Bánki Éva összes bejegyzése

Bánki Éva (1966, Nagykanizsa--). Író, irodalomtörténész. Kreatív írást és világirodalmat tanít a Károli Bölcsészkarán. Könyvei: Esőváros (2004, Magvető), Aranyhímzés (2005, Magvető), Magyar Dekameron (2007, Magvető), A bűn nyelvét megtanulni, tanulmányok (2014, Napkút), Fordított idő (2015, Jelenkor), Elsodort idő (2017, Jelenkor), Összetört idő (2019, Jelenkor), a Telihold Velencében (2020, Jelenkor) c. esszékötete Szépíró-díjas lett. Versei Át (2022, Napút) címmel jelentek meg. Térey-ösztöndíjas, jelenleg Budapesten él.

Világirodalom vizsga

A szigorlati világirodalom-tételjegyzék:

 

I.: Legalább három történet Ovidius Átváltozásokjából.

 

http://mek.oszk.hu/03600/03690/03690.htm

Javasoljuk Pygmalion, Orpheusz és Eurydiké, Arachné történetét, a kortárs világirodalmi feldolgozások közül pedig Christoph Ransmayr Az utolsó világát.

 

Ajánlott szempontok. Az „átváltozás” poétikai és politikai jelentései, az isteni és emberi világ összeütközése, a tragikum jelentése, kozmikus jelentősége

 

Ajánlott szakirodalom: Kerényi Károly: Mi a mitológia? – In: Uő.: Halhatatlanság és Apollón-vallás, Magvető, Bp., 1984, 352-369., Assmann, J.: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban, Atlantisz Könyvkiadó, Bp., 1999, 57-61. Tokarev, Sz. A. (szerk.):Mitológiai enciklopédia I-II, Gondolat, Bp., 1988., Kékesi Kun Árpád: A pusztulás skálája (1996.) – In: http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/01_szam/11.htm, Gloviczki Zoltán: Ovidius ars poeticája. Akadémiai Kiadó, Bp., 2008 (Apollo könyvtár 27.), Adamik Tamás: Római irodalom – a kezdetektől a nyugatrómai birodalom bukásáig, Bp., 2009., 64-67., Acél Zsolt: Orpheus éneke. Ovidius metapoétikus elbeszélései a Metamorphosesben, Ráció Kiadó, Bp., 2011., Bényei Tamás: Más alakban. A metamorfózis lehetséges poétikái és politikái, Pécs, Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 2013

És természetesen a gyerekeknek szóló mitológiai feldolgozások: Graves, Szabó Árpád, Ritoók stb.

 

 

II.: Narratív eszközök, jellemábrázolás a Biblában (Teremtés könyve, Sámuel I. könyve, Márk evangéliuma)

 

Feltétlenül ajánljuk, a Márk evangéliumhoz Borges hasonló című novelláját, a Teremtés könyvéhez Thomas Mann József és testvéreit, a Sámuel könyvéhez pedig Shakespeare Macbethjét és Joseph Heller Isten tudja c. regényét

 

Ajánlott szakirodalom: Erich Auerbach Mimézisének bibliai ábrázolásmódra utaló fejezetei (pl. Odüsszeusz sebhelye c. rész), Mimézis, Gondolat, Bp., 1985., Rogerson, John: A bibliai világ atlasza, Helikon Kiadó, Bp., 1994., Frye, N.: Kettős tükör. A Biblia és az irodalom, Európa, Bp., 1996 , Frye, N.: Az ige hatalma, Bp., Európa könyvkiadó, 1997., Mártonffy Marcell: Folyamatos kezdet, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1999., Ricoeur, Paul: Bibliai gondolkodás, Európa Kiadó, Bp., 2003., Fenyő D. György: A Biblia az irodalomban, Korona Nova Kiadó, Bp., 1998., Fabiny Tibor: Szótörténések, Luther Kiadó, Bp., 2009., Bánki Éva: Szabadság és rend. A narratív sémák variációja a Biblia családtörténeteiben. http://ujnautilus.info/szabadsag-es-rend-narrativ-semak,

és Fabiny Tibor 2016-os előadása https://www.youtube.com/watch?v=p_9Yw-IXwQw

 

 

III. Az önmegismerés útja az antik görög drámákban

 

Kötelező olvasmányok:

Aiszkülosz: Leláncolt Prométeusz

Sophoklesz: Oidipusz király, Antigoné

Euripidesz: Phaedra

 

http://mek.oszk.hu/00300/00308/00308.htm

http://mek.oszk.hu/00500/00502/00502.htm

http://mek.oszk.hu/00500/00501/00501.pdf

 

Ajánlott szakirodalom:

Arisztotelesz, Poetika, Kossuth Kiadó, Bp., 1997.

 

Babits Mihály, Az európai irodalom története, Auktor Kiadó, Bp., 1997.

 

Falus Róbert, Az ókori görög irodalom története, Budapest, Gondolat, 1970.

 

Ritoók Zsigmond, Görög irodalomtörténet= Havas-Tegyey, Bevezetés az ókortudományba, Debrecen, 1999.

 

Ritoók Zsigmond, Antigoné magányossága, Holmi, 1998 / 10.

 

Ritoók Zsigmond, A hallgatás Euripidész drámáiban, Literatura, 2000 / 4.

 

Ritoók Zsigmond, Vágy, költészet, megismerés: válogatott tanulmányok, Budapest, Osiris, 2009.

 

Falus Róbert, Görög harmónia, tanulmányok, cikkek, Budapest, Gondolat, 1980.

 

 

 

IV.: Szerelmi vallomás és költői hitvallás az antik lírában

 

Kötelező olvasmányok:

Szapphó (Aphroditéhez, Édesanyám! Nem perdül a rokka...)

Alkaiosz (Az állam hajója, Bordal)

Anaekreón (Gyűlölöm.., Bordal, Töredék a halálról)

 

Catullus (Gyűlölök és szeretek, Éljünk Lesbia, Lesbia madárkája)

Horatius (Melpomenéhez, Leuconéhoz, Taliarchushoz, A rómaiakhoz, Ars poetica)

Vergilius (IV., IX. ekloga)

 

http://mek.oszk.hu/07000/07081/07081.pdf

http://mek.oszk.hu/00300/00386/00386.htm

http://mek.oszk.hu/00600/00640/html/fordit01.htm

http://mek.niif.hu/06500/06540/06540.htm

 

 

Ajánlott szakirodalom:

Arisztotelesz, Poetika, Kossuth Kiadó, Bp., 1997.

 

Babits Mihály, Az európai irodalom története, Auktor Kiadó, Bp., 1997.

 

Falus Róbert, Az ókori görög irodalom története, Budapest, Gondolat, 1970.

 

Catullus, Vergilius, Horatius versei, Sziget Könyvkiadó BT, Bp., 2000.

 

Falus Róbert, A római irodalom története, Budapest, Gondolat, 1970.

 

Adamik Tamás, Római irodalom az aranykorban, Seneca Kiadó, Bp., 1994.

 

Adamik Tamás (s. a.r.), Catullus versei, Catullus művei, Catullus a magyar irodalomban, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1998.

 

Adamik Tamás, Sanctissima religio: vallás- és irodalomtudományi tanulmányok, Orpheusz alakja a magyar és világirodalomban, Szt. István Társulat, 2012.

 

Ritoók Zsigmond, Költészet és rétorika a görögöknél, Holmi 2004 / 11.

 

Falus Róbert, Horatius, Bibliotheca Kiadó, Bp., 1958.

 

Ritoók Zsigmond, Horatius és az arany középszer = Vágy, költészet, megismerés: válogatott tanulmányok, Budapest, Osiris, 2009.

 

 

 

  1. A szerelem nyelve a trubadúrok, a petrakisták, az angol metafizikus költők lírájában. (Ajánljuk a frazeológia, a lírai időviszonyok, a költői képek komplexitásának a vizsgálatát. A mellékletben megadott Bernart de Ventadorn-, Petrarca-, Donne-vers mellé más költemények elemzése is bevonható.)

 

Ajánlott antológiák, szövegkiadások:

Rónai Mihály András szerk. Nyolc évszázad olasz költészete. Magvető, Bp., 1957., (Libri. Bp., 2014.), Lakits-Rónay-Szegzárdy szerk. Francia költők antológiája. I. kötet. Európa, Bp., 1962., Francesco Petrarca daloskönyve, Európa, Bp., 1967., Bánki Éva szerk. Tavaszidő édessége. Kairosz. Bp., 2004. Bánki Éva-Szigeti Csaba szerk: Udvariatlan szerelem. Prae.hu., Bp., 2006.,  John Donne: A szerelem istensége. Lazi, Szeged, 2007.

 

Ajánljuk még a középkor „szerelemtanát”: Andreas Capellanus A szerelemről. (Rajnavölgyi Géza ford.) Balassi. Bp. 2012. (Latinul: Capellanus, Andreas The Art of Courtly Love. Columbia University Press, New York, 1964. Vagy http://www.thelatinlibrary.com/capellanus.html)

 

Ajánlott szakirodalom:

, Dronke P.: The Medieval Lyric. Hutchinson, 1968., 1981., Szabics Imre: A trubadúrok költészete. Balassi, Bp., 1995., Madarász Imre: Az olasz irodalom története, Attraktor, 2003., Schultz, James:A.Courtly Love, the Love of Courtliness, and the History of Sexuality. The University of Chicago Press, Chicago. 2006., A francia irodalom története, szerk. Maár Judit, Budapest, ELTE-Eötvös, 2011., És még Michael Delahoyde: Courtly Love http://public.wsu.edu/~delahoyd/medieval/love.html , Umberto Eco munkacsoportja: http://www.oilproject.org/lezione/il-petrarchismo-19729.html és T. S. Eliot angol metafizikus költőkről szóló tanulmányát (Káosz a rendben. Irodalmi esszék. Gondolat. Bp.,)

 

 

  1. Lovagi epika és… (választható)

a/ Cervantes vagy

b/ XX-XXI. sz-i popkultúra (medieval fantasy, young adult irodalom)

 

Kötelező egy középkori lovagregény. Ajánljuk Thomas Trisztánját, Chrétien de Troyes Yvainjét vagy a Sir Gawain és a Zöld lovag c. névtelen regényt, de más  is választható. Mellé kötelező vagy a teljes Don Quijote és /vagy egy szabadon választott medieval fantasy.

 

MINENKINEK kötelező a Don Quijote egyes (mellékletben is megadott) fejezetei:  I-III., XVI., XIX., XXIV-XXV., XXX-XXXI.

 

Ajánlott szakirodalom: Erich Auerbach Mimézisének Cervantesre vonatkozó fejezete, in Mimézis, Gondolat, Bp., M. Stanesu-M. Zink: A középkori regény története az európai irodalomban. Palimpszeszt, Bp., 2000. C. Alvar, J.C. Mainer, R. Navarro: A spanyol irodalom rövid története. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2002., 1985., Csuday Csaba (szerk.) Cervantes és a Don Quijote, PPKE, Pécs, 2005., Jes Battis – Susan Johnston (szerk.): Mastering the Game of Thrones: Essays on George R. R. Martin’s A Song of Ice and Fire. MCFarland, 2015. , Stuart Lee – Elizabeth Solopova: The Keys of Middle-earth: Discovering Medieval Literature Through the Fiction of J. R. R. Tolkien. Palgrave MacMillan, 2. kiadás, 2015.

 

 

 

VII. FORDITOTT KÖZÉPKOR.

a /A magyar Villon.

b /Dante Ulyxese (A Pokol XXVI. éneke) a magyar műfordítás-irodalomban, Babits, Baranyi és Nádasdy fordításainak összehasonlítása.

(nem választható, mind a kettő kötelező)

 

Ajánlott szempontok: a „fordítói hűség” probléma, a „formahű fordítás” mítosza, a nyelvválasztás / szóhasználat, archaizálás, verselés, metaforika jelentősége, az Odüsszeusz-(Ulyxes-)motívum lehetséges értelmezési irányai, szerepe a dantei univerzumban

 

Villonhoz még: A „vágáns hang” interpretációs lehetőségei a XX. századi magyar irodalomban, a mellékletben megadott három vers (Négysoros, Szépasszonyok balladája és a Tűnt idők lovagjainak balladája) különféle fordításainak alapos vizsgálata , a magyar Villon-kultusz jellemző sajátságai

 

Ajánlott szakirodalom: Bán Imre: Dante-tanulmányok, Szépirodalmi, Bp., 1988., Kelemen János: A Szentlélek poétája (Dante). Kávé Kiadó . Bp., 1999., Kelemen János: A filozófus Dante http://www.kelemenjanos.hu/A_filozofus_Dante.pdf.

1999., Szigeti Csaba: Horatius a Sorbonne-on, Faludy az Akadémián http://exsymposion.hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_article&rw_code=horatius-a-sorbonne-on-faludy-az-akademian_670,  Papp Attila Zsolt: Faludy legnagyobb kalandja: az átköltött Villon http://korunk.org/?q=node/7818, Pál József: Dante. Szó, szimbólum, realizmus a középkorban. Akadémiai Kiadó. 2009.

 

És még Jánossy Lajos beszélgetése Nádasdyval http://www.litera.hu/hirek/nadasdy-adam-a-tartopillerekkel-dolgoztam, Kálmán C. György beszélgetése Nádasdyval http://www.jelenkor.net/interju/651/az-eredeti-sem-pava, Kelemen János kritikája: http://www.holmi.org/2012/12/kelemen-janos-baranyi-ferenc-%E2%80%9Epokol%E2%80%9D-forditasa-dante-alighieri-pokol-forditotta-baranyi-ferenc

 

 

VIII. Reneszánsz állam- és politikaelméle.

         Niccolò Machiavelli: A fejedelem

 

Kötelező: Machiavelli: A fejedelem http://mek.oszk.hu/00800/00867/00867.htm

 

Ajánlott szakirodalom: Quentin Skinner: Machiavelli, ford. Pálosfalvi Tamás, Bp., Atlantisz, 1996., Peter Burke, A reneszánsz Itáliában. Osiris, Bp., 1999., 134-167. Kaposi Márton, A machiavellizmus jelenléte és Machiavelli hatása a magyar reneszánsz eszmevilágában, in: Uő, Élő középkor és halhatatlan reneszánsz, Bp., Hungarovox, 2006, 145–224., Lukácsy Sándor: Az állam lelke (Machiavelli és egyházi irodalmunk), Irodalomtörténeti Közlemények, 102 (1998), 301–336., Nagy József: Machiavelli, a retorikai hagyomány megújítója, Magyar Filozófiai Szemle 44 (2000), 405–415.

 

 

 

  1. Shakespeare

a/ és az Erzsébet-kori angol színház

b/ és a magyar műfordítás-irodalom (választható)

 

Kötelező legalább két Shakespeare-dráma

 

 

Ajánlott szakirodalom: Jan Kott: Kortársunk, Shakespeare. Gondolat. Bp., 1970., Mihail Barg: Shakespeare és a történelem. Gondolat, Bp., 1986.  Dávidházi Péter: “Isten másodszülöttje”.A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza. Gondolat. Bp., 1989., Géher István: Shakespeare-olvasókönyv. Cserépfalvi. Bp., 1992. Józan Ildikó (szerk.): A műfordítás elveiről – Magyar fordításelméleti szöveggyűjtemény. Balassi Kiadó, Bp., 2008., Pataky Adrienn: Az újrafordításokról a Julius Caesar kapcsán. http://www.ambroozia.hu/index.php/kritika-2/pataky-adrienn

 

Ajánljuk még a Shakespeare-fordítókkal készített interjúkat. Eörsivel, http://www.kodolanyi.hu/szabadpart/24/24_muv_szele.htm, Nádasdy Ádámmal: http://szinhaz.hu/2017/06/15/nadasdy_adam_shakespeare_eroteljesen_a_hatasra_torekszik

 

 

  1. Antik, barokk és „naív (barbár) eposzok

 

a/ a homéroszi eposz sajátosságai (előtérben az Odüsszeiával)

b/ a barokk eposz jellemzői (különös tekintettel Tassóra és Zrínyire)

……..c/ a Nibelung-ének cselekménye és későbbi hatástörténete

 

Kötelező: Homérosz: Odüsszeia. Tasso: Megszabadított Jeruzsálem (I., IV., V., XVII. ének)

 

Ajánlott a teljes Nibelung-ének (de a cselekményt Dömötör Tekla Germán-kelta regékjéből is megismerhetjük) és figyelmükbe ajánljuk Térey János Nibelung-lakóparkját

 

Ajánlott szakirodalom: Arany János: Zrínyi és Tasso. http://szelence.com/tan/1arany.html,  Szerb Antal: A világirodalom története: http://mek.oszk.hu/14800/14872/, Bán Imre (szerk.): A barokk. Gondolat, 1962., Bp., Falus Róbert, Az ókori görög irodalom története, Budapest, Gondolat, 1970., Ritoók Zsigmond: A görög énekmondók, Bp., 1973., Karsai György: Homérosz: Odüsszeia, Bp., 1998. (Talentum műelemzések), Szlezák, T.A.: Homérosz. A nyugati irodalom születése. Atlantisz. Bp., 2016., Zemplényi Ferenc: Válság csodaországban http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/01_szam/09.htm, Neil Gaiman: Északi mitológia. Agavé, Bp. 2017.

 

 

 

  1. Bűn, szabadság, felelősség. Eleve elrendelés és szabad akarat a XVII. sz. tragédiáiban.

 

a/ Calderón Az élet álomjában

b/ Racine Phaedrájában (választható)

 

Ajánlott szakirodalom: Szerb Antal Világirodalom történetének vonatkozó részei mellett

Lucien Goldmann: A rejtőzködő isten. Budapest, 1977. 561-725., Paul Ricoeur. Temps et récit.  L’intrigue et le récit historique., Paris, Le Seuil, 1991., C. Alvar, J.C. Mainer, R. Navarro: A spanyol irodalom rövid története. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2002., Maár Judit (szerk.): A francia irodalom története.  ELTE Eötvös Kiadó, Bp., 2011.

A fenti művek összehasonlítása Voltaire Candide-jával. A Racine-dráma összevetése Euripidesszel, a Calderón-mű összehasonlítása Szophoklesz Oidipuszával. (III. tétel). Ajánlott szempont még: a két nagy „nemzeti tragédia” kapcsán a nemzeti kánon és az európai kánon (ha van ilyen) viszonya, a műfordítás és a színház jelentősége a nemzeti kánonok közvetítésében, a Térey-fordítás (Az élet álom) sajátosságai.

 

 

XII: Lessing: Három gyűrű (Bölcs Náthán) http://www.magyarulbabelben.net/works/de/Lessing,_Gotthold_Ephraim-1729/Nathan_der_Weise_(Die_Ringparabel,_detail)/hu/48644-B%C3%B6lcs_N%C3%A1th%C3%A1n_(A_h%C3%A1rom_gy%C5%B1r%C5%B1_mes%C3%A9je,_r%C3%A9szlet)

Ajánlott szakirodalom: Hannah Arendt: Rede über Lessing: Von der Menschlichkeit in finsteren Zeiten. nMünchen, 1960., Halász Előd: A német irodalom története. Gondolat. Bp., 1987., Friedrich Niewöhner: Veritas sive Varietas. Lessings Toleranzparabel und das Buch von den drei Betrügern. « Bibliothek der Aufklärung ». Lessing-Akademie. 1988., Győrffy Miklósː A német irodalom rövid története, Corvina Kiadó, 1995., Pierre Chanau: Felvilágosodás. Osiris, Bp., 1998.

Ajánlott szempont: a XXI. század eszmei-politikai mozgalmai és a felvilágosodás hirdette vallási tolerancia.

Ehhez ajánljuk: A Korán-fordító Simon Róberttel készült interjút: http://magyarnarancs.hu/kulpol/a-kor-negyszogesitese-100169, Slavoj Žižek tanulmánykötetét, A ​törékeny abszolútumot (Typotex, Budapest, 2011.), Michel Houellebecq pamfletjét, a Behódolást. (Magvető. Bp., 2015.)

 

 

XIII. Az angol fejlődésregény és a felvilágosodás

a/ Daniel Defoe: Moll Flanders

b/ Henry Fielding: Tom Jones

 

Ajánlott szakirodalom: Szerb Antal: A világirodalom története. http://mek.oszk.hu/14800/14872/ Ungvári Tamás: Fielding. Művelt nép. Bp. 1955., Szenczi Miklós-Szobotka Tibor-Katona Anna: Az angol irodalom története, Gondolat, Bp., 1972., McKeon, Michael: The Origins of the English Novel, 1600–1740 Johns Hopkins University, Baltimore Press, 1987., Watt, Ian: The Rise of the Novel: Studies in Defoe, Richardson and Fielding, Pimlico, London, 2000.

 

Ajánlott szempontok: Összevetés a Robinson Crusoe-val és a Candide-dal. “Igazi” és “hamis” anyák az angol fejlődésregényekben. A női elbeszélés sajátosságai. Kunigunda és Moll monológja. A Tom Jones elbeszélésviszonyai stb.

 

 

 

XIV. A német fejlődésregény

 

a/ negatív fejlődésregény? Goethe: Az ifjú Werther szenvedései

b/ művész vagy polgár? Goethe: Goethe: Wilhelm ​Meister tanulóévei

 

Ajánlott szakirodalom: Szerb Antal. A világirodalom története: http://mek.oszk.hu/14800/14872/Jacobs, Jürgen: Wilhelm Meister und seine Brüder. Untersuchungen zum deutschen Bildungsroman. München. 1972., Halász Előd: A német irodalom története. Gondolat. Bp. 1987., Győrffy MiklósːA német irodalom rövid története, Corvina Kiadó, 1995., Minden, Michael: The German Bildungsroman: Incest and Inheritance. Cambridge University Press, Cambridge, 1997.

 

Ajánljuk még http://www.goethezeitportal.de/index.php?id=goethe és Goethe magyarországi recepciójáról a  Magyar Rádióban 1998-ban elhangzott műsor szerkesztett változatát http://www.c3.hu/scripta/nagyvilag/99/0708/08besz.htm és Thomas Mann regényeit: Varázshegy, Lotte Weimarban, Egy szélhámos vallomásai

 


 

A járványhelyzetre való tekintettel a szóbeli vizsgán megelégszem egy egyszerűsített olvasmányjegyzékkel. A linkekért köszönet Halász Rékának.

 

 

  1. Homérosztól 1 db (választható):

 

  1. Görög tragédiából 2db (választható):

 

 

  1. Ókori görög veresek (2-2 vers, 2-2 költőtől): https://mek.oszk.hu/00300/00386/00386.htm
  2. Catullus, Vergilius és Horatius (12 db vers):

Catullus:

Vergilius összes művei: http://mek.oszk.hu/06500/06540/06540.pdf

Horatius összes művei: Google Drive linken (Orosz Melitta készíti)

 

  1. Augustinus – Vallomások: https://mek.oszk.hu/04100/04187/04187.pdf
  2. Lovagregények (legalább 1):

 

 

  1. Ovidius – Átváltozások: https://mek.oszk.hu/03600/03690/03690.htm

 

  1. Walter von der Vogelweid: https://www.magyarulbabelben.net/works/deall/Vogelweide%2C_Walther_von_der-1170

 

  1. Apuleiusz- Ámor és Pszyché: https://mek.oszk.hu/06100/06151/06151.htm

 

  1. Aucassin és Nicolett: https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Verstar-verstar-otven-kolto-osszes-verse-2/toth-arpad-1CABE/versforditasok-1D717/aucasin-es-nicolete-1DB72/

++++++++

Dante Pokol (letölthető), 2 szabadon választott Shakespeare-dráma (letölthető), Cervantes-fejezetek (letölthető), Jonn Donne-versek (letölthetők)

Igyekezzenek a Trisztán-regényből minél több neten található részletet elolvasni.

 

Ígértem, hogy összeszedem azokat a trubabdúrverseket, melyeket számon kérek a vizsgán

(ld. lejjebb)

 

 

AQUITÁNIAI VILMOS

(I.)

 

Barátaim, ildomos        lesz énekem,

inkább csak bolondozás,       nem értelem.

De lesz benne szép öröm,       ifju szív, meg szerelem.

 

Aki ezt nem érti meg,        az nemtelen,

s nem is dúdolgatja majd        önkéntelen.

Szerelem nem múlik ott,        hol dalolják szívesen.

 

Két paripám osztozik       a nyergemen,

csatán mindkettő derék,     friss, eleven,

de egymást nem tűrik ők        – túl kell adnom egyiken!

 

Ha járna két jó lovam        szép kezesen,

nem lenne gond, holmimat        hová tegyem,

hisz nyeregben úgy ülök,       mint e földön senki sem

 

Egyikük növekedett        a hegyeken,

s egyre makrancoskodik,       vad, féktelen:

ágaskodik, ha a lovász           megvakarná rendesen.

 

A másik hazája meg        jó Confolens,

nincsen nála kanca szebb      – azt meghiszem!

Arany, ezüst, drága kincs       mellette mind értéktelen!

 

Legelészett mint csikó            zöld réteken,

urat szereztem neki,       s feltételem:

egy évet tölt ővele,        száz évet meg énvelem.

 


 

X.

 

Az évnek édes új szaka

lombot fakaszt, s madár dala

zeng az erdőn százféleképp

– szállnak frisshangú énekek.

Ejtse az ember is szerét,

hogy azt tegye, amit szeret.

 

Onnét, hol szívem otthona,

nincs híradás, levél soha:

kerül az álom, nevetés.

Ezért hát lépni sem merek,

míg nincsen rá bizonyiték,

hogy miként vágyom, úgy lehet.

 

Olyan szerelmünk, mint e kép:

galagonya ágára nézz,

senyved csak bokrán reszketeg

esőben, fagyban éjszaka,

s reggelre naptól ébredez,

zöld lombra süt fény sugara.

 

Emlékszem egy reggelre még,

viszály után jött békeség,

s adott nekem egy nagy kegyet:

gyűrűje volt meg ő maga.

Hogy éljek, Isten adja meg,

s fogjam megint, mit rejt ruha!

 

Nem érdekel a rút beszéd,

őrzöm jó szomszédom szivét.

Tudom, hogy bár sok nyelv pereg,

s fut a dicsekvő szó tova:

szerelemről locsog-fecseg…

Van késünk, s van mit vágnia!

 

JAUFRE RUDEL: MAJUSBAN HOSSZÚ MÁR A NAP

 

Májusban hosszú már a nap,
madárdal ringat, távoli,
s ha másfelé visz gondolat,
szerelem az – egy távoli.
Lehorgadt fejjel ballagok,
galagonya s szép dallamok
olyanok, mint a tél fagya.

Áldom s dicsérem az Urat
szerelmemért, bár távoli,
de rám kétannyi baj szakad
minden jóért, mi távoli.
Ó, mért nem zarándok vagyok?
Vándorbot kéne és daróc,
s szép szeme rám pillantana!

Ha kérem majd, s be is fogad,
öröm lesz az, de távoli,
s mellette laknom tán szabad,
habár hazám oly távoli.
Fonunk majd szóba egyre szót,
hisz itt van ím, ki messze volt,
s édes, ha szépen szól szava.

Jókedvem ám bánatba csap,
elhagyva őt, ki távoli…
Látom majd újra társamat?
– földünk egymástól távoli.
Az út, mi vár rám, annyi sok,
hogy róla mit se mondhatok.
Legyen Isten akarata!

Más szerelem vigaszt nem ad,
csupán csak ez, mely távoli,
s nála nemesebb nem akad,
se itteni, se távoli.
Erénye fényesen ragyog,
és engem érte mint rabot
tömlöcbe zárhat mór vasa.

Isten, ki teremtője vagy
szerelmemnek, mely távoli,
szándékomhoz erőt is adj,
s meglássam őt, ki távoli,
mint létező igaz valót.
És kertje, ágyasháza ott
számomra volna palota!

Lázban kívánom, így igaz,
legyen szerelmem távoli,
öröm másként nem látogat,
csak ha szerelmem távoli…
Célomhoz ám én nem jutok,
őrszellemem fondorkodott:
én szeretek, s hölgyem soha.

Célomhoz ám én nem jutok,
legyen a szellem átkozott:
szerelmet nem kapok soha.

Rajnavölgyi Géza fordítása

 

BERNART DE VENTADORN: SZÉP NÉZNI ERDŐRE-BOKORRA

 

Szép nézni erdőre-bokorra,

kizöldül újra fa s bokor,

a lombos ág alatt dalolva

a madár szerelmet dalol,

és abból kél a fájdalom,

és öröm fut a fájdalomba,

szerelmem, ha akaratomra

vágyik, ahogy én akarom.

 

Akarom, ám gőgje hatalma

lesújt, s bennem ily hatalom

feléje nincs. Bár úgy fogadna,

ahogy én őt elfogadom!

A többi asszonyt elhagyom

érte; Isten vesztem ne hagyja!

Tegye, hogy szívében foganva

szerelmét magamba fogom.

 

Fogom magamba, s tart bezárva;

a börtönömön ő a zár;

igaztalanul ér a vádja,

őt inkább illetné a vád:

ő a hibás, de megbocsát

a szívem, s újra megbocsátja;

mert szép és jó minden hibája,

tudom, jók benne a hibák.

 

Hibái jók — ez adományra

könyörgök még egy adományt:

a szám minden böjtje hiába,

csókja gyógyítná a hiányt.

De ily nagy díjat ő nem ád,

bár nagylelkű a díjadásra.

S belévág az ember szavába,

kiforgatja minden szavát.

 

Szavát forgatja felcserélve,

de nem fordul el, s nem cserél

a szívem vágya mást fölébe:

hűségesen vágyom felé,

de nem sóhajt szerelmemért,

s hiába sóhajtozom érte:

hatalmas szépségére nézve

tudom, szemem halálba néz.

 

Nézem halálom, s a remény

elhagy, s el az öröm reménye,

de jó vagyok a szenvedésre;

tűrök, s megtart a szenvedély.

 

Ford.: Horváth Viktor


Bernart de Ventadorn:

[Repíti a víg pacsirtát] (Magyar)

Repíti a víg pacsirtát
öröme fel a nap felé,
majd zuhan, mert édes titkát
az ég átöntötte belé.
S jaj, én csak állok sóváran,
s nézem, mily boldogságra lel;
csoda, ily vágy parazsában,
szívem hogy nem olvad el.

Hittem, titkaid, szerelem,
mind ismerem. S íme, dehogy!
Nem lehet Őt nem-szeretnem,
kit nem szeretni volna jobb.
Övé lett lelkem, életem,
övé a világ, s önmaga,
semmi sem maradt énnekem,
csak vágyam, s szívem bánata.

Oda vagyok ím, egészen,
Ő ül törvényt már felettem,
mióta szemébe néztem,
és e tükör foglya lettem.
Tükör, téged nézlek egyre,
sírba tesz a sok sóhajtás,
mélyed elnyel, mint elnyelte
egykor Narcissust a forrás.

A hölgyek hitszegő kegyét,
s hamis szavát már elhagyom,
szolgáltam őket, de elég,
vak, bolond hitem feladom,
mert nem pártolnak, ha gyötör,
mit bánják, bár megöljön is;
tudom, csalfák, mind egy tőről
sarjadt csalán, mérges tövis.

Hölgyem is ily vérbeli nő,
ezt hányja szemére dalom,
az egyenest elveti Ő,
ha van más útra alkalom.
Gúnyol, ad fonák kegyelmet;
mint bolond, állok, nem értem,
mi történt; úgy jártam, lehet,
mint merész, túl magas bércen.

Nincs irgalom, ez színvaló,
hogy így van, nem is sejtettem;
ki adhatna, nem hajlandó,
s ha nála sem, hol keressem?
Őt nézve, ki hinné róla,
hívét, kit tép a szerelem,
s ki nélküle nem lel jóra,
hagyja veszni könyörtelen?

Mivel megvet, s egy fityinget
sem ér nála könnyem, versem,
neki immár búcsút intek,
s nem mondom többé: – szeretem!
Elhagyom hát szolgálatát,
és halálom lesz válaszom;
mert nem maraszt, bujdosás vár,
indulok, hová, nem tudom.

Tristan, e vers semmit sem ád,
indulok, hová, nem tudom,
lantom bevégzi már dalát,
s nőktől, Ámortól búcsúzom.

 

GAUCELM FAIDIT: ÖRVÉNYLŐ TENGEREK

örvénylő tengerek
csalóka fároszok
mogorva révhelyek
hál’isten párolog
emlékük s dal ered
sok bajra szót kerítve
mi kínzott akkor untalan
de Isten adta víg utam
Limoges felé honnét ugyan
fájt egykor menni messze
sorsom ki jóra vitte
Irántad él hálám Uram

Istennek köszönet
kegyelmet Ő adott
hogy újra ott legyek
hol kis kertecske jobb
mint másutt nagy terek
pompája büszke dísze
mert úrnőnk nem méltánytalan
se tett se szó nem oktalan
s hites igaz szerelme van
ajándék szebb se kéne
s mint édes szíve kedve
nincs föld hol lenne más olyan

dal kell   énekelek
örömöm fenn lobog
csábítva hölgyeket
így lesztek boldogok
források friss vizek
pezsdítik szívem egyre
mező kert mind kedvemre van
s ha tengerár zúg bárhogyan
vagy bóra misztrál szél rohan
hajóm meg nem remegne
még gálya sem ijesztne
s akár naszád állná utam

aki üdvöt keres
nem bántják a bajok
lelke javára tesz
a jó kell nem a rossz
de kit gazság vezet
s rabolni száll a vízre
az dúlt lesz ott majd nyugtalan
bőszül hamar s minduntalan
hiszi hogy száll holott zuhan
minden reménye veszve
s mi volt mind odavetve
szív és lélek ezüst arany

Rajnavölgyi Géza fordítása


 

 

GALEGO-PORTUGÁL

 

Pero Meogo:

Felkelt a csinos lány (Magyar)

Felkelt a csinos lány, kelt a karcsú lányka:

megy szép haját mosni a hideg forrásra.

Vígan szerelemtől, szerelemtől vígan.

 

Felkelt a karcsú lány, kelt a csinos lányka:

megy hűs forrásvizet önteni hajára.

Vígan szerelemtől, szerelemtől vígan.

 

Megy szép haját mosni a hideg forrásra:

Jön hozzá kedvese, aki őt kívánja.

Vígan szerelemtől, szerelemtől vígan.

 

Megy hűs forrásvizet önteni hajára:

jön hozzá kedvese, szerető szép párja.

Vígan szerelemtől, szerelemtől vígan.

 

Jön hozzá kedvese, aki őt kívánja:

hegyi szarvas lépett a tiszta forrásba.

Vígan szerelemtől, szerelemtől vígan.

 

Jön hozzá kedvese, szerető szép párja:

zavaros lett a víz a szarvas nyomába’.

Vígan szerelemtől, szerelemtől vígan.

————-
Pero Meogo:

Láttam zöld füveket (Magyar)

Láttam zöld füveket,

Szarvasünők jöttek,

Barátom.

 

Láttam agancsokat,

Vad szarvasbikákat,

Barátom.

 

Mikor ünők jöttek

Pántlikám vizes lett,

Barátom.

 

Vad bikák vágtattak,

S megmostam hajamat,

Barátom.

 

Pántlikám kimostam

S arannyal befontam,

Barátom.

 

Hajamat megmostam

S arannyal befontam,

Barátom.

 

Arannyal befontam

Pántlikám s rád vártam,

Barátom.

 

Arannyal befontam

Hajam, s terád várok,

Barátom.

————–
Pero Meogo:

Szép lány vagyok, (Magyar)

Szép lány vagyok, s haragos a kedvem,

mert kedvesem arra kért meg engem,

a forrásnál várjak,

hová a szarvasok vizet inni járnak.

 

Nem csoda, hogy majd sírok dühömben,

mert van mersze azt kérni éntőlem:

a forrásnál várjak,

hová a szarvasok vizet inni járnak.

 

Ó, szinte már elvette az eszem,

úgy megszoktam, hogy nem jön, csak üzen:

a forrásnál várjak,

hová a szarvasok vizet inni járnak.

————————–

 

Afons’ Eanes do Coton

Apátné asszonyom, ha más…

 

Apátné asszonyom, ha más
nem, ön minden jónak tudója,
s bölcs is, mint mondják (Isten óvja);
hallgasson meg, ki jó tanács
végett kegyed tán zaklatom:
most házasodtam, s nem tudom,
hogy mi fán terem a baszás.

Ugyanis fülembe jutott,
hogy a tökéletes dugásban
kegyednél, asszonyom, tudásban
s tapasztalatban nincs nagyobb,
s kérem: legyen a mesterem,
hisz én e téren, restellem,
de szinte zöldfülű vagyok.

S ha öntől leckét vehetek,
s egykor mester-baszó leendek
én is, meghálálom kegyednek,
s megteszem, amit tehetek:
baszás közben mindenkoron
az ön üdvéért, asszonyom,
egy Miatyánkot rebegek.

S így, úrnőm, biztos mennybe megy –
üdvére hat hét koplalással
sem lehet ennél jobb hatással,
s az Úr előtt is kedvesebb,
ha az Ő báránykáinak
oktatja, hogy s mint basszanak,
s miképp riszálják seggöket.

 

Fernand’ Esquio

Apátné asszonyom, kegyednek…

 

Apátné asszonyom, kegyednek
én, Fernand’ Esquio lovag,
küldöm ez ajándékokat,
jeléül a mély tiszteletnek,
s mert jobban nem érdemli más:
négy nagy fasz, francúz kvalitás,
keresve se találna szebbet.

Mert barátnémnak nevezem,
kegyelmedért nem volna drága
számomra semmi, ám hiába,
más nincs most kéznél hirtelen:
négy kiváló fasz, két csomagban,
magam egy polgárnőtől kaptam,
s kegyednek adom szívesen.

Kegyelmed finom gusztusa
biztos tetszésben részesíti
őket, hisz büszkén ékesíti
mindet kettős golyóbisa:
négy lófasz, jó nagyok s erősek,
orans használja kegyed őket:
vegye be majd – imáiba.

Havasi Attila fordításai

 


 

Minnesang (német)

 

Kürenbergi lovag

Több mint egy éven által (Magyar)

Több mint egy éven által szép sólyommadárt

neveltem én, szelíd lett ha hívtam, visszaszállt,

a szárnyait arannyal fontam be, tündökölt,

s akkor magasra lebbent, új ország várta, messze föld.

 

Ujra láttam én most, átsuhant az égen,

a selymes lábzsinórt még lengeti szépen,

a szárnyain aranyszín csillogás remeg.

Uram, kik csókra vágynak, engedd, hogy egyesüljenek.

——-

Walter von der Vogelweide

Ó jaj, hogy eltűnt minden

Ó jaj, hogy eltűnt minden 


Ó jaj, hogy eltűnt minden, hogy hullt le, évre év!
Éltem valóban én, vagy álmodtam itt elébb?
Amit valónak hittem nem volt talán sehol?
Mély álom ringatott el, csak nem tudom mikor.
Most íme fölriadtam és oly idegen,
mit úgy ismertem én még akár a tenyerem.
Az emberek s a táj, amelyet úgy szerettem,
gyerekkorom kalandos vidéke ismeretlen.
Ki akkor víg barát volt, ma sír felé hajol,
erdőt irtottak erre, amott bedőlt major;
s ha régi patakunk is másképpen folyna itt,
mint hontalan, csak nézném eltűnő fodrait.
Akikre ismerősként gondoltam még tavaly,
alig köszönnek s mindent betölt a baj s a jaj.
Úgy foszlik semmivé most a boldog és merész
gyerekkor, mint a tenger vizére mért ütés
örökre már, ó jaj!

Ó, jaj, hogy élnek itt most az ifju emberek!
Bűnbánat nincs szivükben s mind gondok közt remeg
és mind aggódik folyton: így élni jó talán?
e bús világban, látom, senki sem vidám.
Nincsen tánc, sem ének, gond marta szerteszét,
keresztény ember még íly gyászosan nem élt,
az asszonyok fejéke régen nem ragyog,
parasztgúnyát viselnek büszke lovagok.
Haraggal írt levélben intett meg minket Róma,
örömünk nincs s a bánat oly szívet szaggató ma,
hogy teljesen kifáraszt (jól éltünk hajdanán!)
s most mintha régi kedvünk búra váltanám.
Az égi vadmadár is bánatos felettem,
csodálható-e hát, hogy én is csüggedt lettem?
S mit mondtam vén bolond most sok bajom között?
Aki gyönyörben él itt, mennyekben lesz számüzött,
örökre már, ó jaj!

Ó jaj, mi édes volt, mind megromolt hát mégis!
A mézben látom én ma már lebegni az epét is.
Kívül fehér, piros, zöld a világ s dalra vár,
de bévül úgy sötétlik, mint a rossz halál,
s kit látszat csábított csak, az majd vigaszra lel,
a földi bűnt bünhődés, vezeklés oldja fel.
Lovagok, a vezeklés, ez itt a dolgotok,
sisaktok jó s a páncél, a csuklóvas forog,
megszentelt kardotok van és pajzsotok kemény.
Adná az Úr, hogy méltó lennék a győzelemre én!
Akkor, bár oly szegény vagyok búsás zsold várna rám,
mert nem birtokra vágyom, aranyra sem ma már,
az üdvök koronája örökre szívem vágya,
egy zsoldos elnyerheti, markában ott a dárda.
Ha átkelhetnék én a szent hadak hajóival,
a vízen zsoltárt zengenék és már nem azt, hogy: jaj!
azt már sosem, hogy: jaj!

RADNÓTI MIKLÓS fordítása

 

 

 

 

Egyesült Európa, 1937.

A Kis Trianonban dolgozom tizenhárom éve. A meseszép környezet dacára nem túlságosan jelentékeny hivatal ez. Eredetileg az Egyesült Európa Tizenkettedik Autonóm Körzetének Heinrich von Ofterdingen Albizottságának hívtak minket, de ilyet még egy német, egy első rendű európai polgár is csak nehezen, hosszú gondolkodás után tud kimondani. Így lett a nevünk Kis Trianon.
Innen irányítjuk a hajdani Franciaország, az egész Tizenkettedik Körzet műkincsvédelmét. Osztályozunk, lajstromozunk, irányítjuk a műemlék-felújításokat. A Tizenkettedik Körzet minden városának és falujának bejelentést kell tennie a területén található középkori romokról, és szakértői vélemény, illetve a helyi adók átcsoportosítása után neki kell kezdenie a műemléki felújításoknak. Minden polgármesternek el kell készítenie a Felújítási Tervet, melyet itt, a Kis Trianonban székelő műemlékvédelmi hivatalban én véleményezek. Az Európa újjászületését akadályozni akarók azonnal átnevelő táborokba kerülnek. Itt napi kilenc órát kénytelenek elmerülni a középkori építészet tanulmányozásában.
Rengeteg ellenség fenyegeti a mi közös Európánkat. Nemcsak az Európa ideológiai meggyengítését kívánó angolszász terroristák, cseh szabotőrök, orosz felforgatók, hanem a tétlenség, a lustaság és a hozzánemértés. A rend a bűn ellensége. Beleordítom a telefonba a polgármestereknek, hogy „Trianon”, ők pedig makognak valamit, és postafordultával küldik a jelentéseket. Az Európai Birodalom alapeszméjéhez tartozik, hogy senkit nem lehet telefonon visszahívni. A beosztottak levélben vagy személyesen jelentkeznek, csak a hatóság az, aki telefonon is kérdőre vonhat bárkit.  Mindenkinek a hálószobájában vagy az irodájában kell tartani a telefonkészüléket, de csak I. osztályú európai polgárok vagy köztisztviselők kezdeményezhetnek hívást. Másképp nem is bírnánk a mihaszna, locsi-fecsi polgármesterekkel.
Mindent birodalmi márkában számolunk. És kifogások soha nincsenek.

Bourges, Carcassone, Albi, Saint-Gilles-du-Gard, Troyes, Aix-en-Provence, Soisson, Roun, Narbonne.
Én ugyan soha nem láttam ezeket a helyeket. A főnököm, a minisztériumi osztályvezető helyettesem szerint kész szerencse: nekem nem csodálnom, hanem reorganizálnom kell a katedrálisokat.
Én vagyok az első nő, aki a III. Európai Körzetben, a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen művészettörténeti diplomát vehetett a kezébe. A Nagy Háború után öt évvel, huszonhárom évesen csatlakoztam a Kulturális Hadseregcsoporthoz, hogy ezzel is kifejezzem a hálámat Vilmos császárnak, aki a hazámat megmentette az orosz felforgatóktól és az angolszász ügynököktől. Titokban néha kételkedem abban, hogy okos dolog volt-e az Osztrák-Magyar Monarchiát körzetekre osztani, mindenhova első rendű, azaz német komisszárokat helyezni. De már abban is kételkedem, hogy saját gyerekkorom megtörtént-e, és abban sem vagyok biztos, létezik-e Troyes, Montsegur, Albi, Saint-Gilles-du-Gard. A törvények szerint a szüleim egyenrangúak velem: én nem telefonálhatok nekik, ők pedig csak a felettes hatóságokon keresztül üzenhetnek nekem. Talán levelezhetnénk. De az Európai Birodalmi Postát nem szabad magánüzenetekkel terhelni.
Úgyhogy lajstromozom tovább a Tizenkettedik Körzetben folyó templomfelújításokat. Van egy csodálatos térkép a hátam mögött. Piros, kék pontokkal, apró zászlócskákkal jelölöm, melyik településen hol tart az Európai Emlékezet Projekt, mindeddig hány támfalat, karzatot, templomtornyot újítottak fel. És van egy kis táblácskám, egy kis szégyenfalam, ahova az átnevelésre kijelölt, rest polgármesterek nevét gyűjtöm össze.
Tudományos közhivatalnok vagyok. Az európai birodalom eszméjét szolgálom.

Sokszor azt álmodom, hogy a komáromi gyerekszobámban álmodom, ahol azt álmodom, egy csomó játéktemplomot tartok a kezemben, és elképzelésem sincs, mit csináljak velük. Néha eszembe jut, tartanak-e még ezekben a templomokban istentiszteletet, vagy csak múzeumoknak használják ezeket.
Mi lenne, ha egyszer beteget jelentenék, és lovon vagy motorkerékpárral bejárhatnám-e a Tizenkettedik Körzetet?
De nemcsak a kötelesség-tudat, a térképek láttán érzett álomszerű révület tart a mesés Kis-Trianonban, hanem a szerelem is.
Közvetlen felettesem, a délceg és katonás Schulzenburger professzor a Kulturális Hadseregcsoport alezredesi rangját viseli. De hogy lehet egy nálam is fiatalabb férfi professzor vagy alezredes? Melyik egyetem ad ilyen gyorsan professzori címet? De Maxi ellenállhatatlan, gyönyörű férfi, az egyenruhája gomblyukába tűzve kis rózsaszín szegfűt hord, imádom. Ami azt illeti, Kis-Trianonban csak nagyon öregek dolgoznak, sokan már át sem tudnak tipegni az irodámba, a hálószobáikban tökéletesítgetik az Összeurópai Templomregisztert.
De akármelyik egyetemen tanult Schulzenburger professzor, az én Maxim, ő nem ízig-vérig középkorász. Még csak nem is hallott a provanszál trubadúrokról. A flamboyan gótika tíz ismérvét sem tudná felsorolni. Maxi az amerikai beszivárgás történetével foglalkozik, nekem mégis hozzá kell fordulnom minden „szakmai kérdéssel”.
Maxi belép, katonásan szalutál, a szenvedély teremti a rendet, mondja, és leszorít a dolgozószobám díványára.
Minden hatalmat a képzeletnek! Ugye, szívem, akarod?
Nem tudom, hogy akarom-e.  Maxi nélkül meglehetősen unatkozom. De az biztos, hogy szeretnék sokkal, de sokkal többet tudni Schulzenburger professzorról: van-e felesége, vannak-e gyerekei Berlinben, mivel tölti a vasárnapjait, miről álmodik, mik azok a „beszivárgások”, amikkel ő tudományosan foglalkozik.
Van-e beszivárgás tanszék valahol?
Vasárnaponként én már annyira unatkozom, hogy akár báránykákat terelgetnék Marie-Antoinett-jelmezben a kastély körül, de Maxi szerint ez nevetséges, Vilmos császár elszomorodna, ha kitudódna, hogy köztisztviselői a a szabadidejükben a legyőzött franciákat majmolják.
Na jó, nem terelgetek. Nem majmolok senkit. De legalább egyszer szabadon beszélgethetnék a telefonban Max von Schulzenburgerrel! Az én egyetlen szerelmemmel. A flamboyan gótikáról, a beszivárgásokról vagy az időjárásról legalább. Mit szólsz, Maxi, a sok esőhöz? Nem rettenetes? És ahhoz mit szólsz, hogy jövőre betöltöm a harmincötödik évemet… Tudod egyáltalán? De az Új Európában a telefonvezetékek egyirányúak, csak felettes hívhat beosztottat, fordítva soha. Ha én próbálom Maxit feltárcsázni, akkor csak az Örömóda taktusait hallom.
Európa örül az új rendnek.
Beethoven is hálás Vilmos császárnak.
Hát még mi, első- és másodrendű alattvalók.

De most, hogy végre gyereket várok, lenne mondanivalóm Maxinak.
Ám mi lesz, ha Maxi most sem hallgat végig?
Ha bánatos lesz. Ha megharagszik. Ha azt mondja, hogy Vilmos császár nem szereti a gyerekeket. Ha kiderül, hogy csak a templomfelújításokra kíváncsi. Ha csak annyit mond, elégedett vagyok veled, így tovább, Engelchen.
Az utolsó beszélgetésünk nem sok jóval kecsegtet. Képzeld csak, Maxi, kezdtem volna, de Schulzenburger professzor, az én drága Maxim (aki csak amolyan „katonai professzor”) csendre intett.
Hogy én nem értek semmit. Hogy buta vagyok. Lélektelen. Egy barbár magyar. Hogy fogalmam sincs, miért érdeklik a Legfelsőbb Porosz Akadémiát a dél-francia középkori templomok.
Mert a szenvedély a rend szülőanyja, mondtam engedelmesen.
Dehogy, butuskám!, kiáltott fel Maxi dühösen. Valamelyik dél-francia kócerájban őrzik a békaevők a Szent Grált, azt kell megszereznünk!
Miii? Nektek elment az eszetek, Maxi?
Maxi pofon ütött, ami azt illeti, nem először. Mert egy rohadt kis kurva vagyok, nem méltó az Egyesült, a Szent Európához! Mert a szüleim,  azon az átkozott magyar pusztán nem tanítottak elegendő tiszteletre.
A Grál létezik. Punktum. Talán Monsegurben, talán máshol.  Majd a Porosz Akadémia megtalálja.
Na, igen, mondom. Majd megtalálja.
A pillanat nem volt alkalmas arra, hogy szóba hozzam a születendő gyereket. Hogy bármit szóba hozzak. Hogy valami ellenvetést fejtsek ki. Hogy kisírjam magam. Hogy helyeseljek bármit.
Hogy milyen boldog vagyok. Hogy újra érzem az ízeket, látom a színeket.
És ha telefonálnék, akkor jobb lenne? Maxi örülne nekem?
Újra felemelem a kagylót.
Semmi. Csak a lassan hullámzó Örömóda.
Maxi, Maxi, Maxi.
Egy helyettes tanácsos, mint én, szülhet-e vajon törvényen kívüli gyereket? És ha születik egy gyerekem, mi lesz a műemlékvédelmi projekttel? Sírni fogok-e, ha nem újítják fel Saint-Gilles-du-Gard katedrálisát? Ha a szent Grál nélkül fogják Vilmos császár nevenapját ünnepelni?
A gyerekemet se láttam még a saját szememmel. És mégis valóságosabb, mint Maxi, Vilmos császár, vagy bármelyik átkozott kutyafüle, aki beszivárog, elrejt, statisztikát csinál…. polgármestereket fenyeget, papaparampapa.
Egyáltalán megszülhetném-e Max von Schulzenburger gyerekét?
Nem ez a gyerek hoz majd halálos veszélyt rám?

Mindig is tudtam, hogy a XII. Európai Körzet Heinrich von Ofterdingen Kulturális Albizottságát, a Kis-Trianont felfegyverzett katonák őrzik. Na, jó, nem katonák, hanem lovagok, keresztes vitézek, kulturális tanácsadók.
Látni még soha nem láttam őket. De odamehetnék hozzájuk: magyar takarítónő vagyok, itt dolgozom a Kis Trianon kastélyba, sajnos elvesztettem a papírjaimat, de a vitéz urak talán megengedik, hogy eljussak Párizsba…
A katonákkal talán nem lenne gond.
De mi van, ha Maxi nem hagyta el igazából az irodámat… Ha itt hallgat engem a telefonban, a szívemben, a hasamban. Ha már azelőtt tudta, hogy terhes vagyok, mielőtt én észre vettem volna. Mert van egy szupergrál vagy gondolatolvasó elektróda, amit nők nem is láthatnak.
Talán, talán, talán.
Mintha apró buborékok lennének, számolgatom a lélegzetemet.
Hogyan tudnék a saját testemből kiszabadulni?

Marika a szabadban /Karanténtárca/

Marika úri hajléktalan. A negyvenes-ötvenes asszonyokat kérdezgeti a pékbolt előtt, hogy nem jártak-e együtt szolfézsra. Nem ismerik-e szegény Ágikát, Krisztit, aki tavaly lemaradt a vonatról, de most megint velük akar kirándulni. A nők szégyenkezve megrántják a vállukat, és kezébe nyomják a frissen megvett péksüteményt. Dilis szegény, ezt mondja a tekintetük. Vannak, akik rosszabbat mondanak: menjen a diliházba, vigyék innen, be kéne már zárni, dögöljön meg.
Pedig Marika mindenkire vigyáz, mindenre tekintettel van. A pékbolt vásárlóit figyelmezteti, hogy ma a pogácsa nem sült át jól, hogy a gesztenyés kifliben nem is igazi a gesztenye. – Hanem milyen? –  kérdezem.
– Hamis –  mondja tudálékosan.
Sokan találgatják, hogy ez a Marika kicsoda. Egy Kossuth-díjas színész kitagadott lánya? Egy tévés újságíró bolondokházába csukott felesége? Mert Marika büdös, foghíjas, tolakodó, ráadásul szemmel láthatóan beteg, de ki tagadhatná, hogy valamikor járt szolfézsórákra.
Az én képzeletem nem ennyire regényes. Úgy vélem, Marika csak egy átlagos vidéki lány lehet, aki húsz-harminc éve került elmegyógyintézetbe, majd mikor ez bezárt, a semmibe. Azért cövekelt le ezen a kis téren Óbudán, mert Budapestet egyáltalán nem ismeri. És tényleg a régi barátnőit keresi, a hajdani zeneiskolás-úttörőtáboros lányokat, akik majd visszavezetik a régi életébe. Kocsis Zolival is találkoztam, súgja nekem, mert adott nálunk egy koncertet. Nálunk is, mondom, és eszembe jut Nagykanizsa, ahol szintén az egyik szolfézsos kislánynak kellett köszönteni.
Mikor elárulom, hogy Kocsis Zoltán meghalt, elsírja magát.
No de hol van ez a nálunk, ahova ő tartozik? Ha tudnám a vezetéknevét, a szülővárosát, meg is kereshetném a neten a hozzátartozóit. De Marika túl beteg: ő nem elveszett, őt az idegenek elrabolták, nem szabad elárulnia, hol tartották fogva, és különben is jön a világvége, nagy tűz lesz, „haddelhadd”, és mindenki kipurcan. Csak ő éli túl és az állatok. Meg a régi barátai, akik idejönnek a bolt elé és hazakísérik. De a többi ember mind megdöglik.
Szegény Kocsis Zoli! Hát nem őt is elrabolták?
Még ilyet! Mit érdemelnek ezek után az emberek?
– Hamis vagy te is, menj innen! Menj! Menj! – kiáltja nekem.
Ezek után persze nem sokat beszélgettem vele.

Most figyelem, ahogy a bolt előtt, az igazi barátnőit keresi.
Az emberileg visszahőkölnek tőle, egy babakocsis nő felsikít, egy öregember a botjával fenyegeti.
Ennek ellenére meglehetősen sok kontaktja lehet Marikának. És ő lesz az utolsó, akit tesztelnek, aki bekerül a karanténbe, akinek lélegeztetőgép jut a kórházban. Majd egyike lesz a sok „szokványos körülmények közt” elhunyt hajléktalannak, talán még a vezetékneve sem derül ki soha, és a régi barátnői soha nem tudják meg, hogy az ellenségei 2020-ban hogy végeztek vele.
Hetek múlva majd megtalálják a vackában.

Marika lassan feladja a bolt előtt a próbálkozást. Most senki sem akar szolfézsórákról csevegni, és senki sem nyom a kezébe „hamis” gesztenyés kiflit.
Csalódottan odavánszorog a terecske egyetlen padjához. A galambok sértődötten felröppennek.
Marika lassan turkál a motyójában, de nem talál semmi ehetőt. Vagy valami mást keres? Titkos jeladót? Egy ereklyét a régi zeneiskolából?
Akármit keres, nincs meg.
A galambok óvatosan közelebb merészkednek.
– Legalább ti ne féljetek! – kiáltja nekik.

Csak mindenkinek szabad meghalni (Bűn és gyilkosság járvány idején)

 

Sok elbeszéléstípusnak vannak mitikus gyökerei, többek közt a detektívregénynek is. Oidipusz a közössége járványtól való megszabadulását biztosítja, mikor nyomozni kezd apja halála ügyében. Pedig micsoda irracionális cselekedet egy hullákkal teli városban detektívesdit játszani, és egy  régi haláleset körülményeit bogozgatni  – de hát ezt kívánják Oidipusz királytól az istenek. Egy régi gyilkosság felderítése, a személyessé változtatott halál (bűn, nyomozás) aztán véget is vet a halál személytelen diadalának, a Théba városát sújtó járványnak.
Persze az Oidipusz király nem krimi, de a XX, századi krimi-műfaj diadalmenete mintha a thébai történéseket is felidézné. A detektívregény az I. világháború után indult el hódító útjára – hiszen annyian estek el a Nagy Háborúban névtelenül és értelmetlenül, hogy az olvasóközönség legalább egyetlen halál okára kíváncsi lett: ki ölte meg szegény Mrs. Williamset, ki csöpögtetett mérget a lord kakaójába vagy ki felelős a szegény kis szobalány lepuffantásáért? A detektívregény mindenkit elképesztő sikere azt is jelzi, az emberek csak a tömegek halálát tudják elviselni, az egyénét – a háború után is – botrányosnak és megbocsáthatatlannak érzik. És talán ez a magyarázata annak, hogy a tömeggyilkosok mért hagyják hidegen a klasszikus krimiszerzőket.
Akinek neve és személyisége is van, az megérdemli, hogy megbotránkozzunk a halálán. A krimi demokratikus műfaj, egy éjjeliőr, egy öreg szakácsnő halála is „számít”, de leggyakrabban mégis vonzó, fiatal nők sarkallják nyomozásra a detektíveket. De ez természetes: a személyessé változtatott halálban semmi sem lehet személytelen. Minden nyomozás önmagunkhoz vezet.
Oidipusz apjának is van neve. A kutatás leszűkíti az áldozat és a nyomozó, a megfigyelt és a megfigyelő közötti távolságot, Kreón királyból szép lassan az „én apám” lesz.
Persze a bűnügyi történetek egyéni bűnt és egyéni felelősséget hangsúlyozó individualizmusa szöges ellentétben áll a krimi értékrendjének konzervativizmusával. Kevés detektívregény szól kasszafúrókról, zsebtolvajokról, adócsalókról, minden történet, minden felderített bűncselekmény középpontjában az emberi élet “szentsége” áll. A detetektív „különcsége” (piál, ópiumot szív, szereti a nőket, ebben-abban áthágja a szabályokat) is merőben felületes és látszólagos: a jó nyomozó, legyen bármilyen “különc”, minden esetben közösségi értékeket képvisel.
A detektívregény kódja (bűncselekmény-megfejtés) univerzális, de értékrendje a legkevésbé sem az, és ez is magyarázza, miért olyan sok a történelmi krimi, és kevés a jelenben játszódó bűnügyi történet. (Pedig a rendszerváltást / polgárosodást éppenséggel kísérhette volna az angolszász típusú detektívregények reneszánsza.) A XX. században nemcsak két világháborút, holokausztot éltünk át, hanem az ötvenes és kilencvenes évek vallásháborúkat megszégyenítő ideológiai csatáit is, melyeket minden esetben a legszegényebbek tulajdontól (földtől, műhelytől) vagy munkahelytől való megfosztása kísért. Túl sok évtized telt el a magyar történelemben, mikor a haladás vagy az európaiság fokmérőjét a mindenkori vesztesek ócsárlása („kulákok”, „panelprolik”, „sértődöttek”) jelentette.
Ki azonosulna egy ilyen társadalomban Mrs. Williamsszel? Vagy csak egy megmérgezett lorddal vagy egy agyonütött villanyszerelővel? Hogy ismerhetne egy ilyen világban Oidipusz Kreónban a saját édesapjára? Pedig minden bűnügyi történet azért varázslatos, mert deduktív műveletek révén képes a másikat „te”-vé vagy legalább névvel és sorssal bíró „ő”-vé (többnyire nem is „he”-vé, hanem „she”-vé) változtatni.
A művészkrimik, mint például a magyar rendszerváltást bemutató Szürke galamb sok esetben kiforgatják ezt a krimit éltető szabályt. A Szürke galamb individuális jellegű bűncselekményekkel kezdődik (a „galambos ember” azokat végzi ki, akik saját családjuk terhére vannak), de aztán a bűn elszabadul, motiválatlan lesz, járványossá válik, és a város a “bűn súlya”,  az egyre hisztérikusabbá váló gyilkosságok alatt összeroppan. A személytelenné váló bűnnel már a rendőrség sem tud mit kezdeni.

 „Kirúgja az anyja alól a létrát. Nász közben ollóval agyonszurkálja a férjét. Kidobja a feleségét az erkélyről. Egy nő elbambul, és kocsival belehajt a villamosba. Egy csapat gyalogos piros jelzésnél átgázol a forgalmon. Kötőtűvel átszúrja a kisfia agyát. Alvilági nagymenők rejtélyes halála. Ennek leharapják a mellét. Amarra rázárják a fagyasztót. Mennyi-mennyi hír!” (Tar Sándor: Szürke galamb. Magvető. Budapest. II. kiadás. 1996. 229.)

Egy járvány áldozataival alig lehet személyes viszonyt kialakítani.
De vajon csak a járvány áldozataival vagyunk így? A lakótelep lakásainak ajtaján minden tettes és áldozat neve szerepel – de mi van azokkal, akik álnevet viselnek? Ők mennyiben azonosak önmagukkal? Pedig a krimi lényege éppen a néven nevezés lenne.  Ám  a regénybeli lakótelepen csak az áldozatoknak, a lúzereknek van valódi, azonosításra alkalmas neve, a két sorozatgyilkos igazi nevét, ahogy Bátyusét vagy a többi maffiózóét csak találgatni lehet. Aztán a legvégén a boncterem igazságot szolgáltat (leleplezi a regény társadalmi valóságát): itt már csak össze-vissza dobált névtelen halottak vannak.
A járvány mégiscsak megszűnik, és mivel emberi beavatkozás indította el, azt kell hinnünk, a végéhez is van némi köze az embereknek. A rendőrség messze nem tudja az összes rejtélyt kideríteni –  de azért elég sokat mégis kiderít. És ez az egyetlen általam ismert bűnügyi regény, amely a mesterien alkalmazott szabad függő beszéd kísérletével bemutatja az amatőrök (például Szűcs énektanár) nem zsarolásra szánt, „öncélú” megfejtési kísérleteit. A Szürke galambban még a veszteseknek is van vesztenivalójuk: kétségbeesve, a túlélés reményétől is megfosztva érteni akarják, mi folyik.
Persze a rengeteg megfejtés (ügyes vagy ügyetlen megfejtési kísérlet), az ember eredendő oknyomozó hajlama sem tudja a járvány társadalmi okait felszámolni. A regénybeli város történetében kódolva vannak az efféle kataklizmák – a létezés maga is börtön, és senki nem tudja nem gyűlölni a hozzátartozóit. A gondolkodás és önvizsgálat  persze valamilyen méltósággal ruházza fel a regény szereplőit, ámbár a „járványos” szeretetlenségen és elszemélytelenedésen sem sokat változtat.
A járvány után se sok minden változik. (Persze néhány bűnöst letartóztatnak, és néhány rendőr kitüntetést kap.)
De miért is változna?
Meglehet, a Püthiának kellene arra nem kényszeríteni bennünket, hogy a mindenkori halottakban  önmagunkat ismerjük fel.

Illusztráció:  https://www.ayojon.mx/fotos/204.la-enigmatica-galeria-de-zdzislaw-beksinski

Az erőszak, ha gondosan végzik (Fordított idő I.)

De még a nehezen megszerzett térkép sem segített rajtuk.
Megkerülsz egy öblöcskét, elhagysz egy római laktanyát, egy félbehagyott templomot, mész előre a rettentő hóesésben, elkanyarodsz a hetedik rom mellett, végül eljutsz oda, ahol kezdted a vándorlást, Kerkovian kikötőjébe.
Ám a régi menekültek helyét, az öreg raktárat most izgága, félig meztelen fiatalok foglalták el.
A düh körbejárt köztük, mint méhser. Feszes vállak, feszes combok, csontos könyökök. Fiatal fiúk, fiatal lányok, akiket a menekülő családok féltek magukkal vinni. Most összebújtak egy elhagyott kastélyban, és várták, hogy véget érjen a hóesés, hogy végre-végre…
De minek kéne véget érnie? Ahol fiatalok vannak, ott megenyhül a hideg. Ha elsütsz egy viccet, vagy csak izegsz-mozogsz, akkor annyian nevetnek, hogy egy eleven, vidám hadsereg közepén érzed magad. Mintha ez a rengeteg ide-oda hullámzó barna, vörös, szőke haj egyetlen mozgékony, hatalmas testhez tartozna.
Fiúszag, lányszag. És hús, mindenütt hús, gondolta Riolda, jobbra is, balra is belemarkolhatsz. Te jó ég, hogy mennyien! Mintha a halál magával vitte volna a kisbabákat, az öregeket, de egyetlen terembe zsúfolva itt hagyta volna a tizenéveseket.
Micsoda pocsékolás ez egy háborúban!
Friss, finom áru, gondolta Riolda. Mert a tízévesnél fiatalabbak hamar meghalnak, és még csak nem is a fáradtság, a hideg vagy a hasmenés végez velük, hanem a vágyakozás az anyjuk-apjuk után. Mert még a rossz szülők is felejthetetlenek, ha a szemünk láttára szúrják le őket. És hiába erősek a huszon-, harmincévesek, fogságban ők is hamar meghalnak, mert elepednek a fiaikért-lányaikért, a feleségükért, a férjükért, a szabadságért – könnyen felfejthető minták ők a múlt szövedékében.
Tizenévesen viszont olyan szabad vagy, könnyű és hajlékony, hogy belőled lehet a legjobb rabszolga. Lehetsz muzulmán, keresztény, zsidó, normann, burgundi, szász – igaz, amit játékból próbálsz ki, abból gyorsan bilincs lesz. A tizenévesek rugalmasak, frissek, és ami a fő, szépek; szépek, tehát értékesek. Úgyhogy Riolda biztos volt benne, nem valami titkos rokonszenv miatt verődtek itt össze ennyien.
De nehéz volt gondolkodni ebben a nagy viháncolásban. Ha valaki meglökött egy vállat vagy térdet, öten-tízen dőltek a karjába.
– Ezek mind szökött rabszolgák – súgta oda Sjönnek.
Sjön bólintott. De mintha nem érezné a félelmet, ő is csak énekelt tovább a többiekkel. Mert a sok izgés-mozgás, nevetés összeállt egyetlen dallammá: fehér árnyék leszek, hazamegyek… ellenség vagy, ha kérdezel… ellenség vagy, ha felelsz nekem… Mindenki ide-oda hajladozott, és minden szem csillogott a furcsa diadaltól: elbáááááánok veled, énekelték mámorosan. Fiúszag, lányszag, levegőbe lökött, összezárt öklök, ide-oda csapódó, szőke, barna varkocsok. Talán csak egyetlen mozdulat választotta el őket, hogy mindannyian szeretkezni ne kezdjenek.
Riolda is furcsa bizsergést érzett a mellében. Elbááánok veled, énekelte engedelmesen, és közben az ujját a csuklójába vájva gondolkodni próbált.
Szökött rabszolgák, igen. Elbáááánok veled
Van-e jobb fájdalomcsillapító a közös éneklésnél? Amíg másokba kapaszkodsz, addig nem érnek utol. Riolda kereste rajtuk a szenvedés jelét, a sebeket, a töréseket. Hiszen minden rabszolgát engedelmessé aláznak, és a szépeket kivéve  az összeset megerőszakolják – sokszor éppenséggel csak fegyelmező szándékból. Mert fájni fáj a törött ujj is, ám ha a csont rosszul forr össze, semmirekellő, eladhatatlan rabszolga leszel. No de az erőszak – ha gondosan végzik – megaláz, megtör, viszont nem látszik. Ha túlvagy rajta, mehetsz mosogatni.
Így törik be a vikingek a szláv foglyokat is.
Ám Riolda a megtörtség semmilyen jelét nem látta a raktárban éneklő fiatalokon. Vagy ez a nótázós örömmámor nem is engedi, hogy ők maguk észrevegyék, hogy megtörtek bennük valamit? Hogy letörtek a nevükből egy darabkát.

Gus!
Riolda felpattant, mert végre-valahára ismerős arcot látott.
Egy hercegi udvarban egy fiatal testőr persze nem állhatna szóba egy parancsra ide-oda szaladgáló dadussal. Az ilyeneknek nemcsak anyjuk-apjuk van, hanem címerük, jelmondatuk, büszkeségük. De ennek a Gusnak már semmije sem volt. Fehér árnyék leszek, bömbölte az első sorban áhítattal.
Riolda a lábához kuporodott, és meglökte a könyökét.
– Emlékszel rám, ugye? Riolda vagyok.
Gus összerázkódott. Mintha nem a trónörökös dajkáját, hanem legalábbis Hildit látná maga előtt.
– Nem, ő nem annyira rossz ember – motyogta.– Hát van igazság a földön?
Riolda egy szót sem értett. Miféle igazság?
Gus nem tartozott a legélesebb eszű testőrök közé, és most nemcsak ostobának, hanem részegnek is tűnt. De nem volt mit tenni, ha már mellékuporodott, végig kellett hallgatni a történetét.
–Tizenkét beszélő sas él Dániában, tizenkét halhatatlan madár – kezdte Gus.
De az ő madarai nem a hősmondákban szálldostak, hanem minden év júniusában megérkeztek Normandiába, hogy biztosítsák Gus családjának a szerencséjét. Ám ezek a sasok olyan páratlanok voltak, hogy csak a családfő, Gus nagybátyja, Henrik herceg előtt mutatkoztak meg. Közönséges emberfia meg sem pillanthatta őket. Még Vilmos herceg sem.
– Én sem láttam – magyarázta Gus –, de minden nyáron hallottam a szárnycsapásaikat.
És Riolda végighallgatta, hogy Gus családja hány és hány csatát nyert meg, mennyi kastélyt, mennyi földet szerzett. Ám ez a sok diadal is kevés volt a családi sasoknak. Rábeszélték a nagybácsit, Henriket, hogy ne elégedjék meg ezekkel a jelentéktelen győzelmekkel, mert hisz nemcsak a családért tartozik felelősséggel, hanem egész Normandiáért. Jó kedélyű fickó ez a Vilmos herceg, de nem véletlenül büntették az istenek terméketlenséggel az első feleségét! Most már Henrikre vár az igazi dicsőség!
Riolda hagyta, hogy ebben a nótázó hangzavarban és összevisszaságban, ebben a menekültekkel zsúfolt raktárban  minden értelmet nyerjen. Hogy a mondatok átáramoljanak rajta. Hiszen mindig többet tudunk, mint amit elismerünk magunknak.
Hogy mi lett az ír királyfival, akit a herceg és az első felesége úgy megkedvelt, hogy többen már örökbefogadásról pusmogtak? Hogy mért kellett Hildinek, Vilmos második feleségnek úttalan utakon bujkálni a csecsemőivel?
Tán csak nem ez a málészájú Gus volt, aki a nagybátyja, Henrik parancsára végig mögöttük lopakodott?
– És neked, Gus, mit ígértek a családi sasok?
Gus nem felelt. Talán nem is felelhetett, hiszen nem ő volt a sasok szószólója, hanem a szárnycsapásokból is olvasni tudó, ravasz nagybácsi. Szegény Gusnak nem maradt más, minthogy belebömböljön a többiek énekébe: fehér árnyék leszek… Henrik bácsi ügyesen kereket oldott, míg a hűséges Gusra a hősi halál vagy a kevésbé dicsőséges rabszolgaság várt. Riolda még tudni szerette volna, hogy ki hívta be a mórokat, ki terjesztette el, hogy az arabok nyílt csatában legyőzhetetlenek, és miképp váltak az utolsó három hónapban ilyen végzetesen irányíthatatlanná az események. Ám Gust az ilyesmi egy csöppet sem érdekelte.
A dal megint magasra csapott.
Fiúillat, lányillat. Gus magához rántotta Rioldát:
Te okos lány vagy… te nagyon okos lány vagy…
Riolda hátrébb ugrott. De már olyan erővel duzzadt körülöttük az ének, hogy úgy érezte, csak az alacsony mennyezet miatt nem szárnyalnak föl mindannyian a magasba. Végre odakúszott hozzájuk Sjön, és most már ketten hallgathatták végig a hajdani nemes testőr fantasztikus, páratlan haditettét: hogyan sikerült a szegény normannoknak megszökniük – neki, Gusnak hála! – megszökniük a mórok fogságából.
Ezek a gyáva gyilkosok, mesélte Gus, Namruvienben, egy épen maradt pajtából indították őket a kikötőbe. Ám a hős sasok vagy a kiszámíthatatlan normandiai időjárás vagy talán valami egészen más csoda miatt hatalmas köd ereszkedett rájuk. Amolyan tündérköd, holtidő, amitől a lovak is megrettennek, nem csak a katonák. Ilyenkor nem szabad felnézni, de ezt ezek az ostoba arabok nem tudták. És mihelyt a lovak megbokrosodtak, Allah a becsületes normann fiatalok pártjára kelt, és azok a koszos rabszolgahajcsárok Allah szeme láttára őrültek meg. De a normannokat sem kellett sajnálni! Mert ahogy kiszabadultak a köteleikből, üldözőbe vették a mórokat. Világraszóló diadal volt, mesélte Gus elégedetten.
– Agyonvertük mindahányat. És most várjuk a hajót, ami majd átvisz Dániába minket.
Riolda, akinek összeszorult a gyomra, gépiesen bólogatott.
Hol az a megmentő hajó?
És hány órája történhetett mindez? Hány óra kell, hogy a mórok felfedezzék az úton az agyonvert rabszolga-kereskedőiket? És a nevezetes tündérködtől félnapi járásra a raktárat Kerkovianban, ahol most diadalmámorban énekelnek. Negyven fiatal rabszolga, akik egy soha meg nem érkező hajót várnak a kikötőben.
De Gust az ilyesmi egy cseppet sem aggasztotta. Hatalmas mellkasával szinte feldöntötte Rioldát.
– Hadd legyek én az első! – nyaggatta Sjönt. – Hiszen én és Riolda… mi már az első pillanattól fogva…, olthatatlanul, mindörökre.
Ő megért engem… Fehér árnyék leszek… Úgy elbáááánok veled…
Riolda kapálózva kibújt a szorításból.
Odakinn sápadtfehéren hullámzott a hó, de már csak a szél tombolt, az ég érintetlenül ragyogott – hány óra kell, hogy az arabok a kitisztult időben megtalálják a holttesteket? És van-e jobb móka, mint ködfoltok között kergetni negyven fegyvertelen fiatalt? Negyven pompás, fiatal rabszolgát, aki néhány órára szabadnak képzelte magát.
– Az a hajó, Gus! Mondd, mikor érkezik ide?
– Miért kérdezed?
Fehér árnyék leszek… Ellenség vagy, ha kérdezel.
Riolda kivonszolta Sjönt az éneklő tömegből.
Nem is volt miért sajnálni a behemótot. Annyi átizzadt has, kar, comb volt körülöttük, amit talán még egy sasokkal álmodó unokaöcs is túlzásnak tartott.
De ahogy kiértek a, a fiatalok gyűrűjéből, rögtön elbizonytalanodott. Mert lehet, hogy a jó nagybácsi mégiscsak küld hajót… Vagy az éneklésben rejlő erő elröpíti ezt a sok fiatalt a szárazföldről…
Kisvártatva Sjönnel összefogódzkodva botorkáltak a kikötőben.
Szuvas fogakhoz hasonló, roskadozó házak, sárban-hóban oszladozó raktárak, ahogy a rómaiak hagyták őket. De miért tűnik minden bomladozó épület ilyen rendetlennek és tervszerűtlennek? Miért jár szégyennel és szorongással minden hanyatlás?
Sjön találta meg a félreeső kunyhót a kikötő túloldalán.
Konokul és dühösen szeretkeztek.
De semmilyen révület nem hozhatta előbbre az elkerülhetetlent.

Néhány óra múlva irtózatos csattanásra ébredtek. Az arabok ordítva körbevették a kastélyt, és kutyákat uszítottak a menekülőkre.
Harapás, halálos seb ilyenkor nem számít: hiszen hibás áru minden szökött rabszolga, aki ha egyetlen pillanatra is, de visszaszerezte a nevét. Úgy elbáááánok veled… énekelte Riolda a kunyhóban fülére szorított kézzel. Néhány óráig háborúban megcsömörlött, öreg harcosok gyakorolhatják a kivégzést – apró szórakozás, míg a mór sereg szervezetten vissza nem vonul a Loire mögé.
Madarak keringtek a csonkán meredező kastély fölött. Kiterjesztett szárnyú, kárörvendőn köröző madarak.
Igen, talán sasok.

 

A bölcsészképzésről

Állam az államban. Egy elvarázsolt kastély az Erzsébet-híd lábánál, a város közepén. De mit is vártak azok, akik a nyolcvanas években felvételiztek a pesti bölcsészkarra? Műveltséget, hatalmat, a kivételesség érzését? Mi, az 1982-ben érettségizettek még nehezen váltottuk meg a jogot, hogy egyetemi polgárként kóboroljunk a Pesti Barnabás utcai épület lépcsőin és függőfolyosóin. Óriási volt a túljelentkezés.
Én csak egyetlen egyszer felvételiztem, hisz pontosan tudtam, hogy két „próbálkozást” a szüleim nem finanszíroztak volna. A szóbeli után a félemelet mosdójában sírtam el magam: összekevertem Kemény Zsigmond Rajongókjának és Zord időkjének a szereplőit  – jaj, mi lesz, ide a lábamat se tehetem be szeptemberben. De betehettem. És azt hiszem, ma már boldogan oklevelet adnánk annak, aki azzal a tudással diplomázik, amivel mi 1982-ben felvételiztünk.
És az elvarázsolt kastély, a csodálatos bölcsészkar nekem később sem okozott csalódást. Életem első előadásán Komoróczy Géza elmélkedett az értelmiségivé válás buktatóiról, életem első szemináriumán Kontler Lászlóval beszélgettünk Macchiavelli virtus- és kurázsi-fogalmáról. Daliás idők voltak, az bizonyos. És én nemcsak nagy irodalom- és történész professzoraimra emlékezem szeretettel, hanem még a votják vagy osztják(?) nyelvórákra is: beslattyogott egy nő lengedező szárú szovjet farmerben, és osztjákul ugyan nem tanított meg minket, de azt megértette velünk, mi az a kulturális antropológia. A bölcsészkar sors is volt, nemcsak tudomány: a barátságok, szerelmek, politikai és vallásos útkeresések bölcsője, keresztútja: én például Vidrányi Katalin Augustinus-szövegolvasásain tértem meg.
Senki nem gondolta (már akkor sem), hogy bölcsészdiplomával milliomos lesz. De az sem igaz, se akkor, se ma, hogy a bölcsészhallgatók tányérmosóként végeznék. Én egyetemi oktatóként is úgy tapasztalom, egy magyar vagy történelem szakos BA-diploma bármilyen piacképes tudás (informatika, nyelv, akármi) értékét meghatványozza. Funciója hasonlít a hajdani nyolcosztályos, humán érettségihez.

De akkor miért szenvedett a „bölcsészdiploma” az elmúlt harminc évben akkora presztízsveszteséget?

Az okok többféle módon visszavezetnek a rendszerváltáshoz. A határok nyitva vannak, az emberek mobilabbak, mindez leginkább a bölcsészkari nyelvszakok túlélését nehezíti. Minek öt éven át spanyolul tanulni az ELTÉ-n, mikor érettségi után rögtön munkát vállalhatsz Spanyolországban? Másfajta tudásra teszel szert, mint a Spanyol Tanszéken, de az élő nyelvet jobban megtanulhatod.
A civil társadalom is színesebb lett, nem kell okvetlenül egyetemre járnod, ha ezoterikus-spirituális élményekre vágysz, ha az az őstörténet vagy a babiloni csillagászat titkaiban akarsz elmélyülni. Az ELTE a nyolcvanas évek szubkultúrájához, flórájához, faunájához tartozó futóbolondjairól is nevezetes volt (ki nem emlékszik a lengő szakállú, jó negyvenes szanszkrit-egyiptológia szakos hallgatókra?), ám ma már rengeteg intézmény igyekszik kiszolgálni az útkeresőket. A nyolcvanas években még egyetemre kellett járnod, hogy „más” lehessél. Ma nem kell, számos intézmény örömmel fogad – a pénzeddel.
De vajon milyen a többség? A többi ember?
A „kivételesség” egyetemeken megaapozott képzetéhez hozzátartozik, hogy van valamilyen releváns tudásom azokról, akik „nem-kivételesek” – a magyar társadalomról rendelkezem bizonyítható, vagy legalábbis racionálisan megvitatható, a társadalom többsége számára is elfogadható elképzelésekkel. Én azt gondolom, a „bölcsész-tudás” fölött ilyen értelemben járt el leginkább az idő. Az átlagos bölcsészhallgatók reflektálatlanul osztoznak a felső-középosztály előítéleteiben, miközben az egyetemen egszerzett tudás teljes vértezetében az univerzális tudás rangjára is igényt tartanak.

Én az elvarázsolt kastélyból kipenderülve, de még TMB-ösztöndíjas státuszban, egy kőbányai szakközépiskola magyartanáraként találkoztam először „prolikkal”.  Már akkor megdöbbentett kedvenc költőm, Petri György „proletár-képe”. Hol láthatott ez a nagy költő  „bugyirózsaszín bugyikat” áztató nőket? (A kukkoló éji dala) Vagy a  „bugyirózsaszín bugyit” tekintsük csak a megfigyeltek, a „prolik” elmaradott, szánalmas ízlésére való nem túl eredeti utalásnak? De Petri, kamaszkorom költő-bálványa személyes megfigyelésen alapuló, objektív képet ígér az „országról”, nem közhelyeket. (Amely személyes megfigyelésen alapuló kép majd meg is születik egy nagy „kukkoló”, Tar Sándor életművében.)
De akkor mi a baj a távcsövünkkel?
Mit „látunk”, ha rápillantunk valakire vagy valamire?

Meglehet, a klasszikus magyar bölcsészképzés csak felerősíti a magyar elit legalább százéves „térvesztését”, fokozatos eltávolodását a magyar társadalomtól. Ennek az eltávolodásnak az egyik első jele, hogy magyar írókat kevés kivétellel nem soroztak be az I. világháborúba – ami egyfelől óriási szerencse, hisz kevés háborúban meghalt, nyugatos költőt-írót kell gyászolnunk. De ha nem vagy ott Doberdóban a „többiekkel”, akkor miről írsz regényeket? Trianon és a Tanácsköztársaság „túlértékelése” azzal függhet össze, hogy kevés értelmiségi beszámoló született az I. világháború poklából.
Egy határon túli parasztcsaládban a fiúgyerek(ek) halálához képest csekélyebb változásnak tűnhetett, hogy hirtelen cseh, román vagy szlovák lett a falu jegyzője. A magyar irodalom leghíresebb I. világháborús katonája, az Édes Anna Patikárius Jancsija soha nem járt a fonton: „(L)látta, hogy hullanak el mellőle tanárjai, idősebb osztálytársai, kik máról-holnapra hősi halottak lettek. Ő is hamarosan hozzáöregedett a háborúhoz. Nyolcadikos korában besorozták, kiképezték, katona-ruhában járt az előadásokra, minden nap várta, hogy a “menet”-be osszák, de erre már nem került sor. Közben kitört a forradalom. Akkor lenyomta a hadi érettségit. Aztán háta mögött az alsó-ausztriai katonai intézet vasfegyelmével, előtte egy mindenkinek ismeretlen kor szabadosságával csak tengett-lengett.”
A látta jelző különösen érdekes a fenti szövegrészben. Patikárius Jancsi nem láthatta a többiek halálát, hiszen soha nem járt a fronton. Esetleg csak hallott róluk, és megpróbálta elképzelni, ahogy a Petri-versben a költői én a „prolikat”, a bugyirózsaszín bugyikat áztató háziasszonyokat. Volt valamilyen képük róluk, noha nem voltak ott, nem láthatták a „többieket” a saját szemükkel.
Az irodalmi reprezentációból úgy szorult ki a „többség”, hogy már csak a hiányukat érezzük. Jancsi már a háború utáni idők fia. És persze „tetőtől talpig fehér, mint egy ellentengernagy”.
De feladata-e egy magyar humán-értelmiséginek vagy írónak, hogy osztozzon a többség tapasztalataiban, hogy a „néppel tűzön-vízen át” haladjon…etc. etc? A XIX. századi magyar értelmiségtől nem idegen az effajta küldetéstudat, ám mindezt elvárni roppant nevetséges lenne a XXI. században. Mindenki arról ír, arról gondolkodik, amiről akar. De mikor a küldetéstudat és a társadalomismeret totális hiánya fölényérzettel és a saját, a csalhatatlanságba vetett hittel párosul, akkor a tragédia borítékolható.
Én például se íróként, se értelmiségiként nem törődöm a környezetvédelemmel. De fontosnak tartom, hogy mások ezt fontosnak tartják. És igencsak meglepődnék, ha kedvenc politikusom (nekem nincs ilyen) egyszercsak bejelentené, hogy a mezei pacsirták és verebek ingyenélők, semmit sem tesznek a jó magyar levegőért vagy a haladásért, ideje lenne megfegyelmezni őket. Ha ilyet hallanék, azt gondolnám, elment a választott képviselőm maradék esze. Ám a kilencvenes évek magyar humán-értelmiségijében semmilyen vészcsengő nem szólalt meg, mikor a politikai elit által kifosztott magyar munkásokat volt szokás „panelprolizni”, elmaradottságuk, sértődöttségük okán ostorozni.
Az a tény, hogy nem tartjuk feladatunknak a szegények „képviseletét”, még nem jelenti, hogy minden kegyetlenséget vagy hülyeséget helyeselnünk kell.

A felelősségvállalás és a társadalomismeret hiányának kombinációjával magyarázhatjuk, hogy milyen régóta adósa a magyar humánértelmiség a magyar középosztálynak egy megfelelő társadalmi vízióval. Ma nem azért nem szavaznak vidéki „tömegek” a ma létező politikai pártokra, mert „elmaradottak”, „nincs internetjük”, hanem mert szélsőséges vagy legalábbis üresfejű futóbolondoknak tartják a magyar politikusokat.
Mióta is nincs hiteles magyar szociáldemokrácia?
Mióta is nincs konzervatív liberális alternatíva?
Nagyapám például amolyan igazi republikánus volt, a „törekvés”, a boldogulás, a haladás megszállottja. Hosszú életének egyharmadát csehszlovák állampolgárként töltötte, és már csak ezért sem rokonszenvezett a feudális allűrökkel. Igazi „labanc magyar” volt, akit gyengéd érzelmek fűzték a Habsburg birodalomhoz és a nosztalgikusan bálványozott Nyugathoz. Ám azt soha nem értette, miért kéne a magyarsága vagy a vallása miatt vezekelnie vagy akárcsak „meghunyászkodnia”.
A középosztálybeliek többségéhez hasonlóan ő sem együttérzést várna a politikusoktól hanem érvényes politikai programot, elfogadható politikai víziót.
Ha élne, ma nem tudna kire-mire szavazni.

A bölcsész álomkastély, a humánértelmiség presztízsét nem a piacképes diplomák hiánya rombolja, hanem a tény, hogy különböző történelmi okok miatt képtelen beteljesíteni a társadalmi elvárásokat.
Nem segít megérteni a legelesebbeket. Nem is látja őket.
Nem képes érvényes politikai jövőt felvázolni. Nem is látja át, nem is érzékeli ennek fontosságát.
Ezen nem a tananyag átstrukturálása segítene, hanem egy általánosabb szemléletváltás. Egy kastély, ami szilárdan áll a földön, és sokkal több bejárata van.

Illusztráció: M. C. Escher