Istentangó

Krasznahorkai Lászlónak

A pille halála a hullámok ölén.
Újra hernyó lesz belőle. Árnyék.
Kankalin és kikerics illata övezi.
Jáspis és zafír.
Fölötte az ég merő metafora.
Archetípusok kavalkádja.
A szárnyak közötti párbeszédek
Mint egymásba forrt ajkak
Pehely-felhők. S pontosabban
Ez a szituáció egy szöveg.
Ölelkezés, szappanhabos csók.
A nappal szálai barack-rostok.
A víz tükrén áttetsző szótövek bimbózása.
Atommá porlasztott jellem
A kifehérített éjszaka szövetein.
Pille, egy csepp medúza karmaiban.
Jahve kezében a vérrel telt üveggolyó.
Jézus pisztolyt fog a varázslóra.

„Inspiráció generátor”

Tasnádi József képeihez

A relativitás a jégpáncél,
Ami alatt a tó vize az abszolútum közege.
A relativitás zár el minket az abszolútumtól?
Az abszolútum harangokkal van tele.
A víz alatti csengettyűk üveghangon sírnak.
A kontingencia (esetlegesség) a köd.
S benne a világ(kép).
Elszigetelt zsenialitás, géniusz-laboratórium.
Lám-lám. A jó dolgoknak mindig van csomagolása.
A lakott tér mindig zeneileg észlelhető
S ezek a rezgések a disszonanciák orgazmusai.
Az én egy harangláb. Isten mozgatja.
Először kiveszi a személytelenség óceánjából.
Majd beleteszi egy versbe.
Az én elmenekül a szövegből s beülteti magát egy kertbe.
Kontextussá oldódik, ugyanakkor nyelv lesz.

Textus kápolna, op.2

Temporális mentorálás

Szervetlen egybehangzás.
Több szálra bomlik a disszonancia.
A váratlanság más szövegekhez képest
Működik. Mint az ököruszály leves.
Sztrapacska. Pasta pronto.
Egy tányér, krémes, frankfurti leves.
Vagy egy selymes krumplifőzelék.
Sok babérlevéllel. Olyan sokkal,
Hogy már felsértik a nyelved.
Galvanizált génjeink fürödnek
A csészéből egy ezüstkanálra folyt időben.
Itt az irodalmi tudatalkotás opciója.
Kikutatni, fellelni, miként van ott az én?
Hogyan került bele a nyelvbe?
Voltaképp nem is a világban találjuk meg.
Hanem a versben.
A szó is visszaköltözik a nyelvbe.
Miután a lét legdrágább gyöngyeit elcsente.
Rajta van az arcán a lelke.

(Illusztráció: Ježeva kućica)

Hetvenöt éves lett Györgyünk,
Szondi kapitányunk,
erős várunk, erős törzsünk,
égi Napút-házunk.

Házmestere és gazdája
e sokszobás háznak,
menedéke és tanyája,
kik odakünn fáznak.

Van Nap-konyha, lehet főzni,
s dolgozni a kertben,
beváltani és betöltni
terveket a tettben.

Gondos gazdaként nevelted
Napházad lakóit,
jó pásztor, délben terelted
itató Nap-tóig.

Hasznos is volt nevelésed,
jó Napmag-vetésed,
néped bőven legelészett,
gyapja is beérett.

S Te magad is, pásztor-gazda,
gazdag alkotó vagy,
műlistád fér húsz oldalra,
Napút-karnagy, oly nagy.

Húszezer lap vers és próza,
fordítások halma,
sok-sok ezer munkaóra,
bolgárról magyarra.

Napkút, Napút, Cédrus, Káva,
pályázatok, estek,
könyvek, számok sokasága –,
lelket melengettek.

Könyvkiadás, lapszerkesztés,
nagy író-sereggel,
dolgos nappalok és esték,
munkás éj és reggel.

Nappalok s éjek munkája,
teremteni tengert,
Napfa kerekedett szárba –,
kívánt teljes embert.

Önzetlen, másokért élve,
ügyelve Napútra,
saját művek félretéve –,
időd hogy is jutna?

Így aztán gyűlt évről évre
versek sokadalma,
gyarapodott készülődve
művek birodalma.

Gyűltek-gyűltek évről évre,
fiókba vagy sutba,
halasztódott félretéve
bolgár nyelvi mustra.

Mikor készül el e minden,
s érik be az alma?
Saját fádon versek kincsben,
s tanulmányok halma.

Megértjük hát döntésedet,
kell az idő másra,
gyümölcsözzön költészeted,
jusson virágzásba.

Fáj – de értjük döntésedet,
időd arra jut már:
teljesítsd ki költészeted
s tudós életmunkád.

Elfogadjuk –,  így döntöttél,
s térsz az alkotásba,
Napút-hajó, kikötöttél,
néped partra száll ma.

Tiszteljük nagy döntésedet,
s ím, jut ez a bárka,
naputazó önkéntesek –,
dokk-végállomásra.

Üdvözlünk a parton állva,
húszéves út végén,
pihenjél, jó Napút-bárka,
nyugodt  révbe érvén.

Isten éltessen erőben,
Kapitányunk, Mester!
Tartson meg e napderűben,
s áldjon szeretettel!

Legyen tiéd a Nap-pálma,
műved tisztasága,
legyen neved százszor áldva,
Naputadat járva!

Egészségerőt kívánunk,
Kapitányunk, Mester!
S fogadd szívbe kiadványunk
e tisztelgő esttel!

A később született köszöntővers nem került bele a tisztelgő szamizdat-Napút-számba, a tervezett est se jöhetett létre a vírusidőben.

Isten Fia a testbe titokban visszajár,
visszaszökik, ezért, hogy a titkos szeretőknek olykor
isteni szépségű gyermekeik születnek,
s ezért, hogy újra és újra minden addiginál színesebb halfajok
alakulnak ki a tenger legsötétebb mélységében,
rejtve az emberi szem elől,
ezért lehet ritmus az egymásutániságból,
részecskék remegéséből fény,
szentek cérnavékony lélegzete emberöltő.

Isten Fia éjszakánként
összefekszik a képzelettel,
de gyönyöre meddő,
s reggel a felejtés síkjára
teríti ki az alvót.

Nem tud a mennybe menni egészen,
nem tud megtörténni a sejtszintű megváltás
az anyaszülte testben.
Örökké az anyag körül ólálkodik,
megszokta az imbolygó képeket,
a láthatárt,
megszokta már az öregedés
egyirányú utcáját is,
megtapasztalta,
hogy az ölelés meleg vizű öböl,
nem akar a végtelenre kihajózni,
hiába énekelnek mást
kar, láb és bőrreceptorok nélküli angyalok.

(Illusztráció: Olbiński Rafał: Uwolnienie)

dáliák

a szemünk előtt anyák és apák
és testvérek
és nagynénik
és képek a fényképalbumból
és oldalak a kedvenc könyvből
és istenek
és törvények
(milyen sok
írottak és íratlanok)
és évek
szenvedések
hosszú sora
áll és könyörög
hogy az én utamat válaszd
térdel és kiált
hogy az én utamat válaszd
esdekelnek
parancsolnak
vadul
kérlelhetetlenül

és eközben
észre sem veszik hogy
ahogyan a kertben nyíló
dáliák
nyugodt és felbecsülhetetlen fénye
sem nyílhat
haragosvörös rózsává
ártatlan hóvirággá
imádott nárcisszá
vagy gyenge és kéklő ibolyává
úgy mi sem nyílhatunk
a mi bensőnkből
más önmagává.

(Illusztráció: Poulami Basu: Dahlia)

1.

A gondoskodás garanciája

Most pontosan érkeztem.
Pontosan akkor, amikor jönnöm kellett.

Elmondani, hogy gondolok a macskára.
Nem a tiéd, nem az enyém, de a miénk.
Azóta tudom, hogy te is tudsz törődni.
Neked én leszek és nekem te leszel ő.

Etetted, pedig te nem.
Tudom, tudod. Utálod, mert nyávog, szőröz,
mert haszontalan és mert semmirevaló.
Gyengéd vagy te miatta.

A legnagyobb magadnak.
Gyengéd magadhoz és máshoz. Kezed nyomán
mégsem a gondoskodás garanciája
nő ki. Nem bont virágot

az érintésből a biztos babonája.
Nézd meg, mégis itt vagyok, ülök a lépcsőn,
két perccel azelőtt, hogy nyílik az ajtó.
Túl korán késtem el, mondod, és becsukod,

mert az elhagyás is akkor esedékes,
ha mennem szükségszerű.

2.

És a fehér madár fekete

Próbállak széppé tenni,
lemosni rólad a mások matt mocskait,

hogy ne sérülj meg és ne térj ki. Nem bírod
el magad, ami tartott, testedre tapadt.
Ott kezdődsz el újra, ahol a vége van,
abban a pontban, minek száma végtelen.

Ez vagy. Centrális ciklus,
benned az idő elcsúszik és beragad,
a hús romlása csak lineáris átok
rajtad. Most mégis más vagy.

Ugyanazok az utak,
egy az ég is, az erdő fái még állnak.
A korláton könyökölve néha látlak,
de elmosnak a vizek,

mert folytatja a folyó, még visznek szelek,
de nem bír már el téged ugyanaz az ág.
Már nem az ujjam, a markom tartom, mert te
zuhanni fogsz és felfal a Kerka torka

mert belőled szivárog a szurok, és a
fehér madár fekete.

(Illusztráció: Kai & Sunny: Migration East)

A folyónál

Hallgattam újra, úgy, mint senki eddig,
a mélynek lassú, habzó sóhaját,
mint hálaszó, ha ajkamon kifeslik,
s egy pillanatra lényed fonja át,
olyan nyugalmat vont körém remegve,
a hangja tiszta dallammá dagadt,
amíg a gonddal megrakott dereglye
elindult messze, árnyas fák alatt.

A nap korongja nagy, kövér parázsként
felizzott akkor még a szívemen,
éreztem, már a bensőm mintha más fényt
pulzálna vissza csöndben, dísztelen,
s mint szomjazó, ha hűs vízért letérdel,
és új reményért ázva-fázva esd,
a holnapoknak szent ígéretével
csillagszekéren szállt alá az est.

Alkonyég

Az alkonyég dohogva rezdül,
rőt könnye most csorog keresztül
létünk tengelyén.

Surrog hajónk, s egy régi ének
a félelem csahos ebének
torkán lángra kap.

Piros vizek között jajongva
aranycsapást vetít a csonka
fénnyel telt edény.

Remény szorít, azsúros kelme,
bomlott szívem köré tekerve
vérző rongydarab.

Éjjel

A szűkölő sötét szobák magánya
magára ébredt álmokat motoz,
sebek húsán kikelt imákba zárva
dalolni kezd a leskelő gonosz.

Szilánkos árnyvilág, a holdja csonka,
borong a fény, e pár falat remény,
amint a reszketést halomba hordja
lecsorgó csendben házfalak szemén.

(Illusztráció: Enegry Artist Julia Watkins: The Eclipse Spiritual Awakening Energy Painting)