Hogy ki volt Al-Rakmarán, létező személy vagy esetleg valami csatakiáltás, azt Jette sem tudta. Pedig ő volt a csapat legmegbízhatóbb, leghűségesebb katonája. Nem ivott, nem vagdosta a holttesteket, nem táncolt halottakkal, hanem minden csata után leült, és már-már áhítatosan várta a következő ütközetet. Sigurd  szerint nem is egy vikinghez, hanem álruhás bizánci királyfihoz hasonlított. Pihenni sohasem pihent,  a többiek szerint éjszakánként   az alvást is tettette. De ő volt az a csapatban, aki zavaróan világos szemével addig fürkészte a hegycsúcsokat és az öblöket, míg rá nem bukkant a rejtőzködőkre.
Jette akkor is megtalálta a bujkálókat, ha egy cet gyomrában rejtőznek el.
És olyan sok titkot tudott, hogy még a saját katonatársai sem merték kérdésekkel zaklatni. Mintha féltek volna, hogy nemcsak látja, hanem hallja is a körülöttük csaholó démonokat.

Jette húsz évvel ezelőtt lánynak született, de akkora darab lánynak, hogy az édesanyja szégyellte mutogatni. Mintha nem kilenc, hanem tizenegy vagy tizenkét hónapot töltött volna az anyja hasában. Talán mert félt időre előbukkanni: az apja halálával rettenetes nélkülözés szakadt az anyjára és a hét nővérére. Egy rossz viskóban laktak, ha nem találtak az erdőben gombát, akkor korpát ettek vagy tölgyfakérget. Jette bőre talán ezekben az években száradt rá a koponyacsontjára, mintha az éhség és a düh, az őt emésztő örökös tűz nem hagyta volna meglágyulni a vonásait. De aztán végre valahára, a hetedik évben a szomszédjuk, Hjalmar bácsi megkönyörült rajtuk. Odaköltöztette az özvegyet és nyolc lányt a tanyájára.
Hjalmar bácsi jó. Nem szabad visszabeszélni. Nem szabad engedetlenkedni. Nem szabad, nem szabad, nem szabad.  Hjalmar bácsi mindenkinek jót akar.
Jettének, aki a legcsúnyább volt a nővérei között, nem is volt szokása követelőzni. Ahogy nem volt szokása nyíltan engedetlenkedni. Mindig mindenkinek szót fogadott, és akkor sem tiltakozott, mikor Hjalmar bácsi magához rendelte az istállóba. Ahogy hirtelen maga alá gyűrte, elnémult a felismeréstől: ez hát az a borzalom, ami az anyjából terhességről terhességre botorkáló öregasszonyt faragott.
Hjalmar bácsi szelíden beszélt hozzá, miközben a karját lefeszítve beléhatolt: Halálfejed van, kislány! Ki vesz feleségül? Ki vigyáz majd rád, ha én nem leszek? Olyan hosszú vagy, mint a horgászbot. Szegénykém, szegénykém, kicsi bogaram! Mi lesz majd veled nélkülem?
Jette behunyta a szemét, és arra várt, hogy a halfiléző kést előhúzhassa a bácsi övéből, és akkurátusan beledöfje a rajta rángatozó testbe.
Kiáltani hiába is kiáltott volna. A nővérei kint nyűglődtek a földeken, a sok terhességtől vénséges szipirtyónak látszó anyja egy lakodalomban segédkezett. Az istálló ajtaját sem ők, hanem Hjalmar bácsi testvérei törték fel. Akkor már Jette megetette a disznókkal a bácsi szemeit.
Te, cafka! Te ronda égigmeszelő! Ki átkozott meg téged? Rosszabb vagy, mint egy patkány! Hogy vetted a bátorságot, hogy meggyilkold a jótevődet?
Jette csak bámult rájuk világos szemével.
Megverték egyszer, kétszer, háromszor. Letépték a ruháját. Aztán hujjogatva, az isteneket és az őseiket segítségül híva, Jette némaságától felbőszülve ünnepélyesen kivonszolták a főtérre.
Estére levágták a haját ugyanazzal a halfiléző késsel, amivel Jette szúrta meg Hjalmar bácsit. Bekenték az arcát a bácsi vérével, összekötötték a kezét a bácsi kötelével.
Az anyja, akit a nagy ordibálás, hujjogatás odavonzott a főtérre, kétségbeesetten zokogott a férfiak között: Ó, ez az ördögfajzat! Micsoda elképzelhetetlen szörnyűség! Ez a szörnyszülött, a saját méhének gyümölcse megfosztotta a szerelmétől. A gyámolától. A legjobb férjtől. Az élete értelmétől.
Jette nővérei is ott termettek, hogy kórusban sirassák a legjobb, a legirgalmasabb, a legszelídebb szívű, a legcsodálatosabb mostohaapát. Aki megkönyörült rajtuk, aki nekik fedelet, kenyeret, becsületet adott. Hiszen Hjalmar bácsi halála után ott maradt a gazdaság: három ökör, két tehén, hetvenhét birka. Egy takaros csűr, hatalmas istálló és egy terméskőből épült, jókora ház két kemencével. Ha szétosztják a vagyont, jut is, marad is, mindenki tudta, hogy Jettével már nem kell számolni.
Te, cafka, hogy merészelted? Ki átkozott meg téged, te szégyentelen?
Lefekvés előtt a férfiak újra összeverték. Egy öregasszony tanácsára parázzsal égették a nyelvét, az ujjait. A nővérei pedig – mind a heten –  körbeállták és leköpdösték.
Rosszabb vagy, mint akármelyik patkány! Hogy mertél ránk ekkora szégyent hozni? Hogy vetted a bátorságot, hogy meggyilkold a jótevődet?

A falu elöljárója természetesen nem volt bolond. Hjalmarról eddig is sok furcsa történet keringett, a falu asszonyai, ezek a most felháborodottan toporzékoló fúriák nem is engedték a gyerekek közelébe. Mi oka volt Hjalmarnak, hogy bezárkózzék az istállóba a tizenkét éves mostohalányával?
Az ilyen nyomorultnak előbb-utóbb fejére esik egy kődarab. Egy ilyen szánalmas gazfickó előbb-utóbb megcsúszik a tengerparton, és a többiek, a rokonai, a barátai hiába kapnak utána. De a büntetés a férfiak dolga, nem tizenkét éves lánygyerekeké. Nem az olyan lánygyerekeké, akik késsel kaparják ki a mostohaapjuk szemét.
– Bűnös – mondta az elöljáró. – Ha a holnap reggelt megéri, akkor a tengerbe vetjük.
A tömeg, amely alkonyatra kifogyott a szitkokból, rugdosni kezdte a meztelenre vetkőztetett Jettét.
De senki sem hitte, hogy lábra áll többé, úgyhogy nem bajlódtak az őrizetével. Miközben Jettét rettentő szomjúság gyötörte, anyja és a nővérei, ahogy az összes falubeli hazatértek vacsorázni. Vagy talán nem is a vacsorához siettek: fel akarták törni Hjalmar bácsi kincsesládáját, és igazságosan megosztozni az örökségen.
Jette pedig, akiről sokan hitték, hogy a reggelt sem éri meg,  szép lassan négykézlábra állt, kínlódva feltápászkodott, és még aznap éjjel felgyújtotta a falut.
Ahogy az elöljáró házának teteje beszakadt, olyan ordítás tört ki belőle, hogy pár percre belevakult az erőfeszítésbe. A gyönyörtől izzadtan tudatni akarta az égiekkel, élőkkel és holtakkal, hogy senki sem szabadul.
Jette már korábban is szeretett játszani a tűzzel. Estefelé, míg az állatokkal fagyoskodott, apró máglyákat gyújtott a mezőn, így üzent az égieknek. Még tízéves sem volt, és már kiismerte a tűz apróbb és nagyobb szeszélyeit, és az eget megtisztító eleven lángokról álmodozott. Most, félvakon, bicegve, kopaszra nyírt fejjel sem kellett sokat töprengenie, hogy melyik szénabálát gyújtsa meg először.
Talán már az anyaméhben, a rejtélyes tizenegy hónap is ezt a csodálatos tűzvészt tervezgette.

Sötét az árnyékod, kölyök.
Nem akarsz velünk tartani?
Sigurd csapatában, ahova már a tűzvész utáni héten befogadták, először senki nem nézte volna lánynak. Jette erős ember volt, és mintha az anyjától és apjától örökölt hús is engedelmeskedett volna az akaratának. A melle megállt a növésben, a hangja elmélyült, a karja, lába idomtalan maradt, miközben a pofacsontjára feszülő bőr mindenkit elborzasztott.
Jette minden arcot megjegyzett. Táplálta a tüzet, a kipadhatatlan dühöt magában, úgyhogy minden rezdülést, minden mozdulatot számon tartott. Őt aztán nem volt szabad megsérteni vagy csak nőnek nevezni, mert ha tehette, minden sértést megtorolt. A katonák szerint a pillantása áthatol a ködön, a hegyek szikláin, még az opálosan ragyogó tengervízen is. Világos szemével addig fürkészte a hegycsúcsokat és az öblöket, míg rá nem bukkan a rejtőzködőkre.
Jette nemcsak a közelharcban volt ügyes, a felderítésben pótolhatatlan, hanem mestere maradt a gyújtogatásnak is. Hiszen csak részeges, mámorosan hujjogató esztelenek vetnek lángcsóvát mindenre, ők azok, akik előbb porrá égetik a városokat, és csak ezután próbálják kirabolni. Jette sokkal óvatosabb volt: ő sohasem perzselt fel egész nagyvárosokat, hanem ravasz máglyákkal torlaszolta el a kapukat, hogy sokáig gyönyörködhessen az emberek szenvedésében. A benne lobogó tüzet, a kipadhatatlan éhséget, mint a költők, akik-fűbe-fába beleszeretnek, ő is eleven emberekkel táplálta.
A kardot a vér edzi meg, a tüzet a düh táplálja.
De hiába gyújtasz akkora máglyát, hogy azon egy madár, egy kísértet, egy egér sem tud áthatolni, a híreket nem lehet tűzzel elpusztítani, a szóbeszédnek még a legügyesebben meggyújtott lángok sem tudják elejét venni. Dániában mindenki tudta, hogy Sigurd csapatában van egy kopaszra borotvált nő, halálfejhez hasonló, kiálló arccsontokkal, akire rögtön halálos ítélet vár, ha beteszi a lábát a szabad parasztok földjére, Dániába.
Hát ezért volt szüksége Jettének Sigurdra és a titokzatos megbízóra. A háborúban élt, benne kelt, benne tért nyugovóra. Semmije nem volt, csak a háború. Haza nem mehetett, más kalózok pedig a külseje miatt nem fogadták volna be, a pofacsontja már azelőtt mindenkit elriasztott, mielőtt megtudták, hogy nem is férfi.
De ha nem férfi, akkor kicsoda? Ezt Jette sem tudta.
Lényegében Sigurd csapatában is csak az volt a dolga, hogy kövesse mások utasításait

A kapitány parancsára figyelt fel a szorgokra.
A sziklák mögött leselkedve észrevett egy kétségbeesetten ide-oda tekergő, kikötni sehol nem merő hajót. Először ő maga is azt hitte, hogy egy család utazik rajta. A bűn előbb-utóbb hasonlóvá teszi a családtagokat, ezért is örült Jette annyira, hogy nem hasonlít se emberfiára, se emberlányára.
Ők, tizenöten viszont nagyon is hasonlók voltak, igaz, a fiatal nő sokkal jobb ruhát viselt, mint az evezőkkel bajlódó fiúk és a hajó orrában ülő vénember. Egy külön nép, gondolta Jette, aki már hallott arról, hogy Afrikában ébenfekete bőrű, lángokkal táplálkozó lények élnek.
Az ő csodálatos „látása” csak a dorbézoló katonák között számított mesebeli képességnek. Jette – talán ez volt az anyaméhben töltött tizenegy hónap adománya – szerette alaposan megfigyelni a dolgokat.
Miért nem fordítják a menekülők a biztonságos nyílt víz felé a vitorlákat? Egy ilyen hitvány hajó fegyverek nélkül, tizenöt megszeppent utassal mért kószál a partmenti öblökben? Miért bámulják elkerekedett szemmel a víz színén lebegő hullákat, ahelyett, hogy rögtön hazamennének?
Jette hamar ráébredt, hogy nem tehetnek mást, nincs élelmük és ivóvizük, szomjasak és éhesek. És addig fognak itt halálra vált arccal hajókázni, szörnyülködni és sopánkodni, míg ki nem kötnek Bamburgban, mert azt hiszik, hogy ott élelmet és vizet találnak. Ott majd hatalmas magtárakra bukkannak, és szépen, kényelmesen megvacsoráznak a legelső kocsmában.
Eszem a szívüket, gondolta Jette.
Egy pillantást vetett a szeplős, fiatal nő arcára, és vigyorogva leugrott a szikláról
Szerencsére futni éppoly gyorsan tudott, mint gyújtogatni.

– Megvannak – újságolta Sigurdnak, aki már be is rendezkedett a bamburgi palota tróntermébe.
– Csak ne lábatlankodj itt, Jette – legyintett Sigurd. – A végén  megrémülnek a csúnya pofádtól.
És azonnal a belső szoba felé indult, ahol pletykák szerint a titokzatos Al-Rakmarán tanyázott.
Jette a dühtől eltorzult arccal odaóvakodott a függönyhöz. De akárhogy meresztgette halálosan világos szemét, egy árva lelket nem látott a kamrában.
Talán nem is létezik. Al-Rakmarán. Talán ő csak egy láthatatlan bálvány, akire mutogatva a családapák azt kiabálják: Engedelmeskedj!

Illusztráció: Zdzislaw Beksinski

Egy szélroham kivágta hirtelen a konyhaajtót, és berontott a torony második legtekintélyesebb személye, Rigoberta úrnő szóvivője, lába, karja, hangja, a szutykos kötényes, kis szobalány.
Rigoberta úrnő vacsorázni akar.
Rigoberta úrnő egy almát, egy pohár tejet, egy szelet kenyeret kíván.
Óriási zsivaj támadt, és vagy húszan álltak neki a vacsorakészítésnek.
Milyen szelet legyen? Kicsi vagy nagy? És az alma? Piros vagy sárga? A túl piros vértolulást okoz, a sárga álmatlanságot. Kiválasztottak egy hibátlan, hatalmas almát, amit legalább tízen megdörgöltek a kötényükkel. Ráfújtak, tovább suvickolták, dörzsölték, fényesítették, míg az alma úgy ragyogott, mint egy drágakő.
No de most meghámozzák? Szeletekre vágják? Hogy esne jobban Rigoberta úrnőnek?
És a tej! Nem mindegy, hogy kövér, lefölözött, meleg, langyos, savanykás vagy édes? Melyik csuporból öntsenek? Borzasztó lenne, ha a szegény úrnő még a tejben is csalódna! Az asszonyok végig járták a sajkákat, mindegyikbe beledugták a mutatóujjukat, hogy a tej elég friss és édes-e. Végül kiválasztották a megfelelőt, két asszony az ujjával gondosan kicsippentette a szőrszálakat, és óvatosan öntöttek belőle az úrnő ezüstpoharába.
De ez nem jó, kiáltott közbe valaki. A tegnapi tej sokkal édesebb volt. Nemcsak édesebb, hanem krémesebb, sűrűbb, melegebb. Még egy kis méz kellene bele, egy egészen kevés, szóltak közbe többen, az úrnő hadd érezze, hogy szeretik és gondolnak rá. No de mennyi az a kevés? Egy csöppnyi, egy kiskanálnyi vagy nagykanálnyi? Hárs- vagy akácméz legyen? Az asszonyok gondosan, szakértőleg végig nyalogatták a mézeket, és végül egy ritka akácméznél maradtak, amit egy aquitániai nagyúr küldött ajándékba – ez annyira különleges, hogy még az úrnőnek sem okozhat csalódást.
Riolda nem vett részt a vacsorakészítésben, a nagy tereferében, és még az asszonyok nógatására – gyere nővérem! mondj te is véleményt! ez a méz elég nagyvilági-e? – sem kóstolgatta végig a mézeket.
A konyhaasztalon egy búcsúajándékul szánt verset körmölt az elcsent pergamenlapra.

A nap a húgocskáját keresi.
Oly fenségesen egyedül van,
hogy délidőben csak áll leszegett fejjel,
a ragyogásától elvakítva. Sehol egy üstökös,
sehol egy csillag. Ha körbenézne,
csak hódolókat találna, tétova,
könnyelmű, kis bárányfelhőket.
Pedig egy igazi úr egy úrnőre vágyik,
egy erősre és megközelíthetetlenre.

Ám ki gondolná, hogy estefelé
az a körömhegynyi, sápadt árnyék
maga a hold? Aki a föld mélyéből is
előcsalogatja a holtakat, de kísérői,
a glóriás csillagok közt is megtörten,
szégyenlősen mosolyog.
A bátyjára áhítozik.

Riolda aláírta a levelét, és reményét fejezte ki, hogy fenséges Roland gróf most már hamarosan látogatást tesz. Közben asszonyok ragacsos ujjakkal elhelyezték a tálcán az almát és a poharat, elrendezgették a kenyérszeletet.
Ám egyszer csak árnyék hullt föléjük, a toronyban szorgoskodó, nyurga szerzetesé. Megállt a sürgölődő asszonyok előtt, és egyenesen Rioldának szegezte a kérdést.
– Hozzád tartoznak, úrnőm, ezek a fekete hajú, furcsa szembogarú tengerészek?  Dél óta itt csellengenek a parton, és úgy bámulják a lovakat, mintha sárkányok lennének.
Először nem tűnt úgy, hogy a szerzetes különösebben aggódna az idegenek miatt. Éhesen emelgette a fedőket, belekóstolt szinte mindegyik ételbe, és nyilvánvalóan ő nem elégedett volna meg egy gondosan kifényesített almával vagy egy szelet kenyérkével.
Letelepedett Riolda mellé, és nekiállt a keserű füvekkel körített nyúlpecsenyének.
– Te mért nem laksz jól, nővérem? – kérdezte, és jó házigazda módjára rámutatott a fejedelmi kincstárra, a szanaszét heverő, megnyúzott, füstölt, pörkölt, szárított, pácolt, savanyú és édes mártásban fővő húsok garmadájára.
Riolda megköszönte az invitálást, és elmesélte, hogy Rigoberta úrnő volt az, aki jó szívvel engedélyt adott arra, hogy a parton megpihenjenek.
A szerzetes, aki ugyanazt a mutogatós, bárgyú latint beszélte, mint a konyhában mindenki,  élvezettel lenyalogatta az ujjait és így felelt:
– Látszik rajtad, hogy udvari dáma vagy. Mindig azt mondod, amit kell. Mindig úgy, ahogy kell. A szavaid igazság és hazugság közt lapulnak.
Riolda bólintott. A szerzetes talán valami zsandára Rigobertának. És nemcsak a zsandára, hanem a bizalmasa, a gyóntatója, az ellenőre, a felügyelője, az intézője, a lelkiismerete, az egyetlen barátja. Talán mihelyt Riolda elindult lefelé a lépcsőn, egyből ott termett, és töviről-hegyire kifaggatta, miről beszélgettek.
– Sok furcsa szerzet köt ki a partjainkon, tudod jól, nővérem. Ezek a csavargók életre-halálra keresnek holmi kitalált népeket, soha nem élt királyokat vagy királynőket. És csak kevesen találják fel magukat olyan gyorsan, olyan könnyedén, mint te. Hány kóborlót láttunk már, akik átkozódnak, sírva fakadnak, öngyilkossággal, rebellióval fenyegetőznek, mikor eláruljuk nekik, hogy Julius Caesar óta mi uralkodunk a partvidéken. A Mindenható, aki rovarokat, virágokat, csigákat és tengeri csodákat alkotott, saját szórakozásból teremtett bolondokat is.
Fürkészőn ránézett Rioldára, mintha mérlegelni akarná, vajon a tengeri csodák, a virágok vagy a rovarok közé tartozik.
– De mondd csak, nővérem, miért nem eszel egy kis gesztenyével töltött kenyeret? Ez a mi konyhánk legnagyobb büszkesége.
Riolda udvariasságból letört egy darabot. És a kenyérnek pontosan olyan íze volt, mint amit ünnepnapon a nem-létező Vilmos herceg nem-létező szakácsa készített.
– Ezek a csavargó jöttmentek össze-vissza álmodoznak, és minden dombtetőre, minden magaslatra barbár királyokat képzelnek. Trisztán, Márk király, Artúr, Bandemag, Vilmos herceg! Mennyi-mennyi beteg téveszme! És a tudatlanok még csak  észre sem veszik, hogy nemcsak az álmaik halottak, hanem ők maguk is.
Rioldának eszébe sem jutott tiltakozni. Az ujját szopogató szerzetes mögött ott állt egy láthatatlan püspök, egy láthatatlan hadsereg és maga a Birodalom. A meggyőződés, hogy Károly hatalma örökkévaló és megkérdőjelezhetetlen.
– Azt megteszed, atyám, hogy  egyetlen verset felolvasol Rigobertának? Sajnos nem volt időm méltóképp elbúcsúzni tőle.
A szerzetes nagy sóhajtással, megjátszott, színpadias szörnyülködéssel eltolta magától a pergamenlapot.
– Nők nem tudnak írni, mármint, ha tisztességesek. Csakis a legfeslettebb némberek akarják kiskutyák módjára utánozni a férfiakat. Ráadásul a beszélt nyelv alkalmatlan arra, hogy lejegyezzük. Az a helyes, ha csak a legtisztább latin nyelven írunk. Az angyalok nyelvén lehetetlen hazudni.
– Tiszta latin? – hördült fel Riolda. – Még hogy tiszta latin! Ezt már errefelé senki sem beszéli. Ti már csak mutogattok, nem deklináltok, nem konjugáltok. Úgy beszéltek, mint a barbárok!
– Milyen igazad van, nővérem – mosolygott a pap. – Fajankók vagyunk, műveletlenek, tudatlanok. Ismerjük a hibáinkat, úgyhogy em is írunk mi semmi egyebet, csak számokat és kimutatásokat. De jobb ostobának lenni, mint szántszándékkal hazudni.
Magához húzta a pergamenlapot, és figyelmesen átolvasta. – Felismerem, ez N. herceg egyik költeménye. Édesanyám még fejből fújta az összeset. Ha megengeded, itt helyben megtanulom, és elszavalom az úrnőnek.
Ó, a mama! Aki az alkony csendjében, a saját várában költeményeket dúdolgat. Riolda egy percig sem hitte, hogy ez a falánk, otrombán fenyegetőző és hízelgő pap a szülei kastélyában nevelkedett. Talán épp olyan, kegyelemkenyéren nevelt árva, mint én vagyok. De ez mit számít? Ebben a frank Örökbirodalomban mindenki hazudik.
A szerzetes elolvasta a verset, a jó titkosszolga odaadásával, végig olvasta, egyszer, kétszer, háromszor, de mivel semmi kivetnivalót nem talált benne, elnézően elmosolyodott.
Végül a gyertya lángja fölé tartotta a pergamenlapot.
– Ne gondold, hogy mi barátságtalanok vagyunk egy mesebeli országból érkező hölggyel! Ne gondold, hogy ennyire barbárok vagyunk! Ha belátod, hogy az írás és az olvasás megbetegíti az asszonyokat, hogy a hímzés mennyivel szebb, nemesebb és egészségesebb, akkor személyesen is megtiszteltetésnek tartom, ha itt maradsz velünk, Csillagvárosban.
Csillagváros! Riolda felidézte magában a pazar kerteket, a kidőlt-bedőlt viskókat, a szánalmasan apró monostort, ami Velencében még gabonaraktárnak se lenne alkalmas. Hát hol van itt a város, kérdezte magától.
Közben udvariasan bólogatott, de úgy érezte, millió poloska bújt el a ruhája redőiben, és elevenen felfalják, ha még három napig itt marad.
Természetesen hálás a fogadtatásért – de hát mit tehetne? Az alattvalóinak és a fiának megígérte, hogy holnap reggel indulnak a saját szigetükre. De persze nagyon hálás a szerzetes tanácsaiért, és különösen Rigoberta úrnő jóindulatáért, hogy mennyire…, hogy mennyire, de mennyire…!
A szerzetes, akit a saját sziget említése egy kicsit megharagított, a végén fáradtan már legyintett.
– Menjetek csak! – mondta. – Sok szerencsét, jó utat! De egy percig se felejtsétek el, a tenger is a mi uralkodónk szövetsége. Azok a szigetek is a mieink, amiket még a kóbor lelkek sem fedeztek fel. Akárhova mentek, ti mindig otthon vagytok. A mi birodalmunkban maradtok.

Illusztráció: Hieronymus Bosch: Szent Antal megkísértése

Nagylelkűen búcsúzott a Nyugati szél szigetének lakóitól a Károly-féle Örökbirodalom. Kenyérrel, borral, gyümölccsel, füstölt hússal, szárított hallal, sok-sok dallal, intelemmel, jókívánsággal. Fel a fejjel! Jó szelet! Sok szerencsét! Szent Cryspianus segítsen benneteket!
Riolda karba tett kézzel unatkozott. Az éljenző tömegben csak a fia, Kyd tűnt gondterheltnek.
Pedig a víz is sima és nyugodt volt, mintha a tenger – vagy inkább Tenger – levetett sapkával, alázatos mosollyal bekopogott volna a torony konyhájába, hogy tanácsot kérjen Rigoberta intézőjétől és bizalmasától, hogy hogyan, miképp viselkedjen, és a kimérten falatozó szerzetes engedélyt adott volna a szép időre.
Mintha minden csak a pillanat ihletésére történt volna: a partra hordott ajándékok, a mutogatva előadott jókívánságok, a szamárfület mutogató, rohadt körtével dobálózó gyerkőcök, miközben Riolda sejtette, hogy a Nagy Intéző minden mozdulatot árgus szemmel figyel, és boldogan felsóhajt, mihelyt a Nagy Balett végetér, és ők integetve kibontják a vitorlákat.
És szinte megkönnyebbült, ahogy az egyre kisebbedő, egyre jelentéktelenedő, a párába csendesen belevesző tornyot figyelte. Vajon tudja-e Normandia Főintézője, hogy érkezésükkor egy holttestet rejtettek el az egyik félreeső öbölben?
– Anya, anya, anya! Figyelsz végre rám? – szólalt meg Kyd, ahogy kikanyarodtak a kikötőből. – Anya, anya! Meghallgatod végre, amit mondani akarok?
Riolda mosolyogva bólogatott, mert a jámbornak, jóindulatúnak szánt mosoly azóta ott lebegett az ajkán, hogy a torony konyhájában elbeszélgetett a múltról és jövőről.
Minek kell egy ilyen kis bárkán kiabálni? Mi mást tehetne, mint hogy engedelmesen meghallgatja a fiát?
Kyd átfogta a csuklóját, és mélyen a szemébe nézett: – Azt akarom tudni,  hogy kettőnk közül melyikünket választod? Vörös Sjönt vagy engem? Hogy melyikünk mellé állsz majd, ha háború lesz?
Riolda megdermedt. Miféle háború?
Minden gyerek egyetlen – vagyis az a helyes, ha ezt képzelik a testvérek. Vagy ezt Kyd nem tudja? Neki nincsenek gyerekei?
Mélyen a kisebbik fia szemébe nézve magyarázkodni kezdett, a fiai közül soha nem tudna választani. Legjobban persze Fionát, a lányát szereti, bár meglehet, ennek sincs köze a rokonszenvhez: hajdan egy Fionának tett ígéret vezette vissza a Nyugati szél szigetére.
– No de megőrültél, fiam? Én vagyok a szüleim kedvence vagy más? Ezen csak éretlen kisfiúk aggodalmaskodnak, te viszont felnőtt férfi vagy. Milyen háborúról beszélsz? Elment az eszed vagy megbolondultál?
Még mindig reménykedett benne, hogy Kyd játszik vele, vagy csak a parton benyakalt körtebor beszél belőle.
– Azt tudod, anya, hogy Fiona összeköltözött Shiobiannal? Hogy otthagyta a férjét, és beköltözött hozzá a palotába?
Riolda legszívesebben odakiáltott volna a hajósoknak, hogy fordítsák meg a vitorlákat, és haladéktalanul térjenek vissza Normandiába. Kétszáztizenhárom lépcsőfok? Talán nem is olyan elviselhetetlenül sok. És az Főintéző, a fontoskodó szerzetes? Az a pökhendi pap kéziratokat éget, de legalább nem háborúzik senkivel.
– Nem, erről még nem hallottam. Mi ez az egész? – dadogta a fiának.
És már hiába is kiáltott volna bármit a hajósoknak, a kis Csacsi, amivel évek óta halászni jártak, nem volt képes kunsztokra, ügyes félfordulatokra. Ha elkapta egy szélroham, vagy ha megtalálta a saját útját, irányíthatatlanná vált, és mint valami csökönyös háziállat, nyargalt hazafelé
A szabad kezével Riolda átfogta a fia vállát, és könnyedén megsimogatta: – Ez még azért nem olyan nagy dolog ám, fiam. Biztos összekaptak Morkkal. Látott már ilyet a világ! Majd lenyugszik és visszatér az övéihez.
Könnyedén, diplomatikusan beszélt, mintha csak valami udvarban társalogna. Még ott ragyogott a Normandiában betanult mosoly a szája sarkában, de vele szemben Kyd szinte fürdött az izzadtságban.
Fél hazatérni, gondolta Riolda.
Megigazgatta a fia fürtjeit, szabad kezével végigsimított a hátán, a vállán, de Kyd vibrált az ingerültségtől.
– És azt tudtad, hogy Shiobian, a te pártfogoltad taplóknak, büdös birkapásztoroknak, ostoba, faragatlan tuskóknak tart minket? Hogy mi, akik a Nyugati szél szigetén születtünk,  tanulatlan barmok vagyunk, és az orrunkat se tudjuk a seggünktől megkülönböztetni. Ő majd, bezzeg, megkülönbözteti! Mindent megteremt, mindent megalapít! Egy csodálatos királyságot, aztán egy csodálatos flottát, egy csodálatos hadsereget. Akinek meg ez nincs ínyére, az átköltözhet Northumbriába, az örök hó birodalmába, vagy mehet a fenébe!
– Ejnye, ejnye – mondta Riolda.
– Fiona pedig fülig szerelmes belé, azt mondja, hogy a gyerekeit se bánja. Hogy az otthonában senki sem érti meg, hogy Mork nem illik hozzá, hogy Morknál jobbat érdemel. Mork pedig megfogadta, hogy Shiobianra gyújtja a palotát. Hogy cafatokra tépi, hogy feladarabolja. És nemcsak ő, Vörös Sjön is háborút akar.
– Nahát! Nahát! – sóhajtozott Riolda, és megint megpróbálta gyengéden magához húzni a fiát.
Kyd úgy bámult az anyjára, mintha itt lenne a vég. Mintha a szigetre sodort holttestek látványát, az édesapja halálát, a rémálmot, a Normandiába való kísérteties utazást, a dolgok zavaros értelmetlenségét csak betetőzné az anyjából áradó könnyelműség.
Riolda még bólogatott, de a fia helyett már a vizet figyelte, a dühödten vöröslő villanásokat a hideg áramlatok közt, a tenger mélyében.
Mintha egy új, mindennél veszélyesebb halraj készülne elfoglalni a tengert.
Ám érteni a világon semmit sem értett. Megpróbálta türelmesen lefejteni magáról a fia ujjait.
– Még mindig nem fogod fel? Még mindig nem értesz semmit? – támadt Kyd újra. – Pedig világosan beszélek: azt akarom tudni, hogy kettőnk közül melyikünket választod, Vörös Sjönt vagy engem?
Rioldának már csak egyetlen fegyvere maradt, megpróbált lassan és halkan beszélni.
– Hát akkor most jól figyelj, fiam. Azt akarom, hogy nyugodj meg, és ne csak a füleddel figyelj, hanem a szíveddel. Azért szerettem volna, hogy édesapád meggyógyuljon, mert mindegyiteket alkalmatlannak tartom az uralkodásra. Téged is, Vörös Sjönt is, Shiobiant is! Fionáról aztán nem is beszélve, aki hagyja, hogy egy unatkozó szélhámos rajta keresztül kaparintsa meg a szigetet! De ebben a percben mit vársz, tőlem, fiam? Mit szeretnél? Ígérjem meg, hogy ahogy partot érek, mindenkit lekaszabolok? Mindenkit lekaszabolok, felnégyelek, karóba húzok, de előtte betiltom a gyűlöletet, a vádaskodást és a csúnya beszédet? Vagy tegyek örökös hűségesküt neked? Fogadjam meg, hogy rajtad kívül senkinek nem hiszek? Hát ennyire bolondnak nézel?
Míg a Csacsi lelkiismeretesen nyargalt, a többiek, Kyd barátai lélegzetvisszafojtva figyeltek. A bamburgi mészárlás, a normandiai bőség és ragyogás, a különös öböl, ahol elrejtették Sjönt, talán csak álom volt, ami a hazatérésre készülve rögtön szertefoszlott. Mint az ébrenlét és álom határán megpillantott tájak vagy a félálomban, egy ismeretlen nyelven tett szerelmi ígéretek, reggeli előtt még világosan emlékszünk rájuk, de dél felé már csak szorongás marad belőlük. Délben már azt hisszük, valaki más álmodta őket. Riolda biztos volt abban, hogy ezek a fiúk arra sem fognak biztosan emlékezni, hogy ez az utazás tényleg megtörtént-e.
– Mit csináljunk! Mondj már valamit! – könyörgött Kyd.
Riolda most már érteni vélte, hogy nem az aggodalom, hanem a kétségbeesés űzte őket Bambergbe.
– Mondj már valamit, Riolda! – nógatták a többiek is.
Riolda végigsimított a homlokán, a haján, a derekán, mintha a testéből erőt meríthetne. A halálpontokat minden harcos ismeri: Jette például biztosan tudta, hogy a halánték mely pontját kell megütni, hogy a másik holtan essen össze.
De mik az életpontjaink? Amiket könnyedén megsimítva az életünk fölötti irányítást is visszaszerezzük?
– Valamikor minden napnak saját nevet adtam, de mostanában már csak a csillagok alapján tartom számon az idő múlását. És úgy számolom, tizenkilenc napnál nem tarthatott tovább ez az utazás. Tizenkilenc nappal és tizenkilenc éjszaka. – Riolda könnyedén felemelkedett, hogy mindannyian hallják. – Ez nem olyan nagy idő! Ebből ti csak tizenkét napot töltöttetek a szigeten. Ez alatt a tizenkét nap alatt partra sodródtak a holttestek, Fiona beleszeretett egy másik férfiba, elhagyta a gyerekeit, beköltözött a palotába, Shiobian pedig bejelentette, hogy király lesz. Ó, jaj, a másik két fiam pedig ahelyett, hogy összefogna, hajba kap, és engem állít döntőbírónak. Egy földrengés, egy szökőár megtörténhet ilyen kevés idő alatt, de ennyi halálos összeveszés, ennyi családi dráma? Ennyi minden azóta sem történt, hogy én terhesen visszatértem a Nyugati szél szigetére, és királynőnek neveztem magam. – Riolda körbepillantott a feszült, rettegő és zavarodott arcokon. – Tizenkét nap, értitek? Az emberi szívek olyanok, mint a csillagok, csak nagyon lassan változnak. Én még ott hagytam el a szigetet, hogy azok a szerencsétlen, halálra ítélt norvégok dülöngéltek a kikötőben. Hát mi történt ezután? Ti valamit nem mondtatok el nekem.

– A nőt hozd ide, te szerencsétlen!
Sigurd először azt hitte, a megbízó, Al-Rakmarán csak szórakozni akar a kamrájában valamelyik asszonnyal. De hogy is szórakozik egy ilyen púpos nyomorék, egy ennyire szerencsétlen emberfajzat? Ha nem eszik, nem iszik, nem alszik, akkor mi szüksége van asszonyokra? Egy ilyen kis összetöpörödött, koravén gyereket Knut egy pillanat alatt lecsapna, földbe döngölne, miszlikbe szaggatna… már persze, ha lenne mersze vele négyszemközt maradni.
De ha nő, akkor nő…legyen.
Nos, egyetlenegy nő van a trónteremben: a kócos szerencsétlen, akit Jette mentett meg az erőszaktól.
Sigurd kifelé indult, a lándzsáját büszkén maga előtt tartva, hogy senki se képzelje, hogy ő testőr, ajtónálló vagy pénzért vett rabszolga.
De Rioldát nőt nem kellett szitkozódva felrángatni a földről: már ott állt szálegyenesen, lesimított hajjal a függöny előtt. A köteleit azóta valaki elvágta, a vörös csík, mint valami harapás ott tekergőzött a csuklóján.  Hölgy vörös karkötővel.
Sigurd az áruló Jette felé vetett egy pillantást.
De egy vérbeli parancsnok nem hordja le a foglyok előtt a katonáját.  Úgyhogy visszanyelte a mérgét, és ráförmedt a függöny előtt ácsorgó nőre.
– Ki engedte meg, hogy ugrálj?
De a nő tudomást sem vett róla, állhatatosan a zsámolyon kuporgó Al-Rakmaránra szegezte a tekintetét. Sigurdba beléhasított a gyűlölet: mégis mit képzel? Nem is tért vissza a többi fogolyhoz, csak rávicsorgott a nőre, és lecövekelt Al-Rakmarán mellett.
– Örülök, hogy személyesen is találkozunk, Riolda – mosolygott a belépőre Al-Rakmarán. – Nyugodj meg, drága nővérem, és helyezd magad kényelembe!
A nőnek esze ágában sem volt Al-Rakmarán lába előtt helyet foglalni a szőnyegen.
– Nem vagyok nyugtalan. Azt akarom tudni, te ki vagy? És miért hurcoltatok ide?
– Talán egy kicsit idősebbnek kéne lenned – sóhajtott Al-Rakmarán, miközben a nőt jó rabszolgakereskedő módjára méregette. – De talán igaz, hogy csak a szegények és nyomorultak élnek az időnek alávetve. Mi nagyon jól tudjuk, hogy a múlt, jelen és a jövő egyszerre történik velünk.
– Azt akarom tudni, hogy te ki vagy, és mit akarsz tőlem.
Al-Rakmarán barátságosan hunyorgott, miközben a ráncok az orra mellett lassan megkeményedtek. Sigurdot kiverte a hideg, számtalanszor látta, hogy a ráncok a másik halálos ítéletét jelentik. Ráadásul nem is értette ezt a teketóriát – azt kívánta, hogy a megbízó azonnal végezzen a nővel: veszejtse el, vagy mondjon valamit, amitől Riolda a szívéhez kap, jajongva elterül, akkor ő végre kilökheti a többi holttest közé, a főtérre. Nem bölcs dolog, ha hagyjuk a foglyokat a fejünkre nőni.
– Nem mondtad el, hogy ki vagy, és márt nem engedsz hazatérni a szigetemre!
Sigurd meglepve látta, hogy a megbízó tovább mosolyog. Tényleg: mire jó ez? Ahogy máskor is, émelygett, bizonytalannak érezte magát, hogy Al-Rakmaránnal kell egy levegőt szívni. De a kíváncsiság még a szokásos rosszérzésnél is erősebb volt: eddig még nem látta nő társaságában a megbízóját. Úgyhogy – az ágyékában csiklandós forrósággal – figyelte a megbízó fölé magasodó nőt és Al-Rakmaránt, akivel a részeg katonák is csak szemlesütve mertek beszélni.
– Ugyan ki vagy? – folytatta a nő magabiztosan. – Évekkel ezelőtt beszéltem egy másik mórral, Hákimmal Hispániában. Neki a tudtára adtam, nem tartom a fejemben az északi partvidék térképét, nem rendelkezek hadseregek fölött, semmit sem tudok a sarkvidék uráról, csak egy ici-pici sziget királynője vagyok. Azóta évek teltek el, és én egy szemernyivel sem lettem okosabb. Úgyhogy azt parancsolom, engedj szabadon a az embereimmel!
Sigurd a dárdájához kapott, a hegyével kicsit még meg is bökte Rioldát. Aztán eszébe jutottak az állatkísérletek Alexandriában: hát a gazda fiai nem hölgyecskéknek, húgocskáknak, drágaságoknak szólították a tyúkokat és kacsákat? Lehet, hogy Al-Rakmarán csak játszik: ezt a kis tyúkocskát – mielőtt széttépi – még meg akarja bolondítani.
– Ó, Riolda, ne heveskedj! Hát nem vagy kíváncsi a származásod titkára? Ilyen közömbössé tettek téged az évek? Nem is érdekel, kik a valódi szüleid?
A hölgyecske megremegett, Al-Rakmarán meg falusi tanítómester módjára türelmesen folytatta:
– És nem akarod tudni, ki volt az az N. herceg? Hogy hogyan kerültek a versei a te szigetedre? Pedig milyen igaza van a nagy költőnek! Hát nem emlékszel?

Mint a rossz pénzt, szolgám megveti
a hölgyeket, ezeket a törékeny, illatos
játékszereket. Hisz csak zűrzavart hagynak
maguk után, kínos lelkifurdalást. Pókok,
hazugságokba gabalyodva: tettetik,
hogy elájulnak, de hajnalonként kiosonnak,
sült húst tömnek magukba, és utána
felpofozzák a leskelődő cselédlányaikat.

“Csak a madarak érdemelnek szerelmet, uram.
Ők repülnek. Nemcsak beszélnek róla.”

Sigurd még sohasem hallotta a megbízót verseket idézgetni. Az utolsó dolog, amit elképzelt a megbízóról, hogy valami félhomályos kamrában verseket idézget. Talán rokona Al-Rakmaránnak ez a pökhendi szerencsétlen?
– És nem érdekel, hogy mi lesz veled a jövőben, Riolda? Azzal sem törődsz, hogy mi lesz a gyerekeiddel, a férjeddel, a szigeteddel?
A nő nem hagyta magát: a karját összefogta maga előtt, hogy uralkodjék a remegésén: – Azt akarom tudni, hogy te ki vagy.
– Megszöktél Normandiából, megszöktél Almériából, megszöktél Velencéből, és közben nem érzed jól magad a saját szigeteden, ahogy nem érzed jól magad a saját bőrödben sem. Talán azért vagy ennyire állhatatlan, mert nem tudod megfejteni, milyen üzenetet kaptál a szüleidtől. Ó, gyönyörűségem! Szívből sajnállak! Azt sem tudod, mi történt apáddal, azt sem tudod, ki gyilkoltatta meg az anyádat, csak tollpihe módjára repdesel. Egy felbontatlan levél vagy, aminek a pecsétjét még senki sem törte fel. Hát nem akarsz békét kötni, Riolda az idővel?
– Még mindig nem feletél arra, te ki vagy te.
Sigurd felnyerített, mert szerette volna érzékeltetni, hogy igenis jelen van, ért mindent: és rettenetesen elítéli ezt a cafkát, ami azt illeti, a legszigorúbb, a leggyomorforgatóbb  büntetést sem tartaná igazságtalannak…
A tyúkok és a kacsák nem beszéltek vissza Alexandriában. Csak zavarodottan hápogtak, csipogtak, méltatlankodtak, mikor a gazda fiai sapkát húztak a fejükre. A jajgatás az egyetlen, ami jár egy foglyul ejtett nőnek –  az íj izgatóan megremeg, a meztelen kés megvillan: a foglyul ejtett nagysága egy rövid, édes trillával áldoz hódítója nagyszerűségének.
– Nem húst és csontot öröklünk a szüleinktől, hanem bosszúvágyat – folytatta tovább nyugodtan Al-Rakmarán. – A vallásnak, az imáknak az egyetlen értelme, hogy ezt a szent érzést továbbadjuk az utódainknak. Minden gyerek egy beszélő fegyver, csak vannak olyan szerencsétlenek, akik nem tudhatják meg, hogy kinek-minek a nevében cselekszenek.
– És te kinek a fegyvere vagy? Kinek-minek a nevében cselekszel?
A zsámolyon guggoló Al-Rakmarán most elsápadt… vagyis inkább lassan, fokozatosan elszürkült, ahogy Sigurd a hosszú évek alatt sokszor megfigyelte. Mintha pókhálóra emlékeztető fátyol ereszkedne a jelenlevőkre, ez a könnyű lepel elviselhetetlen lassúsággal beburkolna tárgyakat, legelőször is a zsámolyán kuporgó Al-Rakmaránt. Minden jelenlévő úgy érzi, nem szabadna itt lenni…, fel kéne végre ébredni, néhány perc múlva valami elviselhetetlen, iszonyatos dolog történik.
A nő csapkodott a karjával, mintha Al-Rakmarán füstölőt égetne.
És tényleg! Miért nem gondolt soha arra, ő, Sigurd, hogy egy ilyen együgyű, vásári trükk áll az összes vikinget halálra rémítő szertefoszlás mögött?
De Riolda hiába csapdosott, az a borzalmas valami továbbra is ott hömpölygött a lábuk, a kezük, az arcuk előtt. És nem az volt a legrémesebb, hogy lassan már az orrukig sem láttak, hanem hogy a gomolygás mindent elárasztott csüggedéssel és halálfélelemmel. Talán egy ilyen rettenetes felhő takarja be a harcosokat, mikor  a csata kezdetén megsejtik, hogy minden hiába, a végén alulmaradnak.
– Látom, ügyes trükkjeid vannak – szólalt meg a nő. – A halál és a megadás szellemével bénítasz meg másokat. De még mindig nem mondtad el, hogy kinek a megbízásából utazgatsz, hogy kik a szüleid…, kik azok, akik megbíztak ezzel a… … küldetéssel.
Al-Rakmarán rekedten felnevetetett:
– Hát nem térsz, nővérkém, jobb belátásra? Nem leszel barátságosabb? Nem leszel engedelmesebb?
– Még mindig nem mondtad el, hogy ki vagy, és mit akarsz tőlem.
Al-Rakmarán vagy valami rettenetes, a félelmükből táplálkozó démon felnevetett. Senki vagy. Semmi vagy. Add vissza a szívedet a földnek.
Sigurdnak már nehezére esett, hogy Al-Rakmarán kimondott szavaira figyeljen.
– Nem vetted észre, nővérkém, hogy a te szigetedről már régesrég eltűntek a tündérek? Nem akarod megtudni, hogy miért hagytak benneteket cserben? Hogy miért lettetek kiszolgáltatottak mindenféle sötét erőnek?
A szürkeség tovább gomolygott. És továbbra sem füst módjára tekergőzött, úgyhogy Sigurd már végleg elvetette, hogy ez a valami egy ravaszul egyszerű mór trükk lenne. De ha nem ravaszul egyszerű trükk, akkor mi?  Felébredni!, parancsolt magára. Kötelet föl! Fordítsd a szél felé a vitorlákat! De megmoccanni sem bírt, úgy érezte, a kudarc levegője, ez a halálos  az ő szívéből árad.
Pedig nem vagyok rabszolga, ismételgette magának. Én már megszöktem Alexandriából. Szabad vagyok. Szabad, szabad, szabad… Ötven katonám van.
– Azt hiszem, már tudom is, hogy te ki vagy – mondta Riolda csendesen. – Olvastam a könyvtáramban a világszép Aldoráról, Hispánia utolsó királynéjáról, aki egy erőszakból született gyereket rejtegetett a hálószobájában. Semmi különös: sok ilyen fiúcska él a földön, nemde? De ennek a gyereknek nem lett volna szabad élnie: a bácsikái elevenen bedobták egy kútba, ám az édesanyja addig-addig imádkozott, míg a fiú visszatért hozzá. Ezentúl az anyja ágya alatt aludt, az anyja poharából ivott, az anyja gyűlöletéből táplálkozott. Egy gyermek, aki nincs is. Egy gyermek, akinek nem lett volna szabad megszületni. Sok ilyen fiúcska él nemde? De ez a fiú erős volt és ravasz: a mórok kezére játszotta Hispániát, ő volt az, aki még a vereség előtt minden termet, minden kamrát, minden templomot, minden csatateret elárasztott a kétségbeesés levegőjével.
Riolda a halálraítéltek nyugalmával a zsámoly felé fordult:
– Mit keresel te itt, Britanniában, te gonosz nyomorék, te szerencsétlen? Nem azt mesélik rólad, hogy ott lapultál a seregben, amely Vilmos herceggel is végzett? Mért hinném el, hogy igazat mondasz a szüleimről?
A húr, ami elpattan. Az ág, ami lassan megadja magát a hó súlyának..
A nő, mint valami fúria, felemelt karral sikoltozott.
Ekkora botrányt!, gondolta Sigurd.
Ekkora ricsajt, ekkora felfordulást nem engedhet meg magának becsületes zsoldosvezér. Ilyen sikoltozást és hozzá még egy zavaros történelmi mesét! Kútba dobott, elrejtett, halálos bosszúra nevelt gyerekek! A nők persze feljajdulhatnak, mielőtt agyonverik őket, de melyik asszony intézhet bárki emberfiához ekkora tirádát… Ez a Riolda a végén még képes lenne megvádolni Bagdad kalifáját, a római pápát, a bizánci császárt, Dánia királyát…! Az összes szárnyas fáraót és fáraónőt, aki csendesen piheg Egyiptom homokjában! A vihar istenét, aki a tenger fölött őrködik a kalapácsával!
Nem tűrhette tovább! Gyorsan odalépett, és nyakszirten csapta a dárdája tompa végével.
– Ostoba, hálátlan perszóna – sóhajtott fel szomorúan Al-Akmarán, mikor a nő ájultan összerogyott a zsámolyánál.
Ez már a megbízó hangja volt, nem a gomolygás mélyén lakó szellemé.
A sátor mélyén végre megjelent egy óriási szem, egy nyitott száj. Sigurd hátrahőkölt.
Mit is mondott ez a szerencsétlen nőszemély?? Az ember, akinek nem lett volna szabad megszületni, és akit csak a tulajdon anyja bosszúvágya tartott életben.
Aki van, de nem szabadna lenni.
A kamrában egy kicsit világosabb lett, és mintha a félelem is engedett volna a szorításból. A halálos gomolygás talán kiszökött innen, szerteszórodott, hogy maga körül megbetegítsen minden növényt és állatot.
– Tényleg igaz, hogy te Hispánia királynéjának fia vagy? – hebegte Sigurd. – És igaz, hogy te szabadítottad a mórokat a saját hazádra?
Sigurd fejében kétségbesetten kergetőztek az évek, az évtizedek.
– Hát ha így van, akkor már jócskán elmúlhattál nyolcvan vagy kilencven éves. És talán nem is vagy hithű mohamedán.
– Nincs isten – mondta Al-Rakmarán csendesen.
A függöny mögött ekkor nyugtalan mozgólódás támadt.
De melyik bajtárs, melyik viking katona volna képes vérfürdő nélkül rendet csinálni? Rámordulni a foglyokra, a rendbontókat és az engedelmeseket egyetlen ütés nélkül szétválasztani?
Hívja talán ide a megbízhatatlan Jettét? De az az átkozott Jette is mindenféle meggondolatlanságra képes. A faggatózást jobb lesz későbbre hagyni.
– Helyes, menj csak ki, és csinálj rendet! – szólt Al-Akmarán, aki mintha látta volna az ő gondolatait is. – És ügyelj rá, hogy ennek a nőszemélynek egyetlen hozzátartozója se érje meg a holnap reggelt.

Illusztráció:  Zdzisław Beksiński

Fiona kislányosan összegömbölyödve aludt az ágyra terített báránybőrön.
A szél meg-meglebbentette a fürtjeit, mintha lelkesedésből, csodálatból együtt lélegzett volna vele. Riolda leült az ágy szélére, és a lánya tejfehér arcát figyelte.
Kyd tőle örökölte a fekete haját, az öröklés kimeríthetetlen csalfasága folytán a legnagyobbnak, Vörös Sjönnek rézvörös üstök jutott, Fiona, a lánya viszont aranyszőke volt. A fénylő hajkorona, az elégedettség és az ártatlanság ragyogása, maradt csak a férjéből, Sjönből – az önfeledtség, amit ő képtelen volt ellesni vagy utánozni.
A boldogságot – meglehet – csak örökölni lehet, nem megtanulni.
Az ő elcsábított, egyetlen lánya épp az ő hitvesi ágyukban heverészett, talán ezért jutott a hajáról rögtön Sjön az eszébe. A boldogan elnyújtozó Sjön, a gyerekkel ébredő Sjön, a fiatal Sjön, a makrancos Sjön, végül a beteg Sjön. A Nap fia, akinek az ősz üstökébe is ugyanezek a selymes, szőke hajszálak keveredtek – és akinek a levágott fejét Northumbriában ezekről a szőke hajszálakról azonosította.
Még szerencse, hogy valami marad belőlünk, gondolta viszolyogva.
De Riolda most kényszerítette magát, hogy csakis a lánya ártatlanul ragyogó bőrére figyeljen. Hogy ne érezze a szerelem bűzét, a nedvek és az izzadtság kipárolgását, és ne töprengjen el Shiobian hadüzenetén, aki elfoglalta a szobáját, az ágyát, az életét… a lányát.
Mint valami tengerek nevelte, eleven gyöngyszem, az ernyedten alvó látszó Fiona szinte belülről ragyogott. Meglehet, töprengett Riolda, hogy nemcsak a boldogságtól, hanem mert a szíve alatt fészkelődik a harmadik gyereke.
Az a gazember pedig nyilván a könyvtárban ül, és mint jövendő nagy királyhoz illik, a nagyhatalommá válás útjáról-módjáról elmélkedik.
Riolda odasétált az ablakhoz, és bámulta a halott szájüreghez hasonló, szelek koptatta kikötőt.

Az ezüstös vándormadarak nélkül szívszorítóan elhagyatott lett a sziget. De ahogy Riolda számított rá, semmiféle emberevő rém, kékköpenyes szörnyalak és más efféle nem lesett rájuk, mikor kikötöttek.
Bár a nap már magasan járt, döbbent csend fogadta őket.
– Úristen, mind meghaltak! – kiáltott Osjan.
Riolda ezt egy percig sem hitte. A tengeri szélben is érezte a felnőttek és a gyerekek lélegzetvételét, a csendben szuszogó testek keltette apró rebbenéseket – ő pontosan tudta, hogy most épp mindenki alszik a szigeten.
Megvárta, míg Kyd barátai biztonságosan kikötik a hajót, aztán hanyatt-homlok rohannak haza a saját családjukhoz, és mikor valahára egyedül maradt, átadta magát a kétségbeesésnek.
Hisz ez a csend a háborúnál is baljóslatúbb!
Hogy lehet, hogy ma reggel senki sem kószál a parton?
Sjön idejében már napfelkelte előtt fel-alá kóboroltak a parton a férfiak. A szelet kóstolgatták, megnézték a tengert, mintha az egyetlen éjszaka alatt valahova elszökhetett volna, és sétálva, diskurálva, elmélyült arcot vágva következtettek a tenger aznapi hangulatára. Úgy várták a dagályt, mintha az egyetlen egyszer is elkésett volna. És ezek mind hasznos, férfihez méltó tennivalók voltak! Hiszen a birkák már napfelkelte előtt nyugtalankodtak, és egymást taposva tódultak volna a friss levegőre, ha az emberi szó, a járás-kelés zaja nem csillapítja le őket.
Riolda az ablakban fülelt, de érezni csak az emberi lélegzést érezte, a karámokból semmiféle lárma nem szűrődött ki.
Pontosan úgy, mint gyerekkorában, II. Bandemag idejében. Akkoriban állatok nem éltek a szigeten, és az embereknek semmiféle okuk nem volt felkelni reggelente. Csendesen lapítottak a kunyhóikban, és meglehet, egymás álmaiból táplálkoztak.

Egy erősebb szélroham felébresztette a báránybőrön szunyókáló Fionát.
– Ugye, nem haragszol? Ugye, nem gondolod, hogy…?
Riolda odalépett hozzá, és megsimogatta a lánya lustán göndörödő fürtjeit.
Szegény édesapád, szegény jó édesapád, kezdte volna mondani, de egy ilyen örömtől ragyogó, félmeztelen, fiatal test mellett képtelen lett volna szóba hozni Sjön halálát, a kivégzéseket, vagy mesélni az örökös párába burkolt kikötőről.
– Ugye, örülsz nekem? Ugye, ugye, ugye…? És Shiobianra se haragszol?
Fiona elégedetten tudomásul vette, hogy maga mellett látja az anyját, de az érkezésén nem töprengett különösebben.  De ha már egyszer itt volt, eggyel több oka volt, hogy örüljön.
Ledobta magáról a takarót, és örömében lebirkózta maga mellé az édesanyját.
Riolda, aki megszédült, mintha az ő takaróját valaki beszennyezte volna, gyorsan köhécselni kezdett: – A gyerekeid jól vannak? – kérdezte.
Fiona felnevetett: – Mindenki jól van, mindenki boldog! És te is hogy megváltoztál! Milyen fekete a hajad! Milyen szépek a fogaid! – Hátravetette magát az ágyon, és kacagni kezdett. – Minden sikerülni fog, minden, minden, minden, minden…! Shiobian megígérte, hogy hatalmas királynő leszek!
Riolda lefogta a boldogan ficánkoló Fiona karját, és a fülébe súgta.
– De hogy milyen fárasztó királynőnek lenni, azt te nem is képzeled!
Fiona zöldes szeme kitágult, mintha egy tréfás történet csattanójára várakozna.
– Most el kell indulnod Normandiába, hogy mint jó királynő, megmentsd  a gyerekeket. Hamarosan jön a tél, jön az éhezés, mi lesz itt veletek? Normandiában pompásan fogod érezni magad, ezt előre ígérem. Elviszel egy levelet Rigoberta úrnőnek, pár napig szórakoztatod, mesélsz neki, énekelgetsz, aztán ha béke lesz, visszatérsz a gyerekekkel.
– És Shiobian? Vele mi lesz? Őt ki menti meg? – kérdezte Fiona olyan arccal, mintha az anyja a lelkétől akarná megfosztani.
A lelkétől?, töprengett Riolda. Hogy mondják a zsidók? Ne főzz ki gödölyét az anyja tejében, ne zsarolj senkit a saját gyerekével!
De ez a gödölye már megfőtt, Fiona ragyogott a boldogságtól.
– Ó, drágaságom! Ha minden sikerül, és ugyan mért ne sikerülne, akkor Shiobian maga megy érted! Mint királynőt hoz vissza a Nyugati szél szigetére! Addig te megkeresztelkedsz, összebarátkozol a torony úrnőjével, megtanulsz latinul, ez mind nem olyan fárasztó, mint itthon kushadni. Semmi az, nem fáradtság! Ráadásul Normandiában nyár van, örökös nyár, ott még a koldusok is gyümölcsöt esznek, és akkora körték teremnek, hogy nem férnek a tenyeredbe! Van ott egy kellemetlen pap, de egy ilyen ügyes, kedves lány majd könnyen boldogul vele.  Nincs kedved világot látni? Pár hét vagy hónap múlva hazajössz, mint Shiobian királynője.
– És Shiobian nem fog elpusztulni, hogy nem maradok itt vele?
Riolda elmosolyodott, és tovább győzködte a lányát, hogy Shiobiannak majd erőt ad, hogy Fiona gondol rá. A szerelem a legnagyobb, legerősebb, legnemesebb dolog, ki ne tudná?
– Hidd el, kislányom, így lesz a legjobb! Ráadásul királynőhöz méltó cselekedet, ha megmented a gyerekeket.
Fiona olyan képtelenül boldog és jóhiszemű volt, hogy ebben a percben azt is elhitte volna, hogy a repülés a legkirályibb és a legillendőbb dolog.  Talán még a szél is azért fújt, hogy neki, Fionának jót akarjon.
De egy pillanatra azért mégiscsak elkomorult.
– És nem fognak haragudni a férfiak, ha elviszem az egyetlen hajójukat? Hiszen ha elviszem a Csacsit, a kis hajót, hogy meglátogassam a barátnődet, akkor mind éhen maradnak. Ó, jaj, mit mondanak?
Mit bánta, ha éhségükben mind rakásra hullanak! Attól reszketett, hogy nem gyengéden, nem szeretettel gondolnak rá.
Mi lesz ezzel a lánnyal, töprengett Riolda, ha majd kiderül, hogy Shiobian nem örökre, nem úgy, nem annyira…?  Vagyis hogy nem egészen…? Inkább egy jól nevelt, valódi királylányról álmodozik, akit minden héten tejben mosdattak a dajkái, és akivel egy igazi országot kap hozományul. Hajókat, katonákat, tekintélyes, hatalmas rokonokat.
De tulajdonképp mit számít, mit akar Shiobian? Ha a szigetlakók fellázadnak, nemcsak őt pusztítják el, hanem a szeretőjét, a kapcarongyát.
– Te csak ne aggódj, Fiona, kitalálunk valamit. Él egy nagyon furcsa öreg a tengeren. Nem eszik, nem iszik, nem alszik, de a bajba jutott nőket és gyerekeket ő viszi át egyik szigetről a másikra, egyik világból a másikba. Vigyáz rájuk, nem engedi, hogy elpusztuljanak. Nehéz öregember, de megpróbálom elérni, hogy eljöjjön érted.

(Illusztráció —
Gustav Klimt: Danae)

Kilenc felnőtt férfi állta körül a haldokló Vörös Sjönt.
Ne mozgasd a fejed! Lélegezz nyugodtan!
A lázasan hánykolódó Vörös Sjön már régesrég átlépett egy másik időbe: most épp a kunyhó sarkában kuporgó fiatal édesapja árnyát gyötörte, hogy hajnalban induljanak a tengerre.
Mért is ne? Riolda is tudta, hogy mindannyian a saját gyerekkorunkon át lépünk át az ismeretlenbe.
– Majd indultok – szólt csendesen. – Hamarosan eljön az ideje.
De minek lesz itt az ideje? Gyerekek, szőkék, feketék, barnák és vörösek visongtak Vörös Sjön kunyhója körül, csúszkáltak, lökdösődtek. A legtöbb gyereknek már nem voltak szüleik, megtagadták vagy elfelejtették őket: az idő összezavarodott a szigeten, a felnőttség vagy a gyerekség immár semmit sem jelentett.
Ne csimpaszkodj belém, nem vagy az enyém, menj innen!
Közben mint valami mozdulatlan árnyék, az öreg Sjön ott várakozott a sarokban.
A betegágy mellett Riolda alaposan végigmérte Vörös Sjön barátait. Beesett szemgödrök, pókhálós arcok, csapott vállak, sunyi tekintetek. A túlélők.
A maradék.
– Már irigyellek, hogy nálam hamarabb találkozol édesapáddal – súgta Riolda a fiának.
Vörös Sjön elmosolyodott, a felvillanó remény megszépítette szabályos vonásait.
– No de velünk mi lesz? – kérdezgették Rioldát Vörös Sjön szomszédai. – Ki szerez nekünk új birkákat? Ki megy majd a tengerre halászni? Ki hoz ennivalót?
Rioldát nem vitte rá a lélek, hogy a felelősségről, a szülői szeretetről vagy akár a bátorság fontosságáról prédikáljon. Tőlük pár lépésnyire ott lapultak a tengerben s fehér húsú, álmos halak, akik szinte reszkettek azért, hogy a Nyugati szél lakóinak egy kis haladékot adjanak.
De a felnőttek féltek a tengertől, és mind gyengének érezték magukat. A szemük fájt, a torkuk kapart, és furcsa félálomban tettek-vettek-dülöngéltek a kunyhóik körül. A jövő elérhetetlen messze volt, mindenki ott dőlt le aludni, ahol épp elfogta az álom.
– Mi folyik itt, anya? – kérdezte a kunyhóba belépő Kyd, és sürgetően átfogta Riolda derekát.
Kyd ma sokkal nyugodtabb volt, de újra ugyanazt kérdezte, mint tegnap, tegnapelőtt, vagy a Normandiából tartó hazaúton. Mit-mondjak, mit-csináljak, mi-lesz-ennek-a-vége? Mit-mondjak, mit-csináljak.
Riolda lehajolt, megigazgatta Vörös Sjön hatalmas vállán a takarót. Bágyadtan intett a láthatatlan Sjönnek, és a nagyobbik fiával kilépett a kunyhóból.
Az érzés, hogy mindez megtörtént egyszer, a vaskos Kyd láttán szertefoszlott.
– Furcsa betegség ez – suttogta Riolda. –  Valamikor én adtam nevet ennek a földdarabnak, de most érzem, mint egy kölcsönvett köntös, név is lefoszlik róla.
Kyd, akinek sohasem volt se ünnepi, se kölcsönvett köntöse, ingerülten legyintett. – Ezek a nyavalyás norvégok hozták ránk a romlást! Kár volt befogadni őket!
Újra támadt a szél, egy hasas felhő alattomosan megint beterítette a szigetet. Gyerekek, felnőttek dülöngéltek a sárban, egy részegnek látszó asszony próbál megkapaszkodni a ferde esőszálakban. Az arca lerágott almacsutka.
Vagy ez már mégiscsak megtörtént? Két napja? Harminc esztendeje? Ki emlékszik?
– Nem is tudom – suttogta Riolda. – A leprának, a pestisnek, a vörhenynek jellegzetes tünetei vannak. Láz, rohadó testrészek, fájdalmas kelések. De talán létezik olyan betegség is, mikor csak azt veszed észre, hogy a világ elromlik, hogy nincs benne elég élet… Az éhezés, a felbomló családok, a céltalanság csak tünete valaminek. Egyeseket ez elgyöngít, másokat dühöngővé tesz…
Belepillantott Kyd nyugodt, szürke szemébe nézett, és elmosolyodott:
– De úgy látszik, néhányan azért meggyógyulnak belőle.
– Anya, anya! Engem elemészt a szégyen! Csak azért ólálkodom mások kunyhójába, hogy örvendezzek, hogy mások betegebbek nálam. Ma reggel láttam a feleségemet: négykézláb jött velem szemben, makogott, prüszkölt, nyihogott, én meg elfordítottam a fejem. És a gyerekeim! Azt sem tudom, mit csinálnak, merre vannak! És milyen őrjítő, hogy nem is hiányoznak! Hogy a szégyen még eszembe jut, de ők maguk már nem.
Riolda boldogan megrázta magát: végre valaki, aki nem tartja álomképnek önmagát, és hisz abban, hogy valamilyennek kellene lenni.
– Ne bánkódj a feleséged miatt, talán fel sem ismert téged.
– De leszek-e még ember valaha? Hisz csak azért járok át Vörös Sjön kunyhójába, hogy lássam hol tart… Hogy mennyi ideje van hátra, hogy lássam, mi lesz a ruháival, mi lesz a takarójával… Szörny vagyok, hidd el nekem!
Kyd is, ahogy a szigetlakók többsége nem szerette Bandemag király palotáját, a kidőlt-bedőlt fogadótermeket, a befalazott ajtókkal teli folyosókat, és különösen a könyvtárhoz vezető tizenhét lépcsőfoktól viszolygott.
Riolda mégis most a palota kihalt, óriási konyhájába kormányozta a fiát. – Gyere, fiam! Főzök neked valamit!
A nedves gyújtóst percekig piszkálva meggyújtotta a tüzet, és málnalevélből, tölgyfakéregből, Normandiából hozott jázminszirmokból teát főzött. Úgy nyújtotta át Kydnek, mintha forró húsleves lenne vagy valami mesebeli országból való orvosság. Nincs más, elégedj meg ennyivel. Légy erős, mint a tölgy, szívós, mint a málna, hajlékony és friss, mint a jázmin, duruzsolta, hogy a fia ne is nagyon hallja. Kydet aztán nem érdekelte az idő zűrzavara, a járvány oka vagy lefolyása, csak vissza akarta kapni az életét.
Kyd nem volt túlságosan jóeszű gyerek. Mindig minden tervet az anyjától tett függővé, akit örökösen megrémített a hepciáskodásával.
De most nem hőbörgött. Csak szelíden és megalázkodva bólogatott.

Igen, igen elboldogul. Igen, ez a kis Csacsi még senkit sem hagyott cserben. Igen, holnap reggel összeszedi a gyerekeket és a viszonylag egészséges felnőtteket. Igen, halászni mennek, és ha a szél elsodorja őket egy másik szigetre, akkor segítséget kérnek. Igen, igen, igen… igen, igen…
– Most már elég lesz, anya, hidd el, elboldogulok!
– I. és II. Bandemag nem hagyott ránk különösebb kincseket, aranyat vagy ezüstöt. De itt a könyvtára! Ha valahol birkákat vagy facsemetét vásárolhatsz, fizethetsz kódexekkel is.
Kyd, aki eddig motyogva helyeselt mindent, most felhorkant.
– Ugyan már, anya! Melyik pásztort érdekelnek Szent Lumpáciusz elmélkedései? A nyavalygásai, az elfelejtett elégiái, az unalmas prédikációi! Szerinted hányan vannak még, akik olvasnak? Akik nagyképű, halott férfiak gondolataival vigasztalódnak? Még néhány év, és leszoknak arról az emberek, hogy olvasásra fecséreljék az idejüket!
Riolda félresöpörte a haját az arcából, és jókedvűen nevetett. Ha Kyd hajlandó megmenekülni, akkor mit számít, mi a véleménye N. hercegről, Arisztotelészről, Ovidiusról… vagy Szent Lumpáciuszról.  De persze nem engedheti el a jövőbe üres kézzel.
Fogott egy mécsest és vidáman integetve kisuhogott a konyhából.
Átvágott a furcsa sziszegésekkel teli folyosókon, a halálos álomba merült fogadótermeken, és visszatért a hóna alatt három bőrbe kötött, vastag kódexszel.
– Nézd csak, fiam! Lehet, hogy manapság már nem olvasnak az emberek, de képeket még szívesen nézegetnek. Látod ezt a sok csodás rajzot? Így repültek a mór tudósok, a mesebeli Alexandriában meg ilyen csodás embergépeket terveznek! Nézd csak, ez itt a Tökéletes város, Alméria! És ehhez mit szólsz? Nézd csak meg jobban a tengerben lebegő házakat, ez Velence, a lagúnák városa, a világ legnagyobb csudája! És látod ezt a királynőt? Ő itt Aldora, aki meztelenül lovagol egy elefánton, és fityiszt mutat a katonáknak. Meglehet, hogy az az ő szerencsétlen fia volt az, aki ránk szabadította a vikingeket.
Kyd megvetően hümmögött, és eltolta az utolsó kódexet. Egy percig sem hitte el, hogy az egyetlen dolog, ami igazán számít, a saját élete ezektől a penészes lapoktól, mókás rajzocskáktól függene.
– És nézd csak! – lelkendezett tovább Riolda. – Itt egy beszámoló egy híres kalmárról, aki bejárta az Industól a Dunáig a Kelet összes királyságát, és hol a zsidók jövendő királyának, hol bajbajutott keresztény püspöknek adta ki magát! Az emberek esténként szeretnek szórakozni, én nem hiszem, hogy ezekért a szép képekért, ennyi mulatságos ötletért ne adnának egy rendes birkanyájat.
Kyd elnézően mosolygott és töltött még a teából.
– Én úgy látom, anya, az aranyat meg az ezüstöt az eszeveszett ötleteknél is jobban szeretik. Nincs az az anyátlan-apátlan agyalágyult, aki ilyen idióta meséket ne tudna könnyen kitalálni.
Felállt, és a maga cammogós lépteivel elindult a kapuhoz. – Ne aggódj, holnap elindulunk, hozunk halat vagy legalább valamilyen segítséget.  És ha egy mód van rá, túladok ezeken az ócska könyveken.

Riolda rákacsintott, és a kódexek tetejére egy fehér kendőbe rejtett, nagy sajtdarabot dobott. Egy egész sajttömböt a kis Csacsi hajdani zsákmányából.
– Csak hogy ne éhezzetek az úton! És ha valamiért nem sikerülne visszajönnöd, fiam, ne fájjon a szíved. Soha ne szomorkodj! Hidd el, fiam, én nagyon jól megvagyok.

Illusztráció: Tomasz Alen Kopera