen kevés, szóltak közbe többen, az úrnő hadd érezze, hogy szeretik és gondolnak rá. No de mennyi az a kevés? Egy csöppnyi, egy kiskanálnyi vagy nagykanálnyi? Hárs- vagy akácméz legyen? Az asszonyok gondosan, szakértőleg végig nyalogatták a mézeket, és végül egy ritka akácméznél maradtak, amit egy aquitániai nagyúr küldött ajándékba – ez annyira különleges, hogy még az úrnőnek sem okozhat csalódást.
Riolda nem vett részt a vacsorakészítésben, a nagy tereferében, és még az asszonyok nógatására – gyere nővérem! mondj te is véleményt! ez a méz elég nagyvilági-e? – sem kóstolgatta végig a mézeket.
A konyhaasztalon egy búcsúajándékul szánt verset körmölt az elcsent pergamenlapra.

A nap a húgocskáját keresi.
Oly fenségesen egyedül van,
hogy délidőben csak áll leszegett fejjel,
a ragyogásától elvakítva. Sehol egy üstökös,
sehol egy csillag. Ha körbenézne,
csak hódolókat találna, tétova,
könnyelmű, kis bárányfelhőket.
Pedig egy igazi úr egy úrnőre vágyik,
egy erősre és megközelíthetetlenre.

Ám ki gondolná, hogy estefelé
az a körömhegynyi, sápadt árnyék
maga a hold? Aki a föld mélyéből is
előcsalogatja a holtakat, de kísérői,
a glóriás csillagok közt is megtörten,
szégyenlősen mosolyog.
A bátyjára áhítozik.

Riolda aláírta a levelét, és reményét fejezte ki, hogy fenséges Roland gróf most már hamarosan látogatást tesz. Közben asszonyok ragacsos ujjakkal elhelyezték a tálcán az almát és a poharat, elrendezgették a kenyérszeletet.
Ám egyszer csak árnyék hullt föléjük, a toronyban szorgoskodó, nyurga szerzetesé. Megállt a sürgölődő asszonyok előtt, és egyenesen Rioldának szegezte a kérdést.
– Hozzád tartoznak, úrnőm, ezek a fekete hajú, furcsa szembogarú tengerészek?  Dél óta itt csellengenek a parton, és úgy bámulják a lovakat, mintha sárkányok lennének.
Először nem tűnt úgy, hogy a szerzetes különösebben aggódna az idegenek miatt. Éhesen emelgette a fedőket, belekóstolt szinte mindegyik ételbe, és nyilvánvalóan ő nem elégedett volna meg egy gondosan kifényesített almával vagy egy szelet kenyérkével.
Letelepedett Riolda mellé, és nekiállt a keserű füvekkel körített nyúlpecsenyének.
– Te mért nem laksz jól, nővérem? – kérdezte, és jó házigazda módjára rámutatott a fejedelmi kincstárra, a szanaszét heverő, megnyúzott, füstölt, pörkölt, szárított, pácolt, savanyú és édes mártásban fővő húsok garmadájára.
Riolda megköszönte az invitálást, és elmesélte, hogy Rigoberta úrnő volt az, aki jó szívvel engedélyt adott arra, hogy a parton megpihenjenek.
A szerzetes, aki ugyanazt a mutogatós, bárgyú latint beszélte, mint a konyhában mindenki,  élvezettel lenyalogatta az ujjait és így felelt:
– Látszik rajtad, hogy udvari dáma vagy. Mindig azt mondod, amit kell. Mindig úgy, ahogy kell. A szavaid igazság és hazugság közt lapulnak.
Riolda bólintott. A szerzetes talán valami zsandára Rigobertának. És nemcsak a zsandára, hanem a bizalmasa, a gyóntatója, az ellenőre, a felügyelője, az intézője, a lelkiismerete, az egyetlen barátja. Talán mihelyt Riolda elindult lefelé a lépcsőn, egyből ott termett, és töviről-hegyire kifaggatta, miről beszélgettek.
– Sok furcsa szerzet köt ki a partjainkon, tudod jól, nővérem. Ezek a csavargók életre-halálra keresnek holmi kitalált népeket, soha nem élt királyokat vagy királynőket. És csak kevesen találják fel magukat olyan gyorsan, olyan könnyedén, mint te. Hány kóborlót láttunk már, akik átkozódnak, sírva fakadnak, öngyilkossággal, rebellióval fenyegetőznek, mikor eláruljuk nekik, hogy Julius Caesar óta mi uralkodunk a partvidéken. A Mindenható, aki rovarokat, virágokat, csigákat és tengeri csodákat alkotott, saját szórakozásból teremtett bolondokat is.
Fürkészőn ránézett Rioldára, mintha mérlegelni akarná, vajon a tengeri csodák, a virágok vagy a rovarok közé tartozik.
– De mondd csak, nővérem, miért nem eszel egy kis gesztenyével töltött kenyeret? Ez a mi konyhánk legnagyobb büszkesége.
Riolda udvariasságból letört egy darabot. És a kenyérnek pontosan olyan íze volt, mint amit ünnepnapon a nem-létező Vilmos herceg nem-létező szakácsa készített.
– Ezek a csavargó jöttmentek össze-vissza álmodoznak, és minden dombtetőre, minden magaslatra barbár királyokat képzelnek. Trisztán, Márk király, Artúr, Bandemag, Vilmos herceg! Mennyi-mennyi beteg téveszme! És a tudatlanok még csak  észre sem veszik, hogy nemcsak az álmaik halottak, hanem ők maguk is.
Rioldának eszébe sem jutott tiltakozni. Az ujját szopogató szerzetes mögött ott állt egy láthatatlan püspök, egy láthatatlan hadsereg és maga a Birodalom. A meggyőződés, hogy Károly hatalma örökkévaló és megkérdőjelezhetetlen.
– Azt megteszed, atyám, hogy  egyetlen verset felolvasol Rigobertának? Sajnos nem volt időm méltóképp elbúcsúzni tőle.
A szerzetes nagy sóhajtással, megjátszott, színpadias szörnyülködéssel eltolta magától a pergamenlapot.
– Nők nem tudnak írni, mármint, ha tisztességesek. Csakis a legfeslettebb némberek akarják kiskutyák módjára utánozni a férfiakat. Ráadásul a beszélt nyelv alkalmatlan arra, hogy lejegyezzük. Az a helyes, ha csak a legtisztább latin nyelven írunk. Az angyalok nyelvén lehetetlen hazudni.
– Tiszta latin? – hördült fel Riolda. – Még hogy tiszta latin! Ezt már errefelé senki sem beszéli. Ti már csak mutogattok, nem deklináltok, nem konjugáltok. Úgy beszéltek, mint a barbárok!
– Milyen igazad van, nővérem – mosolygott a pap. – Fajankók vagyunk, műveletlenek, tudatlanok. Ismerjük a hibáinkat, úgyhogy em is írunk mi semmi egyebet, csak számokat és kimutatásokat. De jobb ostobának lenni, mint szántszándékkal hazudni.
Magához húzta a pergamenlapot, és figyelmesen átolvasta. – Felismerem, ez N. herceg egyik költeménye. Édesanyám még fejből fújta az összeset. Ha megengeded, itt helyben megtanulom, és elszavalom az úrnőnek.
Ó, a mama! Aki az alkony csendjében, a saját várában költeményeket dúdolgat. Riolda egy percig sem hitte, hogy ez a falánk, otrombán fenyegetőző és hízelgő pap a szülei kastélyában nevelkedett. Talán épp olyan, kegyelemkenyéren nevelt árva, mint én vagyok. De ez mit számít? Ebben a frank Örökbirodalomban mindenki hazudik.
A szerzetes elolvasta a verset, a jó titkosszolga odaadásával, végig olvasta, egyszer, kétszer, háromszor, de mivel semmi kivetnivalót nem talált benne, elnézően elmosolyodott.
Végül a gyertya lángja fölé tartotta a pergamenlapot.
– Ne gondold, hogy mi barátságtalanok vagyunk egy mesebeli országból érkező hölggyel! Ne gondold, hogy ennyire barbárok vagyunk! Ha belátod, hogy az írás és az olvasás megbetegíti az asszonyokat, hogy a hímzés mennyivel szebb, nemesebb és egészségesebb, akkor személyesen is megtiszteltetésnek tartom, ha itt maradsz velünk, Csillagvárosban.
Csillagváros! Riolda felidézte magában a pazar kerteket, a kidőlt-bedőlt viskókat, a szánalmasan apró monostort, ami Velencében még gabonaraktárnak se lenne alkalmas. Hát hol van itt a város, kérdezte magától.
Közben udvariasan bólogatott, de úgy érezte, millió poloska bújt el a ruhája redőiben, és elevenen felfalják, ha még három napig itt marad.
Természetesen hálás a fogadtatásért – de hát mit tehetne? Az alattvalóinak és a fiának megígérte, hogy holnap reggel indulnak a saját szigetükre. De persze nagyon hálás a szerzetes tanácsaiért, és különösen Rigoberta úrnő jóindulatáért, hogy mennyire…, hogy mennyire, de mennyire…!
A szerzetes, akit a saját sziget említése egy kicsit megharagított, a végén fáradtan már legyintett.
– Menjetek csak! – mondta. – Sok szerencsét, jó utat! De egy percig se felejtsétek el, a tenger is a mi uralkodónk szövetsége. Azok a szigetek is a mieink, amiket még a kóbor lelkek sem fedeztek fel. Akárhova mentek, ti mindig otthon vagytok. A mi birodalmunkban maradtok.

Illusztráció: Hieronymus Bosch: Szent Antal megkísértése

Nagylelkűen búcsúzott a Nyugati szél szigetének lakóitól a Károly-féle Örökbirodalom. Kenyérrel, borral, gyümölccsel, füstölt hússal, szárított hallal, sok-sok dallal, intelemmel, jókívánsággal. Fel a fejjel! Jó szelet! Sok szerencsét! Szent Cryspianus segítsen benneteket!
Riolda karba tett kézzel unatkozott. Az éljenző tömegben csak a fia, Kyd tűnt gondterheltnek.
Pedig a víz is sima és nyugodt volt, mintha a tenger – vagy inkább Tenger – levetett sapkával, alázatos mosollyal bekopogott volna a torony konyhájába, hogy tanácsot kérjen Rigoberta intézőjétől és bizalmasától, hogy hogyan, miképp viselkedjen, és a kimérten falatozó szerzetes engedélyt adott volna a szép időre.
Mintha minden csak a pillanat ihletésére történt volna: a partra hordott ajándékok, a mutogatva előadott jókívánságok, a szamárfület mutogató, rohadt körtével dobálózó gyerkőcök, miközben Riolda sejtette, hogy a Nagy Intéző minden mozdulatot árgus szemmel figyel, és boldogan felsóhajt, mihelyt a Nagy Balett végetér, és ők integetve kibontják a vitorlákat.
És szinte megkönnyebbült, ahogy az egyre kisebbedő, egyre jelentéktelenedő, a párába csendesen belevesző tornyot figyelte. Vajon tudja-e Normandia Főintézője, hogy érkezésükkor egy holttestet rejtettek el az egyik félreeső öbölben?
– Anya, anya, anya! Figyelsz végre rám? – szólalt meg Kyd, ahogy kikanyarodtak a kikötőből. – Anya, anya! Meghallgatod végre, amit mondani akarok?
Riolda mosolyogva bólogatott, mert a jámbornak, jóindulatúnak szánt mosoly azóta ott lebegett az ajkán, hogy a torony konyhájában elbeszélgetett a múltról és jövőről.
Minek kell egy ilyen kis bárkán kiabálni? Mi mást tehetne, mint hogy engedelmesen meghallgatja a fiát?
Kyd átfogta a csuklóját, és mélyen a szemébe nézett: – Azt akarom tudni,  hogy kettőnk közül melyikünket választod? Vörös Sjönt vagy engem? Hogy melyikünk mellé állsz majd, ha háború lesz?
Riolda megdermedt. Miféle háború?
Minden gyerek egyetlen – vagyis az a helyes, ha ezt képzelik a testvérek. Vagy ezt Kyd nem tudja? Neki nincsenek gyerekei?
Mélyen a kisebbik fia szemébe nézve magyarázkodni kezdett, a fiai közül soha nem tudna választani. Legjobban persze Fionát, a lányát szereti, bár meglehet, ennek sincs köze a rokonszenvhez: hajdan egy Fionának tett ígéret vezette vissza a Nyugati szél szigetére.
– No de megőrültél, fiam? Én vagyok a szüleim kedvence vagy más? Ezen csak éretlen kisfiúk aggodalmaskodnak, te viszont felnőtt férfi vagy. Milyen háborúról beszélsz? Elment az eszed vagy megbolondultál?
Még mindig reménykedett benne, hogy Kyd játszik vele, vagy csak a parton benyakalt körtebor beszél belőle.
– Azt tudod, anya, hogy Fiona összeköltözött Shiobiannal? Hogy otthagyta a férjét, és beköltözött hozzá a palotába?
Riolda legszívesebben odakiáltott volna a hajósoknak, hogy fordítsák meg a vitorlákat, és haladéktalanul térjenek vissza Normandiába. Kétszáztizenhárom lépcsőfok? Talán nem is olyan elviselhetetlenül sok. És az Főintéző, a fontoskodó szerzetes? Az a pökhendi pap kéziratokat éget, de legalább nem háborúzik senkivel.
– Nem, erről még nem hallottam. Mi ez az egész? – dadogta a fiának.
És már hiába is kiáltott volna bármit a hajósoknak, a kis Csacsi, amivel évek óta halászni jártak, nem volt képes kunsztokra, ügyes félfordulatokra. Ha elkapta egy szélroham, vagy ha megtalálta a saját útját, irányíthatatlanná vált, és mint valami csökönyös háziállat, nyargalt hazafelé
A szabad kezével Riolda átfogta a fia vállát, és könnyedén megsimogatta: – Ez még azért nem olyan nagy dolog ám, fiam. Biztos összekaptak Morkkal. Látott már ilyet a világ! Majd lenyugszik és visszatér az övéihez.
Könnyedén, diplomatikusan beszélt, mintha csak valami udvarban társalogna. Még ott ragyogott a Normandiában betanult mosoly a szája sarkában, de vele szemben Kyd szinte fürdött az izzadtságban.
Fél hazatérni, gondolta Riolda.
Megigazgatta a fia fürtjeit, szabad kezével végigsimított a hátán, a vállán, de Kyd vibrált az ingerültségtől.
– És azt tudtad, hogy Shiobian, a te pártfogoltad taplóknak, büdös birkapásztoroknak, ostoba, faragatlan tuskóknak tart minket? Hogy mi, akik a Nyugati szél szigetén születtünk,  tanulatlan barmok vagyunk, és az orrunkat se tudjuk a seggünktől megkülönböztetni. Ő majd, bezzeg, megkülönbözteti! Mindent megteremt, mindent megalapít! Egy csodálatos királyságot, aztán egy csodálatos flottát, egy csodálatos hadsereget. Akinek meg ez nincs ínyére, az átköltözhet Northumbriába, az örök hó birodalmába, vagy mehet a fenébe!
– Ejnye, ejnye – mondta Riolda.
– Fiona pedig fülig szerelmes belé, azt mondja, hogy a gyerekeit se bánja. Hogy az otthonában senki sem érti meg, hogy Mork nem illik hozzá, hogy Morknál jobbat érdemel. Mork pedig megfogadta, hogy Shiobianra gyújtja a palotát. Hogy cafatokra tépi, hogy feladarabolja. És nemcsak ő, Vörös Sjön is háborút akar.
– Nahát! Nahát! – sóhajtozott Riolda, és megint megpróbálta gyengéden magához húzni a fiát.
Kyd úgy bámult az anyjára, mintha itt lenne a vég. Mintha a szigetre sodort holttestek látványát, az édesapja halálát, a rémálmot, a Normandiába való kísérteties utazást, a dolgok zavaros értelmetlenségét csak betetőzné az anyjából áradó könnyelműség.
Riolda még bólogatott, de a fia helyett már a vizet figyelte, a dühödten vöröslő villanásokat a hideg áramlatok közt, a tenger mélyében.
Mintha egy új, mindennél veszélyesebb halraj készülne elfoglalni a tengert.
Ám érteni a világon semmit sem értett. Megpróbálta türelmesen lefejteni magáról a fia ujjait.
– Még mindig nem fogod fel? Még mindig nem értesz semmit? – támadt Kyd újra. – Pedig világosan beszélek: azt akarom tudni, hogy kettőnk közül melyikünket választod, Vörös Sjönt vagy engem?
Rioldának már csak egyetlen fegyvere maradt, megpróbált lassan és halkan beszélni.
– Hát akkor most jól figyelj, fiam. Azt akarom, hogy nyugodj meg, és ne csak a füleddel figyelj, hanem a szíveddel. Azért szerettem volna, hogy édesapád meggyógyuljon, mert mindegyiteket alkalmatlannak tartom az uralkodásra. Téged is, Vörös Sjönt is, Shiobiant is! Fionáról aztán nem is beszélve, aki hagyja, hogy egy unatkozó szélhámos rajta keresztül kaparintsa meg a szigetet! De ebben a percben mit vársz, tőlem, fiam? Mit szeretnél? Ígérjem meg, hogy ahogy partot érek, mindenkit lekaszabolok? Mindenkit lekaszabolok, felnégyelek, karóba húzok, de előtte betiltom a gyűlöletet, a vádaskodást és a csúnya beszédet? Vagy tegyek örökös hűségesküt neked? Fogadjam meg, hogy rajtad kívül senkinek nem hiszek? Hát ennyire bolondnak nézel?
Míg a Csacsi lelkiismeretesen nyargalt, a többiek, Kyd barátai lélegzetvisszafojtva figyeltek. A bamburgi mészárlás, a normandiai bőség és ragyogás, a különös öböl, ahol elrejtették Sjönt, talán csak álom volt, ami a hazatérésre készülve rögtön szertefoszlott. Mint az ébrenlét és álom határán megpillantott tájak vagy a félálomban, egy ismeretlen nyelven tett szerelmi ígéretek, reggeli előtt még világosan emlékszünk rájuk, de dél felé már csak szorongás marad belőlük. Délben már azt hisszük, valaki más álmodta őket. Riolda biztos volt abban, hogy ezek a fiúk arra sem fognak biztosan emlékezni, hogy ez az utazás tényleg megtörtént-e.
– Mit csináljunk! Mondj már valamit! – könyörgött Kyd.
Riolda most már érteni vélte, hogy nem az aggodalom, hanem a kétségbeesés űzte őket Bambergbe.
– Mondj már valamit, Riolda! – nógatták a többiek is.
Riolda végigsimított a homlokán, a haján, a derekán, mintha a testéből erőt meríthetne. A halálpontokat minden harcos ismeri: Jette például biztosan tudta, hogy a halánték mely pontját kell megütni, hogy a másik holtan essen össze.
De mik az életpontjaink? Amiket könnyedén megsimítva az életünk fölötti irányítást is visszaszerezzük?
– Valamikor minden napnak saját nevet adtam, de mostanában már csak a csillagok alapján tartom számon az idő múlását. És úgy számolom, tizenkilenc napnál nem tarthatott tovább ez az utazás. Tizenkilenc nappal és tizenkilenc éjszaka. – Riolda könnyedén felemelkedett, hogy mindannyian hallják. – Ez nem olyan nagy idő! Ebből ti csak tizenkét napot töltöttetek a szigeten. Ez alatt a tizenkét nap alatt partra sodródtak a holttestek, Fiona beleszeretett egy másik férfiba, elhagyta a gyerekeit, beköltözött a palotába, Shiobian pedig bejelentette, hogy király lesz. Ó, jaj, a másik két fiam pedig ahelyett, hogy összefogna, hajba kap, és engem állít döntőbírónak. Egy földrengés, egy szökőár megtörténhet ilyen kevés idő alatt, de ennyi halálos összeveszés, ennyi családi dráma? Ennyi minden azóta sem történt, hogy én terhesen visszatértem a Nyugati szél szigetére, és királynőnek neveztem magam. – Riolda körbepillantott a feszült, rettegő és zavarodott arcokon. – Tizenkét nap, értitek? Az emberi szívek olyanok, mint a csillagok, csak nagyon lassan változnak. Én még ott hagytam el a szigetet, hogy azok a szerencsétlen, halálra ítélt norvégok dülöngéltek a kikötőben. Hát mi történt ezután? Ti valamit nem mondtatok el nekem.