A Kis Trianonban dolgozom tizenhárom éve. A meseszép környezet dacára nem túlságosan jelentékeny hivatal ez. Eredetileg az Egyesült Európa Tizenkettedik Autonóm Körzetének Heinrich von Ofterdingen Albizottságának hívtak minket, de ilyet még egy német, egy első rendű európai polgár is csak nehezen, hosszú gondolkodás után tud kimondani. Így lett a nevünk Kis Trianon.
Innen irányítjuk a hajdani Franciaország, az egész Tizenkettedik Körzet műkincsvédelmét. Osztályozunk, lajstromozunk, irányítjuk a műemlék-felújításokat. A Tizenkettedik Körzet minden városának és falujának bejelentést kell tennie a területén található középkori romokról, és szakértői vélemény, illetve a helyi adók átcsoportosítása után neki kell kezdenie a műemléki felújításoknak. Minden polgármesternek el kell készítenie a Felújítási Tervet, melyet itt, a Kis Trianonban székelő műemlékvédelmi hivatalban én véleményezek. Az Európa újjászületését akadályozni akarók azonnal átnevelő táborokba kerülnek. Itt napi kilenc órát kénytelenek elmerülni a középkori építészet tanulmányozásában.
Rengeteg ellenség fenyegeti a mi közös Európánkat. Nemcsak az Európa ideológiai meggyengítését kívánó angolszász terroristák, cseh szabotőrök, orosz felforgatók, hanem a tétlenség, a lustaság és a hozzánemértés. A rend a bűn ellensége. Beleordítom a telefonba a polgármestereknek, hogy „Trianon”, ők pedig makognak valamit, és postafordultával küldik a jelentéseket. Az Európai Birodalom alapeszméjéhez tartozik, hogy senkit nem lehet telefonon visszahívni. A beosztottak levélben vagy személyesen jelentkeznek, csak a hatóság az, aki telefonon is kérdőre vonhat bárkit.  Mindenkinek a hálószobájában vagy az irodájában kell tartani a telefonkészüléket, de csak I. osztályú európai polgárok vagy köztisztviselők kezdeményezhetnek hívást. Másképp nem is bírnánk a mihaszna, locsi-fecsi polgármesterekkel.
Mindent birodalmi márkában számolunk. És kifogások soha nincsenek.

Bourges, Carcassone, Albi, Saint-Gilles-du-Gard, Troyes, Aix-en-Provence, Soisson, Roun, Narbonne.
Én ugyan soha nem láttam ezeket a helyeket. A főnököm, a minisztériumi osztályvezető helyettesem szerint kész szerencse: nekem nem csodálnom, hanem reorganizálnom kell a katedrálisokat.
Én vagyok az első nő, aki a III. Európai Körzetben, a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen művészettörténeti diplomát vehetett a kezébe. A Nagy Háború után öt évvel, huszonhárom évesen csatlakoztam a Kulturális Hadseregcsoporthoz, hogy ezzel is kifejezzem a hálámat Vilmos császárnak, aki a hazámat megmentette az orosz felforgatóktól és az angolszász ügynököktől. Titokban néha kételkedem abban, hogy okos dolog volt-e az Osztrák-Magyar Monarchiát körzetekre osztani, mindenhova első rendű, azaz német komisszárokat helyezni. De már abban is kételkedem, hogy saját gyerekkorom megtörtént-e, és abban sem vagyok biztos, létezik-e Troyes, Montsegur, Albi, Saint-Gilles-du-Gard. A törvények szerint a szüleim egyenrangúak velem: én nem telefonálhatok nekik, ők pedig csak a felettes hatóságokon keresztül üzenhetnek nekem. Talán levelezhetnénk. De az Európai Birodalmi Postát nem szabad magánüzenetekkel terhelni.
Úgyhogy lajstromozom tovább a Tizenkettedik Körzetben folyó templomfelújításokat. Van egy csodálatos térkép a hátam mögött. Piros, kék pontokkal, apró zászlócskákkal jelölöm, melyik településen hol tart az Európai Emlékezet Projekt, mindeddig hány támfalat, karzatot, templomtornyot újítottak fel. És van egy kis táblácskám, egy kis szégyenfalam, ahova az átnevelésre kijelölt, rest polgármesterek nevét gyűjtöm össze.
Tudományos közhivatalnok vagyok. Az európai birodalom eszméjét szolgálom.

Sokszor azt álmodom, hogy a komáromi gyerekszobámban álmodom, ahol azt álmodom, egy csomó játéktemplomot tartok a kezemben, és elképzelésem sincs, mit csináljak velük. Néha eszembe jut, tartanak-e még ezekben a templomokban istentiszteletet, vagy csak múzeumoknak használják ezeket.
Mi lenne, ha egyszer beteget jelentenék, és lovon vagy motorkerékpárral bejárhatnám-e a Tizenkettedik Körzetet?
De nemcsak a kötelesség-tudat, a térképek láttán érzett álomszerű révület tart a mesés Kis-Trianonban, hanem a szerelem is.
Közvetlen felettesem, a délceg és katonás Schulzenburger professzor a Kulturális Hadseregcsoport alezredesi rangját viseli. De hogy lehet egy nálam is fiatalabb férfi professzor vagy alezredes? Melyik egyetem ad ilyen gyorsan professzori címet? De Maxi ellenállhatatlan, gyönyörű férfi, az egyenruhája gomblyukába tűzve kis rózsaszín szegfűt hord, imádom. Ami azt illeti, Kis-Trianonban csak nagyon öregek dolgoznak, sokan már át sem tudnak tipegni az irodámba, a hálószobáikban tökéletesítgetik az Összeurópai Templomregisztert.
De akármelyik egyetemen tanult Schulzenburger professzor, az én Maxim, ő nem ízig-vérig középkorász. Még csak nem is hallott a provanszál trubadúrokról. A flamboyan gótika tíz ismérvét sem tudná felsorolni. Maxi az amerikai beszivárgás történetével foglalkozik, nekem mégis hozzá kell fordulnom minden „szakmai kérdéssel”.
Maxi belép, katonásan szalutál, a szenvedély teremti a rendet, mondja, és leszorít a dolgozószobám díványára.
Minden hatalmat a képzeletnek! Ugye, szívem, akarod?
Nem tudom, hogy akarom-e.  Maxi nélkül meglehetősen unatkozom. De az biztos, hogy szeretnék sokkal, de sokkal többet tudni Schulzenburger professzorról: van-e felesége, vannak-e gyerekei Berlinben, mivel tölti a vasárnapjait, miről álmodik, mik azok a „beszivárgások”, amikkel ő tudományosan foglalkozik.
Van-e beszivárgás tanszék valahol?
Vasárnaponként én már annyira unatkozom, hogy akár báránykákat terelgetnék Marie-Antoinett-jelmezben a kastély körül, de Maxi szerint ez nevetséges, Vilmos császár elszomorodna, ha kitudódna, hogy köztisztviselői a a szabadidejükben a legyőzött franciákat majmolják.
Na jó, nem terelgetek. Nem majmolok senkit. De legalább egyszer szabadon beszélgethetnék a telefonban Max von Schulzenburgerrel! Az én egyetlen szerelmemmel. A flamboyan gótikáról, a beszivárgásokról vagy az időjárásról legalább. Mit szólsz, Maxi, a sok esőhöz? Nem rettenetes? És ahhoz mit szólsz, hogy jövőre betöltöm a harmincötödik évemet… Tudod egyáltalán? De az Új Európában a telefonvezetékek egyirányúak, csak felettes hívhat beosztottat, fordítva soha. Ha én próbálom Maxit feltárcsázni, akkor csak az Örömóda taktusait hallom.
Európa örül az új rendnek.
Beethoven is hálás Vilmos császárnak.
Hát még mi, első- és másodrendű alattvalók.

De most, hogy végre gyereket várok, lenne mondanivalóm Maxinak.
Ám mi lesz, ha Maxi most sem hallgat végig?
Ha bánatos lesz. Ha megharagszik. Ha azt mondja, hogy Vilmos császár nem szereti a gyerekeket. Ha kiderül, hogy csak a templomfelújításokra kíváncsi. Ha csak annyit mond, elégedett vagyok veled, így tovább, Engelchen.
Az utolsó beszélgetésünk nem sok jóval kecsegtet. Képzeld csak, Maxi, kezdtem volna, de Schulzenburger professzor, az én drága Maxim (aki csak amolyan „katonai professzor”) csendre intett.
Hogy én nem értek semmit. Hogy buta vagyok. Lélektelen. Egy barbár magyar. Hogy fogalmam sincs, miért érdeklik a Legfelsőbb Porosz Akadémiát a dél-francia középkori templomok.
Mert a szenvedély a rend szülőanyja, mondtam engedelmesen.
Dehogy, butuskám!, kiáltott fel Maxi dühösen. Valamelyik dél-francia kócerájban őrzik a békaevők a Szent Grált, azt kell megszereznünk!
Miii? Nektek elment az eszetek, Maxi?
Maxi pofon ütött, ami azt illeti, nem először. Mert egy rohadt kis kurva vagyok, nem méltó az Egyesült, a Szent Európához! Mert a szüleim,  azon az átkozott magyar pusztán nem tanítottak elegendő tiszteletre.
A Grál létezik. Punktum. Talán Monsegurben, talán máshol.  Majd a Porosz Akadémia megtalálja.
Na, igen, mondom. Majd megtalálja.
A pillanat nem volt alkalmas arra, hogy szóba hozzam a születendő gyereket. Hogy bármit szóba hozzak. Hogy valami ellenvetést fejtsek ki. Hogy kisírjam magam. Hogy helyeseljek bármit.
Hogy milyen boldog vagyok. Hogy újra érzem az ízeket, látom a színeket.
És ha telefonálnék, akkor jobb lenne? Maxi örülne nekem?
Újra felemelem a kagylót.
Semmi. Csak a lassan hullámzó Örömóda.
Maxi, Maxi, Maxi.
Egy helyettes tanácsos, mint én, szülhet-e vajon törvényen kívüli gyereket? És ha születik egy gyerekem, mi lesz a műemlékvédelmi projekttel? Sírni fogok-e, ha nem újítják fel Saint-Gilles-du-Gard katedrálisát? Ha a szent Grál nélkül fogják Vilmos császár nevenapját ünnepelni?
A gyerekemet se láttam még a saját szememmel. És mégis valóságosabb, mint Maxi, Vilmos császár, vagy bármelyik átkozott kutyafüle, aki beszivárog, elrejt, statisztikát csinál…. polgármestereket fenyeget, papaparampapa.
Egyáltalán megszülhetném-e Max von Schulzenburger gyerekét?
Nem ez a gyerek hoz majd halálos veszélyt rám?

Mindig is tudtam, hogy a XII. Európai Körzet Heinrich von Ofterdingen Kulturális Albizottságát, a Kis-Trianont felfegyverzett katonák őrzik. Na, jó, nem katonák, hanem lovagok, keresztes vitézek, kulturális tanácsadók.
Látni még soha nem láttam őket. De odamehetnék hozzájuk: magyar takarítónő vagyok, itt dolgozom a Kis Trianon kastélyba, sajnos elvesztettem a papírjaimat, de a vitéz urak talán megengedik, hogy eljussak Párizsba…
A katonákkal talán nem lenne gond.
De mi van, ha Maxi nem hagyta el igazából az irodámat… Ha itt hallgat engem a telefonban, a szívemben, a hasamban. Ha már azelőtt tudta, hogy terhes vagyok, mielőtt én észre vettem volna. Mert van egy szupergrál vagy gondolatolvasó elektróda, amit nők nem is láthatnak.
Talán, talán, talán.
Mintha apró buborékok lennének, számolgatom a lélegzetemet.
Hogyan tudnék a saját testemből kiszabadulni?

De még a nehezen megszerzett térkép sem segített rajtuk.
Megkerülsz egy öblöcskét, elhagysz egy római laktanyát, egy félbehagyott templomot, mész előre a rettentő hóesésben, elkanyarodsz a hetedik rom mellett, végül eljutsz oda, ahol kezdted a vándorlást, Kerkovian kikötőjébe.
Ám a régi menekültek helyét, az öreg raktárat most izgága, félig meztelen fiatalok foglalták el.
A düh körbejárt köztük, mint méhser. Feszes vállak, feszes combok, csontos könyökök. Fiatal fiúk, fiatal lányok, akiket a menekülő családok féltek magukkal vinni. Most összebújtak egy elhagyott kastélyban, és várták, hogy véget érjen a hóesés, hogy végre-végre…
De minek kéne véget érnie? Ahol fiatalok vannak, ott megenyhül a hideg. Ha elsütsz egy viccet, vagy csak izegsz-mozogsz, akkor annyian nevetnek, hogy egy eleven, vidám hadsereg közepén érzed magad. Mintha ez a rengeteg ide-oda hullámzó barna, vörös, szőke haj egyetlen mozgékony, hatalmas testhez tartozna.
Fiúszag, lányszag. És hús, mindenütt hús, gondolta Riolda, jobbra is, balra is belemarkolhatsz. Te jó ég, hogy mennyien! Mintha a halál magával vitte volna a kisbabákat, az öregeket, de egyetlen terembe zsúfolva itt hagyta volna a tizenéveseket.
Micsoda pocsékolás ez egy háborúban!
Friss, finom áru, gondolta Riolda. Mert a tízévesnél fiatalabbak hamar meghalnak, és még csak nem is a fáradtság, a hideg vagy a hasmenés végez velük, hanem a vágyakozás az anyjuk-apjuk után. Mert még a rossz szülők is felejthetetlenek, ha a szemünk láttára szúrják le őket. És hiába erősek a huszon-, harmincévesek, fogságban ők is hamar meghalnak, mert elepednek a fiaikért-lányaikért, a feleségükért, a férjükért, a szabadságért – könnyen felfejthető minták ők a múlt szövedékében.
Tizenévesen viszont olyan szabad vagy, könnyű és hajlékony, hogy belőled lehet a legjobb rabszolga. Lehetsz muzulmán, keresztény, zsidó, normann, burgundi, szász – igaz, amit játékból próbálsz ki, abból gyorsan bilincs lesz. A tizenévesek rugalmasak, frissek, és ami a fő, szépek; szépek, tehát értékesek. Úgyhogy Riolda biztos volt benne, nem valami titkos rokonszenv miatt verődtek itt össze ennyien.
De nehéz volt gondolkodni ebben a nagy viháncolásban. Ha valaki meglökött egy vállat vagy térdet, öten-tízen dőltek a karjába.
– Ezek mind szökött rabszolgák – súgta oda Sjönnek.
Sjön bólintott. De mintha nem érezné a félelmet, ő is csak énekelt tovább a többiekkel. Mert a sok izgés-mozgás, nevetés összeállt egyetlen dallammá: fehér árnyék leszek, hazamegyek… ellenség vagy, ha kérdezel… ellenség vagy, ha felelsz nekem… Mindenki ide-oda hajladozott, és minden szem csillogott a furcsa diadaltól: elbáááááánok veled, énekelték mámorosan. Fiúszag, lányszag, levegőbe lökött, összezárt öklök, ide-oda csapódó, szőke, barna varkocsok. Talán csak egyetlen mozdulat választotta el őket, hogy mindannyian szeretkezni ne kezdjenek.
Riolda is furcsa bizsergést érzett a mellében. Elbááánok veled, énekelte engedelmesen, és közben az ujját a csuklójába vájva gondolkodni próbált.
Szökött rabszolgák, igen. Elbáááánok veled…
Van-e jobb fájdalomcsillapító a közös éneklésnél? Amíg másokba kapaszkodsz, addig nem érnek utol. Riolda kereste rajtuk a szenvedés jelét, a sebeket, a töréseket. Hiszen minden rabszolgát engedelmessé aláznak, és a szépeket kivéve  az összeset megerőszakolják – sokszor éppenséggel csak fegyelmező szándékból. Mert fájni fáj a törött ujj is, ám ha a csont rosszul forr össze, semmirekellő, eladhatatlan rabszolga leszel. No de az erőszak – ha gondosan végzik – megaláz, megtör, viszont nem látszik. Ha túlvagy rajta, mehetsz mosogatni.
Így törik be a vikingek a szláv foglyokat is.
Ám Riolda a megtörtség semmilyen jelét nem látta a raktárban éneklő fiatalokon. Vagy ez a nótázós örömmámor nem is engedi, hogy ők maguk észrevegyék, hogy megtörtek bennük valamit? Hogy letörtek a nevükből egy darabkát.

‒ Gus!
Riolda felpattant, mert végre-valahára ismerős arcot látott.
Egy hercegi udvarban egy fiatal testőr persze nem állhatna szóba egy parancsra ide-oda szaladgáló dadussal. Az ilyeneknek nemcsak anyjuk-apjuk van, hanem címerük, jelmondatuk, büszkeségük. De ennek a Gusnak már semmije sem volt. Fehér árnyék leszek, bömbölte az első sorban áhítattal.
Riolda a lábához kuporodott, és meglökte a könyökét.
– Emlékszel rám, ugye? Riolda vagyok.
Gus összerázkódott. Mintha nem a trónörökös dajkáját, hanem legalábbis Hildit látná maga előtt.
– Nem, ő nem annyira rossz ember – motyogta.– Hát van igazság a földön?
Riolda egy szót sem értett. Miféle igazság?
Gus nem tartozott a legélesebb eszű testőrök közé, és most nemcsak ostobának, hanem részegnek is tűnt. De nem volt mit tenni, ha már mellékuporodott, végig kellett hallgatni a történetét.
–Tizenkét beszélő sas él Dániában, tizenkét halhatatlan madár – kezdte Gus.
De az ő madarai nem a hősmondákban szálldostak, hanem minden év júniusában megérkeztek Normandiába, hogy biztosítsák Gus családjának a szerencséjét. Ám ezek a sasok olyan páratlanok voltak, hogy csak a családfő, Gus nagybátyja, Henrik herceg előtt mutatkoztak meg. Közönséges emberfia meg sem pillanthatta őket. Még Vilmos herceg sem.
– Én sem láttam – magyarázta Gus –, de minden nyáron hallottam a szárnycsapásaikat.
És Riolda végighallgatta, hogy Gus családja hány és hány csatát nyert meg, mennyi kastélyt, mennyi földet szerzett. Ám ez a sok diadal is kevés volt a családi sasoknak. Rábeszélték a nagybácsit, Henriket, hogy ne elégedjék meg ezekkel a jelentéktelen győzelmekkel, mert hisz nemcsak a családért tartozik felelősséggel, hanem egész Normandiáért. Jó kedélyű fickó ez a Vilmos herceg, de nem véletlenül büntették az istenek terméketlenséggel az első feleségét! Most már Henrikre vár az igazi dicsőség!
Riolda hagyta, hogy ebben a nótázó hangzavarban és összevisszaságban, ebben a menekültekkel zsúfolt raktárban  minden értelmet nyerjen. Hogy a mondatok átáramoljanak rajta. Hiszen mindig többet tudunk, mint amit elismerünk magunknak.
Hogy mi lett az ír királyfival, akit a herceg és az első felesége úgy megkedvelt, hogy többen már örökbefogadásról pusmogtak? Hogy mért kellett Hildinek, Vilmos második feleségnek úttalan utakon bujkálni a csecsemőivel?
Tán csak nem ez a málészájú Gus volt, aki a nagybátyja, Henrik parancsára végig mögöttük lopakodott?
– És neked, Gus, mit ígértek a családi sasok?
Gus nem felelt. Talán nem is felelhetett, hiszen nem ő volt a sasok szószólója, hanem a szárnycsapásokból is olvasni tudó, ravasz nagybácsi. Szegény Gusnak nem maradt más, minthogy belebömböljön a többiek énekébe: fehér árnyék leszek… Henrik bácsi ügyesen kereket oldott, míg a hűséges Gusra a hősi halál vagy a kevésbé dicsőséges rabszolgaság várt. Riolda még tudni szerette volna, hogy ki hívta be a mórokat, ki terjesztette el, hogy az arabok nyílt csatában legyőzhetetlenek, és miképp váltak az utolsó három hónapban ilyen végzetesen irányíthatatlanná az események. Ám Gust az ilyesmi egy csöppet sem érdekelte.
A dal megint magasra csapott.
Fiúillat, lányillat. Gus magához rántotta Rioldát:
‒ Te okos lány vagy… te nagyon okos lány vagy…
Riolda hátrébb ugrott. De már olyan erővel duzzadt körülöttük az ének, hogy úgy érezte, csak az alacsony mennyezet miatt nem szárnyalnak föl mindannyian a magasba. Végre odakúszott hozzájuk Sjön, és most már ketten hallgathatták végig a hajdani nemes testőr fantasztikus, páratlan haditettét: hogyan sikerült a szegény normannoknak megszökniük – neki, Gusnak hála! – megszökniük a mórok fogságából.
Ezek a gyáva gyilkosok, mesélte Gus, Namruvienben, egy épen maradt pajtából indították őket a kikötőbe. Ám a hős sasok vagy a kiszámíthatatlan normandiai időjárás vagy talán valami egészen más csoda miatt hatalmas köd ereszkedett rájuk. Amolyan tündérköd, holtidő, amitől a lovak is megrettennek, nem csak a katonák. Ilyenkor nem szabad felnézni, de ezt ezek az ostoba arabok nem tudták. És mihelyt a lovak megbokrosodtak, Allah a becsületes normann fiatalok pártjára kelt, és azok a koszos rabszolgahajcsárok Allah szeme láttára őrültek meg. De a normannokat sem kellett sajnálni! Mert ahogy kiszabadultak a köteleikből, üldözőbe vették a mórokat. Világraszóló diadal volt, mesélte Gus elégedetten.
– Agyonvertük mindahányat. És most várjuk a hajót, ami majd átvisz Dániába minket.
Riolda, akinek összeszorult a gyomra, gépiesen bólogatott.
Hol az a megmentő hajó?
És hány órája történhetett mindez? Hány óra kell, hogy a mórok felfedezzék az úton az agyonvert rabszolga-kereskedőiket? És a nevezetes tündérködtől félnapi járásra a raktárat Kerkovianban, ahol most diadalmámorban énekelnek. Negyven fiatal rabszolga, akik egy soha meg nem érkező hajót várnak a kikötőben.
De Gust az ilyesmi egy cseppet sem aggasztotta. Hatalmas mellkasával szinte feldöntötte Rioldát.
– Hadd legyek én az első! – nyaggatta Sjönt. – Hiszen én és Riolda… mi már az első pillanattól fogva…, olthatatlanul, mindörökre.
Ő megért engem… Fehér árnyék leszek… Úgy elbáááánok veled…
Riolda kapálózva kibújt a szorításból.
Odakinn sápadtfehéren hullámzott a hó, de már csak a szél tombolt, az ég érintetlenül ragyogott – hány óra kell, hogy az arabok a kitisztult időben megtalálják a holttesteket? És van-e jobb móka, mint ködfoltok között kergetni negyven fegyvertelen fiatalt? Negyven pompás, fiatal rabszolgát, aki néhány órára szabadnak képzelte magát.
– Az a hajó, Gus! Mondd, mikor érkezik ide?
– Miért kérdezed?
Fehér árnyék leszek… Ellenség vagy, ha kérdezel.
Riolda kivonszolta Sjönt az éneklő tömegből.
Nem is volt miért sajnálni a behemótot. Annyi átizzadt has, kar, comb volt körülöttük, amit talán még egy sasokkal álmodó unokaöcs is túlzásnak tartott.
De ahogy kiértek a, a fiatalok gyűrűjéből, rögtön elbizonytalanodott. Mert lehet, hogy a jó nagybácsi mégiscsak küld hajót… Vagy az éneklésben rejlő erő elröpíti ezt a sok fiatalt a szárazföldről…
Kisvártatva Sjönnel összefogódzkodva botorkáltak a kikötőben.
Szuvas fogakhoz hasonló, roskadozó házak, sárban-hóban oszladozó raktárak, ahogy a rómaiak hagyták őket. De miért tűnik minden bomladozó épület ilyen rendetlennek és tervszerűtlennek? Miért jár szégyennel és szorongással minden hanyatlás?
Sjön találta meg a félreeső kunyhót a kikötő túloldalán.
Konokul és dühösen szeretkeztek.
De semmilyen révület nem hozhatta előbbre az elkerülhetetlent.

Néhány óra múlva irtózatos csattanásra ébredtek. Az arabok ordítva körbevették a kastélyt, és kutyákat uszítottak a menekülőkre.
Harapás, halálos seb ilyenkor nem számít: hiszen hibás áru minden szökött rabszolga, aki ha egyetlen pillanatra is, de visszaszerezte a nevét. Úgy elbáááánok veled… énekelte Riolda a kunyhóban fülére szorított kézzel. Néhány óráig háborúban megcsömörlött, öreg harcosok gyakorolhatják a kivégzést – apró szórakozás, míg a mór sereg szervezetten vissza nem vonul a Loire mögé.
Madarak keringtek a csonkán meredező kastély fölött. Kiterjesztett szárnyú, kárörvendőn köröző madarak.
Igen, talán sasok.