Bartis Attila  A nyugalom  című regényében egymást érik azok az elbeszélői reflexiók, amelyek a szöveg megírásának és olvasásának a problémáit feszegetik. Egy évvel a könyv megjelenése után Szilágyi Zsófia a könyv kritikai irodalmát áttekintve ezzel összefüggésben tesz említést a recenziók egy olyan csoportjáról, amelyek az események ok-okozati sorba állításával tulajdonképpen az alineáris történetvezetésű regény cselekményszálának helyreállítására vagy kivonatolására törekedtek. Szilágyi ezt az értelmezői hozzáállást felelteti meg az elbeszélő egyik reflexív megjegyzésnek, amely az ok-okozati sorok felállításával kapcsolatos elszöszölésről beszél (323. o.). Szilágyi szerint azonban a regény legfontosabb szövegszervező elve nem az ok-okozatiság, hanem a szöveget átszövő motívumháló. ¹Az említett hálózatot azok a figurális áthelyezések hozzák létre, amelyek lehetővé teszik például az egyes szereplők egymás helyére lépését, vagy érintkezésbe kerülését. Ezek a metonimikus és metaforikus helyettesítések kötik össze a regény szövegének egyes történetfragmentumait, miközben az olvasót arra ösztönzik, hogy e motívumhálón hol előre, hol pedig hátra pergesse a történet menetét. 

 

Szilágyi a vér-motívum ismétlődését hozza fel példaként a motívumháló működésének bemutatására, amely szerinte egy olyan jelként fogható fel, ami az összes többi előfordulásra is felhívja a figyelmet. Szilágyi többek közt ennek fényében mutat rá, hogy a motívumok nem a cselekményvázra vannak ráaggatva, hanem éppen a motívumháló működése teszi lehetővé a cselekmény kibontását. ²A regény szövegének szorosabb olvasatai ennek megfelelően az említett hálózat minél szélesebb felfejtését tűzik ki célul. A motívumhálón keresztül feltáruló láncolatok úgy vezetik az olvasót a regény szöveglabirintusában, mint ahogy Ariadne fonalát követte Théseust az útvesztőben. A motívumháló ezért a regény narrátorának egy másik szövegértelmező metatextusa felől közelíthető meg: „Valahol olvastam, hogy vannak, akik megépítik a labirintust, és vannak, akik tévelygenek benne. Nos, talán ez az egyetlen különös képességem: hogy egymagam mindkét feladatra alkalmas vagyok.” (307. o.) A motívumháló egyes láncainak a követése annak ellenére, hogy nem jelent garanciát a labirintusból való kijutásra, mégis legalább lehetővé teszi az építmény bejárását, és a szövegstruktúra feltérképezését. Mindez világossá válik, ha megpróbálunk egy-egy – a hálózat által rendelkezésünkre bocsátott – „útvonalat” végigkísérni a szövegben.

 

Az őrült prostituált Rebeka ébred mondata a névegyezés következtében létesít egy metonimikus kapcsolatot Weér Rebekával, ami Andort arra ösztönzi, hogy a Rebeka nevű madár tetemét becsomagolja a Filmszínházmuzsika frissen vásárolt számába (59. o.). A színházi újságba helyezett madár így az anya lakásának válik a tükörképévé, amelyet a kirúgott színésznő a színházból lopott díszletekből rendezett be saját magának. A prostituálttal lezajlott jelenet után Andor az anyja lába helyett a szárnya eltöréséről beszél a boltosnak. (68. o). A nyelvbotlásban lepleződik le a madár és az anya metaforikus egymásra cserélése. A rákúszom a nőre, mint egy folyondár (94. o.) a testvér üres sírját jelöli, amely később az anya végső nyughelye lesz (276. o.). Az anya sírkövére vésett motívum, amely a kicsinyeit saját vérével etető pelikánt ábrázolja, egyszerre a Weér család címere, valamint jelöli a prostituált V. Rebekát, aki azokat a madarakat eteti, és mérgezi meg, amelyeknek a saját nevét adja. A címer képe azonban egy újabb metaforán keresztül a saját híveit megmérgező papról szóló történettel kerül kapcsolatba, hogy végül ahhoz a Lázár atyához jusson el, aki egy olyan házban lakik, amelyen a Weér család címere található (28. o.).

 

A motívumháló követése hol zsákutcába viszi az értelmezőt, hol pedig visszavezeti arra a pontra, ahonnan elindult. Ezenkívül egyes motívumok, mint csomópontok, egyszerre teszik lehetővé a helyettesítések különböző útvonalait. Különösen érdekes, hogy a narrátor önmagát úgy határozza meg, mint aki egyszerre foglya és építője e labirintusnak, ami például rendkívül aggályossá teszi az elbeszélőnek a főhőssel való egyszerű azonosítását. Valószínű, hogy a labirintusban való bolyongás ugyanúgy az elbeszélő egy korábbi életfázisának feleltethető meg, mint ahogy ez az ok-okozatiságba vetett hittel kapcsolatban is szóba kerül. ³

 

A 307. oldalon feltett kérdés viszont egyúttal már a labirintus építésének motivációjára is vonatkozik: „Viszont annak utánajárni, hogy ezt a meglehetősen sivár építményt miért és miként húztam fel, az olyan feladat, amelyet rajtam kívül aligha végezhet el bárki is.” A következő bekezdés azokat a beszédmódokat veszi sorra, amelyek segítségével a szöveglabirintus megalkotására adott magyarázat elbeszélhető lenne. A labirintus létrehozásának okát és módját a 308–309. oldalon olvasható példázat világítja meg, ami a homályos tükrön keresztül való nézés – mint a másikkal való szembenézés – különböző helyzeteit veszi sorra.  Az említett példázat így, mint a szöveg megírására adott reflexió, a modern kori parabola meghatározása szerint, arra szolgál, hogy a megismerőt önmagához, mint értelmezőhöz vezesse vissza, ⁴mivel a motívumháló kiépítésével és működésével kapcsolatos kérdések szoros összefüggésben állnak a példázat szövegének homályos tükörhelyzetév