A memória visszavarrja a nappalt

(Beoltja a géneket a mondatba)

A szellem visszavarrja a reggelre a lelket.
Inspirált ásó ültet időtlen kertet.
S felocsúdik az örvendező döbbenet.
S az álmában talált óra egy táskában ketyeg.

Most alszom vagy fölkelek?
Még fél lábon áll a helyzet.
Bebocsátásra várnak új ötletek.
Egy lágy hangfoszlányt az ész elvet.

Keserédes a mosakodás.
Az intuitív dömping megáll.
A huzat egy muslicát a szappantartóba zár.
A lélek az időre sugarat bocsát.

Van értelme élni? Van világ.
Ne menj túl messze, ösztön! A jelszó hibás.
Jó íz a nyelvemen. Nugát.
Felejtés! Nagy neked ez a kabát.

Összeszőtt ég

Prizma

A patentek engedik el a csillagkupolát.
Megbomlik az összeszőtt ég.
Szertefoszlik az élvezet, marad a szeretet,
Mint érték.
Mintha a halogatást gondolkodásnak neveznék.
A túl-aggódás az alvást kockákra bontja.
Lenyelünk álmunkban egy lepkét.
Egy fürge lábjegyzet elsül közben.
A reflektálás tört csend.
Mire beérik az ötlet, éjjel lesz a könyvben.
Olyan a textus, mint egy kert. A levegő kint, a föld benn.
Ronggyá szaggatva tarka uszálya.

Kőris, akantusz, kankalin

Szegedy-Maszák Mihály emlékére

Aki világot alkot, az talál nyelvet.
Tekintetek által érintkeznek lelkek.
Ha születik még nyelv, az delikát legyen!
Cseng-bong benne majd a műgond. A rend.

Magának bárki teremthet kánont.
S egy maradandó apróság mindent átfon.
Mert ugyanaz a gondolkodásmód kínálja fel,
amivel az én  a szituációkra lel.

A nyelv a nyelvét megleli. Magát a dolgot lehelet övezi.
Legfeljebb kézzel-lábbal érteti meg magát.
Pantomim lesz a blues. Nem kabát.

A nyelv fogak között él, a száj világában.
Ahol nincs aggodalom. Hol a gyógyító szabály van.
A nagy gondolat kap formát az izzasztó szobában.

Az elmélkedés nem kímél. Utat tör a világban.
S a Logosz a szív asztalán egy laptop.
Manna. Vers. Mindent átfog.

(Illusztráció: Carol Stender: Summer Poppies)

A bolond

Bordámra nőtt a szívem,
agyamba nőtt a vágy –
amit sosem tudtam megadni.
Fejem hajtottam a válladra,
Isten tudja hányszor, és még
így is, képes voltam feladni.
Porladó csontváz voltam,
és a kinyilatkoztatás elmaradt.
A hátad mögött vártam a bátorságot,
de elcsúsztam a jégen.
Lemaradtam, utána már csak
a januári esőben ébredtem rá,
hogy sosem mondtam ki: szeretlek.
Sorkatonaságba küldtem a hibáimat,
ott menetelnek melletted,
hátha megjavulnak.
Bár elhagyott ember után tilos
sóvárogni, fordulni, ránézni, –
úgysem lesz igaz számára a tekintet.

A lebomlás

Egy mázsát nyom az az
elharapott mosoly, amit
feléd próbálok küldeni.
Kivasaltam a gerincem,
neked adom a kulccsontomat,
hátha kinyitod a kafkai félelmemet.
Zajos titkot csinálok belőled,
ez a költészet lényege.
Egy sablonisten leszel,
én meg zavarba jövök tőled.
Pedig én írtalak. A múzsák mind kurvák.
De te nem vagy múzsa. Te csak vagy.
Nem tudom milyen lehet
egy versben lenni –
talán kicsit olyan, mint egy
unott családi asztal mellett
mentesvizet inni, miközben
már mindenki részeg,
mégis te szédülsz egyedül.
Inkoherensen fogalmazok
és széttört cserepekkel rajzolok
egy szívet az aszfaltra, nézed,
ahogy egy teljes perc eltelik
belőlem.
Az igazság meg az, hogy 43
óra telt el.
Vért bombáztak szemeimbe,
mégis látlak.
A Kis Hercegnek rózsája volt
a búrája alatt,
nekem csak egy szétrohadt
disznószívem a palack alatt.
Megszelídítheted, úgyis,
mint a penész a falba,
beleeszem magam az emlékezetedbe
és szétcsúsznak ujjaink,
összeomlik a tüdőm –
majd búra alá teheted
egy kedvesebb bolygón, ahol
talán én is kedvesebb leszek,
nem neonzúgás és didergés.

Fogd meg az ujjam, kérlek.

Az ügyészség

Kérem jegyzőkönyvbe venni a
következőket:
a próba szerencse, de általában bukás.
A randik mindig kínosak voltak,
és az esetek 60%-ban nem amiatt
jöttek össze emberek.
Már minden vers közhely. Az közhely,
hogy mindenki író vagy költő.
Kérem, azt is jegyezze le, hogy ha
meghalok, a naplóimat tegyék
közszemlére. Nem érdekel a
„halottról jót, vagy semmit”.
És ettől az indoktól fogva megkérem
a tisztelt bíróságot, hogy élve
ne szembesítsenek többet a valósággal.

(Illusztráció: Karen Fleschler: Southwestern Pots and Baskets)

FORDULATSZÁMON KÍVÜL

Valami szorítja a torkomat,
valamit nem jól csinálok, fejemben
üres a fotópapír, nem villan a vaku,
az élmények lelépnek, csak a
gondolatok szemétládája marad,
s ahogy hirtelen megöregszik bennem
az egyszemélyes történelem, módosul
az eredeti terv, amit még az anyagtalanság
zónájában kötöttek velem egy gyümölcs
nélküli almafa árnyékában.
Már nem tudok azonosulni a bizonytalansággal,
meghibásodni látszanak bennem az időspirálok.

Esettanulmány vagyok a megölt pillanatok
hullaházában, érzéseimet bezúzták a saját
döntések alapján végzett kísérletek,
lassan nem értem már önnön nyelvem, nem
tudom használni azokat a stratégiákat,
melyek értékmérők lehetnek az utolsó
ellenőrzésen, ahol már senkit nem érdekel,
miként oszlik szét saját nyomorom a Fény
láthatatlan tartományában.

CSODALÁMPA

Az álom pislogó csodalámpáját
megdörzsöli a virradat, – még nem érnek
fölöttem össze a sugarak, csak a
fák lombjában ásít a csend.
A párnán meleg körvonalak őrzik
testem, az éjszaka már messze jár,
valóság és a nemlét között
kirajzolódódik a határ, s én megint
szörnyülködhetek, hogy túlléptem
a demarkációs vonalon, hiába tolongok
a kijárat felé, csak egy pillanatra
látom a betűket a kapu felett:
FELTÁMDÁS, – indexben elnapolva.
Itt kell leülnöm a küszöbre, s nem
várni meg, hogy csontomból kisarjadjon
a fű, nem várni meg, hogy a napkorong
vámpírként beszívja vérem.

A lámpa szelleme nem jön, csak a képzelet
hintázik körbe-körbe. Szememben a
történet újra indul, de nem rendeződnek
át a megszokott jelenetek. Egy újabb
szélroham söpör végig a térben, nem
szabad mégsem meghátrálni.
Fogom a vándorbotot, s indulok tovább
hintázó árnyékok szédületében.
A félhomály balladai, de érzem, a tenyerembe
simuló faágon szirmot bontanak a rügyek.

(Illusztráció: Debasree Dey: Sunrays In Forest)

gyűlnek a szivárvány

kollázs

körülkaristol két kormos telefonszám
mintha porcelánfehér szivárvány
sasra vadászó béka brekeg fölöttem
varangyos
benn a farkas kinn a forradalom
szőrén üljük meg a borotvált lovat
vontatóhajók vonakodnak
vérengző tetvek elől menekülnek
hulladékudvarokba a rozsdás szélkakasok
futóedzést tartanak a futó kalandok
gatyát cserél a gatyásölyv
két vécéajtó közül
válaszd mindig a harmadikat
bugyoláld törölközőbe a telefonszámokat
ne fázzanak
a káposztafejeké itt minden gondolat
valaki ezt mondogat
ja
ja igen gazdag vagyok mint az esőcseppek
és mint zsírban a tej
virágba borulnak a díszsírhelyes
telefonnoteszok
tömjénillatú történelemkönyvek alliterálnak
mert hát mit is tehetnének
baráti kölcsönlakás a polgárosodás
gyűlnek a szivárvány kapukulcsok
a nagy történelmi mosogatóban
nyelved alatt nitroglicerin
de nem robban fel
nem robban fel a szív

hát megint itt a tél

P. adjunktusnő szavai

na most hát ilyen esetben
már szoktak
gyerekek öregek részegek
hát megfagyni

hát megfagyni

(Illusztáció: Abed Alem: Still Life With Cabbage)

A boldogságot, magamnak,
mint tarthatatlant, hordhatatlan súlyt, sérvet,
ezer tű szúrását képzelem – érték csak az lehet,
ami nehéz, ami magába húz, ami összeroppant.

A világra, tudom, magányom miatt haragszom;
alkalmazkodni? próbálok, hiába…
Pedig a világ szerint tanulok – szar embernek lenni.
Sosem érhet fel saját lényegéhez.

Tele az életem elutasítással,
ezért filmekből kölcsönzöm a nagy jeleneteket.
Már akarom is, hogy fújjoljanak és megdobáljanak.
Nyers közjátékokat szelídítek: titeket önmagatok miatt szeretlek –
de többé nem viszek virágot Algernon sírjára.

Fotonos porszemeket csapott szemembe a forró élesen fényes szél
Nyár volt és láthatatlan álmok úsztak a mélységesen kék égben
Aphrodite szépséges selyemcsepp fodraival csapkodta a hullámtörő köveket
Pajkos vízcseppecskék ugrándoztak felsírtak majd felolvadtak a tajtékosan játékos légben
Lustán sunyítottak a kövek a tikkasztó hőségben
A sikátorokból puha hangzizzenetek mint lelkek húrzenéi bukkantak elő
Szélharcokkal viaskodott önmagával a hőség

Csendes kissé karcos járással lépegettem s vittem magammal valakit
Lehet már évezredek óta mint magzatát örök terhességre ítélt elátkozott anya
Lelkem gyűrt galacsinjaiba kapaszkodott hosszú szelesen gomolygó fekete haja
Így hozta el a reményt égi csillagokból szomorú hideg alkonyokra
Tejút-csendes járásával suhant sokszor tova s tért meg hozzám vissza
Szertelenül égő égei vágyakkal tüzelve szüntelenül vígasztalva
Arcomat könnyeimtől sós jégkék tengervízben mosta

„Szemed mint a tenger arcod mint a Nap
Csak egy mosoly kell még s itt terem a tavasz”

Mantinada mit mint mantrát mondogattam magányomban magamban
Hívogattam szüntelen jeges idegen télben tavaszokat váltó nyarakban
Hogy érezhessem jelen van sors felforgatta félre-félre csúszó valóságomban
Hosszú fehér lobogó vászonruhájában futva felém nappalok és éjszakák pókfonálaiban
Mert úgy pillantottam meg mikor egyszer Iraklionban a kikötő felől a város felé tartottam
Éreztem jön Valaki Más utánam
Hirtelen megfordultam
Tekintetemmel szelekből szőtt arcában égő fekete szemeibe hatoltam
De elvillant a látvány mint halkan simogató röpke fuvallat-gondolat
Valaki azonban végleg itt maradt – Iraklionból nálam
Mély-lelkemben élő örökös nyaramban

„Szemed mint a tenger arcod mint a Nap”
Nélküled már soha többé nem lesz virradat

Magamban Napban tengerben égben látlak
Ahogy a hajnali párából kiszállsz vagy fénycsóvákból rám virradsz
Érzés-hullámokkal bombázol szét minden kétely-zivatart
Vagy mert vagyok és vagyok mert vagy
Létezel hát mint éj nappal est és virradat
Csakis csak nekem egy halandónak
Öröktől fogva mindörökké

(Illusztráció: a szerző alkotásai “Modern Minoszi Művészet” stílusban)