Talán minden korty kesernyéje
megannyi emléke mi éjbe fúlt
örvénylő, gőzölgő feketébe
mit reggelente ajkához húz
hogy szeméből az álmot kiverje
és megidézze a tej színe
a mama szemének
mosolygó melegét
darálóban megroppanó
kávészemnyi gyermekévek
dohányszagú lélegzetét,
azt a kiskanálnyi karmát
mokkacukrot málló zaccban,
hogy meséje véget ért ott:
hol volt, hol nem
volt egyszer egy édes égbolt.

megáll az átkelőnél, széttekint, egy mentő

vijjog egyre közelebb, kilép,
majd visszalép,
talán mégis erre jön,
de inkább megy, a hangja elhal,
tavasz feszít betont, félig kopott

a zebra, virít alóla rücskös kocsiút, az éjszakában nincsen semmi

rossz, ha éppen van kivel megosztani, de kár, hogy most üres
a hűtő, főzni kell, előtte még bevásárolni is, melyik igeidőben
érdemes keresni bármi jót, és mégis milyen életet, milyet
kívánjon, hogyha úgyis vége lesz, mert hipp-hopp elmegyünk,
a párás ég alatt, ahányan így külön vagyunk, és egyre szabadabb

a tény, hogy röpülünk, mind tömöttebb és tömöttebb háti-

zsákkal, zuhanunk, hiába is szerettünk volna összejönni,
fütyül kezünkben egy lyukas szatyor, leárazott kenyér és
csapnivaló bor, elektroszmog, tömegnyomor, lakásmagány,
piros poroltó felszegezve, omlás virágai egy tűzfalon, szilánk.

(Illusztráció: Alexandru Crisan: City without Souls)

Ír, mert neki ez van. Jóleső szavak rezgését nyeli le vagy megakad  a torkán. Felnőni akar, kicsírázni szép mohos magvaiból. Az időt végigvárva, fényként körbefaragva. Pislong.
Meglesz. Mondom. De ő türelmét vesztve menne.
Hosszú volt az idő, míg a mészkövek alatt fosszilizált.
Hogy mennyire nincs baj, azt nem tudom. Az utcáról tompa autózaj szűrődik be. Ő tervezi az útját balzsamos helyekre, tengerszemekben hisz.
Sötétet evő szobából a tér nyúlánk lábaival, a levegő szöszeivel, barátaimmal kimegyünk a szipóka hajnal színeire.
Van páncél a jeges króm élei ellen. Nevet szétforgácsoló állkapcsai között.
A szemem lasszót vet a távoli jegenyefákra. Belekapaszkodom. Lassítom. A vonat lelassul, megáll. Minden áll. A jegenyefa, a vonat és én. Bizonyíthatatlanul. Utastársaim száján ömlik ki Kelet-Magyarország.
Hangjából a leheletnyi remegést a földbe ásottak szörcsögik ki. Pedig ő saját vélemény veteményén lépeget tovább. Az átgondolatból határozottan beszél ki. Jó lenne tovább tolni az értést. Kihúzni a nehézsárból, és megírni mindent, amíg van ujj, szem, toll és papír. Átjárót faragni a betűgömbölyítővel és az ágybanforgolódóval. A röhögő férfiak távolodnak.
És a vágatlan gondolataimból kifújó szél megáll a felhúzott cipzár előtt.
Ma sokat motyogtam magamban. Novemberi kezdéssel nézzük a dolgokat. Legyek a fejben, és valahol a Volga tankja árad. Nedves fázásban, az összes cseppet látni az esőben nem tudom még. Várok még, beszéli unalmasait. Jó ha eljön az a pont, ahonnan van hová visszanézni. Ködvirágos életemet, ha szeretsz, veled vinném tovább.
A toll sercegése elijesztette a gondolatfoszlányt. A vonaton utazók összmasszahangulata telepedett rám, és a táj bennem festődik tovább.
Testszagom otthonos köreiben a betűk sokasodnak. A villamos hangosodó zajtölcséreiben darálom a kávét.
Kellemes kifáradással süllyedek a vashiány nyugalmába. Pár percre le és el. Aztán újra kihúzom magam valami fix szárazulatra. Szeretnék visszajutni hozzátok. Szavak zöngésében is érzést találok. Kifeszítve a kétségekben, tisztulok. A változást írással, sírással hozza, a lassú szürke székben evezve a hullámzó világban. Megszokva hogy az erősödő pulzálást halkuló csillapodás követi. Újra és újra. Körbe és körbe.
Bár a magány szárító főn szél. Nem cselekszik, vákumol. Tűri a jelen viszontagságait. Tűzfalra mászik érzésből akarva. Betűt gömbölyít a katlanban, szavakat simogat a tetőn. Egy saját jót épített fel az idegenből. Egy porosmeleg fülkébe összegyűltek költőnői. Tüsszögnek. Együtt engedik el a megírt múltat.

(Illusztráció: Евгений Гордиец: The shadow)

Nincs mit, és nincs kinek.
Nemtudomka bácsi, az örök pedellus
Pofonja lebeg a huzatban,
Mi pedig zúgva szállunk,
Mint a győzelmi zászló.
A te libidó-orgazmusodnak
Nincs eleje, és soha sincs vége.
Az első, szégyellt és tagadott szerelmed
Visszakacsint rád a vásári búcsú
Éjszakáján.
Hét pálinka után (legalábbis szóban)
Előbújik belőle az erotomán
Agresszor.
Szép őszünk lesz,
Október és november (osztályfőnöki
Utasításra) helyet cserél a naptárban.
Saját hősöket mozgatok a színen,
Pereg a tolluk és hullik a szőrük,
Mire eltalálnak saját múltjukhoz.

(Illusztráció: Rafał Olbiński: Occasional loss of identity)

fürdés

felfedeztem ezt magamnak augusztusban:
a nap végén felugrok a villamosra és kimegyek a müggelseehez
jé milyen közel van, csak egy félóra
és későn is megéri menni, sőt, az a legjobb
szokásom lett, hogy minden nap jövök
sosem strandolni,
ennek ahhoz semmi köze
izzadva heverni a rekkenésben – á dehogy
hanem mindig a fény utolsó órájában
amikor már minden lágy: a víz, a föld, a levegő
megérkezem
kiszállok a villamosból, átvágok a kiserdőn, bemegyek
és akkor kinyílik
csak víz meg ég
megnövök széles nagyra és boldog vagyok
fürdés, úszás! –
úszom fellélegezve, hosszan, egyedül,
alattam, köröttem, mindenhol a selymek
aztán esti szél, homok, vizet bámulás,
frottírtörölköző dörzsös, száraz melege –

minden nap ezt várom, és megbocsátom a dolgokat, mert tudom, vár a tó
végre!
megkönnyebbülés, ahogy a vízbe dőlök
végre!
a hullámok elfogadnak
végre!
hazaérkezem elsüllyedt víz-hazámba
végre!
zöldszürke ég
végre!
víz-elevenség
nem baromság az a vízimajom-elmélet, ilyenkor mindig eszembe jut
itt éltünk valaha, vízben vízközelben
így kellett lennie
másképp megmagyarázhatatlan szőrtelen szárazföldi bőrünk
és ez az ismerősség, mélységes rokon-érzés
meztelenségünk őrzi a vizet
az enyém biztos
úszom egyre beljebb
végre!
siklok előre
bár ez a tó, bár sose fogyna el
ahogy az este se
hogy úszhatnék örökké a színes, világító ég felé a tükröződésben
locska hangok
úszni úszni
bele az égbe
a fákba
a felhőkbe

müggelsee, vihar

mért ez lesz belőle
mért jövök így haza
a müggelsee-n kitörő viharból
amiben hajó nélkül is majdnem elhajózom
a kék-fehér batikolt vászonlepedőt összefogva magamon,
mintha a görög állam menekültje lennék egy félrenyomott, szabálytalan
mintájú zászlóba csavarva
villamosozva hazafelé, állva a megállókban, várva a csatlakozásra
úgy nézek ki, mintha csak ez az egy szál vászon lenne rajtam
lobogok, betakar
valamennyit melegít és levesz a vacogásból
pedig eredetileg csak a plédem volt, leterítve a homokban
várt rám, amíg én a hullámokon ugráltam a puha égbe,
amin nem is olyan távol az eső este egybe a színeket,
és amin nem voltak kontúrok,
csak halvány, porlódó, szóródó, minden irányba szűrődő fény
és egy vékony résben éles, villanyos nap

lent meg
….a végtelen
………a suttogó
…..elveszett elem
…az ősrokon
………..ringató
………….régi hon
………….hullámzó
………..meleg
……de már borzos
………..víz
…………..váratlan
…………apró……………….. szembespriccek

mindez már mutatta, mi közeleg
nem volt véletlen, hogy kimentek a legbátrabb fürdőzők is
………………….juhéjjj!
…………………ujjongás!
teljes eufóriában ugráltam hullámról hullámra
rugaszkodás és loccsanás, hinta, hinta!
elhintázni odáig, ahonnan a vihar jön!
ahol lement a villámnap!
mindig tovább, soha, soha ki!
egyedül fürdök nehéz, lágyan lógó függönyök között
……………elmosódó szürkében
……………………….egyre feljebb
………………………………roskadó
…………………………hullámokon

…………………..ó hatalmak!
…………………………ó ti felkerekedők,
……………………………………felhorgadók!
………………………………………….ó felkavarodók!

………………….ó hatalmak!
……………………..ó én!
………………………itt!
…………………..itt vagyok!
……….nevetésem itt most az egyetlen emberi!

…………………………………………………………….tovább!

köhögök
arcul vág és orromba folyik a tó
…tarajos csapások döntenek, sodornak el
………..lábam mint laza gyökér, elválik a talajtól
………………lebegek, nagyra nőtt vízinövény
……………………..átdől rajtam hullámok széles tömege
visszavet, kifésül, kisimít
…………………….szikráznak fölöttem éles, meztelen
……………………………………………………….villanyvezetékek
……….……………………………a hullámokból látom a tó fölött
……………………………………………..erre rohanó, növekvő eget

csak a természetes józanság hajtott ki a vízből
a mérlegelő, kicsiny értelem,
az emberi

…………………ó valóság!
………………ó bevárni a vihart!
…fel se öltözni, csak maradni így, csatakosan
……………párás, fülledt meleg világ
………………roskadó egek közt
……….karomon felborzolódik a szőr és
…vacogok
hűlő lábfej, hisztérikus belső hideg
……….pedig
……………most

……….pedig
……………………………most!

……………………………………………….ó erők, hatalmak!

mért kell mindig mindent elrontani egy sörrel
persze ki tudja, tényleg a sör-e a ludas
amíg a villamost várom, azalatt bontom meg
őrjöngő hideg száj, üvegen koccanó fogak
a semmibe növő sárga nyárfákat nézem
amik a semmi-égen söpörnek újra és újra
leveleik a földön meg a szélben
a kék-fehér vászonlepedő vizesen csattog
villamost váró vitorlaszárny

(Illusztráció: Helen Lepsky: The sunset was amazing)

Fény

Jobb napokon kinyitod a szemed. Ilyenkor nem kell
a párás levegőt orrlyukaidon át megszűrni, ilyenkor
elég annyi, hogy látod, itt vagyunk. Rozsdás vasként
nehezedik rád a beszélgetés, amit fölötted folytatunk,
mégis örülsz, örülsz nekünk. Sétálni szeretnél, az orvosok
nem engedik. Sétálni szeretnél, beléd karolunk, az udvarra
vezetünk. Látod, amit régen annyira szerettél. A földet,
lábad előtt az idő ette nyálkás faleveleket, a tavasszal
friss gyepként világító letaposott pár szálat. Kedvenceid
a fatörzsek, mindegyiket megérinted, amelyik mellett
elhaladsz. Évektől rücskösödik az anyag, itt töltött óráidtól
a bőr. Mondjuk, menjünk vissza, mielőtt ránk szólnak,
még maradnál. Beviszünk, ingatag vaságyad halkan nyikordul,
kicsi testedtől. Inni kérsz, hoztunk gyümölcslevet.
Megígérjük, hogy holnap is jövünk,
de csak a hazaút alatt érezzük súlyodat.

Drót

A kertben ültünk, épp lefordult rólunk a szél.
Boldog voltam, mert megtudtam, hogy
felvettek az egyetemre.
Boldog voltál, mert megtudtad, hogy
felvettek az egyetemre.
Nevetés után egymásra néztünk, itt
ért véget a nyár.
Azért majd néha hazamegyek, Apám.

Fél

Valaki fél a mellkasomban, ki kellene vágni.
Nem merek hozzányúlni, az oviban azt
tanították, ilyenkor nem szabad. Júlia
volt az egyetlen, egyedül csak Júlia tudta.
Nem erősen kell, csak meg kell neki mondani.
Nem azt, hogy ne féljen, arra úgysem hallgat,
csak annyit, hogy ne itt, ne pont bennem.
Hogy remélem tudod, az Úristennek is éppen
annyi értelme van, mint minekünk.

Fék

Kisfiam nem éri meg, hidd el, nem éri meg,
ügyvédnek vagy politikusnak inkább,
tanítani az egyetemen, az is egyészen jó,
de nem, költőnek semmiképp,
nem fontos, mivel, csak az, mennyi
pénzt keresel vele, abból majd nem
lehet eltartani egy családot,
jól van, még nincs, de majd a gyerekeknek
ruhát, meg az iskola, az se olcsó ám,
kisfiam, nem olvasnak az emberek,
nézd meg, apád se, én se, mégis
megvagyunk, én a gyárban, ő meg a postán,
hidd el, nem akartunk soha mást,
mert tudtuk, ebből megélünk, jól megélünk,
te is milyen szépen felnőttél,
sosem volt semmiből hiány,
nekem gyerekkoromban egy pár cipőm volt,
te meg nézz csak körül, kisfiam, mindig
volt mit enni, pedig ma már nem olcsó
az se, régen még megtermeltük otthon,
nagyanyád reggeltől estig a kertben,
nagyapád meg a hegyen munka után, az más
volt, ma jó állás kell, kisfiam hidd el,
írogatni úgy is lehet, ha dolgozol, hogyha
rendes munkád van, nem kell úgyse annyit,
jaj pedig hogy örültünk, mikor megtudtuk,
fiunk lesz, meg olyan szép jegyekkel végezted el
a gimnáziumot, tanultál mindig, azt hittük
tisztességes pályára készülsz,
erre ezt mondod nekem kisfiam, hogy te költő,
hogy te ilyen fölöslegeseket akarsz az egyetemen,
nem kell neked ez, kisfiam,
nem kell nekünk, apád ha megtudja,
mérges lesz, meg aztán nekünk arra nincs,
hogy téged még tovább eltartsunk, spóroltuk
a pénzt, hogy tanulhass, kisfiam, hidd el, ha
valami rendeset, jogot vagy amiből minket is
öreg korunkban, de arra, hogy te költő,
na, arra nekünk nincs, én elhiszem, hogy
neked nőkre, meg borra, meg könyvekre,
mi az, hogy nem kell, ezt tudom, tanultuk
elemiben a Petőfit, nekünk arra igazán
nincs, meg hogyha kérdezik a faluban, mit
mondjak, mit tanul a gyerek, hát kikacagnának.

(Illusztráció: Thomas Habermann: Old olive tree)