– A nőt hozd ide, te szerencsétlen!
Sigurd először azt hitte, a megbízó, Al-Rakmarán csak szórakozni akar a kamrájában valamelyik asszonnyal. De hogy is szórakozik egy ilyen púpos nyomorék, egy ennyire szerencsétlen emberfajzat? Ha nem eszik, nem iszik, nem alszik, akkor mi szüksége van asszonyokra? Egy ilyen kis összetöpörödött, koravén gyereket Knut egy pillanat alatt lecsapna, földbe döngölne, miszlikbe szaggatna… már persze, ha lenne mersze vele négyszemközt maradni.
De ha nő, akkor nő…legyen.
Nos, egyetlenegy nő van a trónteremben: a kócos szerencsétlen, akit Jette mentett meg az erőszaktól.
Sigurd kifelé indult, a lándzsáját büszkén maga előtt tartva, hogy senki se képzelje, hogy ő testőr, ajtónálló vagy pénzért vett rabszolga.
De Rioldát nőt nem kellett szitkozódva felrángatni a földről: már ott állt szálegyenesen, lesimított hajjal a függöny előtt. A köteleit azóta valaki elvágta, a vörös csík, mint valami harapás ott tekergőzött a csuklóján.  Hölgy vörös karkötővel.
Sigurd az áruló Jette felé vetett egy pillantást.
De egy vérbeli parancsnok nem hordja le a foglyok előtt a katonáját.  Úgyhogy visszanyelte a mérgét, és ráförmedt a függöny előtt ácsorgó nőre.
– Ki engedte meg, hogy ugrálj?
De a nő tudomást sem vett róla, állhatatosan a zsámolyon kuporgó Al-Rakmaránra szegezte a tekintetét. Sigurdba beléhasított a gyűlölet: mégis mit képzel? Nem is tért vissza a többi fogolyhoz, csak rávicsorgott a nőre, és lecövekelt Al-Rakmarán mellett.
– Örülök, hogy személyesen is találkozunk, Riolda – mosolygott a belépőre Al-Rakmarán. – Nyugodj meg, drága nővérem, és helyezd magad kényelembe!
A nőnek esze ágában sem volt Al-Rakmarán lába előtt helyet foglalni a szőnyegen.
– Nem vagyok nyugtalan. Azt akarom tudni, te ki vagy? És miért hurcoltatok ide?
– Talán egy kicsit idősebbnek kéne lenned – sóhajtott Al-Rakmarán, miközben a nőt jó rabszolgakereskedő módjára méregette. – De talán igaz, hogy csak a szegények és nyomorultak élnek az időnek alávetve. Mi nagyon jól tudjuk, hogy a múlt, jelen és a jövő egyszerre történik velünk.
– Azt akarom tudni, hogy te ki vagy, és mit akarsz tőlem.
Al-Rakmarán barátságosan hunyorgott, miközben a ráncok az orra mellett lassan megkeményedtek. Sigurdot kiverte a hideg, számtalanszor látta, hogy a ráncok a másik halálos ítéletét jelentik. Ráadásul nem is értette ezt a teketóriát – azt kívánta, hogy a megbízó azonnal végezzen a nővel: veszejtse el, vagy mondjon valamit, amitől Riolda a szívéhez kap, jajongva elterül, akkor ő végre kilökheti a többi holttest közé, a főtérre. Nem bölcs dolog, ha hagyjuk a foglyokat a fejünkre nőni.
– Nem mondtad el, hogy ki vagy, és márt nem engedsz hazatérni a szigetemre!
Sigurd meglepve látta, hogy a megbízó tovább mosolyog. Tényleg: mire jó ez? Ahogy máskor is, émelygett, bizonytalannak érezte magát, hogy Al-Rakmaránnal kell egy levegőt szívni. De a kíváncsiság még a szokásos rosszérzésnél is erősebb volt: eddig még nem látta nő társaságában a megbízóját. Úgyhogy – az ágyékában csiklandós forrósággal – figyelte a megbízó fölé magasodó nőt és Al-Rakmaránt, akivel a részeg katonák is csak szemlesütve mertek beszélni.
– Ugyan ki vagy? – folytatta a nő magabiztosan. – Évekkel ezelőtt beszéltem egy másik mórral, Hákimmal Hispániában. Neki a tudtára adtam, nem tartom a fejemben az északi partvidék térképét, nem rendelkezek hadseregek fölött, semmit sem tudok a sarkvidék uráról, csak egy ici-pici sziget királynője vagyok. Azóta évek teltek el, és én egy szemernyivel sem lettem okosabb. Úgyhogy azt parancsolom, engedj szabadon a az embereimmel!
Sigurd a dárdájához kapott, a hegyével kicsit még meg is bökte Rioldát. Aztán eszébe jutottak az állatkísérletek Alexandriában: hát a gazda fiai nem hölgyecskéknek, húgocskáknak, drágaságoknak szólították a tyúkokat és kacsákat? Lehet, hogy Al-Rakmarán csak játszik: ezt a kis tyúkocskát – mielőtt széttépi – még meg akarja bolondítani.
– Ó, Riolda, ne heveskedj! Hát nem vagy kíváncsi a származásod titkára? Ilyen közömbössé tettek téged az évek? Nem is érdekel, kik a valódi szüleid?
A hölgyecske megremegett, Al-Rakmarán meg falusi tanítómester módjára türelmesen folytatta:
– És nem akarod tudni, ki volt az az N. herceg? Hogy hogyan kerültek a versei a te szigetedre? Pedig milyen igaza van a nagy költőnek! Hát nem emlékszel?

Mint a rossz pénzt, szolgám megveti
a hölgyeket, ezeket a törékeny, illatos
játékszereket. Hisz csak zűrzavart hagynak
maguk után, kínos lelkifurdalást. Pókok,
hazugságokba gabalyodva: tettetik,
hogy elájulnak, de hajnalonként kiosonnak,
sült húst tömnek magukba, és utána
felpofozzák a leskelődő cselédlányaikat.

“Csak a madarak érdemelnek szerelmet, uram.
Ők repülnek. Nemcsak beszélnek róla.”

Sigurd még sohasem hallotta a megbízót verseket idézgetni. Az utolsó dolog, amit elképzelt a megbízóról, hogy valami félhomályos kamrában verseket idézget. Talán rokona Al-Rakmaránnak ez a pökhendi szerencsétlen?
– És nem érdekel, hogy mi lesz veled a jövőben, Riolda? Azzal sem törődsz, hogy mi lesz a gyerekeiddel, a férjeddel, a szigeteddel?
A nő nem hagyta magát: a karját összefogta maga előtt, hogy uralkodjék a remegésén: – Azt akarom tudni, hogy te ki vagy.
– Megszöktél Normandiából, megszöktél Almériából, megszöktél Velencéből, és közben nem érzed jól magad a saját szigeteden, ahogy nem érzed jól magad a saját bőrödben sem. Talán azért vagy ennyire állhatatlan, mert nem tudod megfejteni, milyen üzenetet kaptál a szüleidtől. Ó, gyönyörűségem! Szívből sajnállak! Azt sem tudod, mi történt apáddal, azt sem tudod, ki gyilkoltatta meg az anyádat, csak tollpihe módjára repdesel. Egy felbontatlan levél vagy, aminek a pecsétjét még senki sem törte fel. Hát nem akarsz békét kötni, Riolda az idővel?
– Még mindig nem feletél arra, te ki vagy te.
Sigurd felnyerített, mert szerette volna érzékeltetni, hogy igenis jelen van, ért mindent: és rettenetesen elítéli ezt a cafkát, ami azt illeti, a legszigorúbb, a leggyomorforgatóbb  büntetést sem tartaná igazságtalannak…
A tyúkok és a kacsák nem beszéltek vissza Alexandriában. Csak zavarodottan hápogtak, csipogtak, méltatlankodtak, mikor a gazda fiai sapkát húztak a fejükre. A jajgatás az egyetlen, ami jár egy foglyul ejtett nőnek –  az íj izgatóan megremeg, a meztelen kés megvillan: a foglyul ejtett nagysága egy rövid, édes trillával áldoz hódítója nagyszerűségének.
– Nem húst és csontot öröklünk a szüleinktől, hanem bosszúvágyat – folytatta tovább nyugodtan Al-Rakmarán. – A vallásnak, az imáknak az egyetlen értelme, hogy ezt a szent érzést továbbadjuk az utódainknak. Minden gyerek egy beszélő fegyver, csak vannak olyan szerencsétlenek, akik nem tudhatják meg, hogy kinek-minek a nevében cselekszenek.
– És te kinek a fegyvere vagy? Kinek-minek a nevében cselekszel?
A zsámolyon guggoló Al-Rakmarán most elsápadt… vagyis inkább lassan, fokozatosan elszürkült, ahogy Sigurd a hosszú évek alatt sokszor megfigyelte. Mintha pókhálóra emlékeztető fátyol ereszkedne a jelenlevőkre, ez a könnyű lepel elviselhetetlen lassúsággal beburkolna tárgyakat, legelőször is a zsámolyán kuporgó Al-Rakmaránt. Minden jelenlévő úgy érzi, nem szabadna itt lenni…, fel kéne végre ébredni, néhány perc múlva valami elviselhetetlen, iszonyatos dolog történik.
A nő csapkodott a karjával, mintha Al-Rakmarán füstölőt égetne.
És tényleg! Miért nem gondolt soha arra, ő, Sigurd, hogy egy ilyen együgyű, vásári trükk áll az összes vikinget halálra rémítő szertefoszlás mögött?
De Riolda hiába csapdosott, az a borzalmas valami továbbra is ott hömpölygött a lábuk, a kezük, az arcuk előtt. És nem az volt a legrémesebb, hogy lassan már az orrukig sem láttak, hanem hogy a gomolygás mindent elárasztott csüggedéssel és halálfélelemmel. Talán egy ilyen rettenetes felhő takarja be a harcosokat, mikor  a csata kezdetén megsejtik, hogy minden hiába, a végén alulmaradnak.
– Látom, ügyes trükkjeid vannak – szólalt meg a nő. – A halál és a megadás szellemével bénítasz meg másokat. De még mindig nem mondtad el, hogy kinek a megbízásából utazgatsz, hogy kik a szüleid…, kik azok, akik megbíztak ezzel a… … küldetéssel.
Al-Rakmarán rekedten felnevetetett:
– Hát nem térsz, nővérkém, jobb belátásra? Nem leszel barátságosabb? Nem leszel engedelmesebb?
– Még mindig nem mondtad el, hogy ki vagy, és mit akarsz tőlem.
Al-Rakmarán vagy valami rettenetes, a félelmükből táplálkozó démon felnevetett. Senki vagy. Semmi vagy. Add vissza a szívedet a földnek.
Sigurdnak már nehezére esett, hogy Al-Rakmarán kimondott szavaira figyeljen.
– Nem vetted észre, nővérkém, hogy a te szigetedről már régesrég eltűntek a tündérek? Nem akarod megtudni, hogy miért hagytak benneteket cserben? Hogy miért lettetek kiszolgáltatottak mindenféle sötét erőnek?
A szürkeség tovább gomolygott. És továbbra sem füst módjára tekergőzött, úgyhogy Sigurd már végleg elvetette, hogy ez a valami egy ravaszul egyszerű mór trükk lenne. De ha nem ravaszul egyszerű trükk, akkor mi?  Felébredni!, parancsolt magára. Kötelet föl! Fordítsd a szél felé a vitorlákat! De megmoccanni sem bírt, úgy érezte, a kudarc levegője, ez a halálos  az ő szívéből árad.
Pedig nem vagyok rabszolga, ismételgette magának. Én már megszöktem Alexandriából. Szabad vagyok. Szabad, szabad, szabad… Ötven katonám van.
– Azt hiszem, már tudom is, hogy te ki vagy – mondta Riolda csendesen. – Olvastam a könyvtáramban a világszép Aldoráról, Hispánia utolsó királynéjáról, aki egy erőszakból született gyereket rejtegetett a hálószobájában. Semmi különös: sok ilyen fiúcska él a földön, nemde? De ennek a gyereknek nem lett volna szabad élnie: a bácsikái elevenen bedobták egy kútba, ám az édesanyja addig-addig imádkozott, míg a fiú visszatért hozzá. Ezentúl az anyja ágya alatt aludt, az anyja poharából ivott, az anyja gyűlöletéből táplálkozott. Egy gyermek, aki nincs is. Egy gyermek, akinek nem lett volna szabad megszületni. Sok ilyen fiúcska él nemde? De ez a fiú erős volt és ravasz: a mórok kezére játszotta Hispániát, ő volt az, aki még a vereség előtt minden termet, minden kamrát, minden templomot, minden csatateret elárasztott a kétségbeesés levegőjével.
Riolda a halálraítéltek nyugalmával a zsámoly felé fordult:
– Mit keresel te itt, Britanniában, te gonosz nyomorék, te szerencsétlen? Nem azt mesélik rólad, hogy ott lapultál a seregben, amely Vilmos herceggel is végzett? Mért hinném el, hogy igazat mondasz a szüleimről?
A húr, ami elpattan. Az ág, ami lassan megadja magát a hó súlyának..
A nő, mint valami fúria, felemelt karral sikoltozott.
Ekkora botrányt!, gondolta Sigurd.
Ekkora ricsajt, ekkora felfordulást nem engedhet meg magának becsületes zsoldosvezér. Ilyen sikoltozást és hozzá még egy zavaros történelmi mesét! Kútba dobott, elrejtett, halálos bosszúra nevelt gyerekek! A nők persze feljajdulhatnak, mielőtt agyonverik őket, de melyik asszony intézhet bárki emberfiához ekkora tirádát… Ez a Riolda a végén még képes lenne megvádolni Bagdad kalifáját, a római pápát, a bizánci császárt, Dánia királyát…! Az összes szárnyas fáraót és fáraónőt, aki csendesen piheg Egyiptom homokjában! A vihar istenét, aki a tenger fölött őrködik a kalapácsával!
Nem tűrhette tovább! Gyorsan odalépett, és nyakszirten csapta a dárdája tompa végével.
– Ostoba, hálátlan perszóna – sóhajtott fel szomorúan Al-Akmarán, mikor a nő ájultan összerogyott a zsámolyánál.
Ez már a megbízó hangja volt, nem a gomolygás mélyén lakó szellemé.
A sátor mélyén végre megjelent egy óriási szem, egy nyitott száj. Sigurd hátrahőkölt.
Mit is mondott ez a szerencsétlen nőszemély?? Az ember, akinek nem lett volna szabad megszületni, és akit csak a tulajdon anyja bosszúvágya tartott életben.
Aki van, de nem szabadna lenni.
A kamrában egy kicsit világosabb lett, és mintha a félelem is engedett volna a szorításból. A halálos gomolygás talán kiszökött innen, szerteszórodott, hogy maga körül megbetegítsen minden növényt és állatot.
– Tényleg igaz, hogy te Hispánia királynéjának fia vagy? – hebegte Sigurd. – És igaz, hogy te szabadítottad a mórokat a saját hazádra?
Sigurd fejében kétségbesetten kergetőztek az évek, az évtizedek.
– Hát ha így van, akkor már jócskán elmúlhattál nyolcvan vagy kilencven éves. És talán nem is vagy hithű mohamedán.
– Nincs isten – mondta Al-Rakmarán csendesen.
A függöny mögött ekkor nyugtalan mozgólódás támadt.
De melyik bajtárs, melyik viking katona volna képes vérfürdő nélkül rendet csinálni? Rámordulni a foglyokra, a rendbontókat és az engedelmeseket egyetlen ütés nélkül szétválasztani?
Hívja talán ide a megbízhatatlan Jettét? De az az átkozott Jette is mindenféle meggondolatlanságra képes. A faggatózást jobb lesz későbbre hagyni.
– Helyes, menj csak ki, és csinálj rendet! – szólt Al-Akmarán, aki mintha látta volna az ő gondolatait is. – És ügyelj rá, hogy ennek a nőszemélynek egyetlen hozzátartozója se érje meg a holnap reggelt.

Illusztráció:  Zdzisław Beksiński

Fiona kislányosan összegömbölyödve aludt az ágyra terített báránybőrön.
A szél meg-meglebbentette a fürtjeit, mintha lelkesedésből, csodálatból együtt lélegzett volna vele. Riolda leült az ágy szélére, és a lánya tejfehér arcát figyelte.
Kyd tőle örökölte a fekete haját, az öröklés kimeríthetetlen csalfasága folytán a legnagyobbnak, Vörös Sjönnek rézvörös üstök jutott, Fiona, a lánya viszont aranyszőke volt. A fénylő hajkorona, az elégedettség és az ártatlanság ragyogása, maradt csak a férjéből, Sjönből – az önfeledtség, amit ő képtelen volt ellesni vagy utánozni.
A boldogságot – meglehet – csak örökölni lehet, nem megtanulni.
Az ő elcsábított, egyetlen lánya épp az ő hitvesi ágyukban heverészett, talán ezért jutott a hajáról rögtön Sjön az eszébe. A boldogan elnyújtozó Sjön, a gyerekkel ébredő Sjön, a fiatal Sjön, a makrancos Sjön, végül a beteg Sjön. A Nap fia, akinek az ősz üstökébe is ugyanezek a selymes, szőke hajszálak keveredtek – és akinek a levágott fejét Northumbriában ezekről a szőke hajszálakról azonosította.
Még szerencse, hogy valami marad belőlünk, gondolta viszolyogva.
De Riolda most kényszerítette magát, hogy csakis a lánya ártatlanul ragyogó bőrére figyeljen. Hogy ne érezze a szerelem bűzét, a nedvek és az izzadtság kipárolgását, és ne töprengjen el Shiobian hadüzenetén, aki elfoglalta a szobáját, az ágyát, az életét… a lányát.
Mint valami tengerek nevelte, eleven gyöngyszem, az ernyedten alvó látszó Fiona szinte belülről ragyogott. Meglehet, töprengett Riolda, hogy nemcsak a boldogságtól, hanem mert a szíve alatt fészkelődik a harmadik gyereke.
Az a gazember pedig nyilván a könyvtárban ül, és mint jövendő nagy királyhoz illik, a nagyhatalommá válás útjáról-módjáról elmélkedik.
Riolda odasétált az ablakhoz, és bámulta a halott szájüreghez hasonló, szelek koptatta kikötőt.

Az ezüstös vándormadarak nélkül szívszorítóan elhagyatott lett a sziget. De ahogy Riolda számított rá, semmiféle emberevő rém, kékköpenyes szörnyalak és más efféle nem lesett rájuk, mikor kikötöttek.
Bár a nap már magasan járt, döbbent csend fogadta őket.
– Úristen, mind meghaltak! – kiáltott Osjan.
Riolda ezt egy percig sem hitte. A tengeri szélben is érezte a felnőttek és a gyerekek lélegzetvételét, a csendben szuszogó testek keltette apró rebbenéseket – ő pontosan tudta, hogy most épp mindenki alszik a szigeten.
Megvárta, míg Kyd barátai biztonságosan kikötik a hajót, aztán hanyatt-homlok rohannak haza a saját családjukhoz, és mikor valahára egyedül maradt, átadta magát a kétségbeesésnek.
Hisz ez a csend a háborúnál is baljóslatúbb!
Hogy lehet, hogy ma reggel senki sem kószál a parton?
Sjön idejében már napfelkelte előtt fel-alá kóboroltak a parton a férfiak. A szelet kóstolgatták, megnézték a tengert, mintha az egyetlen éjszaka alatt valahova elszökhetett volna, és sétálva, diskurálva, elmélyült arcot vágva következtettek a tenger aznapi hangulatára. Úgy várták a dagályt, mintha az egyetlen egyszer is elkésett volna. És ezek mind hasznos, férfihez méltó tennivalók voltak! Hiszen a birkák már napfelkelte előtt nyugtalankodtak, és egymást taposva tódultak volna a friss levegőre, ha az emberi szó, a járás-kelés zaja nem csillapítja le őket.
Riolda az ablakban fülelt, de érezni csak az emberi lélegzést érezte, a karámokból semmiféle lárma nem szűrődött ki.
Pontosan úgy, mint gyerekkorában, II. Bandemag idejében. Akkoriban állatok nem éltek a szigeten, és az embereknek semmiféle okuk nem volt felkelni reggelente. Csendesen lapítottak a kunyhóikban, és meglehet, egymás álmaiból táplálkoztak.

Egy erősebb szélroham felébresztette a báránybőrön szunyókáló Fionát.
– Ugye, nem haragszol? Ugye, nem gondolod, hogy…?
Riolda odalépett hozzá, és megsimogatta a lánya lustán göndörödő fürtjeit.
Szegény édesapád, szegény jó édesapád, kezdte volna mondani, de egy ilyen örömtől ragyogó, félmeztelen, fiatal test mellett képtelen lett volna szóba hozni Sjön halálát, a kivégzéseket, vagy mesélni az örökös párába burkolt kikötőről.
– Ugye, örülsz nekem? Ugye, ugye, ugye…? És Shiobianra se haragszol?
Fiona elégedetten tudomásul vette, hogy maga mellett látja az anyját, de az érkezésén nem töprengett különösebben.  De ha már egyszer itt volt, eggyel több oka volt, hogy örüljön.
Ledobta magáról a takarót, és örömében lebirkózta maga mellé az édesanyját.
Riolda, aki megszédült, mintha az ő takaróját valaki beszennyezte volna, gyorsan köhécselni kezdett: – A gyerekeid jól vannak? – kérdezte.
Fiona felnevetett: – Mindenki jól van, mindenki boldog! És te is hogy megváltoztál! Milyen fekete a hajad! Milyen szépek a fogaid! – Hátravetette magát az ágyon, és kacagni kezdett. – Minden sikerülni fog, minden, minden, minden, minden…! Shiobian megígérte, hogy hatalmas királynő leszek!
Riolda lefogta a boldogan ficánkoló Fiona karját, és a fülébe súgta.
– De hogy milyen fárasztó királynőnek lenni, azt te nem is képzeled!
Fiona zöldes szeme kitágult, mintha egy tréfás történet csattanójára várakozna.
– Most el kell indulnod Normandiába, hogy mint jó királynő, megmentsd  a gyerekeket. Hamarosan jön a tél, jön az éhezés, mi lesz itt veletek? Normandiában pompásan fogod érezni magad, ezt előre ígérem. Elviszel egy levelet Rigoberta úrnőnek, pár napig szórakoztatod, mesélsz neki, énekelgetsz, aztán ha béke lesz, visszatérsz a gyerekekkel.
– És Shiobian? Vele mi lesz? Őt ki menti meg? – kérdezte Fiona olyan arccal, mintha az anyja a lelkétől akarná megfosztani.
A lelkétől?, töprengett Riolda. Hogy mondják a zsidók? Ne főzz ki gödölyét az anyja tejében, ne zsarolj senkit a saját gyerekével!
De ez a gödölye már megfőtt, Fiona ragyogott a boldogságtól.
– Ó, drágaságom! Ha minden sikerül, és ugyan mért ne sikerülne, akkor Shiobian maga megy érted! Mint királynőt hoz vissza a Nyugati szél szigetére! Addig te megkeresztelkedsz, összebarátkozol a torony úrnőjével, megtanulsz latinul, ez mind nem olyan fárasztó, mint itthon kushadni. Semmi az, nem fáradtság! Ráadásul Normandiában nyár van, örökös nyár, ott még a koldusok is gyümölcsöt esznek, és akkora körték teremnek, hogy nem férnek a tenyeredbe! Van ott egy kellemetlen pap, de egy ilyen ügyes, kedves lány majd könnyen boldogul vele.  Nincs kedved világot látni? Pár hét vagy hónap múlva hazajössz, mint Shiobian királynője.
– És Shiobian nem fog elpusztulni, hogy nem maradok itt vele?
Riolda elmosolyodott, és tovább győzködte a lányát, hogy Shiobiannak majd erőt ad, hogy Fiona gondol rá. A szerelem a legnagyobb, legerősebb, legnemesebb dolog, ki ne tudná?
– Hidd el, kislányom, így lesz a legjobb! Ráadásul királynőhöz méltó cselekedet, ha megmented a gyerekeket.
Fiona olyan képtelenül boldog és jóhiszemű volt, hogy ebben a percben azt is elhitte volna, hogy a repülés a legkirályibb és a legillendőbb dolog.  Talán még a szél is azért fújt, hogy neki, Fionának jót akarjon.
De egy pillanatra azért mégiscsak elkomorult.
– És nem fognak haragudni a férfiak, ha elviszem az egyetlen hajójukat? Hiszen ha elviszem a Csacsit, a kis hajót, hogy meglátogassam a barátnődet, akkor mind éhen maradnak. Ó, jaj, mit mondanak?
Mit bánta, ha éhségükben mind rakásra hullanak! Attól reszketett, hogy nem gyengéden, nem szeretettel gondolnak rá.
Mi lesz ezzel a lánnyal, töprengett Riolda, ha majd kiderül, hogy Shiobian nem örökre, nem úgy, nem annyira…?  Vagyis hogy nem egészen…? Inkább egy jól nevelt, valódi királylányról álmodozik, akit minden héten tejben mosdattak a dajkái, és akivel egy igazi országot kap hozományul. Hajókat, katonákat, tekintélyes, hatalmas rokonokat.
De tulajdonképp mit számít, mit akar Shiobian? Ha a szigetlakók fellázadnak, nemcsak őt pusztítják el, hanem a szeretőjét, a kapcarongyát.
– Te csak ne aggódj, Fiona, kitalálunk valamit. Él egy nagyon furcsa öreg a tengeren. Nem eszik, nem iszik, nem alszik, de a bajba jutott nőket és gyerekeket ő viszi át egyik szigetről a másikra, egyik világból a másikba. Vigyáz rájuk, nem engedi, hogy elpusztuljanak. Nehéz öregember, de megpróbálom elérni, hogy eljöjjön érted.

(Illusztráció —
Gustav Klimt: Danae)

Kilenc felnőtt férfi állta körül a haldokló Vörös Sjönt.
Ne mozgasd a fejed! Lélegezz nyugodtan!
A lázasan hánykolódó Vörös Sjön már régesrég átlépett egy másik időbe: most épp a kunyhó sarkában kuporgó fiatal édesapja árnyát gyötörte, hogy hajnalban induljanak a tengerre.
Mért is ne? Riolda is tudta, hogy mindannyian a saját gyerekkorunkon át lépünk át az ismeretlenbe.
– Majd indultok – szólt csendesen. – Hamarosan eljön az ideje.
De minek lesz itt az ideje? Gyerekek, szőkék, feketék, barnák és vörösek visongtak Vörös Sjön kunyhója körül, csúszkáltak, lökdösődtek. A legtöbb gyereknek már nem voltak szüleik, megtagadták vagy elfelejtették őket: az idő összezavarodott a szigeten, a felnőttség vagy a gyerekség immár semmit sem jelentett.
Ne csimpaszkodj belém, nem vagy az enyém, menj innen!
Közben mint valami mozdulatlan árnyék, az öreg Sjön ott várakozott a sarokban.
A betegágy mellett Riolda alaposan végigmérte Vörös Sjön barátait. Beesett szemgödrök, pókhálós arcok, csapott vállak, sunyi tekintetek. A túlélők.
A maradék.
– Már irigyellek, hogy nálam hamarabb találkozol édesapáddal – súgta Riolda a fiának.
Vörös Sjön elmosolyodott, a felvillanó remény megszépítette szabályos vonásait.
– No de velünk mi lesz? – kérdezgették Rioldát Vörös Sjön szomszédai. – Ki szerez nekünk új birkákat? Ki megy majd a tengerre halászni? Ki hoz ennivalót?
Rioldát nem vitte rá a lélek, hogy a felelősségről, a szülői szeretetről vagy akár a bátorság fontosságáról prédikáljon. Tőlük pár lépésnyire ott lapultak a tengerben s fehér húsú, álmos halak, akik szinte reszkettek azért, hogy a Nyugati szél lakóinak egy kis haladékot adjanak.
De a felnőttek féltek a tengertől, és mind gyengének érezték magukat. A szemük fájt, a torkuk kapart, és furcsa félálomban tettek-vettek-dülöngéltek a kunyhóik körül. A jövő elérhetetlen messze volt, mindenki ott dőlt le aludni, ahol épp elfogta az álom.
– Mi folyik itt, anya? – kérdezte a kunyhóba belépő Kyd, és sürgetően átfogta Riolda derekát.
Kyd ma sokkal nyugodtabb volt, de újra ugyanazt kérdezte, mint tegnap, tegnapelőtt, vagy a Normandiából tartó hazaúton. Mit-mondjak, mit-csináljak, mi-lesz-ennek-a-vége? Mit-mondjak, mit-csináljak.
Riolda lehajolt, megigazgatta Vörös Sjön hatalmas vállán a takarót. Bágyadtan intett a láthatatlan Sjönnek, és a nagyobbik fiával kilépett a kunyhóból.
Az érzés, hogy mindez megtörtént egyszer, a vaskos Kyd láttán szertefoszlott.
– Furcsa betegség ez – suttogta Riolda. –  Valamikor én adtam nevet ennek a földdarabnak, de most érzem, mint egy kölcsönvett köntös, név is lefoszlik róla.
Kyd, akinek sohasem volt se ünnepi, se kölcsönvett köntöse, ingerülten legyintett. – Ezek a nyavalyás norvégok hozták ránk a romlást! Kár volt befogadni őket!
Újra támadt a szél, egy hasas felhő alattomosan megint beterítette a szigetet. Gyerekek, felnőttek dülöngéltek a sárban, egy részegnek látszó asszony próbál megkapaszkodni a ferde esőszálakban. Az arca lerágott almacsutka.
Vagy ez már mégiscsak megtörtént? Két napja? Harminc esztendeje? Ki emlékszik?
– Nem is tudom – suttogta Riolda. – A leprának, a pestisnek, a vörhenynek jellegzetes tünetei vannak. Láz, rohadó testrészek, fájdalmas kelések. De talán létezik olyan betegség is, mikor csak azt veszed észre, hogy a világ elromlik, hogy nincs benne elég élet… Az éhezés, a felbomló családok, a céltalanság csak tünete valaminek. Egyeseket ez elgyöngít, másokat dühöngővé tesz…
Belepillantott Kyd nyugodt, szürke szemébe nézett, és elmosolyodott:
– De úgy látszik, néhányan azért meggyógyulnak belőle.
– Anya, anya! Engem elemészt a szégyen! Csak azért ólálkodom mások kunyhójába, hogy örvendezzek, hogy mások betegebbek nálam. Ma reggel láttam a feleségemet: négykézláb jött velem szemben, makogott, prüszkölt, nyihogott, én meg elfordítottam a fejem. És a gyerekeim! Azt sem tudom, mit csinálnak, merre vannak! És milyen őrjítő, hogy nem is hiányoznak! Hogy a szégyen még eszembe jut, de ők maguk már nem.
Riolda boldogan megrázta magát: végre valaki, aki nem tartja álomképnek önmagát, és hisz abban, hogy valamilyennek kellene lenni.
– Ne bánkódj a feleséged miatt, talán fel sem ismert téged.
– De leszek-e még ember valaha? Hisz csak azért járok át Vörös Sjön kunyhójába, hogy lássam hol tart… Hogy mennyi ideje van hátra, hogy lássam, mi lesz a ruháival, mi lesz a takarójával… Szörny vagyok, hidd el nekem!
Kyd is, ahogy a szigetlakók többsége nem szerette Bandemag király palotáját, a kidőlt-bedőlt fogadótermeket, a befalazott ajtókkal teli folyosókat, és különösen a könyvtárhoz vezető tizenhét lépcsőfoktól viszolygott.
Riolda mégis most a palota kihalt, óriási konyhájába kormányozta a fiát. – Gyere, fiam! Főzök neked valamit!
A nedves gyújtóst percekig piszkálva meggyújtotta a tüzet, és málnalevélből, tölgyfakéregből, Normandiából hozott jázminszirmokból teát főzött. Úgy nyújtotta át Kydnek, mintha forró húsleves lenne vagy valami mesebeli országból való orvosság. Nincs más, elégedj meg ennyivel. Légy erős, mint a tölgy, szívós, mint a málna, hajlékony és friss, mint a jázmin, duruzsolta, hogy a fia ne is nagyon hallja. Kydet aztán nem érdekelte az idő zűrzavara, a járvány oka vagy lefolyása, csak vissza akarta kapni az életét.
Kyd nem volt túlságosan jóeszű gyerek. Mindig minden tervet az anyjától tett függővé, akit örökösen megrémített a hepciáskodásával.
De most nem hőbörgött. Csak szelíden és megalázkodva bólogatott.

Igen, igen elboldogul. Igen, ez a kis Csacsi még senkit sem hagyott cserben. Igen, holnap reggel összeszedi a gyerekeket és a viszonylag egészséges felnőtteket. Igen, halászni mennek, és ha a szél elsodorja őket egy másik szigetre, akkor segítséget kérnek. Igen, igen, igen… igen, igen…
– Most már elég lesz, anya, hidd el, elboldogulok!
– I. és II. Bandemag nem hagyott ránk különösebb kincseket, aranyat vagy ezüstöt. De itt a könyvtára! Ha valahol birkákat vagy facsemetét vásárolhatsz, fizethetsz kódexekkel is.
Kyd, aki eddig motyogva helyeselt mindent, most felhorkant.
– Ugyan már, anya! Melyik pásztort érdekelnek Szent Lumpáciusz elmélkedései? A nyavalygásai, az elfelejtett elégiái, az unalmas prédikációi! Szerinted hányan vannak még, akik olvasnak? Akik nagyképű, halott férfiak gondolataival vigasztalódnak? Még néhány év, és leszoknak arról az emberek, hogy olvasásra fecséreljék az idejüket!
Riolda félresöpörte a haját az arcából, és jókedvűen nevetett. Ha Kyd hajlandó megmenekülni, akkor mit számít, mi a véleménye N. hercegről, Arisztotelészről, Ovidiusról… vagy Szent Lumpáciuszról.  De persze nem engedheti el a jövőbe üres kézzel.
Fogott egy mécsest és vidáman integetve kisuhogott a konyhából.
Átvágott a furcsa sziszegésekkel teli folyosókon, a halálos álomba merült fogadótermeken, és visszatért a hóna alatt három bőrbe kötött, vastag kódexszel.
– Nézd csak, fiam! Lehet, hogy manapság már nem olvasnak az emberek, de képeket még szívesen nézegetnek. Látod ezt a sok csodás rajzot? Így repültek a mór tudósok, a mesebeli Alexandriában meg ilyen csodás embergépeket terveznek! Nézd csak, ez itt a Tökéletes város, Alméria! És ehhez mit szólsz? Nézd csak meg jobban a tengerben lebegő házakat, ez Velence, a lagúnák városa, a világ legnagyobb csudája! És látod ezt a királynőt? Ő itt Aldora, aki meztelenül lovagol egy elefánton, és fityiszt mutat a katonáknak. Meglehet, hogy az az ő szerencsétlen fia volt az, aki ránk szabadította a vikingeket.
Kyd megvetően hümmögött, és eltolta az utolsó kódexet. Egy percig sem hitte el, hogy az egyetlen dolog, ami igazán számít, a saját élete ezektől a penészes lapoktól, mókás rajzocskáktól függene.
– És nézd csak! – lelkendezett tovább Riolda. – Itt egy beszámoló egy híres kalmárról, aki bejárta az Industól a Dunáig a Kelet összes királyságát, és hol a zsidók jövendő királyának, hol bajbajutott keresztény püspöknek adta ki magát! Az emberek esténként szeretnek szórakozni, én nem hiszem, hogy ezekért a szép képekért, ennyi mulatságos ötletért ne adnának egy rendes birkanyájat.
Kyd elnézően mosolygott és töltött még a teából.
– Én úgy látom, anya, az aranyat meg az ezüstöt az eszeveszett ötleteknél is jobban szeretik. Nincs az az anyátlan-apátlan agyalágyult, aki ilyen idióta meséket ne tudna könnyen kitalálni.
Felállt, és a maga cammogós lépteivel elindult a kapuhoz. – Ne aggódj, holnap elindulunk, hozunk halat vagy legalább valamilyen segítséget.  És ha egy mód van rá, túladok ezeken az ócska könyveken.

Riolda rákacsintott, és a kódexek tetejére egy fehér kendőbe rejtett, nagy sajtdarabot dobott. Egy egész sajttömböt a kis Csacsi hajdani zsákmányából.
– Csak hogy ne éhezzetek az úton! És ha valamiért nem sikerülne visszajönnöd, fiam, ne fájjon a szíved. Soha ne szomorkodj! Hidd el, fiam, én nagyon jól megvagyok.

Illusztráció: Tomasz Alen Kopera

A nők akkor a legszebbek, ha életre-halálra küzdenek.
Nincs lelkesítőbb az ivadékaiért küzdő nőstényoroszlánnál, az övéit lángoló hajjal védelmező anyánál. A nőknél, akik az emberi akarat legvégső határáig küzdenek. Jette a függöny mögött titokban megleste Rioldát, ahogy Al-Rakmaránnal feleselt. Ez igen! Még a szeplői is ragyogtak, ahogy bátran megvádolt egy nála erősebbet! De hogy pontosan mivel vádolta, azt Jette már nem értette. Hisz Hispánia is csak egy kitalált, a képzelet határán lebegő, mesebeli hely, hasonló a Grál kastélyához vagy a Szória-Mória palotához, ahol kedvükre erőszakolgatják a férfiak a nőket.
De mindegy: a feleselés is egy fegyver.
És ezért ez a nő majdnem az életével fizetett.
Gyengéden újra betakargatta Rioldát, és mihelyt csillapodott a zokogása, csendesen hátra vonult, hogy az egyik szobában valami kenyérmaradékot kerítsen.
Ki eszik manapság magokat, zöldséget vagy kenyérmorzsát vagy édességet?, töprengett Jette. Egy igazi harcos csak húst fal, a kenyeret, a cipót, a zöldfélét a foglyoknak veti vagy a disznóknak dobja, hisz nem lottyadt gyümölcsöknek, hanem a legyőzött életeknek köszönheti az erejét. Ám ez a Riolda még túlságosan gyenge, hogy sült húst falatozzon.
De akkor mit csináljon? A konyhát a támadás éjszakáján maguk az angolszászok kifosztották.
Vágjon le egy lovat, és adjon neki friss vért neki? Hosszadalmas, túlontúl körülményes, órákba beletelik. Egy félreeső szoba ládájában addig kutatott, míg mindenféle fura gyerekjátékok, zsírkő szobrocskák, izgő-mozgó aranypókok között talált egy körberágott mézeskalács-darabot.
Nem valami szép darab, ez igaz, de a friss vér vagy a sült hús még megártana egy súlyos agyrázkódás után. Felkavarná a nedveket, megbolygatná az emlékeket, összezavarná a gondolatokat.
Nagy diadallal sétált vissza a nagyterembe, de a medvebőrt üresen találta.
Te jóságos ég! Mi történt? Jette könyöke, nyaka már megint úgy viszketett, mintha mérges hangyák futkosnának rajta.
– Hova mászkálsz, hé? Hát nem megmondtam? Megjárod, ha elcsatangolsz! Odaütök, ha nem fogadsz szót,!
De hiába ütött volna most már akárhova. Riolda négykézláb odacsúszott az ablakhoz, kivágta az ablaktáblát, és szembenézett a férje lefejezett holttestével.
– Hüppögj csak, te idióta! Na, látod, mi lett a vége? Így jár az, aki nem fogad szót.
A derekánál fogva visszarángatta Rioldát a medvebőrre, kivárta, hogy csillapodjon a zokogása, aztán kezébe nyomta a szárazmézeskalácsot.
– Addig lakj jól, amíg el nem vesztem a türelmemet! Amíg oda nem löklek a többiekhez!
A másikból erre kibuggyant a zokogás.
És mi lehet visszataszítóbb egy visítozva haját tépő, a saját könnyét és taknyát nyelő, nyüszítve vinnyogó  nőnél? Ilyen lenne minden birka, ha csecsemő módra tudna jajongani.
Mikor már nem bírta tovább, rácsapott Riolda hátára. – Hallgass, te nyomorult! Hallgass már, te szerencsétlen! A végén megbánom, hogy megmentettelek! Krpmrmtkrm! Hallgass már, te, alávaló… A végén még megsüketülök! Rmmbkrm… brkrtpkrm! Krpmrmtkrm!
Nem is találta a szavakat felháborodásában.
Hirtelen csend lett, talán az ablaktábla mögé szegezett nap is elszégyellte magát. Meglehet, kicsit türelmesebbnek kéne lennem. Megértőbbnek és szeretetteljesebbnek, gondolta Jette Sokan az izgalomtól rohamot kapnak, és úgy kapálóznak, mintha szamárvért ittak volna.
Megsimogatta Riolda haját, és barátsága jeléül helyet foglalt ő is a medvebőrön.
– Na, ne sírj annyit! Nyugodj már!
És ha már itt volt, gyengéden megtapintotta a pulzusát, eligazgatta a takaróját, és közben rettentően csodálkozott, mert mintha valami kemény maszk lett volna a másik arcán.
– Akkor akarod hallani, hogy történt?
Riolda bólintott.
Ám itt volt a bökkenő: a megerőszakolt, csúf Jette eddig  életében csak hallgatott. Soha senkinek nem mesélt semmit se a mostohaapja házában, se a tábortűznél, ahol a katonák századszor, ezredszer kezdik újra az életüket. Tudod, hogy kezdődött? Tudod, hogy történt? Jette még soha semmit nem kezdett az „elején”. Talán most  azt is el kell mesélnie, hogy mit tett a mostohaapjával? Hogy felgyújtotta a faluját és elszökött Norvégiából? Hogy merre kalandoztak eddig? Hogy mit meséltek a többiek Al-Rakmaránról?
De hol van ennek az eleje? Jette megrázta magát.
– Brrrkrbrrrr… Majd. Holnap mesélek. Most aludnod kell.
Amúgy is gyötrelmes lett volna felidézni a három napja történt eseményeket. Vérhomály, igen ez lenne a legjobb, legmegfelőbb szó rá! Al-Rakmarán úgy rendelkezett, hogy ki kell végezni az összes foglyot, Riolda férjét, a kilenc fiút, de még azt a szerencsétlen, pisilős papot is – nincs ebben semmi különös, ez a szokás, ugyebár. Ám a kivégzések után Al-Rakmarán nem tért vissza a függönyök mögé elmélkedni, nem foszlott szét felhővé, hanem megparancsolta, hogy a foglyok után Sigurd fejét is csapják le, mert elkanászodott. Sigurd már nem tudja, hol a helye, régóta képtelen a tiszteletre, megbízhatatlan, gyáva a harcban is… Egy áruló, aki a bizalomra immár méltatlanná lett.
Sigurdot amúgy mindenki fennhéjázó gazfickónak tartotta, és a felét se hitte a sok zöldségnek, amit Afrikáról meg Alexandriáról összehordott, de a megbízót, ezt a vérszomjas, púpos nyomorékot még nála is jobban utálták.
Volt-e ezen túl még valami különösebb oka az összecsapásnak?
Kellett, hogy legyen? A foglyokat kivégezték, a zsákmányt elosztották, de a kardok nem nyugodtak meg a hüvelyükben. Már három éve megállás nélkül portyáztak, és egy jó katonának a tétlenség a legnagyobb ellensége. Hiába laknak jól az emberek hússal, vérrel, a fegyvereik sokszor még  éhesek.
De hogy ki támadott először kire, azt Jette még csak nem is látta: bevonszolta az ájult Rioldát egy kamrácskába, leült melléje, és csak várt, várt…, egyre csak várt… Hogy mikor hal el az ordítás, és mikor kezdődik az anyám segíts,  nyöszörgés… és mikor takaríthatja el a trónteremből a halottakat. Néhány sebesültnek, köztük a nagyszájú Knutnak, ő adta meg a kegyelemdöfést.
Neki ebben a világban senki sem fog parancsolni. Se férfi, se nő, se gyerek, se szellem. Se zsoldos, se püspök, se tudós. Se a katonatársai.
Se halhatatlan, se halandó. Se élő, se halott.
Egyszer csak Riolda felnyögött mellette.
Jette legyőzte zavarát, és óvatosan megkérdezte tőle:
– Ugye, nagyon szeretted a férjedet?
Már azt hitte, hogy a másik soha nem felel, de a válasz kikívánkozott Rioldából:
– Szerettem, igen. Egyszerű ember volt, talán nem is érdemeltem meg. Csak megszoktam, mint ahogy az ember kibékül a hajával vagy a szemével. Ő viszont engem mindennél jobban és mindörökre…, hogy mondjam…, ha érted.
Jette nem értette, az állát vakargatta, mintha megint hangyák támadtak volna kettejükre.
Rioldából megint kiszakadt a zokogás.– Akkor talán a kilenc fiú hiányzik neked?
– Ugyan! Még a nevüket sem voltam képes megjegyezni, annyira untam őket! De helyes-e, mondd, hogy kilenc tizenhét-tizennyolc éves fiú így végzi? Ráadásul mind a kilencen rám bízták az életüket! Ó, istenem! Mit követtem el?
Jettével, akit még soha senki nem szokott meg, akiért még soha senki sem érzett felelősséget, forgott a terem. Micsoda Afrika! Mintha egy csodálatos, nem-létező Alexandria nem-létező utcáin bolyongana. Amit ez a Riolda annyira szégyenletesnek tart, azért ő odaadná minden porcikáját. Az egész életét.
– Ne bánkódj annyit, Riolda! Ne sajnáld ezeket a szerencsétleneket! Amióta a világ világ, ez a gyengék sorsa. De ha mi összefogunk, uralmunk alatt tarthatjuk az egész partvidéket. Én felgyújtom a városokat, te pedig közben szépen társalogsz a királyokkal. Te annyi nyelvet tudsz, neked annyi történeted van! Mindenkit elfoglalunk, a lovakat veszünk, és rabszolgáktól kapott pénzért arannyal borítjuk be a kastélyunkat. Te leszel az én királynőm, az én nővérem, az én édesanyám, az én kisbabám, az én egyetlenem! Majd meglátod, térden állva járulnak elénk a királyok, a végén városokat neveznek el rólunk.! A végén még  tengereket neveznek el rólunk. Lesz majd Riolda-hegység, Jette-szoros. Csak bízz bennem! Hamarosan mi leszünk a partvidék urai!
Riolda óvatosan kihúzta a kezét az ujjai szorításából. Bár senki sem ért hozzá a homlokához, a fejsebe megint vérezni kezdett.  mintha mondani akarna valamit.
Reszkető állatka a szúrós medvebőrön.
Riolda összekuporodott. – Majd meglátjuk, Jette, majd meglátjuk. Most pihennem kell. Holnap mindent megbeszélünk.
Jettében lobot vetett a düh, a karja, a nyaka elviselhetetlenül viszketett. Istenem, miért? : – Ha azt gondolod, hogy én nem vagyok elég jó neked…
– Semmit sem gondolok, Jette. Aludnom kell.
A nap csendben lebukott a tenger mögé, mintha el akarná felejteni őket.
Jettét még ez sem érdekelte. Se a kikötő, se a halottak, se a nap vándorútja, se a partvidékről rabolt kincsek, a sok szövet, mely rendetlen halomban, amolyan álomgombolyagban hevertek a trónterem sarkában. Állhatatosan az alvó Rioldát figyelte, a tekintetével szinte lyukat fúrt a homlokába, hogy beleássa magát a titkaiba, és távol tartsa a rémálmokat.

De akárhogy figyelt, akármilyen türelemmel őrizte egész éjszaka, ahogy a férje megjósolta,  Riolda a sok-sok alvás után sem tért egészen magához.   Nem lett se lelkesebb, se kezesebb, se megértőbb. Akkor sem fogadott szót, amikor rákiabált vagy hátba verte.
Megszállott makacsággal ragaszkodott ahhoz, hogy az új élet előtt megmosdassa és eltemesse a halottait.
– De hiszen beteg vagy – vetette ellen Jette. – Ha szeret a férjed, akkor nem várja, hogy sírt áss neki.
Ám hiába beszélt szép szelíden a lelkéhez, húzogatta a haját vagy csak kiabált vele, Riolda ragaszkodott a „végtisztességhez”. Micsoda őrület! Jette megdöbbenére csapzott hajjal levánszorgott a vár elé, és fennhangon esdekelt a holtak bocsánatáért. Hát mire jó, ha a halottaknak mutogatjuk a mellünket, ha nagy fennhéjázva lobogtatjuk a hajunkat?
Persze  ő soha nem kedvelte az ilyen jajgatva siratós előadásokat, ráadásul a kibontott hajú, mellüket verő nők látványától is borzadt – az élet amúgy is rettenetes, mire jó, ha megszégyenítjük a halottainkat.
De Riolda semmit sem értett. Nem használt se a hátbavágás, se a szép szó. A foglyokat a várkapu előtt fejezték le, úgyhogy könnyű volt rábukkanni Sjön holttestére. Az enyészet még nem kezdte ki teljesen: az arca ép volt, az ujjai merevek, de tiszták és fehérek, mintha holtában is meg akarta volna kímélni a feleségét.
Jette a kapuból figyelte, ahogy Riolda beszél hozzá, hajlong, fogadkozik, és közben gyötörte a féltékenység, hiszen most hajlékonyabbnak, magabiztosabbnak, mi több, egészen magasnak tűnt.  Igazi királynőnek.
Talán a férje miatt? Vagy mert ledobhatta a köpenyét?
Hát nem gyalázatos árulás? És Jette már megint érezte, hogy  csípős hangyák rohangásznak a kézfején. A vállán, a nyakán, a tarkóján. Rohanjon talán oda, és adja tudtára, hogy az életét egyes egyedül neki köszönheti? Hogy ez a Sjön a hatalmas vállával, az óriási termetével, az örökös dörmögésével képtelen volt megvédeni?
De az a kilenc suhanc sem, akiknek egész délután keresték a maradványait.
– Nem lehet, hogy elmenekültek? Egész biztosan láttad, hogy lefejezték őket?
Jette nem tudott mit felelni.
– Valahol itt kell lenni a testeknek. Látni nem láttam, hogy meghalnak, de az óbégatásukat hallottam.
De akkor hol lehetnek?
Jette átkutatta az udvart, szétválogatta az egymásra hányt holttesteket, aztán sóhajtva leszaladt a pincébe. Megszámolta a gabonazsákokat, elhúzogatta a hordókat, de látta, senki nem rejtett el itt semmit, még egy agyoncsapott patkányt vagy felakasztott macskát sem. Izzadtan felrohant a padlásra, benézett minden szegletbe, körbejárta a limlomokkal teli zsákokat.
Mennyi-mennyi felesleges kacat! Egy téglarakás mögött talált egy bujkáló öregasszonyt, félvak volt, púpos, himlőhelyes – az ilyenek bírják a bujkálást legtovább, ők aztán hozzászoktak ahhoz, hogy csendesebbek legyenek a gerendák közt rejtőző póknál is. Jette felsóhajtott. Gyorsan megszabadította a kis öregasszonyt a szenvedéstől, aztán végig rohant a vár szobáin. Itt is csak mindenféle limlom. Szanaszét szórt ruhák, felborogatott bútorok.
Végülis mit számít, ha kilenc bugyuta pásztorgyerek megszökik a kivégzése után? Lehetnek már akárhol: egy barlangban, egy sírban, küszködhetnek a hullámokkal, vagy kergethetnék lányokat a Szória-Mória palotában, a végzetet úgysem tartóztathatják fel. Őt nem is ez a kilenc suhanc ijesztette meg, hanem hogy hol lehet Al-Rakmarán holtteste? Ettől a könyörtelenül hallgatag, másokat a pillantásáával megbénító idegentől jobban félt, mint száz vagy ezer pásztorfiútól vagy a frankok hadseregétől Mint a frankok egész hadseregétől. Hát nem a saját szemével látta, hogy Knut puszta kézzel kiszorítja belőle a levegőt? Hát nem a saját fülével hallotta, hogy a vikingek a halálát ünneplik…? Talán megbolondult? Álmodta az egészet?
Riolda végre abbahagyta a nyivákolást, az értelmetlen siránkozást, a fejhangon kántálást, és abban a tartásban ült a nagyteremben, amit Jette annyira szeretett. Most már nem hasonlított a medvebőrön nyöszörgő szerencsétlenhez. Talán meg mosta az arcát, valahonnan kerített egy tiszta köpenyt. A térdén, a véres homlokán, de a halántékán is látszott, hogy erejét megfeszítve gondolkozik.
És hát mit is tehetne?, vigyorgott Jette. Riolda az ő foglya, az ő királynője, az egyetlenje. Neki, Jettének nag szüksége van, hogy értse, mi folyik, hogy kapcsolódnak össze ezek a rettenetes események.
– Al-Rakmarán eltűnésén nem csodálkozom – szólt Riolda. – Talán már ő is megelégelte ezt a gyomorforgató, rémes vérontást, és jelentkezett az egyik brit udvarba tanácsadónak vagy könyvtárosnak. Egy ilyen okos, szerény ember ott is elég kárt okozhat. No de a fiúk! – sóhajtozott. – Az én kilenc alattvalóm! Az a kilenc szorg! Talán mégiscsak igaza van Bandemagnak: akárhány szorgot agyonvertek vagy megettek, nem lettek kevesebben. Ők még a halálban is mások, mint a többi ember.
Jette még életében nem hallott Bandemagról.
– Azt mondod, hogy megrázták magukat, aztán hazamentek?
Riolda finoman megvonta a vállát.
– Nem gondolnám, hogy hazarepültek. Meglehet, az az álmomban látott szorg asszony elvitte magával a holttesteket.
– Akkor a férjedet mért hagyta itt? Talán túl nehéznek találta?
– A szorgok nem teljesen emberek – magyarázta Riolda. – Mindenki megveti őket, de ők felsőbbrendűnek képzelik magukat, és soha senkit sem avatnak be a titkaikba. Eddig azt hittem, hogy ez csak az alávetettek szokásos önámítása. De ki tudja?
Ha elmentek, hát elmentek, gondolta Jette.  Ők aztán végképp senkinek sem hiányoznak.
És megnyugtatta, hogy valaki más töri a fejét ezen a rejtélyen. Nem ő bolondult meg, nem ő bolondult meg, nem ő lát rémeket, hanem csak túl sok az Afrika a világban – hír, információ, összefüggés, tapasztalat, ami még nem jutott el az ő szülőfalujába. És a nyelvek! Az a sok ravasz, összefüggéstelen karattyolás! De majd igyekszik sokat tanulni, hogy felérjen Rioldához – és hogy méltó legyen a lábuk elé boruló neves királyokhoz, a távoli, csodás szigetekhez, kettejük közös, boldog, diadalmas jövőjéhez. A jövendő Jette-szoroshoz.
Egy kicsit gyönyörködött Riolda arcában, aztán álmodozva felsóhajtott:

– Eldöntötted végre, mikor indulunk?

Régen egy ír rablóbanda akart partra szállni Normandiában. Látni akarták az aranyhúsú gyümölcsökkel teli körtefákat.  A parton kergetni a tejszínen hízlalt, hatalmas szőkéket. Lecsapni a szuszogó kisbabákra, a hortyogó vénemberekre, a dúsgazdag dölyfös városkákra. Ki is kötöttek, de a partvidéken egy árva lelket,  egy kóbor macskát sem találtak. Mintha Normandia összes lakosa, az aggok, a csecsemők, a férfiak és a nők varázsütésre eltűntek volna.
– Ezek még gyerekek – vágott közbe Sjön ingerülten. – Két napja egy falatot sem ettek. Ne riogasd őket!
De Riolda nem hagyta magát:  – Színigaz történet, minden krónikás feljegyezte! Persze a normannok a végén megtalálták az ír rablókat. Egy fiúcska kivételével lemészárolták őket.
– És ugye, ezt nem akarod részletezni? Elmesélni, hogy pontosan hány fickót húztak karóba és mennyit szenvedtek?
Riolda elhallgatott. Arra gondolt, hogy az írek különös vakságára talán épp Szent Gervasius szolgálhat magyarázatul. Nyilván az írek is kikötöttek ezen a parányi szigeten. Ők is megörültek az édesvíznek. És amíg hujjogattak és fröcskölték egymást, észre sem vették, hogy a kút átváltoztatta őket.
– Legalább megoldottad unalmadban az ír történelem egyik legnagyobb rejtélyét –  morogta Sjön.
A rémtörténeteken kívül szinte semmijük sem maradt. Se kenyér, se szárított birkahús. Két napja lebegtek a víz színére csüngő felhők közt Northumbriánál, kerülgették a ködfoltokat, sziklákat, esőfüggönyöket, míg hol előttük, hol mögöttük villant meg a lemenő nap.
Talán nem is ugyanaz a nap.
– Hogy milyen alattomos itt a tenger! –mordult fel Sjön. – Már azon se csodálkoznék, ha a nap alattunk világítana.
Riolda a karjába temetkezett. Hallotta az evezőcsapásokat,  érezte az arcán a szelet, de a hajó mintha lecövekelt volna.
– A végén éhen veszünk – suttogta.
Kiosztotta az alattvalóinak az egyik zsák mélyén talált kenyérmorzsákat,  a fiúk fülébe sugdosta, „igen, már közel vagyunk”, „nem lesz itt semmi baj”, aztán a köpenyét az arcára húzva felkészült arra, hogy átaludja magát az ismeretlenbe.
Anya, segíts meg, kérlek!

A hajnalban a szemük elé tároló öblöcskében tizenhét vízihulla lebegett: jóllakottan, kicsit már felpuffadva, egy láthatatlan zene ütemére kergetőzve. Hatalmas asszonyság vérvörös, derékig felcsúszott szoknyában, vézna fiúcska elmetszett torokkal, és egy kislány, akinek már egy kormorán lakomázott az arcából. Ringtak-lebegtek: játékosan egymásba kapaszkodtak, aztán szétváltak, és mintha mulattak volna a döbbenetükön.
A holttestek, amíg nem adják meg magukat az enyészetnek, megalázzák az élőket.
– Ó, istenem! – sikoltott fel az egyik fiú. – Nézzétek csak a fákat!
Egy játékos kedvű gyilkos egy egész családot akasztott fel a szemközti fenyőfára. Apa, anya, kisfiú, kislány. Így, egymás alá, ebben a sorrendben, ahogy a Jóisten gondol a halandókra.
Riolda beleokádott az öböl áttetsző vizébe.
Szégyellte magát, hogy míg a hullákat nézegeti, egyre éhesebb.
A fiúk arca mintha összeolvadt volna, a szájuk egyetlen óriási Ó-t formált, miközben Sjön válla remegett a döbbenettel. Nem lehet igaz. Mi csak álmodjuk az egészet.
Első öböl, második öböl, harmadik öböl. Mindenhol ringatozó vagy himbálózó holttestek. Széttárt karok, széttárt lábak, kitágult, meredten bámuló szemek.
A vevőim, gondolta Riolda.  Nekik már nem lesz szükségük a csodavízre.
– Ki pusztította el a partvidéket? – dadogott Sjön, és úgy fürkészte Rioldát, mintha a jelen kiszámíthatóbb lenne, mint a múlt, és neki tudni kéne.
De Riolda nem tudta. – Valahol ki kell kötnünk. Ennünk valamit. Beszélni valakivel, összeszedni magunkat, megtudni valakitől, mi folyik. Egyáltalán…
Valaki, valahol, valami.  Sötét madársereg köröz a partmenti sziklák fölött. Van-e valaki, aki tudni szeretné, hogy kit vagy mit talál a falvakban.
A harmadik öbölben egy holttest, egy rejtélyes valaki nekiütődött a hajójuknak. A fiúk mind a tizenhárman úgy szisszentek fel, mintha a felhasított gyomrú, békésen ringatózó öregember a karjukhoz ért volna. – Hogy hagyja ezt Jézus?  – suttogta Sjön.
Riolda abba az irányba fordíttatta a vitorlákat, ahol Bamburg városát sejtette. A krónikák szerint a vándorok mindig rábukkannak egy vak koldusra vagy egy borzalomtól néma gyerekre…
Piros hasú, vidám halak gyülekeztek  a felpuffadt, nyugodtan himbálózó holttestek körül.
Mint a vízbe szórt morzsák vagy virágszirmok, gondolta Riolda. Megint megkordult a gyomra.
– Menjünk a part mellett! – utasította a fiúkat. – Estére talán Bamburgban leszünk.
Nem is kellett sokáig hajókázni, a város a maga megcsúfolt falaival, kiégett templomtornyával, feltépett sebeivel szinte eléjük lépett a parton. Ez valami csapda? Riolda egyetlen egyszer járt itt, mikor a fiatal Ethelreid királynak segített szaracén-ellenes keresztes hadjáratot szervezni, amely – mindenki megkönnyebbülésére – hamar elfelejtődött. Riolda egy szürke városkára emlékezett, mely óvatosan elbújt a sziklák között, de ez az elpusztított, felégetett Bamburg úgy tárult a szemük elé, mint aki kérkedik a saját szenvedésével.
Halott lovak, lemészárolt birkák, agyonütött asszonyok. Akik végigpusztították a partvidéket, azokat is legyilkolták, akiket nem tudtak a hajójukra terelni. – Átkozott rabszolgakereskedők – sziszegte Riolda.
Egy kóbor kutya vonyított a főtéren. Féltékenyen rájuk mordult, védte a húst – ezt a rengeteg friss húst – a betolakodóktól.
– Semmihez ne érjetek! – utasította a fiúkat Riolda. – Borzasztó lenne, ha hazavinnénk valami betegséget.
Istenem, istenem, istenem!
A dombtetőn álló egyik ház ablakából füst csalogatott. Módos kőház, nagy, de cseppet sem hivalkodó. A gazdája talán egész életében sóval és gabonával kereskedett.
Reménység, mutasd meg magad!
Riolda hitt abban… de már maga sem tudta, miben.
A ház függönye meglebbent, és egy takaros, vidám teremtés kiintegetett.
– Lencsét főzök, gyertek csak be!
Mi történt itt nővérem, akarta volna Riolda kérdezni, de ekkor meglátta a pitvarban kinyújtoztatott három gyerektestet.
– Lencsét főzök a gyerekeimnek, gyertek csak be! – nevetgélt a főkötős fiatalasszony.
Akkora konyha, hogy egy kisebb hadsereg jóllakhat. Üstök, fazekak takaros rendben, nagyság szerint sorba állítva. És előttük  a boldogan csivitelő fiatalasszony, aki a tűzhelyen tálakat, fazekakat húzogatva meséli, hogy ma mennyire éhes. Hogy milyen furcsa ez.
– Ki érti ezt? – sopánkodott. Megevett már hét tojást, három nagy szelet kenyeret, egy marék diót. Csinált  magának zabkását, felfalt  egy marék mazsolát, ráadásnak a tegnapi húslevest.
– Micsoda bolondság! – mentegetőzött nevetve.
– Szedd össze magad, nővérem. Mondd, mi történt? Ezek a te gyerekeid? Te hogy menekültél meg?
De az asszony mintha meg sem hallotta volna. Pörgött, forgott, integetett: – Lencsét főzök, gyertek csak!
A válla merev volt, a mosolyát mintha késsel metszették volna az arcára. Rioldára emelte örülettől kitágult pupilláját.
– Ma megettem hét tojást, három nagy szelet kenyeret, egy marék diót… Hát érted ezt?
És a konyharuhát átvetve a vállán, asztalhoz invitálta a fiúkat.
Talán magára hagyta a gyerekeit. Talán elszaladt, talán megijedt, talán csak a szeretőjénél aludt. Talán elbújt, a gyerekeket meg itthagyta. Talán, talán, talán. És most addig fog itt merev mosollyal hadonászni, integetni, főzicskézni, míg a bomló testekből támadó járvány meg nem szabadítja.
– Érted? Ma megettem hét tojást, három nagy szelet kenyeret…
Az étvágyán Riolda nem csodálkozott. Semmi sem serkenti úgy az emésztőnedveket, semmi sem okoz olyan farkaséhséget, mint a felfoghatatlan, mély gyász.
Minden halotti torban a szerető özvegyasszonyok és a zokogó árvák a legéhesebbek.
–  Jól van – mondta Riolda, és kimert magának a lencséből egy tányérral. – Én csak azt akarom tudni, hogy ki bántotta a gyerekeidet.
De az asszony semmit nem akart tudni. Arcára fagyott mosollyal sürgölődött tovább .
Holnap majd répalevest főz. És vendégül látja őket halra is, ha szeretik,
– Azt mondd, nővérem, bántottak téged? Megerőszakoltak?
A fiatalasszony méltatlankodva kikérte magának.
Őt ugyan soha! Micsoda kérdés! Senki, semmikor. Micsoda gondolat!
– Még mindig nem mondtad el, hogy kik voltak a támadók.
– Ha akarod, halat sütök.
– Nincsenek a környékein rokonaid? Egy megbízható unokatestvér, egy nagynéni-nagybácsi, akihez elkísérhetünk?
Az asszony öntudatos mosollyal közölte: ő bizony otthonülő típus, nem szeret utazni.
Riolda nem kérdezett többet, a tányérja fölé hajolt, és csak rágott és nyelt, rágott és nyelt, ahogy a többiek.  Hallgatta Sjönt, aki a lencse fölött magyarázta, hogy a világ nem érdemli meg, hogy megőrüljünk. Hogy mielőbb haza kell térniük. Hogy teljesen felesleges a világban tovább bámészkodni. Utazgatni fel-alá,  mások szenvedésén szörnyülködni, és közben elveszteni a józan eszüket.
A fiatalasszony a gyakorlott háziasszony magabiztosságával kínálgatta a kenyeret. Nem éppen friss, nem éppen fehér, de hát annyi eső esett, hogy nem sok gabona termett az idén. Ami van, azt kell megbecsülni.
Ki-be járt a pitvaron, hol sóért szaladt, hol új tányérokért, és közben lányos, könnyed mozdulatokkal kikerülte a gyerekeit.
Ők csak faltak tovább nyugodtan. Rágtak és nyeltek.
Percek teltek el, mire Rioldát legyőzte az a feszélyező érzés, hogy a nyitott ajtóból valaki figyeli.