TÁNCTEREM

testbe törik a lélek
lábujjhegyen elbírom magam
zongoraszó veti rám árnyjátékát
a vízszintes függőlegesbe fordul
örök fehéret bámul a tükör
isten angyala vergődik a függönyök között
én is szárny vagyok: repülök, földre esem
az egyetlen út innen kifelé vezet
véget ér a harc
győztem s belehalok

FELHŐKARCOK

eső szele jön
szürke dunnát eresztett
az ég a tájra

összeköt az ég
napsütést és zivatart –
színátmenetes

piroslik az ég
befesti a felhőket
dombtetők felett

szemeim előtt
gomolygó felhőtömeg
elúszó festmény

tavaszi zápor
szomjas virágok nélkül
permetezhet-e?

PORCELÁNMADÁR

(Illusztráció: Meghan Howland)

Éltető ideál: ujjak bábjai

Először az állólámpát érintette meg.
Utána a papucsokat állította párhuzamba,
Majd a szobaajtó kilincse következett.
A legkisebb helyiségbe sietett.
Felhajtotta a vécé deszkát, hogy ne okozzon zajt.
A csapot is megfogta.
Emlékezett a munkahelyén erre.
A szappan kicsúszott a tenyeréből és a kádba hullt.
A dugó drótja belenyomódott anyagába.
Egy kábult légy a tenyerébe ugrott.
A feje beleakadt a törölközőtartóba.
Megfogta ujjaival a fogkefét.
Majd a fésűt. A pizsamanadrágját.
Utána a szendvicset.
A táskát, amibe belehelyezte az ennivalót.
Jött a lépcsőházi ajtó.
Majd a kedvesének a kezét kulcsolta össze.

Átírás, forgatás: nem beszédben áll

Foglalkozása: riporter

Ahogy a lány kiszáll a metróból,
Követi a kamera, beül egy kávéra
A Piktogram teraszára.
A nyelv világra hozza a személyiséget.[1]
Ott rögtön rámegy a smink.
A nyelv rajzolja meg a lélekhez
Az arcot, kifaragja a szó a jellemet.
Egy képzeletbeli, rózsaillatú agyagból.
Az utca, ahol sétál,
Létrehozza a gondolkodást,
Akár egy szép útkereszteződés.
Oktogon. A vers egy elegáns hölgy teste.
Negyven éves, csinos, intelligens.
Egyetemista. Claudia Schiffer hasonmása.
A blúza rózsaszínű, selyem, kék pöttyös.
Úton van, lady, mindvégig úton lesz
Az egyetlen nyelv felé, amibe belehímezte a lét.
Súgja a fülébe egy filológus-főpincér.
Szépfiú. Megihleti a nőt. Jézus hasonmása.
És megszületik egy négykezes haiku.

[1] Az egyén, a szubjektum előtérbe akar kerülni. A nyelv elé. De a dolog nem kerülheti meg saját eredetiségét, eredetét. Az is ered valahonnan, ami örök. Arkhé.

(Illusztráció: Colin Thompson: Living Stairs)

(végső soron)

a szoba négy falán ugyanannyi kép mindig ugyanaz
ha legörgetem az üzenőfalat ugyanazok a képek
az arcok végigfutnak a két képernyőn
az egér végigfut a gombokon és az arcokat keresi
megtalál egy-kettőt és egy-kettőre pár-
beszéd lesz az arc meg-megáll a kép-
ernyőn a kicsin is meg a nagyon is nem
tudom nem számolok csak bizonyos órákat de már egy
ideje várom a hívásod ahogy itt ki-
bámulok a két ablakszemen és látom a négy ég-
táj fáit mindegyiken függönyök de
még rügyeznek leveleket nyitnak
egyik nap után a másik és én látom ugye
hogy mindig egy újabb napot látunk meg végső soron

(elgondolkodok)

elhúzom a függönyt
egy sereg fekete ragadozómadár
elgondolkodok
eszembe jut sereg halott gond-
olat
behunyom szemem

(Illusztráció: John Gerrard Keulemans: Kokako and koka)

2014–2021

A karácsonyfát már nem
azért állítják fel sok helyen,
ez már nem ugyanaz a karácsony,
mert az ünnep is mindig
változik, csak te nem változol
az állandó körforgásban,
legalábbis azt hiszed, mert
te vagy az ámulatba merített
létező, a fényőrző öregasszony,
akiben megmaradt a gyermek.

A levendula kékjét ősszel már
nem úgy látogatják a méhek,
mint régen, amikor virágszagú
levegő úszott a füvek között,
a lepkék is identitást váltottak,
sokasodnak a büdös bogarak,
csak a szent szkarabeuszok
maradnak karanténon kívül.

A testvér sem ugyanaz, mint
régen, a civilizált önzésben
már nem tudod, ki kivel áll
össze, melyik ismert ismeretlen
szívja véred, mikor a vélt testvér
hamis Isten-portrét akaszt a falra,
s téged a mennybéli listáról inkább
letörölne, s küldene pokolba.

Naponta azzal ébredsz, hogy
új kihívás jön, s már nem leszel
bekerítve árnyék alteregód foglya,
hiszed, tárt karokkal közeledik
feléd a szent végkifejlet, s a lábad
alatt szaladó esztendőkre kerék-
bilincset tehetsz. Tudod, magadért
éltél mások fényében, s most kincsed
szétosztod az éhezőknek.

(Illusztráció: Penny Winn: Bee on Lavender)

Bibliai jeleneteket mozgat egy faliszőnyegen
a fagyközeli szél. Megválaszolhatatlan
a téli táj felfedezési ösztöne. Mit meg nem tesz
az emberek nyugtalanságának érdekében,

lehuppan a párkányra és az üvegen át nézi
egy nagy lakoma előkészületi zsongását.
Közben az utcát vándorszínészek járják;
néha megmoccan egy-egy jegesedő ág,
és én olyankor a konyhában köhögni kezdek.

Mintha egész nap hajnal lenne, a fények csak
útkeresésig jutnak egy ezüsttel betapaszolt völgyben.
Szűk terek, barátkozó emberek, szótlan, orrfújó családok.
Békés szerető valamennyi száraz levegővétel,
kondul egy nagyot bármi, amit a hidegben nézek;

a várakozás épp szökni készül;
gyertyafejű szellemek vonszolják el,
mielőtt ráköhöghetnék.