A címzés következtében megvalósuló színjátékhoz tartoznak a fiúnak a külföldre szökött lánytestvére nevében írt levelek is. Annak ellenére, hogy a fiú szándéka saját nézőpontjának feleltethető meg („pusztán életjelnek szántam őket egy élve eltemetett lánytól egy élve eltemetkezett anyának” 17. o.), a megvalósítás módja mégis a másik maszkjában mondott beszéd értelmében fogható fel, mely által Andor hangot kölcsönöz külföldre szökött testvérének. A meghatározott időközönként a világ legkülönbözőbb tájairól érkező levelek folyamatosan teremtik meg a címző és a címzett kapcsolatának illúzióját rekonstruálva egy hegedűművészként külföldön turnézó lány szintén fiktív történetét, amelynek egyes állomásait az anya folyamatosan rögzíti egy világtérképen.

 

Az anya által írt válaszokban a címzéssel ellátott borítékokba már csak üres lapok kerülnek, mintha a levél maga is egy üres sír lenne. A Judit név tehát úgy kerül a címzésben a borítékra, mint ahogy a Kerepesi temetőben található sír feliratán szerepel. A címzőként és a címzettként megjelenő nevek a borítékon már sírfeliratként olvashatóak. A válaszlevelekben tehát Weér Rebeka tulajdonképpen a saját, valamint Judit sírját postázza el „lánya” számára. Az anya válaszai Andor törekvését a visszájára fordítják, mert az üres papírokat tartalmazó borítékok az életjelből haláljellé válnak. Judit történetének rekonstrukciója – a tőle kapott állevelek időrendi sorba állításával – tehát anyja számára már egy hasonló játékot jelent, mint a gyászjelentőkkel folytatott pasziánsz.

 

A válaszlevelekben talált üres papírok a készülő könyv kéziratának egyes lapjaivá válnak (301. o), miközben a borítékokon szereplő címzés funkcióját az új kötet borítója veszi át.  A 169. oldalon említett kötet kiadásának késleltetését Andor úgy értelmezi, mint saját élve eltemetésének az elhalasztását. Mindez abból fakadhat, hogy a kötet elején található szerzői név az elbeszélő számára úgy rendelődik a szöveghez, mint a címzés a levélhez, vagy a sírfelirat a sírhoz. A felirat azonban nem csupán jelöli e hullaüreget, hanem maga is ilyen üregként viselkedik, mint az általa jelölt személy nevének inskripciója.

 

A borítékokban talált üres lapokra A nyugalom szövege kerül, amely tulajdonképpen körbeveszi az elbeszélő-főhős hullaüregét. A regény szövege tehát úgy értelmezhető, mint egy holtest köré épülő szövegsír, ¹ amely úgy veszi körül az eseményeket és ezek szereplőit, ahogy Eszter csomagolja be Andor történeteivel lakásának tárgyait („Történetekbe voltak csomagolva a poharak és a kilincsek, történeteken át sütött be a nap, és csak a tapétaragasztós vödör meg a borítók kupaca hevert a szoba közepén. A konyhakövön aludt valami fekete selyemkosztümben, és anyámszínűre volt szőkítve a haja.” 231. o.), vagy amiként a Fimszínházmuzsika elfedi a Rebeka nevű madár tetemét.  A 169. oldalon a megjelenésre váró kötet szintén egy ilyen hullaüregként tűnik fel: „Mégis rettegtem a könyvtől, mert olyasminek gondoltam, mint egy pompeji hullaüreget, amivel mindenki már azt tesz, amit akar.” A szövegsír azért képes konzerválni a benne elhelyezkedő holttestet, mert felveszi ennek formáját. A hullaüreg úgy őrzi meg a holttest formáját, ahogy a halotti maszk konzerválja a halott arcát. Az említett eljárás ellentéteként nevezi meg az elbeszélő az üreg gipsszel történő kiöntését, melynek következtében szoborszerűen láthatóvá válik, amit eddig csak az üreg formája őrzött. ²

 

Az üres lapokra írt szöveg láthatóvá teszi ezeket a hullaüregeket, de ugyanekkor, mivel felveszi a beburkolt dolog formáját, látszólag el is tünteti ennek esetleges hiányát. A becsomagolást követően tehát már kívülről nézve eldönthetetlen, hogy van e egyáltalán valami a papírban található üregben. A regény szövege arra szolgál, hogy létrehozza az olvasóban például az elbeszélő személy personáját, ami leginkább – az élve eltemetés kontextusában – egy halotti maszkként határozható meg. A nyugalom szövegében tulajdonképpen minden egyes szereplő arca egy olyan mesterséges maszkként jelenik meg, amelynek felszámolása – a felvett prosopa mögötti arcra való rákérdezés által ³ – a szembenézés szituációjának elengedhetetlen feltétele.

 

A regény 99. oldalán szereplő jelenetben esik szó Az én kőtáblám című rajzról, amelyet Andor végül Juditnak ad: „Aztán csak összeszedtem a bátorságom, és kilencszer rájuk írtam szemceruzával, hogy, DE, DE, DE. A neölj helye végül üresen maradt, és ettől kissé felborult a kompozíció, de úgy éreztem, valahogy mégis jobb így.” A rajz készítésekor Andor egy olyan eszközzel írja fel a kőtáblára a kilenc darab DE szót, ami nem az arc, hanem a szem kiemelésére szolgál, amely a 308. oldalon szereplő példázat homályos üvegéhez hasonlóan belülről ablakként, míg kívülről tükörként viselkedik. A personaként értelmezett arcon a szem képviseli azt a helyet, amely létrehozza a homályos üvegen keresztül nézés, és az ebből következő figuráció lehetőségét. Az arc tehát arra szolgál, hogy hordozza azt a helyet, amely lehetővé teszi a szembenézést. ⁴ A homályos tükörről szóló példázat a regény szövegében ezért nem csupán úgy fogható fel, mint a narrátor saját beszédmódjára vonatkozó (immár sokadik) reflexiója, hanem – ezzel összefüggésben – a szövegben színre vitt perszonális viszonyokat is alapvetően meghatározza.

 

A példázat főhőse W. úr, aki egy irodaház félig áteresztő ablaküvege előtt éppen visszaállítja 10 perccel az óráját, hogy legyen mire hivatkoznia, amikor elkésik a munkahelyéről. W. úrnak nem csupán a neve hozható kapcsolatba a történet elbeszélőjével, hanem a késés, és az ezzel kapcsolatos hazugság is. (289. o.) Az anya és a fiú között ismétlődő párbeszédek ugyanis mindig a fiú késése, és ennek lehetséges okai körül forognak. Az anya halála, és az ezzel kapcsolatos szorongás – ahogy ez a példázat lehetséges címzettjeivel (a pappal és az orvossal) folytatott párbeszédekben is kiderül – szintén e késés következményeként jelenik meg. Amikor a példázat főszereplője felnéz az üvegre, önmagát látja, amint „tekintetéből süt a rémület, mert megint jön a színjáték, hogy nyolc, vagy nyolc óra tíz, és megint úgy dönt, hogy inkább le se fekszik aludni, de ezt többé soha, mert ennél nincs borzalmasabb.”

 

A borzalmat az ismétlődés jelenti, amely az idő visszapörgetésének kényszereként értelmezhető a szövegben, amit például az anyával való sematikus párbeszédek és a levelezés visz színre, de ugyanígy kapcsolatba hozható a kihallgatás-jelenettel is, amelynek minden egyes ciklusa úgy értelmezhető, mintha valaki folyamatosan visszaállítaná az időt a beszélgetés kezdőpontjára. Az említett jelenet közvetlenül a Varázshegy olvasását követi a regény időrendjében, tehát úgy is értelmezhető, mint ennek lehetséges interpretációja, amelyben a legkevésbé sem arra kerül a hangsúly, hogy Hans Castorp hány oldalon keresztül csodálkozik rá az idő természetére. A davos-dorfi szanatóriumban eltöltött időhöz képest a regény tizenöt évig tartó színjátéka sokkal inkább köthető az őrület egy formájához, mint bármiféle terápiához. A motívumháló utalásrendszerében való bolyongás szintén olyan benyomást kelt, mintha az olvasó folyamatosan körbejárna a szövegben, egészen addig a pontig, amikor a szerkezet elromlik, a ciklikus ismétlődés abbamarad, mint ahogy a lemezjátszó tűje leugrik a lemez spirálvonaláról a Varázshegy szellemidézés jelenetében, vagy A nyugalom szövegében az anya halálakor. ⁵

 

A példázat történetében akkor áll be a fordulat, amikor W. úr hirtelen ráeszmél, hogy valójában „egy ablak előtt áll, és odabentről esztendők óta figyeli valaki, amint épp hazudik.” Ettől a pillanattól kezdve W. úr tekintetének egy feltételezett címzettje lesz. Az így kialakult szituáció azonban nem tekinthető valóságos szembenézésnek: „Bentről nézvést is csak talán, de kintről nézvést még bonyolultabb.” W. úr ugyanis csak feltételezheti egy őt figyelő személy jelenlétét. W. úr tehát arcot ad az ablak mögött megsejtett embernek. Mindez két következménnyel jár. Egyrészt W. úr nem tudhatja, hogy a tükör mögött valóban van-e valaki, tehát előfordulhat, hogy olyasvalakinek kölcsönöz arcot, aki nem is létezik. Másrészt, ha valóban áll egy személy az üveg mögött, akkor a W. úr által alkotott arc egyfajta maszkként kerül rá. Az irodista kénytelen ezt tudomásul venni: „aki az üveg mögött van, valami furcsa zavart érez, de mélységesen megérti, hogy a másik szemében gyűlöletté korcsosul a rémület. Ez a megértés talán nem is áll messze a megbocsátástól.” Az irodista csak azon a maszkon keresztül nézhet szembe W. úrral, amelyet pont tőle kapott, valójában tehát pusztán feltételezheti azt, amit az általa megfigyelt feltételez.