Állam az államban. Egy elvarázsolt kastély az Erzsébet-híd lábánál, a város közepén. De mit is vártak azok, akik a nyolcvanas években felvételiztek a pesti bölcsészkarra? Műveltséget, hatalmat, a kivételesség érzését? Mi, az 1982-ben érettségizettek még nehezen váltottuk meg a jogot, hogy egyetemi polgárként kóboroljunk a Pesti Barnabás utcai épület lépcsőin és függőfolyosóin. Óriási volt a túljelentkezés.
Én csak egyetlen egyszer felvételiztem, hisz pontosan tudtam, hogy két „próbálkozást” a szüleim nem finanszíroztak volna. A szóbeli után a félemelet mosdójában sírtam el magam: összekevertem Kemény Zsigmond Rajongókjának és Zord időkjének a szereplőit  – jaj, mi lesz, ide a lábamat se tehetem be szeptemberben. De betehettem. És azt hiszem, ma már boldogan oklevelet adnánk annak, aki azzal a tudással diplomázik, amivel mi 1982-ben felvételiztünk.
És az elvarázsolt kastély, a csodálatos bölcsészkar nekem később sem okozott csalódást. Életem első előadásán Komoróczy Géza elmélkedett az értelmiségivé válás buktatóiról, életem első szemináriumán Kontler Lászlóval beszélgettünk Macchiavelli virtus- és kurázsi-fogalmáról. Daliás idők voltak, az bizonyos. És én nemcsak nagy irodalom- és történész professzoraimra emlékezem szeretettel, hanem még a votják vagy osztják(?) nyelvórákra is: beslattyogott egy nő lengedező szárú szovjet farmerben, és osztjákul ugyan nem tanított meg minket, de azt megértette velünk, mi az a kulturális antropológia. A bölcsészkar sors is volt, nemcsak tudomány: a barátságok, szerelmek, politikai és vallásos útkeresések bölcsője, keresztútja: én például Vidrányi Katalin Augustinus-szövegolvasásain tértem meg.
Senki nem gondolta (már akkor sem), hogy bölcsészdiplomával milliomos lesz. De az sem igaz, se akkor, se ma, hogy a bölcsészhallgatók tányérmosóként végeznék. Én egyetemi oktatóként is úgy tapasztalom, egy magyar vagy történelem szakos BA-diploma bármilyen piacképes tudás (informatika, nyelv, akármi) értékét meghatványozza. Funciója hasonlít a hajdani nyolcosztályos, humán érettségihez.

De akkor miért szenvedett a „bölcsészdiploma” az elmúlt harminc évben akkora presztízsveszteséget?

Az okok többféle módon visszavezetnek a rendszerváltáshoz. A határok nyitva vannak, az emberek mobilabbak, mindez leginkább a bölcsészkari nyelvszakok túlélését nehezíti. Minek öt éven át spanyolul tanulni az ELTÉ-n, mikor érettségi után rögtön munkát vállalhatsz Spanyolországban? Másfajta tudásra teszel szert, mint a Spanyol Tanszéken, de az élő nyelvet jobban megtanulhatod.
A civil társadalom is színesebb lett, nem kell okvetlenül egyetemre járnod, ha ezoterikus-spirituális élményekre vágysz, ha az az őstörténet vagy a babiloni csillagászat titkaiban akarsz elmélyülni. Az ELTE a nyolcvanas évek szubkultúrájához, flórájához, faunájához tartozó futóbolondjairól is nevezetes volt (ki nem emlékszik a lengő szakállú, jó negyvenes szanszkrit-egyiptológia szakos hallgatókra?), ám ma már rengeteg intézmény igyekszik kiszolgálni az útkeresőket. A nyolcvanas években még egyetemre kellett járnod, hogy „más” lehessél. Ma nem kell, számos intézmény örömmel fogad – a pénzeddel.
De vajon milyen a többség? A többi ember?
A „kivételesség” egyetemeken megaapozott képzetéhez hozzátartozik, hogy van valamilyen releváns tudásom azokról, akik „nem-kivételesek” – a magyar társadalomról rendelkezem bizonyítható, vagy legalábbis racionálisan megvitatható, a társadalom többsége számára is elfogadható elképzelésekkel. Én azt gondolom, a „bölcsész-tudás” fölött ilyen értelemben járt el leginkább az idő. Az átlagos bölcsészhallgatók reflektálatlanul osztoznak a felső-középosztály előítéleteiben, miközben az egyetemen egszerzett tudás teljes vértezetében az univerzális tudás rangjára is igényt tartanak.

Én az elvarázsolt kastélyból kipenderülve, de még TMB-ösztöndíjas státuszban, egy kőbányai szakközépiskola magyartanáraként találkoztam először „prolikkal”.  Már akkor megdöbbentett kedvenc költőm, Petri György „proletár-képe”. Hol láthatott ez a nagy költő  „bugyirózsaszín bugyikat” áztató nőket? (A kukkoló éji dala) Vagy a  „bugyirózsaszín bugyit” tekintsük csak a megfigyeltek, a „prolik” elmaradott, szánalmas ízlésére való nem túl eredeti utalásnak? De Petri, kamaszkorom költő-bálványa személyes megfigyelésen alapuló, objektív képet ígér az „országról”, nem közhelyeket. (Amely személyes megfigyelésen alapuló kép majd meg is születik egy nagy „kukkoló”, Tar Sándor életművében.)
De akkor mi a baj a távcsövünkkel?
Mit „látunk”, ha rápillantunk valakire vagy valamire?

Meglehet, a klasszikus magyar bölcsészképzés csak felerősíti a magyar elit legalább százéves „térvesztését”, fokozatos eltávolodását a magyar társadalomtól. Ennek az eltávolodásnak az egyik első jele, hogy magyar írókat kevés kivétellel nem soroztak be az I. világháborúba – ami egyfelől óriási szerencse, hisz kevés háborúban meghalt, nyugatos költőt-írót kell gyászolnunk. De ha nem vagy ott Doberdóban a „többiekkel”, akkor miről írsz regényeket? Trianon és a Tanácsköztársaság „túlértékelése” azzal függhet össze, hogy kevés értelmiségi beszámoló született az I. világháború poklából.
Egy határon túli parasztcsaládban a fiúgyerek(ek) halálához képest csekélyebb változásnak tűnhetett, hogy hirtelen cseh, román vagy szlovák lett a falu jegyzője. A magyar irodalom leghíresebb I. világháborús katonája, az Édes Anna Patikárius Jancsija soha nem járt a fonton: „(L)látta, hogy hullanak el mellőle tanárjai, idősebb osztálytársai, kik máról-holnapra hősi halottak lettek. Ő is hamarosan hozzáöregedett a háborúhoz. Nyolcadikos korában besorozták, kiképezték, katona-ruhában járt az előadásokra, minden nap várta, hogy a “menet”-be osszák, de erre már nem került sor. Közben kitört a forradalom. Akkor lenyomta a hadi érettségit. Aztán háta mögött az alsó-ausztriai katonai intézet vasfegyelmével, előtte egy mindenkinek ismeretlen kor szabadosságával csak tengett-lengett.”
A látta jelző különösen érdekes a fenti szövegrészben. Patikárius Jancsi nem láthatta a többiek halálát, hiszen soha nem járt a fronton. Esetleg csak hallott róluk, és megpróbálta elképzelni, ahogy a Petri-versben a költői én a „prolikat”, a bugyirózsaszín bugyikat áztató háziasszonyokat. Volt valamilyen képük róluk, noha nem voltak ott, nem láthatták a „többieket” a saját szemükkel.
Az irodalmi reprezentációból úgy szorult ki a „többség”, hogy már csak a hiányukat érezzük. Jancsi már a háború utáni idők fia. És persze „tetőtől talpig fehér, mint egy ellentengernagy”.
De feladata-e egy magyar humán-értelmiséginek vagy írónak, hogy osztozzon a többség tapasztalataiban, hogy a „néppel tűzön-vízen át” haladjon…etc. etc? A XIX. századi magyar értelmiségtől nem idegen az effajta küldetéstudat, ám mindezt elvárni roppant nevetséges lenne a XXI. században. Mindenki arról ír, arról gondolkodik, amiről akar. De mikor a küldetéstudat és a társadalomismeret totális hiánya fölényérzettel és a saját, a csalhatatlanságba vetett hittel párosul, akkor a tragédia borítékolható.
Én például se íróként, se értelmiségiként nem törődöm a környezetvédelemmel. De fontosnak tartom, hogy mások ezt fontosnak tartják. És igencsak meglepődnék, ha kedvenc politikusom (nekem nincs ilyen) egyszercsak bejelentené, hogy a mezei pacsirták és verebek ingyenélők, semmit sem tesznek a jó magyar levegőért vagy a haladásért, ideje lenne megfegyelmezni őket. Ha ilyet hallanék, azt gondolnám, elment a választott képviselőm maradék esze. Ám a kilencvenes évek magyar humán-értelmiségijében semmilyen vészcsengő nem szólalt meg, mikor a politikai elit által kifosztott magyar munkásokat volt szokás „panelprolizni”, elmaradottságuk, sértődöttségük okán ostorozni.
Az a tény, hogy nem tartjuk feladatunknak a szegények „képviseletét”, még nem jelenti, hogy minden kegyetlenséget vagy hülyeséget helyeselnünk kell.

A felelősségvállalás és a társadalomismeret hiányának kombinációjával magyarázhatjuk, hogy milyen régóta adósa a magyar humánértelmiség a magyar középosztálynak egy megfelelő társadalmi vízióval. Ma nem azért nem szavaznak vidéki „tömegek” a ma létező politikai pártokra, mert „elmaradottak”, „nincs internetjük”, hanem mert szélsőséges vagy legalábbis üresfejű futóbolondoknak tartják a magyar politikusokat.
Mióta is nincs hiteles magyar szociáldemokrácia?
Mióta is nincs konzervatív liberális alternatíva?
Nagyapám például amolyan igazi republikánus volt, a „törekvés”, a boldogulás, a haladás megszállottja. Hosszú életének egyharmadát csehszlovák állampolgárként töltötte, és már csak ezért sem rokonszenvezett a feudális allűrökkel. Igazi „labanc magyar” volt, akit gyengéd érzelmek fűzték a Habsburg birodalomhoz és a nosztalgikusan bálványozott Nyugathoz. Ám azt soha nem értette, miért kéne a magyarsága vagy a vallása miatt vezekelnie vagy akárcsak „meghunyászkodnia”.
A középosztálybeliek többségéhez hasonlóan ő sem együttérzést várna a politikusoktól hanem érvényes politikai programot, elfogadható politikai víziót.
Ha élne, ma nem tudna kire-mire szavazni.

A bölcsész álomkastély, a humánértelmiség presztízsét nem a piacképes diplomák hiánya rombolja, hanem a tény, hogy különböző történelmi okok miatt képtelen beteljesíteni a társadalmi elvárásokat.
Nem segít megérteni a legelesebbeket. Nem is látja őket.
Nem képes érvényes politikai jövőt felvázolni. Nem is látja át, nem is érzékeli ennek fontosságát.
Ezen nem a tananyag átstrukturálása segítene, hanem egy általánosabb szemléletváltás. Egy kastély, ami szilárdan áll a földön, és sokkal több bejárata van.

Illusztráció: M. C. Escher