Hajnal

Még őriztem mosolyát a temetetlen holtnak,
mellettem elrohant az ősz,
apró macskaléptekkel láttam suhanni testét,
Élt, nevetett, és olyan édesen szeretett,
ahogy én is szerettem őt,
amikor egy óvatlan pillanatban lángra lobbant a kikelet,
s a nyári nap álmos ragyogással állt meg az ablak előtt.
Szeméből könnyek szálltak,
s én nem értettem, miért gyászolja a boldogságot,
miféle titkos jelet látott,
akit azon a gyönyörű hajnalon magával rántott
a másvilág.

Egy perc

Azon a délutánon máshol égett a nap,
Két világ közt robbant sosem volt életre a remény,
a gyilkos, az ősi, a cinkos, az égi,
S kézen fogva jártunk a csillagok között,
fejembe bezárva,
szénsötét szobákba, s néztem, ahogy öltözött
hófehér ruhába
az életem.
Láttam a végét, a hollót a sírokon,
Démon, a legszebb, a feketét gyászolom,
s gyászos, véres alkonyon,
megannyi színes vonalat festek majd
jéggel a szívembe,
a szénsötét szobákba, két világ közé,
S kézen fog majd a magány, az én örökkön
örökké hűséges társam,
De meghalnék ezerszer, hogy mosolyát
Lássam.
S, ha lehetne még egyszer, talán újra meghalnék
s úgy suhogna hatalmas szárnyam,
mint egykor annak a madárnak,
kire annyit és olyan sokat vártam,
Hol volt, hol nem volt, holló-fekete árnyam,
Démon, a
Legszebb, egy percét sem bántam.

(Illusztráció: Charles E. Burchfield: Nighthawks at Twilight)

Megérkeztem határaimhoz.
És visszanézve nem láttam semmit:
a csordultig telt semmit.
Véget ér az ember ott,
ahol már nem üríti ki magát.

Túlhaladni magamon semmibe haladás:
apályban, áradásban sem vagyok
több se kevesebb: csak magammal találkozom –
lázadó ha lehetnék – ki más ellen?
magammal lázadnék.

Tényleg véletlenül nyitják csak félig az ajtókat
mindaddig, míg nem értjük saját lényegünk?

Nem ti vagytok az én háborúm –
tudjátok, hogy hazug és számító, ki nem
háborúként hordozza családját: így tartom fenn
nekik a tápláló harmatot a húsevő szirmokon.
Ez az én gondoskodásom, a hajnal agapéja.
A reggeli sérv-szakadást meghagyom nektek

…mert harmónia csak ott van, ahol az erő
balját tűzbe tartja, míg jobbjával istenét becézi –
hát nekem ti csak zsivaj és fejetlenség vagytok:
kényszerű fegyverszünetem.

(Illsztráció: A szerző alkotása)

dobogó kövek a csizmád alatt,
sűrű levélzet a mellkasod tájékán
és fejed, akár a sárkányé.
ahogy tenger vizébe léptél,
pikkelyeid lehullnak, vörösek és
sárgák. szelek fújnak a szádból,
kavicsokat dobálok a négy
égtáj és évszak felé, egyszerre
egyet. várok, leülök addig, míg
visszadobognak, táncolnak felém.

(Illusztráció: Tetiana Bodnar: Sea Dragon)

Magánszínház

Az erkély lakásom központi helye
Shakespeare óta nem volt itt
hatékonyabb sem hatásosabb jelenet
valahányszor itt állok, felidéződik
az intés és a hozzá fűződő
fájdalommal vegyes szégyen
az erkély foglya azóta is
talán álmodó vagyok
a harmadik évezred korlátja mögött
hallható az éjszaka képébe
böfögő szuszogó város
az alvók lélekzsugorodása
már-már kitapintható,
tragédiaszag terjeng a levegőben, körös-
körül a kiszolgáltatottságban menthetetlen;
az utolsó kétségbetaszító
színházi óra óta először
oszlik fel és szivárog szét bennem
a tehetetlen szigor.

Ajándék

Decemberben
pontosan
megérkezik a csomag;
van benne
egy darab a
márványerezetű
kemény sajtból,
egy megfakult képeslap
a tengerparti nyárból
szikla a képen,
melyből valaha
az élet vize fakadt.

Szilveszter előtt

Sokáig akarok aludni és mélyen,
hogy a felcsendülő Himnuszig
kibírjam a napot.
az éjféli óraütés
vajon felriasztja e még
a bennem fejét szárnyai alá
rejtő madarat?

Hogy nézzem tehetetlen,
miként emelik szájuk elé
a méregpoharat.

(Illusztráció: Benjamin Davis: Pure Water Pool Rocks)

SZENT ÖSSZEESKÜVÉS

Ezer hidat ácsoltál,
kérdést is tettél fel; ezernyit,
ezerszer próbáltad megfejteni
a harangszó üzenetét,
s léted nagy erőművében
próbáltad illanó füstté
varázsolni a tények ördögi szeletét.

Emberszagú földet akartál,
akartad, ne menjen le a Nap,
s árnyékba szórtál ezer magot.
Észre sem vetted, hogy
cinkos vagy a vétkesek közt,
s hátat fordít neked az Úr,
hiába kéredzkedsz az Ég szívébe,
ha homokzsákba zártad sivatagot.

SIRATÓÉNEK EGY VIRÁGLÁDA FÖLÖTT

Itt most megint arat a tél,
fáznak a hóvirágok, a fehér
harangszoknyák túl hidegek,
az alvó fákon nem gyúl fény.

Valami feszíti az ablakpárkányt,
halkan pattan az üveg,
nincsenek jégbiztos búvóhelyek,
csak a virágládában lapul az
égről leamputált nyár múmiája,
a megszáradt petúnia tölcsérben,
gyökeret eresztett itt a gyűlölet.

A hajnal torkába megint belefagyott
az ének, jégostyát köpnek a madarak.
Mentha rejtőzik az süppedő avaron, a
nimfa, akin csak Hádész tudott
varázslatot tenni, így nem látszik a zöld
fátyol alatt a halálfej, nem látszik, hogy
összetört a fényszínű arc körvonala.

A bosszú széthordott minden kincset,
csak töredékek maradtak a rokkant
növénytestek alatt, – valami mégis
kezd újraépülni, van remény, hisz
Perszefoné szemét kivájták a madarak.

Az árnyék pedig ott ül a kő alatt,
nem látszik változás a mozduló térben,
csak a levegőben ömlik finoman,
a metamorfózis jellegzetes illata.

Én pedig hagyom, hogy az üveg
túloldalán, a langyos semmiben
tovább gőzölögjenek a gondolatok.

(Illusztáció: Winter)

aki az elsőt vetheti

ha néha még szembejön de már
nincs kedvem úgy tenni mintha
ismerném pusztán csak lesütött
szemmel bizakodok hogy ő sem
emlékszik már semmire és így
mehetünk tovább cipelhetjük
a hordalékunkat különböző
irányokba mindaddig amíg
a két vaskos keresztfánk
be nem akad a sínek
közé valahol cegléd
és szolnok között
a lényeg hogy
megyünk
tovább

nem
történt
semmi

késő estike

hogy az én és te csak kontrasztfény
nem tudom de az érzést jól ismerem
azt az önző és tomboló túláradást
a természet látványos lebomlásába
oltott kábulatot ami mindig azt súgja
hogy most még azért létezik levegő
és azért bújhatnak meg ezek az
apró élőlények a frissítő
folyóvizek legmélyén

mert a dolgok változása mindig
visszafelé tart az eredeti állapotban
való tartós megnyugvás irányába
aminek csak járulékos és átmeneti
stádiuma lehet a megsemmisülés
de ilyenkor azt már nem is nagyon
mondjuk hogy elmúlás és társai

és talán azért nem mert túl sok volt
már túl sokszor és túl sokféleképpen
hallottuk ahogy ezt kimondják mások
csak azért hogy valami konduljon egyet
a belsőnk csöndjében aztán folytatódjon
a megszokott zakatolás de semmi egyéb

(Illusztráció: Lois Hoveke: Winter (detail))