Az említett szituáció feleltethető meg a szöveg arckölcsönzéseinek, mivel az ablak mögött álló személy annak arcát veszi fel, akit a külső személy belül megsejt. Az eredeti personák ennek megfelelően alakulnak át, mint ahogy például a Rebeka nevű prostituáltra az anya, míg Eszterre Judit arca kerül. Így következhet be az egyes szereplők egymás helyére cserélődése a motívumhálóban. Andor minden egyes arcot színházi álarcként értelmez, amelyeket éppen a mögöttük található személy arcának rekonstrukciójával bont le, hogy a vele szemben lévő már egy általa alkotott – és hasonló módon önkényes – archoz jusson. A homályos üveg a színről színre látással szemben jelenik meg, így nem kizárható, hogy a szituáció akár a tükör által homályosan látás helyzetével is kapcsolatba hozható (1Kor 13, ). A töredékes ismeret a gondoltam és mondtam különbségeként ragadható meg, ami a megnyilatkozás és az emögött rejlő belső aktus összeférhetetlenségéből fakad. ¹ A különbség tehát a szereplő által felvett persona és a neki a külső szemlélő által – az általa megsejtett személy lehetséges belső motivációjára adott reflexióként – tulajdonított arc között jön létre. „Külső” és „belső” egyetlen egy ponton kerül teljes fedésbe a szövegben: Andor és Eszter dialógusában (130. o.), ahol a gondoltam a mondtam helyére lép.

 

A homályos üvegen keresztül nézés szituációja a regény több pontján is megjelenik a szereplők szembekerüléseinek a leírásaiban. Első alkalommal egy gyerekkori emlék kapcsán, amikor Andor azt játszotta anyjával szemben, hogy vak.  A példázat szövegében a kialakult szituáció annak az esetnek felel meg, amikor W. úr úgy néz az üvegre, hogy még nem tudatosul benne, hogy egy ablak előtt áll. Andor úgy néz át anyja szemén, mint a homályos üvegen. Nem a szemébe néztem, hanem messze mögé. (81.o.) Később már a kórházba menet „de én még mindig átnéztem szeme kékjén a semmibe” (83.o.) A homályos tükör a gyerekkori emlékben az anya szeme lesz. A semmiben nézés azt jelenti, hogy ebben a helyzetben, aki belülről figyeli ezt a szituációt csak annyit lát, mintha a másik átnézne rajta a semmibe. Mindez tehát a másik személy figyelmen kívül hagyásához, vagyis lehetséges elfelejtésének színjátékához vezet, amit a példázatban maga a homályos tükör tesz lehetővé. A könyv borítóján látható szemre való pillantás rögtön a példázat tükörhelyzetébe állítja az olvasót, ami szintén a szöveg befogadására vonatkozó reflexió.

 

A színjáték akkor ér véget, amikor Andor már képtelen anyjára így tekinteni: „tekintetem elakadt vakító íriszén, és már könnyes volt az arcom, pedig nagyon jó lett volna kibírni legalább a kórházig, de már láttam.” A valóságos szembenézés – mely a példázatban a megbocsátás, vagy feloldozás aktusának feleltethető meg – azonban csak egy pillanatig tart: „Előbb csak azt láttam, ahogy kisimul az arca, majd azt is, ahogy szoborrá merevedik”. (84. o.) Az említett jelenetben azonban a fiú színjátéka, az anya szokásos magatartását másolja, aki csak három nap múlva veszi észre, hogy fia „megvakult”, és aki mindig csak az éppen aktuális színészi maszkjából beszél gyermekeihez. A semmibe nézés úgy is értelmezhető, mintha a fiú anyja szemét csak egy színházi maszk semmire nyíló üregeként fogná fel.

 

A homályos üvegen keresztül való nézés a 164. oldalon Eszter („és ott feküdt a tizennégyesben a rácsos ablak mellett, leszíjazott végtagokkal, és úgy nézett át rajtam, mint a homályos üvegen.”), míg a 275. oldalon a már halott anya tekintetének a leírására szolgál („és egy pillanatig azt hittem, hogy még él, mert nyitva volt a szeme, és úgy nézett át rajtam, mint a homályos üvegen”). A két eset összevetését különösen érdekessé teszi, hogy a homályos üvegen keresztül nézés Eszter esetében a megbolondulást, míg az anyával kapcsolatban az életet jelenti. A másik szemének homályos üvegként kezelése, az így figyelmen kívül hagyott nézőpontjából úgy tűnik fel, mintha a szemlélő a semmibe nézne, miközben e tükörben valójában saját magát látja. Ebből a nézőpontból vonatkoztatható az anya verziója a megbocsátásra, mely egyben a példázat felvezetésének is egyik premisszája: aki úgy néz a homályos üvegen keresztül, hogy nem tételez mögötte senkit, az valóban sok mindent meg tud magának bocsátani, hiszen az ablaküvegen – nárcisztikus módon – csak saját tükörképét látja. Az önreflexiónak ez a módja az anya számára az életet, míg Eszter esetében az őrületet jelenti.

 

A példázat felvezetéséhez tartozó levelezés szintén az anya és a fiú közötti „nyomorúságos társasjáték” részét képezi, mivel ahogy ez az anya halálát követően kiderül, Weér Rebeka tökéletesen tisztában volt azzal, hogy kivel levelez. Vakságát eljátszva pontosan tudta, hogy lánya maszkján keresztül ki beszél hozzá. A példázat tükörhelyzetébe helyettesítve e színjátékot az anya felismerte, hogy ki áll a félig áteresztő ablaküveg mögött, miközben mégis úgy nézett át rajta, mintha nem venne róla tudomást, és a semmibe nézne.

 

Amikor a példázat szövegében szereplő W. úr tudatára ébred annak, hogy valaki az ablak mögül folyamatosan nyomon követheti hazudozását, akkor egy olyan szembenézési szituáció jön létre, amely szoros összefüggésbe hozható a gyónás beszédmódjával, mivel az irodista ebben a helyzetben úgy is értelmezhető, mint a hazugság tanúja, akinek e bűn bevallható. Mindez két okból kifolyólag nem működik. Egyrészt W. úr tudatában van annak, hogy az ablak mögött álló személyt csupán csak feltételezi. Lehetséges, hogy senki sincs ott, vagy ha van is: nem tartja W. urat különösebben érdekesnek. Másrészt az irodistára, akár létezik, akár nem, mindenképpen a külső szemlélő által alkotott maszk kerül, amiről sokat elárul, hogy W. úr arca eltorzul a gyűlölettől, amikor ráeszmél hazudozásának lehetséges tanújára. Az így létrejött tükörhelyzet ezért eleve alkalmatlan arra, amit az apácarács hívatott megoldani. Az irodista tehát korántsem kerül fölényes helyzetbe W. úrral szemben, ² mivel egyrészt tisztában van azzal, hogy őt W. úr csak feltételezi (akár figyelmen kívül is hagyhatja), míg másrészt kénytelen elviselni azt a maszkot, amivel láthatólag kívülről felruházzák. Minél mélyebb szégyent érez W. úr, annál nagyobb valószínűséggel feltételezi az őt figyelő irodistát, akire ennek megfelelően egy olyan arcot helyez, ami a lebukás miatti bűntudatának következménye.