Délibáb

Halomban hevernek a kincsek,
a zengő bércek mögött
csivitel a patak, és a hajlongó bokrok
mögül kacsint a rigó.
Rezgő nyárfák suhogása rejti a csendet,
sodrásban csillan a fény,
s az út mentén
kövér bálák köszöntenek,
míg a tikkadt nyári légben
délibábozik a nap.

Érzéki csalódás csupán,
mint a fájdalommentes szülés.
Meddővé tett ébrenlét után,
konyhakőre borulva vajúdunk
vesztett álmokat.

Csak egy

Azon a parki padon kezdődött.
Lenge, fiatal fák ontották virágaikat.
Rövid száron hajtottak a pirosló pipacs lányok. És méhkasként, zsongva bongva füst – ködbe burkolózott a jövő.
Fatális tévedés.
Levendulaillat szállt, vagy szürke tüdőbe tolt szivarka hamva.
Első tenyérbe írt karc után,
Egy folt marad, és némi vágy,
egy útra dobott csikk,
és hogy csak ennyi,
Nem kell szívre venni.

A fél világ

A fél világ ilyen. Kinéz testéből, hogy nézik-e,
majd eloson a fal mellett,
ajtót keresve, újra önmagába lesve,
vajon nézik-e?
Hol van a csoda, ha a fél világban ott van?
A másik felében, vajon hol van?
Hova rejtették bennünk azt a szikrát,
azt az apró, fénylő pettyet,
amire másban találunk?
Miért matt a tükör? Miért nem látjuk,
hogy a várfalak mögött sokszor gyenge a fő,
vagy az erő csendben egy toronyban nő?
Miért nem lát, ki néz? És néz, ki lát?

A fél világ ilyen. Megsebzett, pőre.

(Illusztráció: Elena Tikhostoup: Lavender Field)

ÉSZREVÉTLEN

/Szálinger Balázsnak/

Üresen, dacosan, mint a telihold,
mint az Úr, aki értelmet adott a
fölöslegesnek, beléhelyezve az
utolsó reményt, mi feladhatatlan.

A baba játszik a copfos kislánnyal,
valaki közéjük hajít egy labdát,
de az éles csönd elkapja előlük,
a szabadságon belül kell maradni.

Szobányi csönd a madarak nagy csöndje,
rám zárja az ajtót féltő nagyanyám,
a nyitva hagyott ablakot becsapja
a szellő, kitört üvegdarab lesz a

messzelátóm, amiben a jövő szép
és tökéletes, senkinek se kulcsa,
nem baj, hogy elvágta a kezem, kiszív-
hatom a rossz vért ujjamból egy szuszra.

FALTÓL FALIG

Mert faltól számítódik a szabadság,
a lehetőség póráz a nyakamon,
marionett bábuk az akadályok,
zsinóron mozgatja őket a sorsom.

A kérdések kulcstartójáról mindig
hiányzik egy kulcs, amit képtelenség
elveszíteni, hát még megtalálni,
lyukas zsebem kész örökkévalóság.

Az én csöndem égeti anyanyelvem,
mint anyám száját a forró leves, a
lassan bugyogó kocsonya leve,
ha megdermed, már nem eszik belőle.

ÓRAMUTATÓ

/Péntek Imrének/

Mennyire szerencsés év ez a kettő –
kétezer-huszonkettő meg kilencszáz-
negyvenhét, kilógnak a többi közül,
kilencszáznegyvenhétben volt rá példa,

s most, épp június tizenhetedike
és huszonnyolcadika között, ismét
egyszerre tündököl majd az égbolton
a Naprendszer valamennyi bolygója,

egymás után sorakozva, mint akik
nincsenek jelen, bizony mondom, rend a
lelke mindennek, egy pillanatra be-
állnak a sorba, szép engedelmesen,

még akkor is, ha nem tehetnek róla,
ó, micsoda békés időket élünk,
kötözni való sonka a hiányunk,
amibe Isten is beletartozik.

(Illusztráció: Jane Tomlinson: Starlings in a storm)

Minden reggel a teremtés kezdete

Eső

Az olvasás olyan, mint az étkezés. Energiafölvétel. Gondolkodunk egy jóízűt este, reggel meg írni lesz kedvünk. Mert éjszaka újra megkívánjuk a mondást. Ha kialussza magát a férfiember, sok esetben szeretkezni is támad kedve, ezért az írás és az evés a szexuális élethez is hasonló. Sikerülhet egy írás este, ami után megnyaljuk a szánkat. De reggel ránézve megváltoztatjuk, mert nem tetszik. Fordítva viszont jobban sül el. Lefekszünk és elfelejtjük.

Hajnalban újra kezdjük, mert telítődünk anyaggal, mozog a természetünk, ha egészségesek vagyunk. És ha másnap még jobbnak látjuk, mint előző éjjel, akkor ott valami maradandó fog születni.

Az írás partján

Szöveghely-maghasadás, résnyi szótövek

Az intuíció könyve voltaképp egy kavics, aki lepkét játszik. Schönberg-mutáció. Szépiapor és kalcium foszforikum van benne. Plusz Tandori átmásolt rajzai a telefirkált tojásokról. Így lesz élő lélekké, szellemmé a papír. Egy majdnem üres határidőnapló. Jézus Krisztustól kapta. Ő már előre beleírt néhány Igét. Például ezt: a Szent Lélek forrása feltör a szövegből, amit írtál a szív alakú kagylóba. Szela. Esszéista mimóza. Testté lett széppróza.

Bár liliom hervadozik a pianínón, illata beköltözik a billentyűzetbe. És a könyvbe is. Érezni lehet, ahogy belőle van Adél, hogy jönnek ki a szirmok a dallamokból és ráfekszenek az idegeinkre. És betölti a gerincünk molekuláit a békesség.

Kék erek pulzálnak a szoba falán, mintha egy női csípő (cipő) lenne a tér síkjaira kiragasztva. Boris Vian orchideái a konyhából kiabálnak be, ahogy írom a szonettet. „Vigyetek be minket is a gyülekezetbe.”

Adél belélegzi, becézgeti őket. „Rezignáció és Melankólia! Maradjatok veszteg!”

Nincs semmi, amit akarnunk kellene,
Mert a hiányától szenvedünk

Renováljuk a beléptetést

Ami önmagában szótlan, azt beszéltetni akarjuk. S behívjuk a saját gondolkodásunkba a Szavainkkal. S a szöveg ajtó, kapu, kinyitjuk, amikor megszólalunk s leírunk. hogy Beletartozzunk abba, amit megértünk. A nyelv tehát nem egy elzárt, külön entitás, amit Előveszünk, s amire szükség esetén támaszkodhatunk. Hanem bennünk van gyermekkorunk Óta, velünk együtt gazdagodik, gondolkodik, ítél és elszámoltat, önismeretünk génkészlete, Amiben a közös és a magánmítoszok egybeforrnak. A nyelv táptalajából hajt ki a tradícióval Átszőtt káposztalevél, ami az individuum-tudat. Így hát történetiség van a bensőnkben, amit Szavak és mondatok organizmusa rejt. Ah! S mindenki felelős azért, mennyit tud meg önmagáról S a világról, abból, ami benne rejlik. A Biblia is tud erről. Valami van, régen ráadatott Nevezete. (Prédikátor 6. 10.) Ami volt, ugyanaz, ami ez után is lesz. Ami megtörténik, és lesz, ugyanaz, ami már volt. (Prédikátor 1. 9.) Istennel vagyok kapcsolatban. Elfelejtettem félni.

(Illusztráció: Helena Gold: White Orchid)

BÜKK TESTVÉR
/haibun/

Hamvas Béla koloskai hársára emlékeztet. Talán kevésbé
zord környezetben, de itt is mindig meg kellett, és mindmáig
meg kell küzdeni az életért. A göcsörtös, zömök törzsön
egyenes vonalat nem talál a szem, izmos gyökerek gombolyulnak
gordiuszi csomóként a hegyoldalba: a Teremtő villámkardjától
ezidáig megkímélve.
Tavaszonként, harsanva kizöldülő lombkorona hirdeti a feltámadó
élet áldott megújulását.

világfa tengely
göcsörtös, zömök törzsű
ősöreg fénybükk
—–

NAPSZÁLLTA
/haikuk/

csobban a teknős
zafirkéken csillogó
madársuhanás
–
fénylő öledben
csigák labirintjai
felfénylenek még
—–

(Illusztráció: Alan Winter: Beech Tree Cathedral)

A jelenről

A kövek, amiket a zsebembe tettem,
kiestek útközben.
Hiába változik a város, én úgy
szerettem, ahogy veled láttam.
Valahol még mindig bennem van
a gyász, négy év után is.
Négy év után három másodpercet
kaptam belőled az éjszakai buszon,
és azóta sem tudlak hova tenni.
Legfeljebb a kövek közé, a zsebembe.
Pusztulásig szólítalak álmomban,
mert nem merek visszanézni,
visszaéhezek mindent,
ezért vagyok éltemben halott.
Így uralsz minden erőt bennem,
hogy nem is tudsz róla –
az erőfeszítéseim olyan ostobák,
hogy néha azt is elfelejtem, ki vagy.
És azzá leszel, akivé én teszlek
a jelenben. Félek álmodni,
mert felébredek. Pasztell a hajnal,
mint a vér, csorog ereimben a zuhanás.
Bámulom a vágy nyomait, a párnára
kifolyt nyálam –
kívülről sétálgat a feledés, de sosem
fog belémszállni.
Itt már semmit nem ural a befejezés,
befejezetlenek maradtunk,
akár ez a tollvonás.
Te, kő a zsebemben, magammal
viszlek –
ha nem felejtesz el.

Az oszlopom

felborult bennen minden
helyére tetted
újra feltűnsz
megint szeretlek
vagy még mindig
valós kudarc vagyok
nem tartalak a víz tetején
a víz fogalmát sem ismerem
téged sem
újra feltűnsz
mindig is szerettelek
köddé válsz
dér leszek

A reggeli

Eltűnt idő, vagy csak
én zárom ki, mint apokrifeket
a Bibliából.
Csak a reggeli fény, az az
egyértelmű, az juttatja eszembe,
hogy újabb nap, újabb galopp.
Az úton anyák, apák –
bukott isteneink játszanak
az élettel, közben beléjük hasít
egy régen olvasott
szerelmes vers. És újra
első szerelmükre gondolnak,
pont, mint én.
A startvonalra állunk titkos
fellángolással, de a pálya közepén
mindenki felbukik.
Hamis nosztalgia, eltűnt idő,
anyja szoknyájába kapaszkodó gyermek.
Az asztal terítve, szégyenfoltok
az abroszon. A kölykök később ezt követik.
Kirohad az időtlenség.
Csak folytonosság van –
végtelen galopp-pályán futó emberek –
kezükben apokrif iratok,
agyamban zárt postaládák.

(Illusztráció: Paul Bond: An Allegory on the Principles of Meditation)